Bejelentkezés

Elfelejtett jelszó
Budafoki Dohnányi Zenekar - 2016. december 4.

 Budafoki Dohnányi Zenekar - 2016. december 4.

Bartók Béla Nemzeti hangversenyterem

Sok hűhó Shakespeare-ért – ezzel a címmel hirdették a rendezvényt, s valljuk meg, a frappáns cím ezúttal érdemben is telitalálat volt. Sajnos. Mert igaz ugyan, hogy Shakespeare „nem semmi”, de ha mérlegre tesszük, afféle „tartozik és követel” viszonylatként a már csak a szervezésbe befektetett munkát és a ténylegesen látható-hallható eredményt, akkor a mérleg korántsem kerül egyensúlyba (elsősorban a zenekar számára nem rentábilis). A járatlan utak mindig feltételezik a kalandozó-felfedező kedvet (amelyből a BDZ műsorait ismerve, náluk sosincs hiány), és a különlegesség általában jótékony hatással van a közönségérdeklődésre. Ehhez a vállalkozáshoz több partnert sikerült megnyerni – nem utolsó sorban hallgatóságot, amellyel megvalósulhatott Selmeczi György elképzelése: „közösségvállalás a közönséggel”. Bevallottan nem ismeretterjesztő szándékkal kerültek színpadra Shakespeare vígjátékainak részletei, hanem inkább szórakoztató jelleggel. 
Blaskó Péter vállalta a Shakeskeare korába visszarepítő narrátor szerepét (mint Shakespeare kedves színésze kommentálta a részleteket, többnyire beleszőve mondandójába a felhangzó zeneszámok konferálását is). Szövegét dicséretes kötetlenséggel olvasta – de mégiscsak olvasta, s ez leginkább azért volt zavaró, mert nem volt összhangban azzal a színpadi jelenléttel (mozgással), amellyel realizálta. De ezen túlmenően, látványként elfogadhatatlan volt, amikor – önmaga által bekonferáltan – szereplőként vett részt valamely jelenetben, s akkor is olvasta szerepét. Tehát, ha narrátorként olvas, szereplőként pedig partnereihez hasonlóan szöveg-segítség nélkül játszik, sokkal hatásosabb lett volna.
A dramaturg Góczán Judit volt, a produkció rendezője pedig a sokoldalú színházi muzsikus Selmeczi György. Minden megtervezettség ellenére túlzás szcenírozottnak nevezni az előadást, a térbeli mozgások lehetőségét kínálja a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem nagy színpada, ahol a zenekar előterében minimális kellékként szerepelt állólámpa és fotel a narrátornak, továbbá egy kanapé, amelyet többfunkciósan kihasználtak a szereplők. A Színház- és Filmművészeti Egyetem III. éves zenés színész szakos hallgatói visszatérő vendégei zenekaraink vállalkozókedvű programjainak – ezúttal azonban szomorúan kellett felfedezni, elsősorban szövegmondásukban, olyan vonásokat, amelyek csökkentik produkciójuk értékét (gondolok az Eszenyi Enikőnél hatásos tónus bántóan kirívó utánzására, a figura karakterizálása érdekében modoros, szótagokat elharapó beszédre, vagy a kifogástalanul érthetően, ám értelmezés nélkül ledarált-elhadart szövegre, amikor a jelenet lendületét akarták fokozni – hogy mennyi a tényleges beszédhiba és mennyi a mórikálásból adódó hibás hangzó-ejtés, az pályájuk további során fog kiderülni). 
Kétségkívül a leghatásosabb pillanatok azok voltak, amikor a színészhallgatók dalra fakadtak. A kórusszámokban jelentős erősítést hozó közreműködők kilétét csak kevés programajánlóban találtuk (Akadémiai Kórustársaság tagjai – bár már énekkarból ismerős alakot is véltem köztük felfedezni).
Shakespeare vígjátékaiból hallhattunk kétségkívül szórakoztató zenés összeállítást, amelyben a leghálátlanabb szerep a zenekarnak jutott. A Budafoki Dohnányi Zenekar, Hollerung Gábor vezényletével olyan ritkán hallható zenéket is játszott, mint a kezdő zene, Wagner Szerelmi tilalom című korai operájának nyitánya – s bizonyára nem kevés rendszeres hangversenylátogató hallgatta zavartan feszengve, amíg végül Blaskó Péter színre lépésekor megtudhatta, mit is hallott. A Shakespeare-ihlette színpadi muzsikák gazdag tárházából felidézték Berlioz, Korngold, Weber, Goldmark, Cole Porter és Verdi műveinek részletét, felcsendült Schubert dala (az An Sylvia), valamint Morley és Orbán György egy-egy kórustétele. 
A színpad hátterében paraván kapott helyet, amely a zenekari hangzást sajnálatosan tompította, így ezúttal nem mindig volt összhang a látvány és a hangzás között. Hollerung irányítása túldimenzionáltnak tűnt, illetve, gyakran hiába vártuk az általa kért intenzitást. 
A hagyományos zenekari fellépéseikhez képest feltűnően sok volt a fúvósok intonációs bizonytalankodása és a belépések pontatlansága (akkor is feltűnő ez náluk, ha számszerűsítve korántsem tűnne kirívóan nagynak). Ennek egyik magyarázata az lehet, hogy a komplex produkcióban elaprózódott a felelősségtudat. Ilyen mozzanatok sejttetik, hogy annak a bizonyos mérlegnek a két serpenyője nincs egyensúlyban. Persze, az egyszeri produkcióba fektetett munka így is elismerésre méltó!
Minden bizonnyal a látvány hatását szándékozott növelni az a gesztus, hogy a kétségkívül fergeteges fináléban, Verdi Falstaffjának zárófúgájában a belépő szólamok énekesei intenzív karlendítéssel hívták fel magukra (szólamokra) a figyelmet. Talán másképp is el lehetett volna érni ugyanezt a hatást… (Fittler Katalin)
 

Eseménynaptár

<< Előző év / hónap
Köv. év / hónap >>
Mai dátum
Események
Közeli események:

Fórum

Jelentkezzen be az oldal tetején levő bejelentkezés mezőben!