Bejelentkezés

Elfelejtett jelszó
Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara - 2016. szeptember 30.

Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara - 2016. szeptember 30.
Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Szimfonikus zenekarok visszatérő gondja: milyen hangversenyműsorral tisztelegjenek az ország nagy történelmi évfordulói előtt? Az ünneplésnek hitelesnek kell lennie, olyan művek kellenek tehát, amelyek kapcsolódnak az alkalomhoz, és persze jelentősek is ‒ de hát ilyen kevés akad. Nincs rosszabb annál, mint amikor a jelenlévő közönség és rajta kívül (hiszen az effajta eseményeket rendszerint rádiók és televíziók is közvetítik) a teljes hazai nyilvánosság úgy érzi, hogy amit hall, tisztesség ne essék szólván, a könyökén jön ki. A Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara évadnyitó koncertje idén egyúttal megemlékezés is volt az 1956-os forradalomra és szabadságharcra, néhány héttel a hatvanadik évforduló előtt. Az együttes vezetésének sikerült olyan műsort kialakítania, amelyben a kedvező arányban keveredett a megszokott az újjal, sőt még rendhagyó eleme is akadt a programnak: olyan mű, amelynek megszólaltatásán némelyek talán meglepődtek, ám amelyet a hozzá kapcsolódó háttér-információk ebben az összefüggésben is hitelessé tesznek.

A zenekar vezetőkarnagya, Kovács János vezényletével három szimfonikus mű töltötte ki az est műsorát: Beethoven Egmont-nyitánya (op. 84), Balassa Sándor 301-es parcella című műve (op. 58), majd a szünet után Sosztakovics 11. szimfóniája (g-moll, op. 103). A fentiek értelmében sejthető: ezúttal az Egmont-nyitány volt az, amelyről el lehet mondani, hogy 1956 kapcsán sokaknak már „a könyökén jön ki”, hiszen ez a kompozíció 1956 jelképévé vált, ez szólt akkoriban a rádióban, és azóta is számtalanszor elhangzott már a forradalomról megemlékező alkalmakon. Magam mindig szívesen hallgatom, megunni soha nem fogom, hiszen katartikus, felemelő remekmű, és ha úgy játsszák, ahogyan a Rádiózenekar ez alkalommal tette, öröm is hallgatni. Kovács János vezényletével megragadóan érvényesült az indítás sűrű, tömör hangzása és sok erőteljes gesztusa, indulatot közvetítettek az intenzív hangsúlyok, és a tragikus atmoszférát is szinte azonnal, a mű legelső pillanataiban sikerült megteremteni. Markáns rézfúvós akkordokat és szélesen éneklő hegedűmelódiákat hallottunk drámai tuttikkal, a karmester és zenekara hitelesen keverte ki a beethoveni heroikus tónust, a mű végén pedig megérintette a hallgatót a jellegzetes beethoveni „szabaduláshang”, amelyet a közönség leginkább a Leonóra-nyitányokból vagy az 5. szimfónia mámoros fináléjából ismer. Kovács János segítette érvényesülni a mű energiáit, ugyanakkor azonban bölcsen működtette azokat a fékeket is, amelyek nem engedik parttalanná válni a forradalmi hevületű nyitány indulatait.
A 301-es parcella korántsem új mű: 1997-ben keletkezett. Szerzője, Balassa Sándor (1935) jóval e zene megalkotása előtt végrehajtotta azt a stiláris fordulatot, amellyel elfordult a hajdani nagy sikerű Requiem Kassák Lajosért modern hangjától, és a hagyományhoz visszavezető utat kezdte keresni. Ebben a műben már azon jár: A 301-es parcella zenei nyelve hangsúlyozottan egyszerű, a romantikához kapcsolódik, miközben a 20. század első felének zenéjét is maga mögött tudja inspirációforrásként. A darab eleje, a vonósok lapidáris, lassú, súlyos dallamával, ezzel a lefelé hajló, moll melódiával letargikus, keserű jajszó, amely azonban idővel fájdalmas, zokogó kiáltássá erősödik. A nagy, zaklatott hangú tuttikat rövidebb, karcsúbb hangszerelésű, olykor kifejezetten kamarazenei hangzású részletek tagolják. A darab a gyászzene műfajának képviselője, a stílus összességében leginkább azt a sötét, tragikus hangot idézi a hallgató emlékezetébe, amelyet Sosztakovics szimfóniáinak tragikus lassú tételeiből ismerünk. A kompozíció felhangzása előtt Kőrösi András színművész tolmácsolta a zeneszerző szavait, amelyeket Balassa Sándor a partitúra élére írt. Kovács János vezényletével a Rádiózenekar sűrű atmoszférájú és erőteljes gesztusvilágú, hatásos és meggyőző előadása híven követte a mű érzelmi‒gondolati ívét.
Noha Sosztakovics 11. szimfóniája stilárisan frappánsan illeszkedik Balassa művéhez, mégis akadtak, akik meglepődtek azon, hogy éppen ezen az estén szólalt meg. Szovjet zene egy 1956-os megemlékezés műsorán? Csakhogy ez korántsem ilyen egyszerű. Egyrészt Sosztakovics nem volt szimplán „szovjet” komponista, hiszen bár megkötötte (az életben maradás érdekében) a maga kompromisszumait, ugyanakkor elszenvedője volt a sztálini, majd az azt követő diktatúráknak, ami pedig konkrétan a 11. szimfóniát illeti, bár ennek alcíme Az 1905-ös év, s hivatalosan az akkori orosz forradalomról szól, a zeneszerző ezt a művét 1957-ben írta, s özvegye visszaemlékezése szerint a komponálás közben a magyar forradalomra gondolt. Így hát itt és most ez a mű arra is alkalmas volt, hogy a megbékélést szolgálja, s mint ilyen, méltón illeszkedett a megemlékező hangverseny műsorába.
Arról nem is beszélve, hogy a 11. szimfónia, ez a forradalmi alkotás, rendkívüli erejű, felkavaró mestermű, a 20. századi zene egyik csúcsteljesítménye. Kovács János vezényletével a Rádiózenekar előadásában hideglelősen hatottak a nyitó Adagio tételben (A Palotatér) a vonósok jeges, halott hangtömbjei, a halk, magas harmóniák, a közbeékelt fúvós szignálok titokzatos előérzetet keltő hangjai ‒ mindez várakozásteljes légkört teremtett, létrehozva a fojtott, „vihar előtti csend” zenei megfelelőjét. A második tételben (Allegro) a zene izgalmát, a forma kibontakozását és általában a fokozásokat, a feszültség lépésről lépésre megvalósuló feltornyozását ragadta meg érzékletesen Kovács János vezénylése. A zenekar sodró lendülettel és szenvedéllyel játszott, hatásosan érvényesültek a tétel kontrapunktikus szerkezetében egymással szembeállítva mozgó, s mintegy a tömeg, a társadalom mozgását is sugalló, nagy fúvós és vonós tömbök. Jelentős súllyal érvényesült a harmadik tétel (Adagio) gyászindulója, és ellenállhatatlan lendülettel sodorta magával a hallgatót a küzdelmes riadó-finálé (Allegro non troppo). Az előadásban mindvégig fontos hatáselemként és az interpretáció alapelveként érvényesült (miközben persze a mű alapelve is) a kompozícióval kapcsolatban olykor emlegetett filmszerűség, a zene erőteljes láttató ereje. Nem volt tökéletes a produkció, itt-ott feltűntek a kidolgozás apróbb felületességei, mint ahogyan a Beethoven- vagy a Balassa-tolmácsolásban is, ezek azonban semmiképp sem halványítják el az erőteljes és hiteles interpretációk, a szenvedélyes és szuggesztív zenélés élményét.
(Csengery Kristóf)


Eseménynaptár

<< Előző év / hónap
Köv. év / hónap >>
Mai dátum
Események
Közeli események:

Fórum

Jelentkezzen be az oldal tetején levő bejelentkezés mezőben!