Bejelentkezés

Elfelejtett jelszó
Budafoki Dohnányi Zenekar - 2017. február 18.

 


Budafoki Dohnányi Zenekar - 2017. február 18.
MÜPA -Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Ismét opera a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében, ismét a kétes értékű „félig szcenírozott” előadásként beharangozva – de szerencsére ismét élményként.
A szokatlant (elsősorban valamilyen szempontokból redukáltat) sejttető „félig szcenírozott” kifejezésről rendre kiderül, hogy értelmét és jelentését vesztette, legalábbis a Müpa vonatkozásában mindenképp. A nagy pódiumról nyilvánvaló, hogy játéktérként speciális adottságai vannak, az pedig nyilvánvalóan „borítékolható”, hogy a Ház igazgatója, Káel Csaba rendezőként kihasználja a lehetőségeit. Tegyük hozzá, a hagyományos, eredetileg is operaszínpadnak tervezett helyszíneken gyakran olyan minimális díszletezést alkalmaznak, hogy a „félig szcenírozott” ilyen szempontból megannyi színpadi előadást „leköröz”.
Ez történt Rossini remekével, A sevillai borbéllyal is. A Szombathelyen és Tokajban szabadtéren már nagy tetszéssel fogadott „hordozható” produkció „belakta” a színpadot, megannyi tér-idő réteggel lepve meg a közönséget. Az egykor szórakoztató vígopera ma is teljesítette funkcióját – a néző-hallgató csak kapkodta a fejét az ötletek láttán.
Már a Müpa magazinjának beharangozó interjújából lehetett „felkészülni” az élményre – de meglepetés akadt azért bőven. Mert tudhattunk a „némafilmes” keretről, az interaktív vetítővászon, amelyen hol feliratokat olvashattunk, hol pedig a színpad két oldalán elhelyezett állványos „fényképezőgépekből” került kivetítésre kép – azt láttatva fekete-fehérben, amit egyik-másik szereplő ott és akkor produkált, mimikával, gesztusokkal. Aki akarta, kapkodhatta a fejét, de a zenébe belefeledkező sem maradt le sok mindenről. 
Remekül működött Szendrényi Éva díszlet-koncepciója, amely egyszerre biztosított játékteret a szereplőknek, ugyanakkor lehetőséget hagyott arra is, hogy igényes zenei feladatoknál csak az éneklésre koncentráljanak. Előre beharangozott információ volt, hogy az előadás rokonságot tart a commedia dell’ arte világával is. Ehhez remek lehetőséget biztosított több szereplő jellegzetes sminkje (a vastagon megrajzolt szemöldökkel, Rosina esetében a már-már bohócosra torzított rúzsozással), így a felvevőgépbe néző (szelfiző?!) szereplők mókás-túlzó torzításai tovább fokozták a hatást. Rosina toll-ruhája afféle Hófehérke-Papagenát varázsolt színpadra, aki látványával (amelyhez hatásosan társult Megyesi Schwartz Lúcia frappáns pantomim-mozgása) szinte ellensúlyozta, hogy Figaro (az opera cselekményének központi mozgatója, a színpadon a némafilm-réteg rendezője) egymaga legyen a mű protagonistája.
Nemzetközi énekesgárda gondoskodott a szórakoztatásról. A címszereplő Pietro Spagnoli nevét bizonyára sokan megtanulták – csakúgy, mint a gróf szerepében fellépő René Barberáét, akit várhatóan a Met produkcióiban is láthatunk hamarosan. Remekül komédiázott Bartolóként Bruno de Simone – Megyesi Schwartz Lúcia látható játék-örömmel mozgott a színpadon, Cser Krisztián pedig hozta remek formáját (Don Basilióként). Bertaként Balga Gabrielát érdemes lett volna úgy maszkírozni, hogy üde fiatalsága ne legyen zavaró a történetben, ahol a kor (a korkülönbség) nem lényegtelen szempont (főként akkor, amikor Rosináról közelkép-felvételek is készültek).
Játszottak az énekesek, Gábor Sylvie gondoskodott arról, hogy geg-lehetőség ne maradjon kihasználatlanul. Játszhattak is, biztonságban érezve magukat, hiszen Hollerung Gábor irányításával a zenekar ideális akusztikai környezetet biztosított számukra. Éltek és hatottak a híres Rossini-crescendók, megunhatatlanul, miként a némafilmek habostorta-effektusai! Dicséretes az a figyelem, amellyel Hollerung biztosította, hogy a zenekar ne nyomja el az énekeseket. Bárhol ült is valaki, (szinte) mindent érthetett-hallhatott! Amikor pedig mégsem, akkor többnyire annak is volt poén-értéke. 
Hogy a vígjáték, a megannyi helyzetkomikumával, mindvégig képes volt szórakoztató maradni, abban része volt annak is, hogy az idő-faktorral is remekül gazdálkodtak az előadók. Mindenre biztosított időt Hollerung Gábor, tehát a gyors is követhető volt, viszont sohasem hajszolta úgy a tempót, hogy az kapkodást eredményezzen. Éppen ezért keltettek különleges hatást a „hadaró” mozzanatok.
A zenei kidolgozottság másik – a színpadi játék közben szinte fel sem tűnő – jelét a speciális hangszeres effektusok kiemelésében figyelhettük meg. Néha dinamikailag előtérbe kerültek az ütősök (egy metronóm is tud poénos hatást kelteni, ha megfelelő érzelmi-indulati tartalom illusztrálására szolgál…), máskor a vonósok szolgáltattak hatásos kíséretet speciális játékmóddal.
Viszont a recitativókban közreműködő zongora (pianino) hangja furcsának hatott, pedig Dinyés Dániel igencsak frappáns kommentátornak bizonyult.
A mű, az előadás, időtartamát tekintve, hosszú. Érdemes lett volna korábbi időpontban kezdeni (az operaelőadásoknál gyakori hét órai kezdés jobb lett volna) – hogy a közönség maximálisan elégedett volt, annak bizonyítéka, hogy nem sajnálták az időt a hosszas tetszésnyilvánítástól.  (Fittler Katalin)
 

Eseménynaptár

<< Előző év / hónap
Köv. év / hónap >>
Mai dátum
Események
Közeli események:

Fórum

Jelentkezzen be az oldal tetején levő bejelentkezés mezőben!