Bejelentkezés

Elfelejtett jelszó
Budafoki Dohnányi Zenekar - 2016. október 18.

Budafoki Dohnányi Zenekar - 2016. október 18.
Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

A CAFe Budapest Kortárs Művészeti Fesztivál keretében „Kortárs romantikusok” címmel meghirdetett est keretében három magyar szerző műve csendült fel a Müpa Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermében. Tegyük hozzá, amennyire pontos a kortárs megjelölés, annyira tágan értelmezhető ezúttal a „romantikus” besorolás. Játsszunk el a gondolattal: hazai kortárs-termés többé-kevésbé alapos ismeretében mely szerzőket tennénk – akár egyetlen kompozíciójuk alapján – az így felcímkézett skatulyába?! A romantika felől közelítve viszont nem lehet fenntartásunk a cím ellen, hiszen az így elnevezett zenei (művészeti) stíluskorszak rendkívül szélsőségesen különböző művek közös nevezője.

A műsor: Orbán György: 4. szerenádja (2011-ből), Dubrovay László II. zongoraversenye (1984-ből, alcíme: Concerto romantico) és Gyöngyösi Leventének az a kantátája, amelyet 10 éve komponált Hollerung Gábor felkérésére (Istenkép). Egyik mű előadása sem ősbemutató (ami egyébként igen tetszetős látvány a műsorokban, és néha ténylegesen is emlékezetes eseményt ígér), hanem „újrajátszás”, s ennek a jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Mert szép gesztus a felkérés, új mű életre hívása, azonban ha egy (vagy néhány) előadás után némaságra ítéltetik, aligha fejtheti ki hatását (sem más szerzőkre, sem pedig az előadóknak nem adatik meg a szerző zenei gondolkozásmódjával való alapos megismerkedés – a művek címzettjéről, a közönségről nem is beszélve). Dubrovay aligha panaszkodhat II. zongoraversenyének sorsát illetően, hiszen több zenekarral, több szólistával felhangzott már több városunkban, s hangfelvétel is készült belőle – ez egyszersmind a mű kedvező fogadtatását, mondhatni, szerethetőségét is sejtteti egyúttal. Ezúttal a Dubrovay-zongoraművek avatott tolmácsolója, Balázs János volt a szólista, aki ezzel a produkcióval is minden bizonnyal növelte rajongóinak táborát. Orbán György e műve a Budapesti Fesztiválzenekar felkérésére készült, a Mahler Ünnep hangversenysorozat keretében került bemutatásra – öröm, hogy játszottsága nem korlátozódik a megrendelő együttesre (sajnos, a BFZ műsorpolitikájában sokadlagos szempont, hogy törődjenek a felkérésükre készült darabok utóéletével). A Budafoki Dohnányi Zenekar követésre méltó gyakorlata, hogy igyekszik hangzó életben tartani az általa megrendelt, neki ajánlott műveket. Saját példámmal tanúsíthatom, hogy közönsége szívesen újrahallgatja ezeket a műveket is, mint a sokszori műsorra tűzés által repertoárdarabokká vált kompozíciókat.
A CAFe rendezvényei különböző terjedelműek voltak – néha alig haladták meg az egy órát, máskor túllépték (szünettel) a két órányi terjedelmet is. Ez utóbbiak közé tartozott hangversenyünk is, azonban az időt (mármint az abszolút időt) éppúgy megszűntünk érzékelni, miként operák esetében átvesszük a drámai idő léptékét. Hosszú, de nem hosszadalmas, és főként nem fárasztó élménnyel gazdagodtunk.
Noha a rendezvény nem szerepelt a Muzsika mellékleteként népszerűvé vált koncertkalendáriumban, a „konkurens” programkínálatok ellenére bőségesen jutott érdeklődő ennek az estnek. S aki ezt választotta, nem bánta meg! A szakmai közönség távolléte ezúttal menthető azzal, hogy feltételezhetően a BMC-ben rendezett közönségtalálkozón vettek részt, ahol a CAFe keretében két hangversenyen (szerzőként és karmesterként is) szereplő Krzysztof Penderecki volt a díszvendég. Pedig sok hasznosítható, tanulságos tapasztalattal gazdagodhattak volna!
Hollerung Gábor ezúttal kifejezetten remekelt műsorvezetőként; kevés szóval sokatmondó, lényegretörő, ugyanakkor a komoly tartalmat időnként szellemes megjegyzésekkel ellenpontozó mini-előadásai az élmény közvetlenségével hatottak, és elérték azt a célt, amit ismertetőnek ritkán sikerül: érdeklődővé és fogékonnyá tették a hallgatókat mindhárom műsorszám iránt. A „kortárs romantikusok” programba bőségesen belefér, hogy – tőle egyébként sem idegen szemléletmóddal – gyakran alkalmazott felsőfokokat, szeretetteli szimpátiával „elrajzolva” az érték-görbéket. A cél szentesíti ezt az eszközt, annál is inkább, mivel semmi olyat nem ígért, amit a felhangzó zenék nem váltottak volna valóra. Nem az ismeretterjesztés, még csak nem is a korábban lejáratott, ám tartalmában kétségkívül pozitív töltésű népművelés ennek a szemléletmódnak a legnagyobb érdeme, hanem az a szakadéktöltés, amelyet néha szándékolatlanul, de maguk a zenészek és a zeneírók is mélyítenek, valamiféle csodabogárként tüntetve fel a közelmúlt zenei termését. Hollerung a történeti zenék ismerőinek olyan fogódzókat kínál, amelyek birtokában a hallgató nem utasítja el eleve felfoghatatlanként az új műveket, hanem a felfedezés, a ráismerések sikerélményével a megérthetőség tényét tudatosítják (nem véletlenül adta az A megérthető zene címet egy másik hangversenysorozatának Hollerung!).
Így jöhetett létre a figyelemnek az a tere, ahol a ciklikus művek tételszünetei sem köhögéssel teltek! S vélhetőleg a zenekarra is hatott a karmesteri előszó – odaadó muzsikálásnak lehettünk tanúi. Néha talán túldimenzionáltnak hatott a dinamika alapszintje – már-már lehengerlő hatásúak voltak így a művek, kiváltképp a kantáta. Orbán György művét hallgatva, megintcsak elgondolkodtam azon, vajon mi lehet a titka annak, hogy olyan szólamokat tud írni (kórusra és hangszerekre egyaránt), amelyek önmagukban nem tartalmaznak speciális nehézségeket, ugyanakkor az összhatás komplex, sokrétű. A játék-kedv diadala volt ez a mű. A zongoraversenyt hallgatva az jutott eszembe, hogy kiváltképp a romantika idején a saját-hangszerre komponált versenyművek valamiféle „többletet” árulnak el a szerzőről. A Concerto romanticót hallgatva felmérhetjük, milyen, ha a zeneszerző egyszemélyben a szólóhangszernek is mestere! Ettől válik hitelessé, amit ismertetőszövegében a szerző leírt: a zongoraszólam a liszti-bartóki virtuozitás eredményeit fejleszti tovább”. S a hallgató különösebb iránymutatás nélkül is felismeri a Csajkovszkij-zongoraverseny jellegzetes gesztusát, a Chopin-etűdökön iskolázott kéz számára „otthonos” futamokat, s mindazokat a szókincsként természetesen használt kifejezőeszközöket, amelyek változatossá teszik a hallgatnivalót. Az 1956 emlékére komponált kantátát nagy előadói apparátusa globális élménnyé teszi, ahol minden kidolgozottságuk ellenére sem a részletekre irányul a figyelem. Vélhetően a szövegkönyvet író Szőcs Géza volt az egyetlen hallgató, aki teljes egészében „értette” a szöveget. Mert miközben a dinamikailag is megtervezett nagyforma épült, háttérbe került a szöveget mondandóként interpretáló szándék. Az Angelica Leánykar és a Nemzeti Énekkar férfikara, valamint szólistaként Pasztircsák Polina és Gábor Géza inkább vokális színként, mint verbálisan érthető többletként társult a zenekari anyaghoz. Néha úgy éreztem, érdemes lenne feliratozni a magyar szöveget. A közönség – s ez is romantikus gesztus – megelégedett a program ismeretével, s a konkrétumokat jótékonyan helyettesítette empátiával.
Gyöngyösi Levente műve október 18-án a forradalmi megemlékezések előhírnökeként hatott, s ez az aktualitás is hozzájárult a kidolgozott előadás által megérdemelt sikerhez. (Fittler Katalin)
 


Eseménynaptár

<< Előző év / hónap
Köv. év / hónap >>
Mai dátum
Események
Közeli események:

Fórum

Jelentkezzen be az oldal tetején levő bejelentkezés mezőben!