Bejelentkezés

Elfelejtett jelszó
Budafoki Dohnányi Zenekar - 2016 február 13.

Budafoki Dohnányi Zenekar - 2016 február 13. 

Zeneakadémia

A Zeneakadémia nagytermében tartott koncerten egy kortárs és két népszerű romantikus kompozíciót hallhatott a közönség, a Budafoki Dohnányi Zenekar előadásában. A koncertprogram felépítésének ügyes fogása az együttes folyamatos növekedése volt: először Bánfalvi Zoltán vonószenekari darabja, a Divertimento hangzott el, majd a szimfonikus zenekart és cselló szólistát foglalkoztató Saint-Saens a-moll gordonkaverseny, végül pedig egy nagyzenekari kompozíció, Rimszkij-Korszakov Seherezádé szvitje.
Bánfalvi Zoltán Divertimento című alkotásáról a közönség rövid ismertetést hallhatott a koncert előtt. Az első darab esetében az ismertetés például arra hívta fel a figyelmet, hogy az első tétel a hallgatóban nem véletlenül keltheti filmzene benyomását, a szerző “jó értelemben vett eklekticizmusában” pedig könnyedén helyet talál a második tétel bartóki hangja, és egy népdal feldolgozása is. Az első tétel könnyedsége, jól kiszámítottan harmonikus és játékos hangvétele révén valóban kellemes hallgatnivaló volt. Ritmikája felvillanyozóan ismerős, mégis izgalmas, dallamvonalai, harmóniái ügyesen megmintázottak, chiaro-oscuro hatással játszók. A második tétel Bartókot idéző hangvétele, a vonós szólamok kiegyensúlyozott, polifon összeszövődése, ködös és a figyelmet folyamatosan ébrentartó kavargása önmagában szintén jó benyomást keltett. Az újabb és újabb utak, zenei nyelvek keresésébe, feltalálásába talán már belefáradt alkotó és a kísérleteket gyakran csak elviselő, de nem igazán élvező közönség szerencsés találkozása ez a két tétel.  Az eklekticizmus sem lett volna ellenemre, ha a különböző stíluselemekből egésznek érezhető mű állt volna össze. Azonban ezen a téren hiányérzetem maradt. Nem alakult ki semmiféle keret, vezérfonal, egység, a “jó értelemben vett eklekticizmus” helyett pedig a széttartó jelző jutott eszembe. Ha a kompozíció esetleg több, ennyire eltérő hangvételű tételből állt volna, vagy valamiféle visszatérés, kapcsolat jelent volna meg e két tételben, végül teljesebb élményt kaphattunk volna. A zenekar pontos, érzékeny, kidolgozott játékával messzemenőkig lehetővé tette a mű minél teljesebb, pozitívabb befogadását, s valóban, a közönség nagyra értékelte teljesítményüket, ahogy a zeneszerzőt is odaadó taps fogadta a pódiumon a mű elhangzása után.

A koncert első felében ezután Saint-Saens a-moll gordonkaversenye hangzott el, Tomasz Daroch kiváló csellista közreműködésével. (Az est elején hallott ismertetés szerint e darab “borzasztó kellemes”. Véleményem szerint e mű sokkal több, gazdagabb, mintsem hogy  a “kellemes” jelző volna a legmegfelelőbb, ha egy szóval kellene jellemezni.) Daroch játéka erőteljes, mégis meleg hangú és kifinomult, technikai akadályt nem ismerően könnyed volt, az agogikával különösen ügyesen, kifejezően bánt. A zenekar pontos, jól artikulált, dinamikailag változatos és összehangolt játékával az attaca játszott három tétel alatt végig partnere tudott maradni a fiatal, lendületes szólistának. A ráadás természetesen nem maradhatott el, azonban a szokásos, gyönyörködtető, ám nagyon is ismerős ráadás-darabok helyett, Tomasz Daroch az  ukrán csellista-zeneszerző, Mikhail Bukinik (1872-1947) virtuóz No. 4-es f-moll Koncertetüdjét játszotta, a közönség érezhetően nagy megelégedésére.
A koncerten utolsóként elhangzó mű Rimszkij-Korszakov Seherezádé című szvitje valódi mese, abban az értelemben is, hogy programmal rendelkezik, még ha a szerző utólag ezt el is vetette. De ki ne tudná felidézni már csupán Seherezádé neve hallatán is azt a légkört, azt a meseszövő varázslatot, ami olyan rokon a jelen szimfonikus műben és irodalmi előképében? A mesemondás pedig súlyos, felelősségteljes feladat. Ha egy gyermeknek legkedvesebb meséjét nem pontosan úgy mondjuk, ahogyan szoktuk, számon kéri a hiányokat, kiegészítéseket, pontatlanságokat, ki fog javítani. Nincs ez másként a zenében való mesélésben sem, a karmester és zenekar feladata az is - különösen, ha a műnek van programja -, hogy azt az élményt és tartalmat nyújtsa, aminek a képe az általunk hallott legjobb előadásból emlékezetünkben megmaradt. Vagy ha azt az élményt lehetetlen is újrateremteni, vonjon a mesélés olyannyira bűvkörébe, hogy az akkor hallott változatot tartsam pillanatnyilag az egyedüli lehetségesnek. Harsányi Elina koncertmester, és Bogányi Tibor karmester kiváló mesemondóknak bizonyultak. A zenekar az eleinte pontatlan fafúvós belépésekkel enyhe szétszórtság benyomását keltette, de hamar  összerendeződött. Az első tétel hangorkánban kitörő fokozása hatásosan felépített, a fafúvósok szólói kidolgozottak voltak, egyedül a tempó tűnt kissé túl lassúnak. A második, harmadik tételben a szólóhangszerek párbeszédessége, Sahriar és Seherezáde alakjának illúziókeltő ábrázolása hívta fel magára figyelmet. A fantasztikusan gazdag hangszerelés a mű folyamán természetesen a teljes zenekarnak bőven ad lehetőséget a kibontakozásra, s ezt a lehetőséget a Dohnányi Zenekar meg is ragadta. A negyedik tétel félelmetesen gyors tempója mintegy kiegyenlítette az eddigi, viszonylag lassabbakat, s bekövetkezett, amire a felvezetésben figyelmeztették a közönséget: a karmester ötlete alapján “megfejelték a hajótörés pillanatát”. Az oldalról, az ütősök felől felhangzó rettenetes üvöltés hátborzongató, és hatásos volta tagadhatatlan. Bár mesehallgatóként kicsit úgy éreztem magam, mintha a mesélő maga nem tartotta volna elég erősnek magukat a szavakat, és a történetből egy félelmetesebb szakaszt kiabálva mondott volna el. Összességében azonban hálás voltam az elém tárt meséért, ahogyan a közönség többi tagja is. (Fedoszov Júlia)
 


Eseménynaptár

<< Előző év / hónap
Köv. év / hónap >>
Mai dátum
Események
Közeli események:

Fórum

Jelentkezzen be az oldal tetején levő bejelentkezés mezőben!