Bejelentkezés

Elfelejtett jelszó
Duna Szimfonikus Zenekar - 2016.október 24

Duna Szimfonikus Zenekar - 2016.október 24.
Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

A Müpa őszi műsorfüzete szerint a Stúdió Liszt Kft. és a Müpa szervezésében, a Muzsika mellékleteként népszerűvé vált koncertkalendárium szerint a Duna Palota szervezésében jött létre az október 24-i hangverseny. Akárhogy is legyen, a lényeg: szinte teltházas közönség várta, hogy Hegedűs Endre eljátsszon két romantikus zongoraversenyt. Hagyománya van ennek; a szólista rövid közönség-köszöntőjéből kiderült, hogy immár 13. alkalommal vállalkozott hasonló művészi feladatra. A 13-as szám ezúttal szerencsét hozott: a szólista, 62 évesen, játékával azokat az időket idézte emlékezetünkbe, amikor versenyek sorozatos díjazottjaként szinte Guiness-rekord jelöltje lehetett volna. Ezúttal ideálisnak tűnt a műsorválasztás, mármint a hallgatóság szempontjából: két különböző karakterű, pontosabban, a tételek egymásutánjával a zenei hangulatvilágnak más-más tájait bejáró mű került előadásra, Chopin e-moll és Csajkovszkij b-moll zongoraversenye.

A Duna Szimfonikus Zenekar élén, amelyet legtöbbször vezető karmestere, Deák András vezényletével hallhatunk, ezúttal vendégkarmestert köszönthettünk, Somos Csabát. Az elsősorban kóruskarnagyként ismert dirigens zene múltjában megannyi zenekari epizód szerepel, tehát számára nem újdonság a hangszeresek irányítása. Más kérdés, hogy a kétségkívül komplex felépítésű, hangszínekben gazdag romantikus partitúrák hangzó életre keltése még par excellence karmesterek számára is komoly feladat – így tehát várhatóan a legnagyobb érdeme ennek a hangversenynek az volt, hogy élőben hallhatott a közönség két népszerű romantikus versenyművet. Valljuk meg, mindkettő ritkán szerepel műsoron – a zeneirodalom kimeríthetetlen gazdagsága kellő indokkal szolgál ehhez. Tehát, aki akarta, hátradőlva, behunyt szemmel élvezhette a hangfelvételekről gyakran, különböző előadásokban felidézhető kompozíciókat. Mások számára érdekfeszítő lehetett, hogy hogyan birkózik meg ezzel a feladattal a létszámában (már csak állandó „otthonuk”, a Duna Palota kisméretű színpadának lehetőségeiből is adódóan) viszonylag kevés muzsikust foglalkoztató együttes.
Miként Müpa-beli „vendégszerepléseik” során már többször, így most is megállapíthattuk, hogy az intenzív hangzáshoz szokott muzsikusok a változó akusztikus körülmények között hasonló tónus elérésére törekednek. A nagy színpadon lehetőség volt nagyobb létszámú szereplőgárda foglalkoztatására, ily módon is biztosított volt a kielégítő hangzás. A vonóskaron belül a brácsásokat dicséri, hogy arányaiban kis létszámukat intenzív játékkal tudták feledtetni. Ettől kezdve a hangzás-arányokért elsősorban a karmesternek kell vállalnia a felelősséget.
Rövid bevezetőjében – szokatlan módon – Hegedűs Endre arra utalt, hogy közös zenei nyelvet beszélnek a karmesterrel, akivel ez az első közös fellépése (rosszmájú megjegyzés: mi lenne, ha más esetben a szólisták „ellenérzésüknek”, eltérő elképzeléseiknek adnának hangot a produkciót megelőzően!!!).
Függetlenül az előzetes motivációtól, összeszokott produkció érzetét keltette a műsor. Somos Csaba ügyelt a tempókra, az együtt-játékra, amikor cadenza-jellegű szabadsága volt a szólistának, nem befolyásolta elképzeléseit, viszont mindenkor törekedett arra, hogy a zenekar pontosan kapcsolódjék az ily módon a szólista által irányított zenei történésekhez.
Mozdulat-készletét illetően, korántsem alakult ki közös szókincs a zenekarral. Például, kiváltképp a Chopin-mű nyitótételével, türelmetlen ujjmozdulatokkal sejttette, hogy intenzívebb hangzást vár az I. hegedű szólamától. A zenekarnak ez a meghatározó csoportja viszont zeneibb „kéréshez” szokhatott, mert ezt a kétségkívül konkrét-érthető jelzést gyakran hagyta figyelmen kívül. A többrendbéli „vendégség” leginkább abban mutatkozott meg, hogy Somos korántsem mert bátran bánni a játékosok által biztosított dinamikai lehetőségekkel. Konkrétan, a dinamikai berendezés általában megmaradt a szólamokba írott utasítások szintjén, s az a varázs, amely épp abból jöhetett volna létre, hogy másmilyen egy szólisztikus és egy zenekari szólambeli piano (ugyanez érvényes bármely dinamikai fokozatra), nem született meg. Leginkább olyankor volt ez bántó, amikor a hangok sokaságában dúskáló zongorafutamok már-már „más sávban” zajlottak, mint a partnerei által biztosított hangzó környezet. Megannyi apró kommentár, imitáló fordulat tette volna izgalmassá azokat a felületeket, amelyeket úgy kellett megélnünk, hogy a szólista virtuóz futamokat sorjáztat, miközben a zenekar „kísér”. A partner-státusz figyelmen kívül hagyásának lehettünk tanúi, éspedig éppen abból a meggondolásból, hogy Somos pontosságra törekedve, az időbeli összerendezésre koncentrált. Amikor az egyszerűbb faktúra lehetővé tette, intenzív-élénk párbeszéd alakult ki szólista és együttes között – ezek voltak az est leggyümölcsözőbb pillanatai.
A Csajkovszkij-versenymű esetében érdemes rámutatni arra, hogy amikor valamennyi játékos ismeri a megszólaltatásra váró mű egészét, minden szólam szinte önként megkeresi (és találja!) helyét a közösen létrehozandó hangzás-egészben. Érezhető játékörömmel szólaltatták meg a közismert dallamokat a hegedűsök, és a későbbiek folyamán valamennyi szólisztikus állás a kellő intenzitással szólalt meg, karmesteri kéréstől függetlenül, már a játékosok műismeretének köszönhetően. Míg a szólista a Chopin-versenymű lassú tételével okozta a legemlékezetesebb perceket, a zenekar ezzel az aktivitással éreztette potenciális kvalitásait. Érdemes lenne ezek ismeretében még igényesebb játékra sarkallni a hangszereseket!
És végre a hangversenytermeket felkereső hallgatóság is észlelhetné azt a különbséget, ami a felvételről történő és élőben megszólaltatott zene hallgatása között kellene hogy legyen. Az első esetben a művészek iránti megbecsülés (ne mondjam, tisztelet) kellene, hogy fegyelmező erőt gyakoroljon, míg az otthoni, tv-előtti papucsos-otthonkás zenehallgatás során kényszerűen kiszolgáltatottá tehető a zene (megállítható, lehalkítható, s közben bármiféle tevékenység elképzelhető). A mobil-csörgések, továbbá a zene alatt, avagy a tételszüneteket kényszerűen meghosszabbító krákogás- és köhögés-sorozatok a kulturálatlanság és civilizálatlanság fokmérői (mint egy riportban egy rangos előadóművészünk kitért erre, a pódiumon egészen más érzés a fegyelmezetlen zajongás és a kényszerű köhögés, stb. érzékelése). Méltatlanul sok jutott ebből a romantikus est közreműködőinek.
Hegedűs Endre két Chopin-darabbal köszönte meg a lelkes tetszésnyilvánítást (Asz-dúr polonéz és Fisz-dúr noktürn), amelyek hallatán arra kellett gondolnom: a „Zongora” bérlet koncertjein kívül mostoha sor jut a zongora szólóirodalmának is. Köszönet tehát a zenekari szólistáknak, akik hangszerük szólóirodalmából is felvillantanak valamit közönségüknek. (Fittler Katalin)
 


Eseménynaptár

<< Előző év / hónap
Köv. év / hónap >>
Mai dátum
Események
Közeli események:

Fórum

Jelentkezzen be az oldal tetején levő bejelentkezés mezőben!