Bejelentkezés

Elfelejtett jelszó
Flesch iskola - Henryk Szering

Henryk Szeryng - született 1918. szeptember 22-én Zelazowa Wola-ban  (Lengyelország), elhunyt 1988. március 3-án, Kasselban.


Henri Temianka, a kiváló lengyel származású hegedűművész  -  Flesch Károly egykori növendéke  -  így emlékezett Flesch világhírű tanítványára,  Henryk Szeryngre  (The Strad , 1988. szeptember):  Henryk Szeryng az ellentétek és az ellentmondások embere volt.  Olyan „ami a szívén, az a száján” típusú ember volt. Őszintén kimutatta erényeit és gyarlóságait, és ezzel bizony néha zavarba tudta hozni az embert. Furcsa módon, magánéletét többnyire titokzatosság övezte. Tudott hiú és öntelt lenni, azt viszont sohasem tapasztaltam, hogy bárkivel is csúnyán beszélt volna. Nagyon büszke volt nagyköveti rangjára  -  általa hőn szeretett, fogadott hazája, Mexikó nevezte ki  a kultúra nagykövetévé -  amit lehetett felfogni megható jellemvonásként,  de akár naivitásként  is. Rendkívül intelligens, tanult ember volt, elképesztő nyelvismerettel. Mint hegedűs és muzsikus, a legmagasabb szintű tudással rendelkező hangszeresek kiválasztott, maroknyi csoportjához tartozott.

1931-ben hallottam először Henryk Szeryngről, amikor Flesch Károly  -  akivel rendszeres levelezésben álltam  -  azt írta Berlinből, hogy egy 13 éves, rendkívül tehetséges fiút vett a szárnyai alá, akit Serek-nek hívnak. (Roman Totenberg  -  aki  nagyjából  akkor került Flesch-hez, mint Szeryng  -  a „The Strad” 1988. szeptemberi számában megjelent cikkében említi, hogy  a Serek- nevet nagyjából „kis sajt”-nak lehet  lefordítani. Mivel ez a név nem volt megfelelő az ambiciózus, fiatal hegedűs számára, később azt Szeryng-re változtatta).  Nyilván nagy hatással volt rá a fiú igen korán megmutatkozó, rendkívüli tehetsége, mert a rákövetkező években kétszer is említette leveleiben. 1934 táján, amikor Németországban a náci párt jelszavai kezdtek megjelenni a falakon, Flesch Londonba ment. Hamarosan Serek is követte. Ekkor a Henryk és köztem lévő korkülönbség még nem tette lehetővé, hogy szoros barátság alakuljon ki közöttünk. Ő 15 éves volt, én pedig már meglett, 27 éves ember.  1935-ben hallottam tőle a Beethoven hegedűversenyt a Varsói Filharmonikusokkal, Bruno Walter vezényletével. Nem sokkal később, az egyik bécsi fellépésem után odajött hozzám. Lalo f-moll koncertjét játszottam. Barátságunk ekkor kezdődött. Azonban a  II. Világháború kitörésekor Európában minden kommunikációs lehetőség megszakadt, és később sem állt helyre teljesen. Évekkel később megtudtam, hogy Szeryng Mexikóba került, ahol nyelvismeretének köszönhetően, a háború idején tolmácsként működött. Később gyakran mesélték, hogyan fedezte fel őt 1954-ben Artur Rubinstein. Nevét addig csak Mexikóban ismerték, mivel ott tanított.
Már feljutott a nemzetközi karrier csúcsára,  amikor a messzi távolból váratlanul felhívott telefonon. Éppen világkörüli turnén volt, én pedig otthon, Los Angelesben. Később rendszeresen jelentkezett, teljesen váratlanul, mint afféle virtuóz hegedűs, aki végigszáguld a kontinenseken, és körbeutazza a világot. Leveleztünk egymással. Végül ismét felhívott, és minden kertelés nélkül nekem szegezte a kérdést: „Miért nem hívsz meg soha, hogy fellépjek a kamarazenekaroddal?”  Őszinte voltam: „Mert anyagilag ezt nem engedhetjük meg magunknak.” Tudtam, hogy Szeryng honoráriuma csillagászati mértékű. „Lemondok a honoráriumról”  -  válaszolta  legnagyobb  elképedésemre. Majd, még mielőtt megkérdezhettem volna, mégis milyen feltételekre gondol, így folytatta: „Szeretném, ha a koncertet a  Los Angelesben élő mexikói gyerekek számára adnánk. Szabaddá teszem magamat egy hétre, feltéve hogy megígéred, hogy azt a hetet velem töltöd, és így ismét barátok lehetünk.”
Ez mélyen meghatott. Henryk Szeryng, a nagystílű grand-seigneur beszélt, aki képes volt 1734-ben készült, kedvenc Stradivári  hegedűjét  nagylelkűen az Izraeli Filharmonikusoknak ajándékozni. A hegedű korábban a „Hercules” nevet kapta, de Szeryng  „Kinor David”-nak, „Dávid hárfájá”-nak nevezte el. 1683-ban készült Guarnerius hegedűjét, a „Santa Teresa”-t  a mexikói Nemzeti Szimfonikus Zenekarnak adományozta.
És néhány hónap múlva Szeryng   -  a saját költségén  -  Los Angelesbe utazott.  Megérkezése után rögtön tudni akarta, megfelelően előkészítettem-e az egy hetes programot, amelyben szerepelt egy  lakásomon tartandó kvartett-est is. Minden rendben volt, csak az egyik estémet nem tudtam szabaddá tenni, mivel már korábban megígértem, hogy előadást tartok a California egyetemen. Szóltam neki, hogy az előadás az ő számára nem különösebben érdekes, hiszen a Beethoven-hegedűversenyről fogok beszélni, amit több száz alkalommal játszott már. Ezt a művet adta elő vasárnapi koncertjén is. Hiába próbáltam lebeszélni, mégis eljött. Ez az előadás életem egyik leglelkesítőbb élményeként maradt meg emlékezetemben. Magammal vittem a hegedűmet, hogy be tudjam mutatni  a versenymű témáit., és volt zongora is a teremben. Henryk a zongorához ült, és részleteket játszott a műből, szemléltetve az általam elmondottakat.
Sok más szólistával ellentétben, akiknek halvány fogalmuk sincs, mi történik a zenekari kíséretben, Henryknek szinte minden  a fejében volt, ami a zenekari hangszereken megszólal. Elbűvölve tanulmányoztuk, hogy némelyik isteni dallamát Beethoven milyen előszeretettel szólaltatja meg a fagotton, különösen  az utolsó tétel g-moll közjátékában, aztán a klarinét remek hangszínét a lassú tétel középső részében, és azt is, milyen figyelemreméltó, hogy az egyetlen fuvola csak időnként szólal meg. Beszéltünk az akkordfűzésről, a tempóról és a dinamikáról. Közben szinte teljesen megfeledkeztünk a közönségről. Azt hiszem, lenyűgözve hallgattak bennünket, és  tökéletesen tudatában voltak, hogy a vakszerencsének köszönhetően most éppen a zenei és verbális kommunikáció természetes módon kirobbanó tűzijátékának lehetnek tanúi. Végül eljátszottam a művet, amit Szeryng kotta nélkül kísért. Időnként lelkes közbeszólásokkal tarkítottuk az előadást, de a játékot ilyenkor sem hagytuk abba.
A rákövetkező este Piatigorskyval, az orosz csellistával vonósnégyeseztünk, aki Los Angelesben lakott. Elég volt neki a legkisebb jelzés, máris jött, és buzgón vett részt az esti kamarazenélésben. Nagy művész volt, de vidám történeteit is lenyűgözően tudta előadni. Amint előbukkant két méteres alakja, a szobát máris betöltötte erős orosz akcentusa, mély zengésű nevetése, sugárzó jelenléte. 
Fogtuk a hangszereinket és leültünk, majd tiszteletbeli vendégünkhöz fordultunk:  „Mit játsszunk? ” - Mozartot”  -  válaszolta Henryk.  Kinyitottuk a Mozart-albumot  -  benne volt a leghíresebb tíz vonósnégyes  -  és elkezdtük játszani az első művet. Amikor befejeztük, ismét megkérdeztem Henryket, mit játsszunk? „Mozartot”  -  válaszolta ismét. Lapoztunk, és elkezdtük a K. 431-es, d-moll kvartettet. Ezt követően kis szünet et tartottunk, majd feltettem a kérdést:  „Mi legyen a következő?”  „Mozart”  -  válaszolta, mire Piatigorsky  -  utánozhatatlan természetességével  -  feltartotta  mindkét karját,  és felkiáltott: „Az Isten szerelmére! Játsszunk már valami emberi teremtménytől származó dolgot!” Debussyt választottunk. De ha Debussy emberi teremtmény volt, ezúttal elég gyötrelmes lénynek bizonyult. Szeryng nemigen ismerte a művet, ezért átült a másik székre,  és a második hegedű szólamát játszotta. Utána azonban már valóban emberi dolog következett  -  az ízletes vacsora. Ezt  a zenés összejövetelek alkalmával mindig a feleségem szokta elkészíteni. A muzsikusok, mint valami éhes farkasok, nagy lelkesedéssel vetették rá magukat az ételre. Gondoskodtam, hogy Henryk elsőrendű skót whiskyt kapjon. Szeryng kívánsága szerint, az  ünnepi hét programja Bach kettősversenyével kezdődött. Ezzel ünnepeltük meg, hogy ismét találkoztunk. (A mű más esetekben is szimbolizálta már a hegedűsök közti barátságot).
1983. december 1-én Szeryng ismét eljött. Ez volt a negyedik, és egyben utolsó közös fellépésünk, arany jubileuma alkalmából. Most sem fogadott el honoráriumot. Az volt a kívánsága, hogy a nettó bevételt fordítsuk a California Chamber Symphony javára. Kérte, hogy befejezésül játsszuk el a Bach kettősversenyt. Most is úgy határoztunk, hogy utána a szegény mexikói gyerekeknek adunk koncertet. Los Angeles polgármestere december elsejét „Henryk Szeryng nap”-pá nyilvánította, és átnyújtotta Henryknek az ezt tanúsító nyilatkozatot .
A koncertet pompás, 200 fős vacsora követte a Perino- vendéglőben. Henryket a Brahms hegedűverseny fakszimile kiadásával ajándékoztam meg,  amelynek eredeti kéziratát évekkel korábban ő maga vitte el a washingtoni kongresszusi könyvtárba. Miközben átrepülte az Atlanti-óceánt, az értékes csomagot mindvégig az ölében tartotta.  A kézirat előzőleg Kreisler tulajdonában volt. Röviddel ezt követően, 1984 januárjában Szeryng feleségül vette Waltraud-ot, akit nagyon szeretett. Csodálatos volt látni, hogy milyen megnyugtatóan hat rá. Azt hiszem, életének utolsó négy éve volt a legboldogabb. Egyik világkörüli útja alkalmával, mindössze néhány héttel azelőtt beszéltem vele utoljára telefonon, amikor értesültünk váratlanul haláláról. A hír mélyen megrendített bennünket. Henryk lelkesen beszélt közelgő 70. születésnapjáról. De sajnos, erre már nem került sor.


Most Margaret Campbell írásából idézünk (The Great Violinists, 264. l.):
Nagy izgalmat keltett, amikor 1971. október 10-én, a Royal Festival Hall-ban először adta elő Paganini „elveszett”, harmadik hegedűversenyét a London Symphony Orchestra-val, Alexander Gibson vezényletével. Addig úgy tudtuk, hogy a versenymű kézirata a napóleoni háborúk idején megsemmisült. A mű Szeryng energikus kutatómunkájának köszönhetően került ismét napvilágra. Évekig kereste, és nagyon örült, amikor megismerkedett Paganini két, nyolcvan esztendős dédunokájával. A két hölgy azt ajánlotta, játsszon több Paganini-művet, és egy halom kottát mutattak neki, amelyek már több mint száz éve hevertek érintetlenül. Szeryng kezdte összeilleszteni a lapokat. „Öt napba telt, mire összeraktam az első tételt!”  -  mesélte, majd végül  sikerült összeállítani  a teljes versenyművet  (International Herald Tribune, 1973. január 29.). A kéziratot később két vezető olasz zenetudós Paganini elveszett,  harmadik hegedűversenyként azonosította , és egyben  hitelesítette. Szeryng felvette lemezre is, amit a londoni bemutatót követő napon kezdtek árusítani.
A  vele készült utolsó interjúból megtudjuk, hogy  Henryk Szeryng  nyolc nyelven beszélt folyékonyan. Rendkívül művelt édesanyjától már gyermekkorában megtanult lengyelül, franciául és németül. Amikor 1942-ben Sikorski tábornok mellé került tolmácsnak, már hat nyelven beszélt.  A háború alatt több vezető európai politikussal is találkozott, köztük Winston Churchillel. Amikor Flesch tanítványa,   Roman Totenberg  az 1950-es évek közepén  gratulált Szeryng édesanyának fia nemzetközi sikeréhez,  a következő  meghökkentő   választ kapta:  „Success, schmuckcess!  Se otthon, se magánélet, se család! Kinek kell ez?”  (Ez szellemes szójáték az angol „siker” és a német „ékszer” szavakkal, és  egyúttal  csipkelődő megjegyzés  a csillogó „ékszer”-ként tündöklő szólisták életmódjára vonatkozóan.) Totenberg később említette, hogy bár Szeryng méltán lett világhírű, mégis olyan érzése volt vele kapcsolatban, hogy nem különösebben boldog.

Végül a Henry Roth által készített, utolsó interjút adjuk közre, amely a „The Strad” 1988. szeptemberi számában, Szeryng születésének 70. évfordulóján jelent meg, „The last interview” címmel: 
Henryk Szeryng, az évszázad hegedűs elitjének egyik képviselője, ez év március 3-án, hatvankilenc éves korában, agyvérzés következtében elhunyt. Az egész zenei világot megrázta a hír, hogy ez az életerős, elnyűhetetlen ember ilyen váratlanul távozott el közülünk. A briliáns technikájú, nemes előadói stílust képviselő, elegánsan formáló, igazi muzsikust Németországban, Kasselben érte a halál,  tervezett brüsszeli koncertje előtt, amit újabb amerikai turné követett volna.
Halála számomra különösen fájdalmas veszteség, hiszen barátságunk csaknem huszonöt évre nyúlik vissza. Annak ellenére, hogy ezt a kritikusi tevékenységemmel összefüggő huszonöt évet ahhoz lehet hasonlítani, mint amikor az ember elaknásított bányaterületen sétál, valahogy mégis sikerült szívélyes kapcsolatot fenntartanunk.  Az 1986-os Indianapolisi Nemzetközi Hegedűversenyen hosszabb időt töltöttünk együtt. A zsűri elnökhelyettese volt. Beszélgetésünk alkalmával említette, hogy készül megünnepelni 1988 szeptemberében esedékes, 70. születésnapját, amely fontos mérföldkőnek számít életében. Néhány hónappal később felkérést kaptam, hogy készítsek cikket erre az alkalomra. Az elmúlt években sokat írtak Szeryngről. Többek között 1978-ban hosszú cikk jelent meg róla a The Strad-ban, Simon Collins tollából. Én persze lehetőleg nem akartam ismétlésekbe bocsátkozni, leszámítva az életrajzi adatokat. Szeryng megígérte, hogy amennyire csak tőle telik, igyekszik ellátni újabb információval. „Hegedűs módon” akartam beszélgetni ezzel a nagyszerű művésszel , és minél többet feljegyezni  az utókor számára nézeteiről , életének jelentősebb eseményeiről. Arról még csak nem is álmodott senki, hogy ez lesz az utolsó, végleges formába öntött nyilatkozata. Néhány nappal azt megelőzően, hogy a Sibelius hegedűversenyt játszotta az Oregon Symphony Orchestra-val  Portlanban (Oregon), három napos együttlétünk során  kilenc órán keresztül voltam együtt vele a Heathman hotel tágas melléképületében. Ott volt felesége is, Waltraud von Neviges, egy európai módon elegáns, kedves, finom modorú hölgy. 1984. január 6-án házasodtak össze.  A hegedűművész egyáltalán nem volt szűkszavú, amikor a családjáról beszélt. „Waltraud-dal 1966-ban találkoztam először Saarbrückenben, és akkor megkért, legyek a fia keresztapja. Végül, 1983. október 6-án javasoltam neki, hogy kössünk házasságot  -  teszi hozzá széles mosollyal  - , azt követően, hogy az  UNICEF javára adtam hangversenyt Monte Carlo-ban,  jótékony célra.  A házasságkötésre Monaco polgármesterének jelenlétében került sor, aki tisztában volt vele, hogyan kell kikerülni a bürokratikus akadályokat. Hivatalosan örökbe fogadtam a fiát és a lányát, és kapcsolatunk azóta is kiváló. Monaco-ban élünk, miközben minden évben elutazom tanítani Mexikóba, az én szeretett, fogadott hazámba.”  Szeryngék szállodai „családjához”  tartozott Lucy,  egy játékos kedvű törzskönyvezett, Blenheim palotából származó, Cavalier King Charles spániel is. Szeryngnek a dátumokkal kapcsolatos, kínosan lelkiismeretes pontosságából következtetni lehet személyiségére, sőt művészetére is.  Rendkívül jól fejezi ki magát, nyolc nyelven beszél, egészen lassan és megfontoltan ejti ki a szavakat  -  mintha csak egy stílusos ékesítés megformálása járna a fejében  - , miközben keresi  a szó megfelelő árnyalatát.  Amikor a pontosság kedvéért megismételtem egy-egy kijelentését, gondosan figyelt, és időnként átfogalmazta a hallottakat. Nem sajnálta az időt; hajlandó volt annyi időt szánni az interjúra, amennyire szükség volt. Tudni akarta, hogy pontosan leírtam-e, amit mondott.  Nagy jóindulattal és igen emberségesen beszélt hegedűs kollégáiról. Gondosan került minden kritikus, lekicsinylő megjegyzést, amit esetleg mások a nemzetközi zenei élet vitán felül álló, idősebb alakjának a zenei élet dolgairól és szereplőiről alkotott ítéleteként értelmezhetnének.
Szeryng 1918. szeptember 22-én született Zelazowa Wola-ban (Varsótól 46 kilométerre, nyugatra), jómódú zsidó szülők gyermekeként. Chopin is itt született. Édesapja sikeres, fantáziadús, vállalkozó kedvű gyáros volt, nagyon szép énekhanggal. (Roman Totenberg  emlékezete szerint  az édesapa egy nagy mozi tulajdonosa volt.) Kezdetben édesanyja  -  mint képzett zongorista   -  kísérte figyelemmel a kis Henryk zenei tanulmányait. Amikor a kisfiú öt éves lett, zongorára és összhangzattanra kezdte tanítani. Idősebbik testvére, George hegedült. Mivel  Henryket is elbűvölte a hegedű hangja, hét és fél éves korában ő is hegedülni kezdett. „Vonzott a titok, hogyan szólalnak meg a hangok, pedig  nincsenek is bejelölve a fogólapon. Édesanyám  két és fél évig tanított zongorázni, és én ezt nagyon komolyan vettem. Jól megtanultam Bach kétszólamú Invencióit. Mostanában, kikapcsolódásképpen gyakran zongorázom  jazzt. De attól a pillanattól, hogy hegedülni kezdtem, ebből életre szóló szerelem lett.”
Szeryng első hegedűtanára, Maurice Frenkel  Auer Lipót tanársegédje volt az I. Világháború előtt Szentpétervárott. Amikor Frenkelhez járt, többet gyakorolt, amit tanára és szülei elvártak tőle, ezért igen gyorsan fejlődött. „Szorgalmasan gyakoroltam a Ševcik-etüdöket, főleg a fekvésváltó- és intonációs gyakorlatokat, és még jól emlékszem, mennyit játszottam a Rode 2-es etüdöt lassú tempóban, állandóan ellenőrizve az intonációt az üres húrok segítségével, így fejlesztve hallásomat.  Frenkel nem  a Flesch-féle  „Hangsoriskolá”-val  foglalkozott,  amelyről egyébként még ma is az a véleményem, hogy a leghatékonyabban, a legrövidebb idő alatt alapozza meg a jobb és bal kar játékát. Inkább az Auer-féle, és a saját maga által szerkesztett kettősfogás-skálákat részesítette előnyben. Én még ma is a Flesch-skálákat gyakorolom, és ha csak kevés idő jut rá, a kettősfogásokkal kezdem. A kettősfogások gyakorlása az egyik legizgalmasabb eszköz, hogy technikai tökéletességre tegyünk szert, és azt meg is tartsuk. Szeretném viszont kiemelni, hogy Frenkel  egész életemre belém nevelte, hogy állandóan  törekedjek a tiszta intonációra.
„Úgy nyolc vagy kilenc éves lehettem, amikor a Kreutzer-, Fiorillo-, Rode- és Dont-etüdöket tanultam Frenkelnél. Némelyiket még ma is gyakorolom. Különösen a Dont-gyakorlatokat szerettem. Igen hasznosak mind a jobb, mind pedig a bal kéz fejlesztésére, és úgy gondolom, értékesek zenei szempontból is. 1-es és 4-es számú gyakorlata sokat segített, hogy felkészüljek a Bach szólószonátákra és partitákra. Esetenként Frenkel átvett velem néhány Mazas-etüdöt is. Úgy gondolta, ez jót tesz a jobb karnak. Közben olyan típusú darabokat játszottam, mint Beriot  „Scene de Ballet”-je. A dolgok persze jóval nehezebbé váltak, amikor Schradieck esz-moll etűdjével kellett megküzdenem. Nyolc és fél éves koromban már el tudtam játszani  Wieniawski B-dúr (Nr. 2.) gyakorlatát is, amely az „Ecole moderne”-ben található. Persze ez még nem tartozott a később tanult, igen nehéz Wieniawski-etűdök közé. Miután megtanultam Vitali Chaconne-ját (Ferdinand David verziójában), a Mendelssohn hegedűverseny következett. Még tíz éves sem voltam, amikor eljátszottam Hubermannak. Ő arra bíztatta szüleimet, vigyenek Berlinbe és Párizsba, hogy világhírű tanárokkal kerüljek kapcsolatba, és zeneszerzést és ellenponttant tanuljak. (Szeryng később Nadia Boulangernél tanult zeneszerzést Párizsban.) Willy Hess-t, Flesch Károlyt és Jacques Thibaud-t javasolta, és ajánló levelet küldött velem Berlinbe, Hesshez. Szerencsémre apámnak ott is volt lakása. Ekkor kezeim még igen kicsik voltak, és komoly gondot jelentett a nagy távolságok áthidalása.”  Észrevettem, hogy még most is aránylag kicsik a kezei, ahhoz képest, hogy gyakran játszik Paganini-etűdöket és olyan műveket, amelyek jelentős mértékben igénylik az ujjak nyújtását. Ujjai nem voltak hosszúak, ráadásul a negyedik ujja aránytalanul rövid volt. Furcsa módon, felső ujjízületei meredeken felfelé hajlottak, és az ujjbegy nem volt  sem húsos, sem  vastag.” Elég laposan tartom ujjaimat játék közben  -  mondja  - , hogy lehetőleg minél jobban igénybe vegyem a húsos felületet. Miután egy évet tanultam Hess-nél , és fejlődtem is nála, észrevettem , hogy  Flesch növendékei  képzettebbek. Kértem szüleimet, vigyenek Flesch-hez. Hess komoly, megbízható, a német tradíciót követő tanár volt. Nem tetszettek a csúszásai és fekvésváltásai.  A csúszást a fekvések közötti áthidalásra használta, ami ugyan biztonságérzetet adott, viszont a kifejezésmód és a hangszínek változatossága szempontjából igen utálatos megoldásnak bizonyult. 1928 végén kerültem Fleschhez, és nála tanultam 1932-ig. Mivel még csak tíz esztendős voltam, Flesch külön engedéllyel vett fel növendékei közé a berlini Hochschule-ra. Még ma is nagy tiszteletet érzek iránta. Bár alig nőttem ki a kisgyermekkorból, mégis voltam olyan vakmerő, hogy hangot adtam véleményemnek, ha az ujjrend vagy a vonás nem volt logikus, vagy ha nem a zenéhez alkalmazkodott. A fontos szonátákat kivéve, Flesch arra bíztatta növendékeit, hogy maguk dolgozzák ki az ujjrendet és a vonást, ha egy teljesen ismeretlen művet kezdtek  tanulni. A vonóhúzás módozatai révén egészen új színskálát alakított ki, amely a láb közelében képzett, oboaszerű hangtól egészen a fogólap közelében megszólaltatott, fuvolaszerű hangig terjedt. Ezzel új horizont nyílt előttem a hangképzés terén. Beavatott olyan az apró finomságokba, hogyan kell a vonószőr felületét megfelelő módon kihasználni, és hogyan kell összehangolni a bal kéz és a vonó mozgását a tökéletes artikuláció érdekében. Természetesen alaposan megtanított mindarra, ami a tanítási módszeréről szóló könyvben található. Arra ösztönözte növendékeit, tegyenek fel maguknak kérdéseket, és rögtön válaszolják  is meg ezeket. Egyszer például megkérdezte: „ A gyors détaché játékánál  a vonó melyik pontjának kell érintenie a húrt? És hol kell a vonónak érinteni a húrt a lassú hangok játékánál, mezzoforte és forte dinamika esetén? „ Az első kérdésre így válaszoltam: „mindig a vonó középen, egyenlő távolságot tartva a láb és a fogólap között.” A második kérdésre: „a láb közelében”. Büszke voltam,  amikor megdicsért a pontos válaszért. Akkoriban én voltam a legfiatalabb növendéke. Hetente kétszer volt hegedűórám, nyaranta pedig  -  ilyenkor Baden-Badenben tanított  -  részt vettem a mesterkurzusain is. Szüleim gondoskodtak róla, hogy időnként külön is foglalkozzon velem. A nyilvános órákon például egy koncert-tételt, vagy egy szonáta két tételét szoktam játszani, ahogy előzőleg megbeszéltük. Ilyenkor ritkán szakított félbe, de játék közben mindig jegyzetelt. Utána hangosan felolvasta, és hozzáfűzte a szükséges magyarázatot. Gyakran vette kezébe hegedűjét, és ilyenkor eljátszott a műből egy hosszabb részt, bemutatva óriási hangszeres tudását és repertoár-ismeretét. Minden a kisujjában volt. Játéka rendkívül biztos, intonációja hibátlan volt. Többnyire kissé lassú vibrátóval hegedült. Persze a zenei kifejezés érdekében alkalmazott csúszásaira rá sem hederítettem.  Eléggé rákapott erre a játékmódra, növendékei viszont tartózkodtak ettől.  Repertoárom nagy részét Fleschnél tanultam meg, köztük sok francia művet.  Viszont egyedül tanultam a Schumann-, a Goldmark-  és a Szymanovski (Nr. 2.) hegedűversenyt, valamint Stan Golestan szép, igen érdekes versenyművét. A nyújtásokkal kapcsolatos problémák, és a vibrátó tekintetében  -  ezek kezdetben egyáltalán nem működtek kielégítően   - , közben sikerült javulnom a  bátyám segítségével. George igen sokoldalú volt, gyakorlatilag önállóan képezte magát. Hangmérnökséget tanult, de végül nemzetközileg elismert ügyvéd lett belőle. Kevés ideje volt a gyakorlásra, viszont a hegedűtanításhoz határozottan volt tehetsége. Tökéletes vibrátója volt, amely az ujjak, a csukló és a felső kar mozgásának kombinációjaként működött  - ő  jelentette számomra  az élő mintát. Ő felügyelte gyakorlásomat, amikor Flesch vibrátó-gyakorlatait tanultam. A csuklóm túlságosan merev volt, ám ennek kijavítása meglehetősen egyszerűnek bizonyult. Kitartott hangokat játszottam a negyedik fekvéstől kezdve, kezemet a hegedű testének támasztva, amitől csuklóm hajlékonyabbá vált. A vibrátóm néha túlságosan lelassult. Ekkor első ujjamat határozottan a G-húrra helyeztem, majd könnyedén  a húrra támaszkodó és lazító, lefelé és felfelé irányuló  függőleges mozgással  -  mintha csak  egyujjas „trillát” játszanék  - , javítottam ki ezt a hiányosságot. Ezt végig csináltam minden ujjal, valamennyi fekvésben. Nagyon lassan kell kezdeni, fokozatosan gyorsítva a „trillát”, ügyelve arra, hogy a hüvelykujj ne vegyen részt a mozgásban, és ne szoruljon neki a hegedű nyakának. Ujjaimat általában közepes erővel helyezem a fogólapra. A nagy ugrásoknál  -  amilyenek a Brahms hegedűverseny első tételében vannak  -  csupán csekély erőt fejtek ki ujjaimmal, amikor a fogólapra helyezem őket. Előfordul, hogy az egyik ujjnak segítenie kell a másiknak. A kifejezésteljesen rezgő, lírai játéknál előszeretettel használom a negyedik ujjat, viszont amikor úgy érzem, hogy a hang nem szól elég gazdagon, akkor  -  Kreislerhez és Fleschhez hasonlóan  -  leteszem a harmadik ujjamat is, sőt még a szabadon maradt második ujjammal is adok némi segítséget. Nem hiszek abban, hogy a bal kéz ujjait úgy kell „odaütni” a fogólaphoz, mivel ettől érzéketlenné válik az ujjbegy. Bár még csak tizennégy esztendős voltam, amikor elkerültem Fleschtől, mégis nagy szeretettel gondolok rá azóta is, amikor csak eszembe jut. Tény, hogy az ujjrend, a vonások és a csúszások tekintetében néha voltak köztünk kisebb nézeteltérések. Amolyan mindig „harcra kész”  tinédzser voltam. De Fleschné, aki rendkívül kedves és segítőkész hölgy volt, mindig oldotta a feszültséget. De maga Flesch is  -  miközben szigorú és professzoros volt  -  időnként élénk humorérzékről tett tanúságot, persze ha a tréfának nem ő volt a kárvallottja. Nem fér hozzá kétség, hogy minden idők egyik legnagyobb hegedűtanára volt! Egyik legnagyobb erénye az a meggyőződése volt, hogy nem szabad a növendék muzikalitását elnyomni, amihez én is rendkívül ragaszkodom a tanítás során. Nézete szerint az ő felelőssége abban állt, hogy megszüntesse a növendék komolyabb technikai és zenei hiányosságait. Nem csak próbálkozott, de tudta is, hogyan kell kiadni egy „perfekt” növendéket a kezei közül. Rájött, hogy a növendék egyéniségét csak azon az áron lehet megőrizni, ha bizonyos mértékig engedi, hogy érvényesüljenek egyéni sajátosságai, még ha azok nem is mindig kifejezetten pozitívak. Tekintélyelvű beállítottsága ellenére sohasem törekedett rá, hogy tanítványai túlságosan a hatása alá kerüljenek. Mégis, meglepő volt látni, miként tűnnek el a tanítás közben a növendék makacsul meggyökeresedett, rossz szokásai, vagy hogyan alakul át hibás zenei megközelítése. Az igazi pedagógusnak kötelessége, hogy sok kiváló hegedűst neveljen  -  köztük hegedűs sztárokat is  - , és nem hiszem, hogy bárki is többet nevelt volna ki a hegedűjáték története során, mint Flesch. Azoknak a növendékeinek a száma, akik ma a rivaldafényben vannak, egészen egyedülálló.”

                                                                                                             
A fiatal Szeryngre kezdetben olyan hegedűsök gyakoroltak mély benyomást, mint Huberman, Kubelik, Vasa Přihoda  és Enescu. Megtanulta tőlük, hogy hegedülni többféleképpen lehet. Annak ellenére, hogy rendkívül tisztelte és csodálta Flesch-t, az ő „csodálatos pedagógiai tudományát” , Szeryng nem volt megelégedve a saját játékával, nemcsak zenei, de  hegedűtechnikai szempontból sem. Miután befejezte tanulmányait Fleschnél, Brahms hegedűversenyét játszotta a Varsói Fillharmonikusokkal, Georgiescu vezényletével. Még nem volt tizenöt éves, amikor sor került bemutatkozó hangversenyére Párizsban. Úgy látszott, pályája különösebb akadály nélkül ível majd felfelé. De nem vágyott a hírnévre. Az egyik héten hallotta hegedülni Thibaud-t és Kreislert. „Thibaud játéka rendkívül mély benyomást tett rám. Nem is tudtam elképzelni szebb hegedűhangot. Ugyan nem volt nagy hangja, viszont örökre bevésődött emlékezetembe, ahogy Franck és Debussy szonátáját, Mozart egyik hegedűversenyét, és Saint-Saëns „Havanaise” című darabját előadta. Addig játékomat inkább a zene iránti tisztelet, nem pedig a finom és  lágy játékmód,  a kedves báj hatotta át. Az élmény arra ösztönzött, hogy új utakat keressek további fejlődésemmel kapcsolatban. Elhatároztam, hogy utánajárok, mi lehet a titka a francia hegedűiskolának. Amikor Kreislert hallottam, játéka valósággal megbabonázott. Úgy éreztem, a legtökéletesebben ő sugározza ki mindazt a szépséget, ami a hegedűjátékban rejlik. Tartini „Ördögtrilla” szonátájának előadása a briliáns kadenciával egészen varázslatos volt, Bach „Chaconne”-ja  pedig olyan emelkedett hangulatban szólalt meg, hogy  az utolsó hangot áhítatos csend követte, és csak utána tört ki a tapsvihar. Úgy szólt a hegedűje, mintha hárman vagy négyen játszottak volna egyszerre, pedig sohasem erőltette a hangot. Ez a jelenség egyszerűen megmagyarázhatatlan számomra. Az volt a szándékom, hogy Thibaud-nál tanulok Párizsban, ez azonban nem bizonyult okos  ötletnek, mivel az év tíz hónapját hangversenyezéssel töltötte, ezért nem tudott volna kellő figyelmet fordítani rám. Elmentem hát Gabriel Boullion-hoz a párizsi konzervatóriumba, aki hasonló típusú hegedűs volt, mint Thibaud. Boullion így szólt: „Ha eddig Fleschnél tanult, miért akar hozzám jönni?”  Így válaszoltam: „Vannak bizonyos dolgok a francia játékstílusban, és ezeket öntől szeretném megtanulni.” Boullion kitűnő hegedűs volt, játékát könnyed báj lengte át, és valósággal sziporkázott az ugratott vonóval játszott részeknél. Amikor kellőképpen bemelegedett, nagyon szép hangon hegedült, azonban ezt nem kamatoztatta. Nem igazán törte magát a fellépésekért.  Nem volt elég eltökélt és kitartó ahhoz, hogy állandó tag legyen valamelyik együttesben. Inkább csak magának és a barátainak játszott. Rendkívül szórakoztató ember volt, szerette a golfot és a társasági életet. Így aztán sohasem lett belőle olyan kimagasló hegedűs, mint Thibaud, akit külföldön a franciás elegancia nagyköveteként tartottak számon. Csak kilenc hónapig tanultam Boullon-nál. Abban az időben tilos volt a konzervatóriumi növendékeknek engedély nélkül szerepelni nyilvános koncerten, de én külön engedélyt kaptam.”  Szeryng 1937-ben első díjat nyert a párizsi konzervatórium hegedűs hallgatói számára kiírt versenyen.  „Akkoriban volt szerencsém találkozni és koncertezni Henri Berthelier, az ismert vak hegedűs és pedagógus leányával. A századfordulón még maga Kreisler is gyönyörködött Berthelier játékában. Berthelier kisasszony révén  -  aki ma 84 éves  -  ismerkedtem meg Lekeu, Roussel, Schmitt, Pierne  és Canal szonátáival, és más művekkel. Többet tudtam meg tőle a francia zene szelleméről, mint magától Bouillon-tól.”
Európa felett háborús felhők gyülekeztek, és Szeryng pályafutása egyelőre félbeszakadt. 1939-ben Londonba ment.  Összekötő tiszt és tolmács lett a száműzetésben lévő lengyel kormány szolgálatában, amelynek élén Wladyslaw Sikorski  tábornok állt. Ebben a minőségben működött egészen 1945-ig. Ezalatt több mint 300 koncertet adott az európai, afrikai és amerikai szövetséges csapatok számára. 1941-ben Latin-Amerikába kísérte a száműzött lengyel miniszterelnököt, hogy ott keressenek otthont a háború során hontalanná vált, mintegy 4000 lengyel számára. Végül Mexikó fogadta be a menekülteket. Ez a gesztus annyira meghatotta Szerynget, hogy 1945-ben ismét visszatért Mexikóba. Ezt követően felajánlották, legyen a Mexikói Nemzeti Egyetem vonós tanszékének a vezetője, és szervezze újjá a tanszéket. A következő évben zenei és kulturális tevékenységének elismeréseként mexikói állampolgárságot kapott. Édesapját az 1944-es lengyel felkelés idején megölték. Rokonai Izraelben, Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban szóródtak szét.
(A menekült lengyelek történetnek magyar vonatkozása is van. A Teleki-kormány 1939. szeptember 21-én nyitotta meg az akkor közös lengyel-magyar határt a lengyel menekültek előtt, miközben  határozottan megtagadta, hogy  a felvidéki vasútvonalakat  a német hadsereg  Lengyelország elleni támadásra használja  fel. A háború alatt mintegy százezer lengyel menekült érkezett Magyarországra. Csak 1941 januárjáig 70.000 lengyel katona  -  köztük tisztek és tábornokok  -  jutottak el Magyarországon keresztül Franciaországba és a Közel-Keletre, és csatlakoztak  a Hitler  ellen harcoló lengyel hadsereghez.)
1969-ben elveszítette édesanyját:  „Ez volt életem legtragikusabb pillanata.  Sok bátorságra és időre volt szükségem, mire kihevertem ezt a pótolhatatlan veszteséget.  Ő volt az a  zenetanár, akitől a legnagyobb ösztönzést kaptam életem során, és akit a legjobban szerettem.”
A tervek és a célok alapján úgy tűnt, a Sors úgy akarja, hogy Szeryng Mexikó vezető hegedűtanára legyen, nem pedig a nemzetközi koncertélet kimagasló személyisége. „1951-ben Mexikóban koncerteztem. Egy véletlennek köszönhetően botlottam bele Elias Breeskin-be, Kneisel egyik legkiválóbb tanítványába, akit szerencsejátékosként elkövetett vétségei miatt „száműztek” Mexikóból.  Megkérdeztem tőle, vannak-e igazán kiváló hegedűsök Mexikóban. Breeskin  -  aki nem szokott dicsérni kollégát ok nélkül  -  így válaszolt: „Igen, van egy  -  Henryk Szeryngnek hívják.” Utána kibetűzte  az idegen hangzású nevet, majd hozzátette: „Ugyan egy kicsit másképp játszik, de   Milstein kategóriájába tartozik.”    De ekkor még nem kezdett emelkedni  Szeryng csillaga. Afféle szorgos  munkásként, rendszeresen koncertezett. Olyan új és nehéz hegedűversenyeket adott elő fogadott hazájában, mint Carlos Chavez és Manuel Ponce koncertjei. 1956-ban kinevezték Mexikó jószolgálati kulturális nagykövetévé, és abban a kiváltságban részesült, hogy diplomataútlevéllel utazhatott.  Szerette, ha hivatalos alkalmakkor nagykövet úrnak szólítják, és büszkén viselte ezt a címet. Soha nem habozott kinyilvánítani meleg, baráti érzéseit Mexikó iránt, és a turnékat követően minden évben visszatért tanítani Mexico City-be. 1954-ben életében és pályájában hirtelen változás történt. Artur Rubinstein egyik mexikói koncertjét követően bement a művész szobájába, hogy gratuláljon honfitársának. (Lengyel volt az anyanyelve mindkettőjüknek.) Miután az ünnepelt zongoraművész meghívta, a rákövetkező napon  a hotelben Szeryng eljátszotta neki Bach Nr. 3-as szóló partitáját, majd néhány klasszikus szonátát a zongorista közreműködésével. Rubinstein rögtön tudta, hogy világszínvonalon álló hegedűssel van dolga, és azonnal  felhívta öt impresszárióját a világ különböző részén  -  köztük a  nagyhatalmú  Sol  Hurok-ot  -  hogy beajánlja hozzájuk.  Eljött hát a nagy pillanat, és Szeryng állta a sarat. Attól kezdve a világ egyik vezető hegedűse lett, és az év tíz hónapját koncertezéssel töltötte. De még Rubinstein segítségével sem volt neki könnyű hírnévre szert tenni. Harminchat éves volt, amikor igazi nemzetközi elismerésben lett része (Ysaӱe már harminckét esztendős korában világhírű lett). Szeryng mindig és mindenfelé kereste a kapcsolatot a koncertek szervezőivel. A hegedű iránti elkötelezettségét kizárólag a muzsika szolgálatába állította. Délelőtt általában gyakorolt (igen lelkiismeretesen, kottából), délután zenekarral próbálta valamelyik hegedűversenyt, este koncertezett, utána pedig privát összejövetelekre ment kamarazenélni  két-három órán keresztül,  profi zenészekből álló, alkalmi együttesekkel.  Amikor már mindenki halálosan fáradt volt, hajnalig játszott szólóban, vagy zongorakísérettel. „Ha nincs rá lehetőségem, hogy hegedűvel a kézben gyakoroljak  -  tehát  amikor repülőn vagy vonaton utazom, vagy amikor ellazítom magamat valamelyik  fürdő medencéjében  - ,  fejben olyankor is  gyakorolok.”  Amint az  évszázad elején szokásos volt, Szeryng is gyakran játszott három hegedűversenyt egyetlen estén. Néha egyszerűen csak előkapta a hegedűt, és olyan tiszteletben álló kollégáknak játszott, mint Heifetz, akit csak így emlegetett: „a császár”. De ugyanúgy csodálta  Kogan és Francescatti  játékát,   a fiatalabbak közül pedig főként  Perlmant. Repertoárja igen nagy volt: a  barokk művek széles skálájától egészen a napjainkban megjelent zeneművekig terjedt. Számos fontos művet ajánlottak neki olyan kortárs zeneszerzők, mint Rodolfo Halffter, Benjamin Lees, Jean Martinon, Xavier Montsalvatge, Ramon Haubenstock-Ramati, Julian Carillo, Camargo Guarnieri, Peter Frick, Jose Sabré Marraquin, valamint  Chavez és Ponce. A kevésbé ismertek közül kedvence volt a francia komponista, Reynaldo Hahn (1875-1947) 27 perces versenyműve, amit Bouillon mutatott be 1928-ban. Melodikáját tekintve a darabot Szeryng a Fauré-művek kategóriájába sorolja. Az elmúlt év novemberében adta elő Atlantában. Vezető kritikusok széles körének egyöntetű véleménye szerint a mesterművek mélyreható interpretációja tekintetében Szeryng messze felülmúlja mindazokat, akik csak virtuozitásukkal tűnnek ki. Bach szólóhegedűre írt műveinek előadása terén szinte alig akad párja.
Szeryng mindig tudatában volt, hogy a műsorok összeállításánál az általánosan elfogadott szonátákat veszik figyelembe. Ezáltal lekerültek a műsorlapokról a hegedűs karakterdarabok, és más  szórakoztató művek.  De a kisebb darabokat is kiváló stílusérzékkel játszotta, és ezeket is figyelembe vette műsorainak összeállításánál. Ebben mindig egyensúlyra törekedett. Nagylelkű volt a közönséghez.  Amikor a ráadások kerültek sorra, játszott kisebb darabokat is.  Az egyik fárasztó szonáta-estjének végén hét ráadást hallottam tőle: a Locatelli  „Labyrinth” -caprice-t, Brahms-Kreisler 17. magyar táncát, valamint Sarasate, Wieniawski, Kreisler és más szerzők kisebb darabjait. Azt akarta, hogy elégedett legyen a közönség, és kapjon valamit a  hegedűs repertoár minden területéről.  A hanglemezlistáján lévő első felvételek még Argentína-címkével jelentek meg az 1940-es években. Az 1950-es évek közepe után készült lemezei már nemzetközileg ismert  címkékkel kerültek forgalomba, és nagyjából egyenrangúak voltak  az akkori Francescatti-  és Milstein-lemezekkel. Szeryng hanglemezlistáján mintegy százötven hosszabb és rövidebb mű szerepel, beleszámítva a többször  felvett darabokat is . Trió-felvételei Rubinsteinnel és a csellista Pierre Fournier-vel széles körben vívtak ki tiszteletet ízléses muzikalitásukkal, magabiztos hangszerjátékukkal, akárcsak azok a szonáta-felvételek, amelyeken Rubinstein működött közre. Ha figyelembe vesszük, hogy aránylag későn kezdett lemezeket készíteni, lemezeinek száma rendkívül nagy. Az évek során számos humoros esetnek volt részese. Az egyiknél én is jelen voltam. Szeryng ekkor Mozart D-dúr versenyművével  kezdte a műsort (K 271a), amit általában 7-es sorszámmal szoktak feltüntetni . (Bár az eredeti kézirat nincs meg, Szeryng úgy vélte, hogy 16-18 taktus kivételével  -  amelyeket valószínűleg a hegedűs Eugene Sauzet dolgozott át   -  a mű kétségtelenül Mozart szerzeménye.) Este fél kilenc után járt az idő, a Los Angeles-i  Filharmonikusok már a pódiumon ültek, és a termet zsúfolásig megtöltő közönség kezdett kissé türelmetlen lenni. Végül Szeryng  -  szemmel  láthatóan sietősen, nagy léptekkel   -  beérkezett  a pódiumra. Kihasználva a zenekari bevezetőt, rendíthetetlen nyugalommal, senkitől sem zavartatva, szinte észrevétlenül melegítette be ujjait. Végigszaladt az E-húron, felkészülve a belépésre, majd tökéletes tisztasággal szólaltatta meg a művet. Az történt ugyanis, hogy  autójával dugóba került, és a portás  - mit sem  törődve Szeryng tiltakozásával  -  nem volt hajlandó beengedni. Végül megengedte, hogy telefonáljon, és így jutott be. Gyorsan kivette a tokból a hegedűt és a vonót, majd egyenesen a színpadra ment, nyomában a karmesterrel, aki előzőleg már rendkívül aggódott miatta.  „Hogy ideges vagyok-e a koncert előtt? Hát ki nem az? De ennek vannak fokozatai. Bizonyos feszültség még segíthet is abban, hogy a közönséggel érzékenyebb kommunikáció alakuljon ki. Ha zenekarral lépek fel, délelőtt vagy délután van a főpróba. Ha szólóestem van, megkérem a zongoristát  -  Charles Reinert, Ingrid Haeblert, Ian Brownt, vagy Michel Dalberto-t  -  hogy aznap délelőtt vegyük át az egész műsort. Megebédelek, majd szundítok egyet. Szinpadra lépés előtt eszem egy keveset. Nem hiszek abban, hogy jól  lehet játszani üres gyomorral .  A koncert után sem eszem túl sokat. A gyakorláshoz nem használok magnetofont. Ha még most sem vagyok képes megfigyelni magnetofon nélkül, mit kell kijavítani, akkor jobb, ha más foglalkozás után nézek. Szokásom, hogy végigjátszom a tételt, és közben bejelölöm a kottába, melyek a gyenge pontok. Utána csak ezeket gyakorolom, hogy időt és energiát takarítsak meg. Több mint ötvenöt évi tapasztalat után ezt a módszert találom a leghatékonyabbnak.” Szeryng mindig annyi időt szánt a tanításra, amennyit csak koncertjei engedtek. Valóságos kis hadsereget tesznek ki azok a növendékek, akik mesterkurzusain részt vettek, vagy egyénileg nála tanultak. A pedagógia művészete igen közel áll a szívéhez. Figyelemre méltó intellektuális képességeit önzetlenül áldozta rá, hogy ebben mesteri szintre emelkedjen. Abban hisz, hogy „az igazán nagy hegedűsöket nem képezik. Úgy születnek, hogy bennük van az isteni szikra. Csak remélni lehet, hogy ezek a különleges képességű növendékek megtalálják az utat a pedagógiához, ami ezt az isteni adományt táplálni tudja. Ma rendkívül sok fiatal hegedűs van a nemzetközi porondon. Ez már önmagában is magasabb zenei színvonalat eredményezhet. Ma már sok zenei intézmény van, és ezek segítenek megspórolni a növendék számára a földi lét problémáit, különféle ösztöndíjak és alapítványok révén; jól felszerelt zenei intézmények, amelyek lehetővé teszik, hogy a növendék a megfelelő úton haladjon. Ugyanakkor nyugtalanít, hogy emellett minden növendéknek átfogó, általános képzést is kellene kapnia, hiszen a zenei tudás nem csak abból áll, hogy valaki mestere a hangszerének. „Sok növendék ott követi el a legsúlyosabb hibát, amikor arra áldozza idejét, abban akar fejlődni, amiben a legjobb, és nem a gyenge pontjaira koncentrál. Nem kell félnünk beismerni hibáinkat , és mindent el kell követnünk, hogy azokat kiküszöböljük.  Azt ajánlom nekik, tegyenek különbséget a muzsikálás, és a kifejezetten technikai jellegű feladatok között, mint amilyen az intonáció, a hangképzés javítása, vagy amikor eldöntik, melyik a vonó megfelelő tapadási pontja a láb és a fogólap között, és így tovább.
A spiccato-játékról  ezt mondja: „Gondoljunk a nagyon rövid vonóval játszott, gyors detachéra, amikor a vonó a húrhoz tapad, miközben a vonó rúdjának ruganyossága következtében a vonó magától is ugrani tud. A legjobb spiccato valójában repülő detaché. Annál  jobb lesz, minél közelebb vagyunk a húrhoz, és minél rövidebb vonóval csináljuk.”
A staccatóról: „Gyakran a legegyszerűbb megoldás a legjobb. A staccato nem más, mint egy vonóra játszott, gyors martelé-sorozat. Azt tanácsolom a növendéknek, előbb fejlesszen ki határozottan pattogó martellato-vonást. Ügyeljen a vonó betámasztására, majd hirtelen szüntesse meg a támaszt. A húr „megcsípésének” nagyon egyenletesnek kell lennie, mind a felfelé, mind pedig a lefelé menő vonónál. Először felfelé, majd lefelé vonóval kell gyakorolni, ilyenkor az ellenkező irányba fordítva a szőrt. Ami pedig a staccato merev karral játszott módozatát illeti, az ember magától is rájön, hogyan kell csinálni.
Aki  egyszer már részt vett a mesterkurzusomon, azt már a növendékeim között tartom számon. Évente kétszer tartok tíz növendék részére két hetes kurzust a Mexikói Egyetemen. Ilyenkor a terem zsúfolásig megtelik hallgatókkal. Genfben is nagyjából ennyi növendék vesz részt az egy hónapos kurzuson, és itt is megjelenik 70-80 hallgató. Három órán keresztül tart a tanítás, szünet nélkül. Úgy gondolom, a szünet megzavarja a koncentrációt. Amikor 3-4 napos mesterkurzust tartok, a honoráriumot mindig valamelyik alapítványnak ajánlom fel, hogy fordítsák olyan kiemelkedő, fiatal hegedűst támogatására, akinek erre szüksége van. Azokat a briliáns, koncertező hegedűsöket, akik hűek maradtak a hegedűjátékról vallott elveimhez  -  és szinte minden kontinensen akadnak  ilyenek  -   „lelki gyermekeim”-nek hívom. Számomra fontos, hogy tudjam, a növendéknek adott tanács hasznos volt, és sikerre vezetett  -  hogy közöttünk emberi,  lelki és zenei kapcsolat van. De ha mégsem hoz gyümölcsöt próbálkozásom, amikor érzéseimet és elképzeléseimet próbálom átplántálni egy növendékbe, akkor nem erőltetem, hogy az én elképzelésemet fogadja el. A legfontosabb hogy megértse, mindig a zene áll az első helyen. Lehet, hogy az ujjrendem, vagy az általam játszott vonás nem tetszik, nem felel meg a tanítványnak. Nem kívánom, hogy azért változtassa meg, hogy nekem örömet szerezzen. Ez etikai kérdés. Vajon ragaszkodhat-e a tanár ahhoz, hogy a növendék részletekbe menően, vagy akár általánosságban is az ő elképzelését kövesse? Úgy gondolom, hogy nem !  Amikor a tanár változtat a hegedű vagy a vonó helyzetén, a növendék tartásán vagy állásán, az mindig legyen összhangban a növendék fizikai tulajdonságaival.  A növendéknek nem kell elfogadni  az ujjrenddel vagy a vonással kapcsolatos javaslatomat, ha az nem felel meg fizikai adottságainak. Abban viszont biztos lehet, hogy nagyon is odafigyelek, hogy tényleg megfelel-e!  Az egyik, amit a tanárnak jól ki kell hangsúlyozni, hogy a növendék mindig a komponista stílusának megfelelően alakítsa ki előadásmódját.  De a tanár azért is felelős, hogy a növendék egyénisége  maradéktalanul kiteljesedjék. Ha a tanítvány igazán eltökélt abban, hogy szólista lesz, ezzel az akadályok fele máris elhárult előle. Eltökéltsége önbizalommal, „rámenősséggel” tölti el, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy állja a sarat a kíméletlen akadályversenyben, és abban is segít, hogy munkájának minősége, gyakorlásának intenzitása javuljon. És mindenekelőtt, egy szent türelmével kell rendelkeznie, hogy az eléje gördülő akadályokat legyőzze. Ehhez azonban nemcsak az ujjait és kezét, hanem intelligenciáját is használnia kell. Azt hiszem, az én későn induló karrierem a legjobb példa, hogy milyen nagy szükség van a türelemre. A szólókarrier elérésében természetesen van némi szerepe a szerencsének is, de ez se nem kisebb, se nem nagyobb annál, mint amikor például nehéz iskolai vizsgákon kell átesnünk, vagy egy fárasztó utazást úgy kell lebonyolítanunk, hogy közben ne érjen bennünket kellemetlenség. A lényeg az, hogy ne tulajdonítsunk a kelleténél nagyobb szerepet a szerencsének. Ne felejtsük, hogy egy karriert nem lehet a szerencsére alapozni , csak kivételes teljesítményre.”  Szeryng pályafutása az élő példa, hogy ez igaz.  Késői felbukkanása a viszonylagos ismeretlenségből, fáradhatatlan, széllel szemben vívott küzdelme, hogy a híres művészek közéjük tartozónak ismerjék el, és hogy meg is tudta tartani ezt a pozíciót  -  ez bámulatos eredmény.  És ha a nagy nyilvánosság által róla alkotott kép kissé halványabb is, mint némelyik szupersztáré, aprólékos gonddal kidolgozott művészi előadásával ő felülmúlta azt a rengeteg, kimagasló művészt, akik eleinte sikereket értek el, de később mégsem értek fel a csúcsra. Nyíltan elismeri: „Szerencsémet Artur Rubinstein barátságának és irányomban tanúsított érdeklődésének köszönhetem. Ő segítette pályámat. Sokkal többet tett annál, mint hogy beajánlott Hurokhoz.  Rendkívüli ösztönzést kaptam tőle, és nem csak abban, hogy koncertezett velem és lemezfelvételeket készített. Életörömet is tanultam tőle. Még idős korában is maximálisan élvezte az életet, minden nap tele volt lelkesedéssel. Kitűnő hangulatban volt. Persze mint mindenki másnak, nekem is voltak nehézségeim pályafutásom során. Voltak bizonyos ellenséges erők, amelyek ellenem fordultak, de elhatároztam, nem törődök velük. Ez bölcs döntésnek bizonyult. Ha pusztán a hangszeres képzés színvonaláról beszélünk, úgy gondolom, a jelenkori pedagógia magas szinten áll. Hála a keleti hegedűsök beözönlésének, a hegedűjáték művészete újabb hatalmas lépést tett előre. De művészetünk olyan európai országokban is virágzik, amelyek már a múltban is neveltek ki különböző szintű hegedűsöket.  És persze ne feledkezzünk meg Izraelről sem. Ha az ember összehasonlítja a nyolcvan évvel ezelőtti zenekari hegedűsök és kamarazenészek számát, minőségét, és nemzeti hovatartozását a mostanival, korunk elképesztő fölényben van.  A hegedűsök világába új színt hozott, hogy megsokasodtak a hölgyek, akik minden tekintetben egyenlő feltételekkel versenyeznek a férfiakkal. Ha összehasonlítjuk a múlt szólista szupersztárjait korunk sztárjaival, akkor  általában Heifetz előtti, és Heifetz utáni hegedűjátékról beszélhetünk. Heifetz rendkívüli  mértékben emelte a hangszeres játék színvonalát. Eljövetelével a hamis és a slampos hegedűjáték, a rendezetlen ritmika, a hibás kottaolvasás már régiesnek hatott  -  az ilyent már sem a kritikusok, sem a koncertlátogatók  nem tűrték el. Olyan magasra tette a mércét, hogy még korunk szerényebb képességű hegedűsei is tartoznak maguknak annyival, hogy megfelelő hangon és ritmusban játsszanak, és vegyék figyelembe a zeneszerző dinamikai jelzéseit. Őszintén szólva, ezt senki sem tagadhatja.  Gyakran mutatnak rá, hogy a mai hegedűjáték személytelenné vált, ha összehasonlítjuk a régi hegedűs egyéniségek játékával.  Ez is igaz. De a hegedűjáték művészete, akárcsak a többi művészet, mindig annak a világnak a tükre, amelyben létezik.”  Szeryng soha nem vett részt nemzetközi, vagy országos hegedűversenyeken, amelyek az utóbbi időben a karrierépítés   elengedhetetlen részévé váltak.  Azonban véleménye szerint a versenyek szükségesek. „Jót tesz a fiataloknak, amikor szembenéznek a muzsikával.”   A versenyzők elképzeléseinek, zenei koncepciójának a cseréje igen gyümölcsöző. Jóleső érzéssel tölt el, amikor azt látom, mennyi barátság szövődik egy verseny után. Jó lenne, ha az államférfiak és a diplomaták is belekóstolnának ebbe a csodálatos hangulatba, amellyel azok az emberek telítődnek, akik egy-két nappal korábban még kérlelhetetlen ellenfelei voltak egymásnak.   Nem az a legfontosabb, hogy valaki megnyerjen egy versenyt. Amint gyakran láttuk, a negyedik vagy ötödik helyezett ugyanolyan, vagy még nagyobb karriert csinálhat, mint a verseny győztese.”   Szeryngnek sok hangszere volt az évek során: két Stradivári, egy Andreas Guarneri, egy kitűnő Gofriller, két Vuillaume (egyik a Messiás Stradivári  másolata), és a csodálatos, 1743-ban készült „Le duc” (Herceg)  Guarnerius del Gesú. A „Gesú” kivételével Szeryng valamennyit elajándékozta. Egyik hegedűje fiatalabb kollégájához, Shlomo Mintz-hez került  -  ő genfi nyári kurzusainak volt résztvevője  - , a másik  Espin Yepez-hez,  Equadorba, aki korábban tanársegédje volt. Egy hegedűt Varsó városának adományozott, a Vuillaume-ot pedig Monaco hercegének. Az Andreas Guarnerit Mexikó városa kapta. Egy, a nemzetközi sajtó által is hírül adott esemény alkalmával, az 1734-ben készült „Hercules” Stradivárit 1972-ben Teddy Kollek-nek, Jeruzsálem polgármesterének adományozta, a barátság különleges kifejezéseként, amely őt Izrael néphez fűzi. A „Hercules”-t jelenleg felváltva használják az Izraeli Filharmonikusok koncertmesterei. Ebből a szempontból Szeryng rendkívül nagylelkű volt. Életének utolsó időszakában  (a „Le duc”-on kívül ) még két francia hangszeren  játszott: egy Pierre Hel által 1922-ben készített hegedűn, és Jean Bauer hangszerén, aki jelenleg is élő hangszerkészítő.
Szeryngről szerencsére több mint huszonöt film készült az utókor számára az Egyesült Államokban, Európában, Japánban, Ausztráliában és Mexikóban. Ezek szólóestjeit és zenekari fellépéseit örökítették meg. Hat alkalommal kapott  Grand Prix du Disque- díjat, 1984-ben megkapta a Francia Becsületrend tiszti keresztjét,  1956-ban a Lengyel Restitúció- rendet, Párizs és Jeruzsálem arany emlékérmét, és 1979-ben Mexikó „Gran Premio”  kitüntetését, Monaco hercegétől pedig a Szent Károly rend parancsnoki keresztjét, és még számos kitüntetést a világ országaiban, köztük a washingtoni Georgetown University  tiszteletbeli doktori címét. A fiatalokért  tett fáradozásainak elismeréseként a Jeunesses Musicales zenei világszervezet tiszteletbeli elnökévé választotta. Amikor megkérdeztük, hogy miután elérte a 70 éves  kort, mik a tervei, így válaszolt: „Csökkenteni szeretném koncertjeim számát. Természetesen nem akarom hirtelen „benyomni a féket”, de ha elérkezik az idő, mindenkinek abba kell hagynia. Úgy gondolom, a Sors segít majd eldönteni, hogy ez hogyan történjék. Már alig várom a napot, amikor több kamarazenét játszhatok a pódiumon. Életem legboldogabb élményei közé tartozott, amikor Rubinsteinnel és Fournier-vel kamarazenéltem. Annyi új, nagyszerű zenemű vár még felfedezésre, hogy erre talán egy egész élet sem elegendő. Remélem, több időm jut majd a tanításra is, valamint arra, hogy ellátogassak múzeumokba, együtt legyek feleségemmel és a gyermekekkel, és sétálni vigyem a kutyát.” Az egyik legnagyobb öröm számára, ha elveszett zeneművek nyomára bukkan.  Így volt akkor is, amikor kutatásai során felfedezte, és újra életre keltette Paganini 3. (E-dúr) hegedűversenyét. Amikor további kutatásairól beszél, arca felderül. Legemlékezetesebb koncertjeiről ezt mondja: „Annyi igazán emlékezetes hangversenyem volt.  Most hirtelen kettő jut eszembe, amelyek különösen lelkesítettek: az egyik, amikor 1967-ben Wolfgang Sawallisch vezényletével játszottam Bécsben a Szimfonikusokkal , az ENSZ  napján, a másik pedig, amikor Jeruzsálemben, az „Imádságok kertjében”, az Olajfák Hegyén.”
Szeryng mindig következetesen adott hangot aggodalmának az emberiség boldogulásával kapcsolatban, és művészetével igyekezett tenni is ezért. Ezzel kapcsolatos hitvallását a legjobban talán a halála alkalmával, Monacóban közzé tett gyászjelentés alábbi részlete fejezi ki: 
”Úgy gondolom, a zene a legnemesebb nyelv, amely vigaszt, örömet, ihletet és békét nyújt az emberiség számára. A béke megőrzése életbevágóan fontos. És ha a zene segíthet ebben  -  hát akkor muzsikáljunk!”    

  Közreadta: Rakos Miklós                                                                          
 


Eseménynaptár

<< Előző év / hónap
Köv. év / hónap >>
Mai dátum
Események
Közeli események:

Fórum

Jelentkezzen be az oldal tetején levő bejelentkezés mezőben!