Bejelentkezés

Elfelejtett jelszó
Nemzeti Filharmonikus Zenekar - 2016. október 7.

Nemzeti Filharmonikus Zenekar - 2016. október 7.

Művészetek Palotája, Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

Az idén immár huszonötödik alkalommal nyitotta meg képzeletbeli kapuit Magyarország legjelentősebb kortárs összművészeti fesztiválja, a CAFe Budapest. A negyedszázados jubileumát ünneplő rendezvénysorozat maga is évfordulókhoz kapcsolódott ez évi arculatának megrajzolásakor: a tizenhét napon át tartó seregszemle középpontjában az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulója, a 135 éve született Bartók Béla művészete és – évfordulótól függetlenül – a magyar-lengyel szolidaritás éve állt.

A fesztivál nyitóhangversenyén a Kocsis Zoltán-dirigálta Nemzeti Filharmonikus Zenekar Bartók két egyfelvonásos színpadi művét játszotta: A kékszakállú herceg vára (op. 11, Sz. 48, BB 62) című operát és A csodálatos mandarint (op. 19, Sz. 73, BB 82), melynek műfaját a zeneszerző pantomimként határozta meg. A két mű közül a Kékszakállút többször is élvezhettük az elmúlt években az együttes előadásában – például évadnyitó koncertjeiken, melyek időpontja Bartók halálának dátumához kapcsolódik –, ám így, a kettőt egy estén, közvetlenül egymás után még nem volt alkalmam tőlük hallani.
Óhatatlanul adja magát a két darab összehasonlítása, hiszen rokon tematikájú művek ezek: variációk egy témára, azaz férfi-nő kapcsolatára. Ráadásul Bartók színpadi alkotásait tekintve e kettő bizonyos tekintetben szorosabban összetartozó, hiszen – A fából faragott királyfi meséjétől eltérően – ezekben nem boldog a végkifejlet. Mindkét opusz – persze más-más nézőpontból – férfi és nő viszonyának egy bonyolultabb, sötétebb oldalát mutatja meg.
Az opera rendezője (Káel Csaba) – karöltve a díszlet- (Szendrényi Éva) és a jelmeztervezővel (Németh Anikó, Manier) – szcenírozott előadás lévén csak minimalista eszközökkel élt, ám ezek kellően kifejezőnek bizonyultak az illúzió megteremtésében. Ami a színpad elrendezését illeti, az ajtókat hét hosszú, oldalazva lelógó, egymás előtt-mögött elhelyezkedő vászon jelképezte. Ezekre egy-egy ajtó megnyitásakor inkább absztrakt, semmint konkrét jelentéssel bíró, vetített képek kerültek. Judit fehér ruhát, a Kékszakállú fémesen csillogó öltözetet viselt. Az énekesek egy, a színpad tetejére megépített (a herceg várának bejáratát jelképező) ajtón át léptek ki a közönség elé, majd folyamatosan egyre lejjebb lépkedve érkeztek meg a színpad szintjére. A produkció egészének pozitívumaként tekintem, hogy a rendezői koncepció a megvalósítás hagyományos eszközeit részesítette előnyben, és nem erőltetett a nézőkre megoldhatatlan rejtvényeket. Közérthető, mégis figyelemre méltó rendezői szimbólumként értelmeztem például, hogy az első testi kontaktus, (egy Judit által kezdeményezett érintés) akkor történik meg, mikor Judit rá akarja venni a herceget az egyik ajtó kinyitására. Elgondolkodtató és sokféleképpen értelmezhető e gesztus.
Szántó Andrea és Bretz Gábor kiválóan formálták meg karakterüket. Nemcsak énekesi, de színészi teljesítményük is magas színvonalú volt. Bretz Gábornál külön ki kell emelnem énekének világos artikulációját is, élvezet volt hallgatni, hogy szövege mindig, minden szögből tisztán érthetően hangzott.
Az opera díszleteinek lebontása meglehetősen sok időt vett igénybe, ezért a szokásosnál hosszabbra nyúlt (közel ötvenperces) szünet után folytatódott a hangverseny.
Ám megérte várakozni. Bartók partitúrája ezer színben ragyogott a dirigens pálcája alatt: „… rettenetes zsivaj, csörömpölés, csörtetés, tülkölés…” vezette a hallgatót az apacs-tanyára. Köztudott Kocsisról, hogy egy-egy interpretációs problémára nem restell Bartók-kutatókkal konzultálva megoldást keresni. Maga is tudományos igénnyel közelít Bartók-zenéjéhez, mindig a kottában lejegyzetteket, a szerzői szándékot tartja elsődlegesnek, legyen szó a Gyermekeknek-sorozat miniatűr darabjairól vagy éppen a nagyszabású zenekari és színpadi művekről. Talán nem túlzás kijelenteni, hogy világviszonylatban is Kocsis Zoltán közelít legautentikusabban Bartók zenéjéhez. Lehet persze vitatkozni egy-egy tempójával (olykor túl gyorsnak, vagy túl lassúnak tűnik a megszokotthoz képest), de a végeredmény végül mindig meggyőz az idő kezelésének helyességéről, helyén valónak halljuk a szélsőséges dinamikai kontrasztokat, és az olykor meghökkentő kiemeléseket-súlypontokat is. Míg a Kékszakállúban az énekesekhez, ezúttal a táncosokhoz kellett alkalmazkodnia a zenekarnak. (Talán ennek tudható be, hogy a Hajsza most nem volt annyira „hajszolt”, mintha a táncosok nélküli, azonos című szvitet játszották volna.) A Pécsi Balett kiváló előadói formálták meg Vincze Balázs koreográfiáját. A főszerepeket Ujvári Katalin és Koncz Péter táncolták, rendkívül kifejezően, átélt mozdulatokkal ábrázolva emberség és embertelenség küzdelmét. A kisebb szerepek életre keltői (a három csavargó, az öreg gavallér és a diák) is meggyőzően járultak hozzá e kidolgozott, érett produkció sikeréhez.
    A Nemzeti Filharmonikusok az énekesekkel és a Pécsi Balett társulatával karöltve ugyanezzel a műsorral szerepel majd közelgő kínai turnéján is. A látottak-hallottak alapján kockázat nélkül borítékolható, hogy ilyen színvonalú előadással Shanghajban is meghódítják majd a közönséget. (Kovács Ilona)
 


Eseménynaptár

<< Előző év / hónap
Köv. év / hónap >>
Mai dátum
Események
Közeli események:

Fórum

Jelentkezzen be az oldal tetején levő bejelentkezés mezőben!