Bejelentkezés

Elfelejtett jelszó
MÁV-Szimfonikus Zenekar - 2016. november 11.

MÁV-Szimfonikus Zenekar - 2016. november 11.

Olasz Kulturális Intézet


Két, zongorára és zenekarra komponált mű szerepelt műsoron a MÁV-Szimfonikusok november 11-i hangversenyén, amelyre a budapesti Olasz Kulturális Intézet Verdiről elnevezett nagytermében került sor. A hangversenyt a Studiomusica Hungary Kft. Rendezte, a MÁV Szimfonikus Zenekar, a „Milánói Zenei Esték”, valamint az Olasz Kultúrintézet együttműködésével.


A műsor első felében Mozart 488-as jegyzékszámú A-dúr zongoraversenye szólalt meg, míg a második részben Schubert-Liszt Wanderer-fantáziája, Emilio Aversano olasz zongoraművész közreműködésével. Az est karmestere Aversanonak majdnem földije, a szintén dél-olasz születésű Fabio Mastrangelo volt, aki nemzetközi karrierje mellett már hosszabb ideje Oroszországban működik.
 
A Mozart bécsi sikereinek tetőpontján, 1786 tavaszáról datált A-dúr zongoraverseny – a 414-es jegyzékszámú másik A-dúr koncerttel együtt – Mozart egyik legtöbbet játszott, közkedvelt zongoraversenye. Aki egy kicsit is ismeri Mozart hangszínekhez, hangnemekhez és azok intonációjához fűződő viszonyát, tudja, hogy vokális és hangszeres műveiben az A-dúr hangnem szinte mindig a kiegyensúlyozott derű kifejezésére szolgál.

Az est szólistája, Emilio Aversano a Nápoly-közeli Salernóban született, de időközben Calabria tartományba tette át székhelyét, ahol Vibo Valentia konzervatóriumának zongora tanáraként működik. Zongoraművészi diplomája mellett olasz irodalomból is oklevelet szerzett, Dante és a zene címmel írt szakdolgozatával. Emellett a klasszikus görög kultúráért rajong.  Akkurátusan szerkesztett honlapja, és a Youtube tanúsága szerint elsősorban zongoraversenyek maratoni – itt jönnek a képbe az ókori görögök - előadása révén tett szert hírnévre, amennyiben egyetlen hangverseny során akár öt zongoraversenyt is képes emlékezetből eljátszani. Az este ennek ellenére jól indult. Fabio Mastrangelo vezényletével a MÁV Szimfonikusok együttese lendületesen, élénk színekkel szólaltatta meg a Mozart-koncert zenekari expozícióját. A kezdeti tempó ugyan kicsit lassabb volt a nálunk megszokottnál, de ezt ekkor még betudtuk a két olasz művész otthonról hozott esztétikai kultúrájának, vagyis hogy a csúcs felé tartva örömmel időznek el az eléjük táruló táj látványának szépségén. A karmester ráadásul jó érzékkel állította szembe a nyitótétel fő- és melléktémájának eltérő karakterét. Mindez fontos formai tájékozódási pontot adott a hallgatóságnak, amelyre a zongoraszólam belépésével egyre inkább szüksége lett.  A kidolgozási rész ugyanis az expozíciónál már kissé halványabbra sikerült. Meglehetősen hamar kifáradt a kezdeti lendület, a színek is megfakultak a zongora és a zenekari szólamok bontakozó-sűrűsödő szövevényében. Az interpretáció fokozatosan arra szorítkozott, hogy valahogyan mederben tartsa az összjátékot, ami a szólista önkényes tempóváltásai és az értelmező frazeálás hiánya miatt egyre kaotikusabbá vált, hogy a reprízben majd kétségbeesett keménységgel próbálja meg átvenni az irányítást a zenekar ellenében. A versenymű éteri fisz-moll Andantéjában azután egyértelművé váltak Aversano előadói gyengeségei. Napjaink Mozart-felfogásától távol eső, szélsőséges agogikájával - ami az egyenletes siciliano-lüktetésű tétel tetőpontján ráadásul még bántóan affektálttá is vált -, ellehetetlenítette az áttört kamarazenei faktúrát, megoldhatatlan feladat elé állítva mindenekelőtt a fafúvós művészeket, akik hallhatóan törekedtek a pontos összjátékra, valamint szólista és zenekar között az egyenrangú dialógus megteremtésére. A befejező Presto tételben Aversano felvette a tempót. Itt azonban – mintha az eddigi kiszámíthatatlan és indokolatlan tempóváltásokat kívánná jóvátenni – egyenletesen végigzakatolta szólamát, semmit sem fedve fel a zárótétel formai leleményéből.

A hangverseny második része – a romantikus hangszerelésnek megfelelően kibővülő szimfonikus zenekarral – ugyanebben a szellemben folytatódott tovább, és csak örülhettünk, hogy nem a bécsi koncertet halljuk, ahol művészünk a program szerint további két romantikus zongoraversenyt, Schumann a-moll, és Csajkovszkij b-moll koncertjét is eljátssza majd. A Wanderer-fantázia megszólaltatása ugyanis további előadói próbatételt jelentett mind a zenekar, mind a karmester számára.

Liszt ugyan nem ismerte személyesen Schubertet -- jóllehet 1822-23-ban esetleg létrejöhetett volna a találkozás -, a bécsi mester életműve mégis döntő hatással volt művészi fejlődésére. Kiváltképpen a Wanderer-fantázia, amelyet nemcsak zongoristaként tartott állandó repertoárján, hanem amelynek formai újdonsága, a téma-transzformáció, saját műveinek központi formaképző elemévé vált. Az eredeti zongoraműből készült, a szonátaformát a variációval ötvöző zenekari átirat Liszt nagyformátumú zongorakompozícióinak, illetve egytételes zongoraversenyeinek újdonságot hozó sorozatába illeszkedik. Emilio Aversano átgondolatlannak tűnő interpretációja azonban nem segítette elő a formában való eligazodást. A zongorajátékát a líraibb részekben jellemző romantikus szentimentalizmust a hangszer markáns pörölycsapásaival ellenpontozta. A megmagyarázhatatlan tempóváltások, az értelmezhetetlen ritmusképletek, az eltúlzott agogika közreműködőt és hallgatót egyaránt félrevezettek a faktúra kezdettől homályos labirintusában.

A szólista formai és ritmikai hivatkozási pontoktól mentes előadásmódja magától értetődően kompromittálta karmester és zenekar együttműködését is. Az együttes állapotára pusztán az egyes szekciók teljesítménye alapján lehetett következtetni. Főként a vonósok állták a sarat. Meglepően fényes és kiegyenlített hangzással, a körülményekhez képest pontos játékkal igyekeztek uralni a helyzetet. A fafúvósokat zavarták meg leginkább a zongoraművész nehezen követhető tempói és kétségbeesetten kalapáló fortéi, de az is lehet, hogy az ő helyükről lehetett legkevésbé hallani – az egyébként elismerten jó akusztikájú teremben -, hogy mi is történik a magánszólamban. A rézfúvós szekció az első ütemektől kezdve az erőszakos és kemény hangzás stratégiáját választotta, ami jócskán megnehezítette, hogy az egyes hangszercsoportok között létrejöhessen az ideális egyensúly.

Az est vendégkarmestere, Fabio Mastrangelo, felkészült és karizmatikus dirigens benyomását keltette, aki eleven, változatos színeket tudott kikeverni a rendelkezésére álló tisztán zenekari ütemek alatt. A túlnyomórészt idős hölgyekből álló törzsközönség fáradhatatlan tetszésnyilvánítását a zongoraművész nagylelkűen egy-egy Chopin-, illetve Liszt-ráadással hálálta meg. (Kaizinger Rita)
 


Eseménynaptár

<< Előző év / hónap
Köv. év / hónap >>
Mai dátum
Események
Közeli események:

Fórum

Jelentkezzen be az oldal tetején levő bejelentkezés mezőben!