Bejelentkezés

Elfelejtett jelszó
Kodály Filharmonikusok Debrecen - 2016. december 11.

 Kodály Filharmonikusok Debrecen - 2016. december 11. - Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem


Egy gazdag pályaívet magáénak tudó mester és két ifjú szólista találkozott a Művészetek Palotája színpadán a debreceni Kodály Filharmonikusok hangversenyén. Az esten elhangzott három mű mindegyike a főszereplők életének egy-egy olyan meghatározó darabja, mely zenésszé válásuk folyamatában döntő szerepet játszott. 
Az utóbbi években észrevehetően megszaporodtak azok a koncertek, melyeken Vásáry Tamás szülővárosa zenekarát vezényli, és/vagy szólistaként lép fel az együttessel. Ezúttal Kodály Zoltán Marosszéki táncok (1930) című – eredetileg zongorára írott – kompozíciójával nyitották az estet, mely – Vásáry életében minden bizonnyal az egyik legfontosabb Kodály-alkotás. Számos alkalommal nyilatkozott arról (életrajzi könyvében is leírta), hogy ez volt az a darab, melyet – összes bátorságát és vakmerőségét összeszedve, akkor még zeneakadémistaként – eljátszott Kodálynak, aki attól fogva szinte fogadott fiának tekintette és önzetlenül segítette Vásáryt. Nem csoda, ha a zongoraművész-karmester azóta is megkülönböztetett figyelemmel fordul Kodály eme művéhez, akár zongorán, akár a zenekar nevű hangszerén interpretálja a darabot. Utóbbinál persze nem árt, ha az „egykori Tündérország” táncainak felidézésében olyan partnerei vannak, mint a debreceni zenekar tagjai. A Marosszéki táncok ugyanis egyszerre kíván tökéletes együttes-játékot és igényes szólista-produkciókat. Az előbbire a mű indítását hozhatnám példának, ahol a csellók mintaszerűen „énekelték el” a rondóformájú tétel témájának bemutatását. Itt és most a rubato dallam éppen annyira volt beszédszerű, amennyire kellett, az agogika pedig patikamérlegen volt kimérve. Az erre következő táncban aztán a remek szólóknak örülhettünk. Szép sorjában az oboa, a fuvola, a piccolo, a hegedű, végül a nagybőgő is megnyilatkozott egyedül, bizonyítva, hogy a zenekar nincs szűkében a szólista-kvalitású zenészeknek. Vásáry mesterien keverte ki palettáján az egyes formarészek hangzásarányait és dinamikáját. A tempókarakterekkel, a feszes ritmikával és a markáns hangsúlyokkal pedig élővé tette a Kodály-zene által megrajzolt táncokat. E darab képviselte egyébként az est egyetlen önálló zenekari interpretációját, mivel az együttes a hangverseny további részében két nehéz versenymű hasonlóan igényes kíséretét látta el, szinte teljesen makulátlanul. Csupán a Sibelius-koncert bonyolult ritmikája okozott olykor kisebb nehézségeket, de a karmesternek és a koncertmesternek köszönhetően mindig sikerült túllendülni a holtpontokon.
 
A szünet előtt Edward Elgar e-moll gordonkaversenye (op 85, 1919) hangzott fel – Kokas Dóra szólójával. A műsorfüzet idézi a művésznő nyilatkozatát, miszerint már gyermekkorától nagy hatással volt rá a mű, gyakran hallgatta szüleivel együtt autóban utazva – Jaqueline du Pré előadásában. Ha nem közölték volna az interjúrészletet, akkor is gyanakodhattunk, hogy Kokas Dóra előtt nem ismeretlen Elgar csellóversenyének emblematikus előadója és előadása. A fiatal szólista mindazonáltal kitűnő teljesítményt nyújtott: maximálisan felkészült, hangszeresen és muzikálisan egyaránt. A művet gyakran említik Elgar háborús rekviemjeként, melyben a Nagy Háború halottjait siratja el a zeneszerző, ide tehát semmiképp nem illenek romantikus túlzások, csúsztatott fekvésváltások, felesleges gyorsítások-lassítások. Ezért is volt rokonszenves az a művészi alázat, mellyel Kokas Dóra közelített a műhöz: nem magát helyezte előtérbe, hanem a zenét, így a darab hangulatához illő sallangtalan interpretáció részesei lehettünk. Számomra játékának legemlékezetesebb pillanata a 4. tételben jött el, közvetlenül az 1. tétel nyitóütemeinek felidézése előtt. Keze alatt valóban sírt-zokogott a hangszer. Csak ámulhattunk: vajon hogyan képes ez a huszonnégy éves fiatal lány a háborút átélt, abból kiábrándult hatvankét éves mester szokatlanul heves és fájdalmas kitörését ennyire élethűen átadni? Ez után már a mű kezdő akkordjainak visszatérése is más megvilágítást kapott: érettebbnek, szikárabbnak, rezignáltabbnak hatott. Kokas Dóra pedig e teljesítményével immár visszavonhatatlanul elindult a szólistapálya olykor rögös, ámde gyönyörű útján.
A hangverseny második felét Jan Sibelius d-moll hegedűversenye (op. 47, 1904) töltötte ki, mely szintén meghatározó megszólaltatója, Kállai Ernő életében: ezt a művet Itzhak Permannel tanulta meg. (E közös munkának is köszönhető, hogy Perlman később felvette tanítványai közé a New York-i Julliard School of Music-ba.) Kállai játékában ott voltak a finoman puha tónusok, a lágyan megrajzolt dallamívek a nyitótételben, a drámai összecsapás a középső tételben, és örülhettünk a finálé markáns hangsúlyainak, táncos ritmikájának is. Nem hagyott kétséget a felől, hogy mind technikailag, mind a zenei értelmezést illetően csúcsformában van, amit a közönség érzékelt is, és tetszését kinyilvánította tapsaival. Kállai pedig „nem úszta meg” ráadás nélkül: J. S Bach d-moll partitájából (BWV 1004) a Sarabande tétellel köszönt el a Zeneakadémia közönségétől. (Kovács Ilona)
 

Eseménynaptár

<< Előző év / hónap
Köv. év / hónap >>
Mai dátum
Események
Közeli események:

Fórum

Jelentkezzen be az oldal tetején levő bejelentkezés mezőben!