Bejelentkezés

Elfelejtett jelszó
Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara - 2017. január 5.

 Magyar Rádió Szimfonikus Zenekara - 2017. január 5.


Frappánsként értékelhetjük a Magyar Rádió Zenei Együtteseinek egész évadot felölelő, a többi zenekarétól könnyen megkülönböztethető formátumú programfüzetén olvasható: A zene öröm címet. Akkor is, ha túlzott általánosításával kissé közhelyszerű. Attól viszont igencsak felszalad az olvasó szemöldöke, ha Magyarul a Zeneakadémián címmel kínálnak olyan műsort, amely egy magyar, egy latin szöveggel énekelt kompozíción kívül egy instrumentális (zenekari) műből áll. Tény, de koránt sem különleges, hogy három magyar szerző alkotásáról van szó. Mindenesetre, a Dohnányi-bérlet (más műsorkínálatokban: Dohnányi-sorozat) második estjén, január 5-én Kodály, Dohnányi és Bartók egy-egy kompozíciója csendült fel (mint annakidején, 1923-ban, Pest, Buda és Óbuda egyesítésének ama híres félévszázados jubileumi estjén – igaz, ott három bemutatóra került sor).
Kodály: Kádár Kata balladájának előadása elgondolkodtató kérdéseket vetett fel. Miközben régi korok zenéjének új életre keltésekor a legkülönbözőbb szempontoknak eleget tevő historikus interpretációk (is) születnek, ezúttal a probléma-csokor kulcsszava az „idő” lett, s ennek tükrében a korhűség illetve aktualizálás. Más jelentett a mű komponálásakor (és zenekarra hangszerelésekor) a népballada koncertpódiumra állítása, mint manapság, amikor a világzenék emancipációs törekvését követően bármi-bárhol előadható. Kérdés, mennyi aktuális az érzelmi átélésből, az immár széles körben ismert történet felelevenítésekor – esetleg megengedhető a puszta „tényközlés”-sorozat? Mert ha mindössze „ennyi”, akkor elegendő elolvasni a szöveget. Az az érzelmi többlet, a dráma sokdimenziós megjelenítése, amelyet Kodály többek között a hangszereléssel juttatott kifejezésre, akkor és csak akkor jut el a hallgatóhoz, ha a közvetítő-láncban nincsen rövidzárlat, tehát, kissé szentimentálisan szólva, ha az előadók hisznek a műben. Elsősorban a szólista, aki protagonistája a műnek. Mivel Haja Zsolt nevét semmiféle szóróanyag nem tüntette fel, vélhetően később kapott felkérést erre a szereplésre. A leginkább operaszínpadról ismert (s kétségkívül színpadra termett) énekes nem aknázta ki a műben rejlő zenei-interpretációs lehetőségeket, szinte bocsánatkérően adott hangot az ily módon hírfolyammá lett történetnek. Azért sajnálatos ez, mert ritkán hallható kompozícióról van szó, tehát a hallgató indokoltan tesz egyenlőségjelet a mű és az előadás közé.
Más a helyzet a következő, szintén ritkaságszámba menő műsorszámmal. Dohnányi Stabat Matere esetében (optimistán) feltételezzük a szöveg tartalmi ismeretét – így tehát voltaképp „mindegy”, mennyi emlékeztető szövegfoszlány érthető a latin textusból. Ennek megítélése viszont, tapasztalatom szerint, rendkívül szubjektív: aki tudja a szöveget, a kevéssé értő előadást is részleteiben tudja követni, míg az, aki nem ismeri, aligha tudna, akár foszlányokat is utánamondani (illetve leírni) belőle. A Magyar Rádió Gyermekkórusa nagy létszámban vonult ki. Az eredetileg kettős fiúkórusnak szánt zenei anyagot természetesen gyermek-vegyeskar szólaltatta meg, az ő üde hangjuk immár a műtől elvonatkoztatva is gyönyörködtető hatású volt. Valamiféle tavasz-érzettel örvendeztették meg a hallgatóságot, miközben hömpölygött-áradt a muzsika, megannyi hangszerelési ínyencséggel.
A közismertnek mondható Bartók-mű, a Concerto esetében érdemes elgondolkodnunk a zenekar és karmester viszonyán, amikoris arról van szó, hogy mindegyikük korábbi interpretációs tapasztalatokkal rendelkezik, s most ezek „ütköztetésére” kerül sor. Hámori Máté (az Óbudai Danubia Zenekar vezető karmestere, művészeti vezetője) vendégként lépett most pódiumra, s a nagytapasztalatú együttessel kellett elfogadtatnia e kompozícióról való elképzeléseit. (Az együttes akkor is „nagytapasztalatú”-nak mondható, ha tagságában időről-időre változások történnek, hiszen a kiválasztott új tagok minden bizonnyal könnyen betagozódnak…). Hámori koncepciózus, konkrét elképzelései vannak a jól ismert (kotta nélkül dirigált) partitúráról. Inspirálhatta az is, hogy biztos szólamtudású muzsikusokkal dolgozhat, akik minden elképzelését képesek valóra váltani. Ezzel is magyarázható az a lelkesedés, amellyel túlhajtotta a tempókat. Mert gyakran a gyorsabb tempóban is tudott kidolgozott hangzáskép születni – de sajnos, nem mindig. Hámori biztosan formál, ettől a felgyorsult hangzásvilágban is képes lett tájékozódni a hallgató, ám bizonyos zenei történések végigélésére (arra a nem elhanyagolható mozzanatra, hogy „lecsengjen” az élmény, konkrétan, kicsengjen a hangzás, nem mindig volt idő). A perfekció viszont megtette hatását, a mega-, giga- és hasonló méretű zenei események korában koncentrátumként hatott a mű, robbant a finálé, s mintegy természetesen robbant utána a hosszantartó tetszésnyilvánítás. Érzésem szerint leginkább azért volt jogos, mert a Bartók-mű egy pillanata sem tűnt újrajátszásnak, hanem a karmesteri inspiráció hatására az épp kialakuló nagyformák eleven alkotórészekből jöhettek létre. Hámori igyekezetének egyik látható jele az a már-már ágáló mozdulatvilág volt, amelybe visszatérő elemként épültek be a lendület során megálló mozdulatok. Az ilyen gesztusok kizárólag professzionális együtteseknél megengedettek (és hatásosak), kevésbé gyakorlott muzsikusoknál a folyamatok áradását megakaszthatnák, tehát ellenkező hatást érnének el. (Fittler Katalin)

Eseménynaptár

<< Előző év / hónap
Köv. év / hónap >>
Mai dátum
Események
Közeli események:

Fórum

Jelentkezzen be az oldal tetején levő bejelentkezés mezőben!