Bejelentkezés

Elfelejtett jelszó
Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara - 2016. február 17.

Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara - 2016. február 17.

A hat hangversenyből álló „Lehel sorozat” ötödik estjének műsorán Berlioz drámai szimfóniája, a Rómeó és Júlia szerepelt. A szerző életműve mindmáig sajátos helyet foglal el mind a koncertműsorokban, mind pedig megítélésüket illetően. Az elvitathatatlan újításokat tartalmazó kompozíciók közül leggyakrabban a Fantasztikus szimfónia hallható (amelynek fantasztikussága igencsak elhomályosul az idők folyamán), a Harold Itáliában remek brácsás szólójával mindig a kellemes meglepetés erejével hat – a Berlioz életében talán legjelentősebb átütő sikert arató Rómeó és Júlia tehát olyan hallgatnivaló, amelynél megpróbálhatjuk elképzelni, mi ragadta meg a kortársak figyelmét, s váltott ki lelkesedést. Egyszersmind az interpretációt minősíti, hogy képes lehet-e a hallgatóság ilyesfajta „időutazásra”.

A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara és Énekkara, szólistaként Schöck Atala, Horváth István és Cser Krisztián szólójával) remek alkalmat adott erre. Kovács János irányításával megfigyelésekre és gyönyörködésre egyaránt bőségesen kínált lehetőséget. A monumentális kompozíció három részből áll – ebből a meggondolásból nyilvánvaló, hogy szünet nélkül kellett megszólaltatni. Kemény erőpróba volt ez a Zeneakadémia közönségének; akik kevésbé tájékozottan jöttek, mindkét nagy formarész után reménykedve várták a szünetet jelző fényt – és szomorúan kellett tudomásul venniük, hogy lazításra semmi lehetőség.
Akik a Bartók Rádió élő adásában hallgatták, azoknak más problémával kellett megküzdeniük. A hangversenylátogatók tájékoztatásáról maximálisan gondoskodó ismertetőt kaptak kézhez, kétnyelvű szövegkönyvvel – mi tehát mindig „képben lehettünk” a cselekményt, a történéseket illetően. Az egyes formarészek belső tagolódásáról, programjáról is kielégítően tájékoztatott az ismertető, s valljuk meg, az ilyesfajta tartalmi információ elengedhetetlen a monumentális műben való tájékozódáshoz.
Ebben a műben a főszerepet a zenekar játssza, nem véletlenül hangsúlyozta – a partitúrához írt Előszóban is - Berlioz, hogy műfajilag nem koncert-opera, s nem is kantáta. Voltaképp a kórus-szimfónia sem fedi érdemileg a hangzást, hiszen mind a szólisták, mind a kórus (az első részben kis apparátussal, a másodikban, a vendégek búcsúzását érzékeltetően, immár a színpadon kívülről, a harmadik rész fináléjában viszont nagy létszámmal) inkább csak kommentálja azokat az érzelmi történéseket, amelyek megjelenítésére a hangszeresek hivatottak. A zenekari játékosok számára kihívást jelenthetett a számos szólóállás, valószínűleg a pódiumon sem tévesztette el hatását a megannyi szokatlan szín-effektus. A Kovács János vezényelte együttes gondoskodott arról, hogy a hallgatóság gyakorlatban is megtapasztalja Berlioz remek hangszerelő művészetét – s ha a 21. századi hallgató számára nem is jelent soha-nem-volt élményt valamely ütős-effektus, a színpompa mit sem veszített erejéből-intenzitásából az idők folyamán.
Külön feladat lehet a vonóskarnak, hogy a mennyiségileg sok játszanivaló folyamán időről időre más-más szituációban kell játszania, s ezek a váltások viszonylag gyakran, s mindenképp hirtelen következnek. Ráadásul a zeneileg kötött formákban (gondolok itt elsősorban az imitációs szakaszokra) sem elég a metrikus pontosság, hanem mindegyik szólamnak meg kell formálnia a játszanivalóját, oly módon, hogy aközben a hangzás-egész a nyugodt fokozás érzetét keltse (néha a kifejezés ereje dominált az egység rovására – de ez még mindig sokkal jobb, mint ha érzelmi töltés nélküli precíz előadást hallhattunk volna). Már a mű indításakor remekelt a brácsaszólam, s a továbbiakban is egyenrangú partnere volt a magasabb és mélyebb vonósoknak. Talán csak a gordonkaszólam fáradt bele néha az intenzív játékba, s lazított olyankor, amikor kísérő funkcióban, csupán a fundamentumot kellett biztosítania a felette felhangzó áttört szerkezetekhez (ilyenkor a karmesteri figyelem is elsősorban a hangszínvilágra irányult, azaz, a rövid motívumok beintésére, s a hangzáskép dinamikai differenciálására).
A nagy erőpróbát sikeresen oldották meg a játékosok – az már sok más tényező eredője, hogy mennyire foglalta el őket szólamuk megszólaltatása, s mennyire tudták tudatosan átélni e hangzásvilágban elfoglalt helyüket.
Ismét dicsérhetjük Schöck Atala szép tónusát, mindhárom szólista úgy énekelt franciául, hogy elhisszük: értették-tudták, hogy miről énekelnek (tehát nemcsak a szövegmondásra ügyeltek, hanem a kifejezéssel is törődtek). Cser Krisztián szólójával hatásosan megemelkedett a monumentális mű fináléja.
Csak az első képbeli kórushangzás nem tudott meggyőzni – a kiválasztott énekesek csapata nem tudott a tenor-szólistához hasonló szín-élményt adni. Üdítő meglepetés volt, hogy külső karként szólaltatták meg a vendégek búcsúzását. A záróképben a szólista inspiráló hatása érvényesült.
Berlioz annakidején ezzel a művel tudott egyértelmű fogadtatást elérni – a 21. századi közönség számára azért fontos az újrahallgatása, hogy plasztikusabban átélhesse a zeneszerzőnek a monumentalitásra törekvő szándékait. S minél többször halljuk a drámai szimfóniát, annál több olyan részletre figyelhetünk fel, amelyekre, a műből kiragadva, ráillik az újító gesztus megnevezés. S ezek a részletek segítenek hozzá, hogy méltóképp próbáljuk elhelyezni Berliozt kora (és közvetlen követői) zenei világában. (Fittler Katalin)
 


Eseménynaptár

<< Előző év / hónap
Köv. év / hónap >>
Mai dátum
Események
Közeli események:

Fórum

Jelentkezzen be az oldal tetején levő bejelentkezés mezőben!