Bejelentkezés

Elfelejtett jelszó
Győri Filharmonikus Zenekar - 2016 április 23.

Győri Filharmonikus Zenekar  - 2016 április 23. – Audi Aréna
Otello Gyulaházán

Az idősebb generációk még emlékezhetnek Gádor Béla Othello Gyulaházán című televíziós szatírájára a hatvanas évekből, amely parádés szereposztásban figurázta ki a fővárosból vidékre érkező színházi rendező mindent felforgató ambícióját. Győr természetesen nem Gyulaháza. Sőt! A világ legnagyobb motorgyára, és egyik legkorszerűbb autógyára – amint azt az előadás kezdete előtt sűrűn ismételt beharangozó reklámfilm gyakran hangoztatta –, az ország egyik legjobban prosperáló, legélhetőbb településévé változtatta az osztrák határ közelsége miatt mindig is kedvező pozíciót élvező nyugat-magyarországi megyeszékhelyet. Olyannyira, hogy a városban, illetve annak 50 km-es körzetében gyakorlatilag már nem lehet szakképzett munkaerőt találni, és az ország másik feléből érkezett városi autóbuszvezetők helyett jobban teszi az idegen, ha inkább az utastársaknál érdeklődik desztinációja iránt.


A két évvel ezelőtt „a világ egyik legkorszerűbb autógyárának” jóvoltából mindössze 10 hónap alatt felépült új sportcsarnokban – ahol rendesen a szintén világhírű „kézis lányok” tartják edzéseiket – került sor Verdi Otellójának félig szcenírozott előadására 2016 április 23-án, Shakespeare halálának 400. évfordulóján, a Győri Filharmonikus Zenekar négy bérleti sorozatából három összevont előadásaként. Az összevonásra szükség is volt az 5200 főt befogadó Audi Aréna megtöltésére, ahová végül mintegy 4000 főt vonzott a karmester – egyben rendező és a színpadi látvány tervezője - José Cura neve, valamint a főszerepekben fellépő nemzetközi énekes gárda. Zenekarként természetesen a Győri Filharmonikusok működtek közre, a kórus feladatát pedig vendégként Budapestről látta el a Somos Csaba vezette Nemzeti Énekkar a tőle elvárt magas színvonalon. A gyermekkar szólamát kitűnően énekelték a győri Bartók Béla Ének-zenei Általános Iskola negyedik osztályos tanulói, énektanáruk Farnadi Tamara gondos betanításában.

A karizmatikus énekes-karmester szándéka szerint edukációs programot is rendeztek az opera apropóján, a főpróba délelőttjén. Mindezt a Megyei Katasztrófavédelmi Igazgatóság intenciójának megfelelően összekötötték az imígyen egyszerre letudható éves katasztrófavédelmi gyakorlattal, hiszen ritka az olyan alkalom, amikor 5200 győri iskolást lehet egyszerre kivezényelni. Ennek következtében nem mérhető le, hogy a kissé kaotikus körülményekhez képest igazán fegyelmezetten és rendezetten viselkedő, szépen felöltözött tanulókban mi maradt meg inkább ebből a délelőttből: a Viharkórus, vagy az, hogy kinek kell először elhagyni az „objektumot” veszély esetén, amit most – kivételesen – éppen fordított sorrendben „gyakoroltak”. Pedig Cura  a magyar nyelvű tolmácsolással együtt is közérthető, közvetlen stílusban magyarázott, és empatikusan választott ki három jellemző részletet az operából. Mindjárt az ismertetés elején szellemes volt a mobiltelefonos hasonlat a hajó érkezését bejelentő trombitákkal, majd a vihar szemléltetése a zenekar hangszerein, végül a gyerekkórus szerepének bemutatása. Az elégtelen hangosítás miatt azonban sok gyerekhez nem jutott el az üzenet, következésképp a zenei produkció sem volt élvezhető számukra. A katasztrófavédelem fellépésekor kialakult fejetlenség pedig többet ártott, mint használt mind a zenei edukáció, mind a katasztrófa-elhárítás ügyének. A diákokat kísérő egyik tanárnő tömören így vonta meg a délelőtt mérlegét: „eljöttünk az iskolából 10-kor, most 13 óra van, és hallottunk 20 perc zenét.”

A hangosítás a szombati előadásra végül kielégítő lett. Valamennyi közreműködő maradéktalanul azon volt, hogy a mindössze néhány próbával létrehozott megaprodukciót valóságos operai élménnyé tegye. Cura nagyon összeszedetten és céltudatosan irányította a különböző apparátusokat, jóllehet a rövid próbaidőszak és a csarnok hatalmas méretei miatt ennek ellenére is csak nagyon nagy koncentráció árán tudott megvalósulni közöttük az együttműködés. Talán, ha egy más helyszínen, nem kilenc nap alatt összehozott produkcióról lett volna szó, akkor a sportcsarnokbeli ismétlés a szereplőket sem kárhoztatta volna megfeszített összpontosításra.

A „félig szcenírozást” a karmester-rendező a zenekar és az énekkar közötti keskeny „páston”, illetve a kórust kettészelő lépcsősoron a most divatos kubusokkal oldotta meg. A meglehetősen szokványos, de szerencsére nem túl zavaró látvány az egyes szereplők énekes-színészi teljesítményének függvényében mértéktartóan keltette a játéktér többdimenziós illúzióját. Következésképpen a bársonyos ciprusi éjszakák varázsos atmoszférájának megteremtése többnyire a kihangosított zenekarra maradt.

A nemzetközi szereposztás Achilles-sarkát az öltönyös-szemüveges címszereplőt alakító Christian Juslin jelentette. A finn tenoristát megbízható éneklése és érces tenorja bármilyen Verdi szerepre egyformán alkalmassá teszi fachjában, függetlenül attól, hogy Manricóról, Radamesről, vagy Otellóról van-e szó. Ennél nagyobb adósságot csak színészi működése hagyott maga után. Merev, az esetlenség határát súroló mozgása, és közhelyes gesztusokkal operáló színpadi téblábolása inkább egy csőd szélén álló vállalat gondterhelt menedzserét idézte fel a nézőben, mintsem egy más kultúrából érkező, ám ünnepelt, tettre kész hadvezér alakját. Természetesen most lehetne itt olcsón élcelődni, és némi északi hűvösségre hivatkozni, de Juslin esetében valószínűleg nem erről volt szó. Vele ellentétben a dél-olasz születésű kiváló baritonnak, Piero Terranovának sikerült magára vonnia a közönség osztatlan figyelmét Jago antagonista szerepében. Az általa teremtett figura hitelesen igazolta, hogy ő az, aki mind rangban, mind termetben a legalacsonyabb a férfi főszereplők között, és ez a tény nem kis mértékben motiválja cselekedeteit. Alakítása azonban ennél is továbbment: árnyalt énekesi és színészi produkciója végig bravúrosan egyensúlyozott a gonoszság, illetve a démoni rendkívül szűk határmezsgyéjén. A csinos, fiatal századost, Cassiót – akit a magyar szöveg hadnaggyá fokozott le - temperamentumosan és illúziót keltően megformáló Boncsér Gergellyel, valamint a kulturált éneklése és színpadi játéka révén Roderigo mellékszerepét a férfi főszereplőkkel csaknem egyenrangúvá előléptető Kálmán Lászlóval együtt valójában az ő triójuk mozgatta a cselekményt, amelyhez a többi közreműködő inkább csak asszisztált. Ezen az estén az Otello című Verdi-opera Jágóról szólt. Desdemonaként a szépen éneklő és szépen játszó francia szopránénekesnő, Gabrielle Philiponet lépett fel. Kifejező empátiával formálta meg a tragikus sorsú velencei nemes hölgy szólamát. Színészi játéka megnyerő és rokonszenves volt a magánjelenetekben. A nagy együttesekben azonban nem tudta hiteles méltósággal képviselni Desdemona magas társadalmi státuszát.  Komornáját, Emíliát a fiatal mezzoszoprán, Kálnay Zsófia énekelte muzikálisan, szerepe szerint többnyire a háttérben maradva. Visszafogott játéka - amelyhez némi színpadi rutintalanság is társulni látszott -  azonban megakadályozta abban, hogy az általa megtestesített figurának szánt néhány fontos pillanatban, Jago feleségeként kellő határozottsággal lépjen a rivaldafénybe. Lodovicót a győri származású, Stuttgartban végzett kiváló basszbariton, Bakonyi Marcell alakította. Montano szerepében Filep Máté, Heroldként pedig Lisztes László, a Nemzeti Énekkar egy-egy szólistája működött közre.

A Győri Filharmonikus Zenekar érezhetően végig nagy kedvvel és örömmel muzsikált a Maestro keze alatt. Flexibilis, árnyalt, színekben gazdag, eleven előadásmódjukon hallatszott, hogy javukra vált a Curával való közös munka a rájuk váró japán turné előtt. A hat fiatal színpadi trombitás halált megvető bátorsággal vállalkozott a lehetetlenre, hogy az aréna kedvezőtlen fény- és akusztikai viszonyai közepette is sikeresen felragyogtassa a harmadik felvonás és egyben az opera hatalmas sztereofon csúcspontját, amellyel az idős Verdi a ciprusi helyszín, és a milánói ősbemutató ellenére a Serenissima zenei múltja – mindenekelőtt a két Gabrieli életműve – előtt kívánt tisztelegni. Cura karmesterként, a maga egyszerre toleráns, de határozott módján amúgy is minden tőle telhetőt megtett, hogy egyetlen jelentős zenei mozzanat se vesszen kárba. Nem rajta múlt, hogy ezt nem sikerült maradéktalanul megvalósítania. A Nemzeti Énekkart például a nem teljes szcenírozás ellenére is sikeresen kimozgatta a kórusokat általában jellemző statikus felállásából, aminek köszönhetően az együttes tagjai hol rettegő hajótöröttekként, hol önfeledten ünneplő vidám társaságként viselkedtek. Az ilyen és ehhez hasonló arénai operaprodukciók láttán-hallatán azonban mindig felvetődik a kérdés, hogy vajon a tömegek befogadására alkalmas helyszín több új hívet nyer-e meg a műfajnak azoknál, mint akik már amúgy is látogatják a hagyományos operaházakat. A válasz lehet igen is, meg nem is. Az ezen az estén megjelent mintegy 4000 főből ítélve bizonyára sokan váltottak jegyet olyanok is, akiknek máskülönben nem jutna eszébe megnézni egy operaelőadást. A hangosítás miatti redukált hangzásélmény és a sportaréna tág terében elvesző árnyaltabb hangszínek híján azonban egyáltalán nem biztos, hogy sikerült számukra meggyőzően érvényre juttatni az opera bensőséges szépségeit, és tartósan elkötelezni őket a műfaj mellett.
 (Kaizinger Rita)


Eseménynaptár

<< Előző év / hónap
Köv. év / hónap >>
Mai dátum
Események
Közeli események:

Fórum

Jelentkezzen be az oldal tetején levő bejelentkezés mezőben!