Bejelentkezés

Elfelejtett jelszó
Nemzeti Énekkar, Nemzeti Filharmonikus Zenekar - 2016. március 8.

Nemzeti Énekkar, Nemzeti Filharmonikus Zenekar - 2016. március 8. - Zeneakadémia

Kettős funkciót töltött be a Nemzeti Énekkar és a Nemzeti Filharmonikus Zenekar zeneakadémiai koncertje: megemlékezett az énekkar harmincéves fennállásának ünnepéről, és elbúcsúzott az eddigi karigazgatótól, az idén hetvenegy éves Antal Mátyástól, aki a kórus élén eltöltött negyedszázad után ezekben a hónapokban adta át a stafétát Somos János Csabának. A műsor három számot tartalmazott, s a három kompozíció egyszersmind a kórus repertoárjának három fontos részét is képviselte. A Nemzeti Énekkar a romantikus repertoárban való jártasságát illusztrálva szólaltatta meg Verdi Quattro pezzi sacri (Négy szent ének) című kompozícióját, a legújabb művek értő tolmácsaként magyarországi bemutatón adta elő Eötvös Péter Ima című opusát, hogy végül a két szünettel tagolt hangversenyt 20. századi magyar klasszikus: Bartók Cantata Profanája fejezze be. A műsorszámok vezénylését a leköszönő karigazgató, Antal Mátyás vállalta.

    A Quattro pezzi sacri heterogén ciklus, sőt nem is önállónak szánt alkotás, hiszen a zeneszerző négy különböző időpontban, négy különböző apparátusra komponálta a négy vallásos szövegű tételt (Ave Maria négy a cappella szólóhangra, 1889; Stabat Mater kórusra és zenekarra, 1896/97; Laudi alla Vergine Maria négy a cappella női hangra, 1886/88; Te Deum kettős kórusra és zenekarra, 1895/96). Antal Mátyás előadása felmutatta a komponálásmód heterogeneitását is (az Ave Maria egy úgynevezett „scala enigmaticát”, titokzatos skálát használ; a Stabat Mater drámai, kromatikus és átkomponált zene; a Laudi alla Vergine Maria a reneszánsz ellenpont technikáját eleveníti fel, különleges harmóniákkal és kifejezetten modern hangzással; a záró Te Deum pedig fináléhoz illőn éles kontrasztokat felmutató, hatásos és hangos tétel, amely operás fordulataival a Requiem grandiozitását juttatja a hallgató eszébe), de betanítása súlyt helyezett arra is, hogy a négy különböző darab eltérő jellegzetességeit közös nevezőre hozó, személyes Verdi-stílus egységesítő jelenlétét érzékeltesse. A kórus tiszta intonációval énekelt, ha kellett, áttetszőn, ha pedig arra volt szükség, nagy erővel és zengő tónusban – amikor a tartalom úgy követelte, átszellemülten és áhítattal, máskor szenvedélyesen. A két zenekari tételben az NFZ egységes hangzással csatlakozott a vokális apparátushoz, a Laudi alla Vergine Maria pedig arra is alkalmat adott, hogy a kórus és karvezetője megmutassa, milyen az, amikor a Nemzeti Énekkar hölgytagjai karcsú és áttetsző hangzású női karként lépnek közönség elé.
A Quattro pezzi sacri romantikája után hatalmas kontrasztot hozott Eötvös Péter Ima című, 2001/2002-ben keletkezett, háromtételes kompozíciójának magyarországi bemutatója. A mintegy huszonöt perces, háromtételes mű – amely egy magyar és egy osztrák költő, Weöres Sándor és Gerhard Rühm verseit (Néma zene; Gebet) használja fel – halandzsaszövegre épül, és az 1995-ös Atlantisz folytatásaként ismét egy letűnt kultúrának kíván emléket állítani. Mindkét szöveg esetében az „ősi nyelv”, a „kitalált nyelv” létrehozása a költő célja, a zeneszerző pedig az elsüllyedt kultúra távoliságát és megfejthetetlenségét sugallja a hallgató számára az érthetetlen szótagok megzenésítésével. A Quattro pezzi sacrihoz hasonlóan szakrális hangulatot teremtő Ima két fontos tulajdonsága egyfelől a rendkívüli színgazdagság, amely remekül érvényesült a Nemzeti Énekkar sok effektust felvonultató, szuggesztív teljesítménye, valamint az NFZ hangszeresei jóvoltából, másfelől az expresszivitás, amely lehetővé tette Antal Mátyás és a Nemzeti Énekkar számára, hogy kifejezetten személyes hangvételű előadást hozzon létre. A hatás fontos része volt, hogy a dús, sokszínű kórushangzást időről időre szólóhangok tagolták és színesítették. És persze lehetőséget kínált az Ima a jubiláló kórusnak is, hogy tagjainak kvalitását és sokoldalúságát érzékeltesse, hiszen ahogy a Négy szent ének esetében Szalai Ágnes, a szólisták (Bódi Zsófia, Dóri Eszter, Király Judit, Estefán Tünde, Kiss Borbála, Puskás Eszter, Csapó József, Gavodi Zoltán, Mukli Gyula, Fülep Máté, Mokán László, Silló György) ezúttal is a kórus tagjai közül kerültek ki.
    Romantikus vallásos zene és 21. századi kompozíció után a magyar kultúra egyik emblematikus alkotása, a máig modernnek ható, ugyanakkor barokkot idéző műfajával és kompozíciós technikájával a múlt hagyományában is erősen gyökerező Bartók-alkotás, a Cantata profana (1930) zárta az estet. (Tegyük hozzá, a mű a maga tömören megfogalmazódó üzenetével – „Csak tiszta forrásból” – és erkölcsi tartásával arra is alkalmas volt, hogy az ünnepi hangversenyen a jubiláló kórus művészi állásfoglalását képviselje.) Antal Mátyás lendületes és szuggesztív vezényletével a mű hatásos, méltó előadásban szólalt meg, epikusan hömpölygő és mítoszi atmoszférát teremtő nyitókórussal, sodró lendületű és mozgalmas vadászfúgával, a „legnagyobbik szarvas”, a „legkedvesebb fiú” és az apa összecsapásának drámaiságát-fájdalmát érzékeltető szólókkal, végül pedig hűvös-kristályos kórus-befejezéssel. A zenekar biztos szövegtudással játszott, a kórus erőteljes tónussal, virtuózan és imponáló állóképességgel énekelte barokk mintákat követő, de a 20. század első felének módján nehéz szólamait. Nem a két szólista képviselte a mű előadásának legvonzóbb részét: a Klein Ottokár helyett bravúros beugrással a produkciót megmentő Fekete Attila vállalkozó szellemét persze mindenképpen tisztelet illeti, és az is kétségtelen, hogy a legnagyobbik szarvas szólamát teljes átéléssel és szenvedéllyel énekelte, intonációsan többnyire tisztán, ám érzékelhető volt, hogy küzd a rendkívül megterhelő és nehéz tenorszóló magasságaival, amelyeket részben csak kikiabálni tudott. Alexandru Agache pedig, bár az apa baritonszólamának régi gazdája, hiszen már Solti György kései felvételén is közreműködött, egyrészt elnagyolt intonációval, gyakori portamentókkal énekelt, másrészt általánosságban is gyenge szövegtudásában (melyet mindvégig hozzávetőleges kiejtés jellemzett) egy csúnya hiba is éktelenkedett. „A gyertyák már égnek, / az asztal is készen” helyett „az asztalon készen”-t énekelt, kétszer is, ami egyrészt arra engedett következtetni, hogy nem tudja, mit jelent a szöveg, amelyet énekel, másrészt arra, hogy senki sem akadt a produkció résztvevői között (beleértve a kiváló karmestert), aki ezt észrevette és tapintatosan kijavította volna.
(Csengery Kristóf)


Eseménynaptár

<< Előző év / hónap
Köv. év / hónap >>
Mai dátum
Események
Közeli események:

Fórum

Jelentkezzen be az oldal tetején levő bejelentkezés mezőben!