Bejelentkezés

Elfelejtett jelszó
MÁV Szimfonikus Zenekar - 2016. március 4.

MÁV Szimfonikus Zenekar - 2016. március 4. -Zeneakadémia

A bécsi klasszika és a romantika zeneirodalmából szólaltatott meg két-két kompozíciót a MÁV Zenekar március eleji zeneakadémiai hangversenyén (Lukács Miklós-bérlet/5.), Takács-Nagy Gábor vezényletével, Perényi Miklós gordonkaművész közreműködésével. A program összeállítóit mintha az a cél vezérelte volna, hogy ezen az estén mindkét zenetörténeti korszakból olyan művekre irányítsa a hallgatók figyelmét, melyek – bár értékükhöz nem fér kétség – valamilyen okból mégsem váltak a hangversenypódiumok slágerdarabjaivá. A koncertet nyitó W. A. Mozart D-dúr (K. 202, 1774) – utolsó salzburgi – szimfóniájánál sokkal népszerűbb például a szintén ebben az időszakban keletkezett K. 201-es A-dúr szimfónia, és Ludwig van Beethoven kilenc szimfóniája közül is a 4., B-dúr (op. 60, 1806) talán a legkevésbé játszott. Ugyanígy – Csajkovszkij Pezzo capriccioso (op. 62, 1887) című alkotása – bár a csellisták körében népszerű, versenyeken például gyakran kötelező darab, ám – fehér holló a hangversenytermekben, és Camille Saint-Saëns két csellóversenye közül is a most elhangzott 2., d-mollnak (op. 119, 1902) jutott a mostohább sors. A széles repertoárral rendelkező Perényi Miklós is erre a koncertre tanulta meg, most játszotta először nyilvánosan ezt a Saint-Saëns-concertót. Előre bocsájtom, az előadók igazságot szolgáltattak e ritkábban hallható kompozícióknak, rávilágítottak a bennük rejlő szépségekre és értékekre. Nem utolsó sorban azzal, hogy mind a karmester, mind a szólista olyan világhírű művész, akik értékítéletében, a szerzőkért és a művekért való lelkesedésében vakon megbízhatunk.

    A hangversenyen elhangzott kompozíciók iránti feltétel nélküli lelkesedését Takács-Nagy Gábor egyáltalán nem rejtette véka alá. (Miért is tette volna?) Láthatóan a zenekar tagjait is megbabonázta és magával ragadta dirigensük vehemenciája. A darabok iránti rajongásának, lelkiismeretes munkájának eredményét, a gondos elemző munka bizonyítékát nemcsak hallani, hanem látni is lehetett. (Talán nem sértődik meg, ha elárulom, hogy az ötödik sorból jól látható volt, hogy különféle színű szövegkihúzóval „dekorálta ki” a maga számára partitúráit.) Takács-Nagy – szokása szerint – az elhangzott művekkel és szerzőikkel kapcsolatos gondolatait először szavakkal, majd interpretációjával osztotta meg a közönséggel. A koncert kezdetén – többek között – egy Petőfivel kapcsolatos Ady-idézetet olvasott fel, és azt kérte, nyugodtan helyettesítsük Petőfi nevét Mozartéval, mivel szerinte Mozart egész életében megmaradt zseniális gyermeknek. „Petőfire hiába keresnék az összes nagy szótárú nyelvekben több és nagyobb jelzőt: gyermek. Viszont nincs is e joggal megbírálható teremtésnek, világnak, életnek különb, istenibb produktuma, mint a gyermek. A gyermek az elevenség, az öröm, a jövőbe ható ígéret, a bilincsbe nem vert ember, az igazán igaz Isten.” Valóban találó párhuzam. Mozart ebben a műben (is) játszik, mint egy gyermek: hangulatokkal, színekkel, karakterekkel. A dirigens remekül mutatta meg ezeket, különösen emlékezetesre sikerültek a 3-4. tétel érzelmi kitörései – melyek tipikus megnyilatkozásai a mozarti Sturm und Drangnak. A tempók is kellően frissek voltak, ám a szélső tételekben a karmester ez irányú instrukcióit a hegedűszólamoknak kevésbé sikerült megvalósítani, olykor széteső és lötyögő összjátékot hallhattunk tőlük. „Javítani” a Beethoven-szimfóniában javítottak. Ebben a műben már az utóbbi években elért magas színvonalon teljesítettek. Takács-Nagy Gábor e mű előtt arra hívta fel a figyelmünket, hogy a feszültségeket hordozó 3. és 5. szimfónia között a 4., B-dúr a boldogságot képviseli, „dráma” is csak egy rövid ideig van a 2. tételben – ami olyan, mint „görcs a fában”. Nos, rendkívül hatásosan szólt a „görcs”, és annál hatásosabb volt az ez utáni megnyugvás. Miként mintaszerű volt az 1. tétel indítása is: „a sötétből kezdődik, hogy aztán minél nagyobb legyen a fény, mikor kitör az öröm és a lendület”. Elsöprő volt a 3. tételbeli scherzo, és az egész műben – nemcsak a 4. tételbeli hírhedetten nehéz szólójában – ragyogott a fagott.
    A szólista, Perényi Miklós fellépése itthon és külföldön is mindig esemény, a világon bárhol megtisztelve érezheti magát a közönség, ha hallhatja játékát. Sokan próbálták már megfejteni művészetének titkát, hogy mi teszi játékát oly egyedivé. Hivatkozhatunk fölényes virtuozitására, a hangszeréből kicsalt míves, kifejező hangjára, formálásának biztonságára, és még lehetne sorolni, ám a szavak nehezen fejezhetik ki azt az élményt, amit művészetével átad. Talán a szerénységében, művészi alázatában rejlik titka. Bármekkora nagy művész is, távol állnak tőle az allűrök. Ha pódiumon van, nem ér rá külsőségekkel foglalkozni, számára – az első hangtól az utolsóig – csak a zeneszerző és műve létezik, megszűnik számára a külső világ. Vélhetően ezért volt oly harmonikus Takács-Nagy Gáborral való együttműködésük, mert ő is hasonló értékrendet, hasonló gondolkodásmódot képvisel. Nem véletlen több évtizedes kamarazenei együttműködésük sem. Ők ketten félszavakból – vagy még kevesebből: szemvillantásokból, apró gesztusokból – is megértik egymást. Talán mondanom sem kell, hogy a közönség vastapssal köszönte meg nekik az élményt, melyet egy csellószólós, szintén kevéssé játszott Csajkovszkij-darabbal (Nocturne, op. 19 no. 4 – vonószenekari átirat) köszöntek meg.  (Kovács Ilona)


Eseménynaptár

<< Előző év / hónap
Köv. év / hónap >>
Mai dátum
Események
Közeli események:

Fórum

Jelentkezzen be az oldal tetején levő bejelentkezés mezőben!