Bejelentkezés

Elfelejtett jelszó
Óbudai Danubia Zenekar- Kodály Kórus Debrecen - 2016. május 3.

Óbudai Danubia Zenekar- Kodály Kórus Debrecen - 2016. május 3. - Zeneakadémia

W. A. Mozart Requiemjének (K. 626) előadása a világ bármely hangversenytermében eseménynek számít. Az előadók és a közönség érdeklődése nem csekély mértékben a kompozíció kivételes drámaiságának, bensőséges és személyes hangjának – nem utolsó sorban pedig – a hozzá kapcsolódó titokzatos keletkezéstörténetnek köszönhető. Május első hetében (mikor pedig egyáltalán nincs „szezonja” a gyászmisék előadásának) Budapest közönsége válogathatott: e remekművet három hazai együttes – az Óbudai Danubia Zenekar, a Nemzeti Filharmonikus Zenekar és a Budapesti Fesztiválzenekar – is műsorára tűzte: május 3. és 8. között összesen öt alkalommal hallhattuk a művet. Május 4-én a nagyérdeműnek még választási lehetősége is volt, hogy aznap kivel hallgassa meg, mivel egy időben a Müpában és a Zeneakadémián is műsoron volt, május 8-án pedig kétszer – egy délutáni és egy esti hangversenyen – is eljátszották. Nem valószínű, hogy az említett zenekarok összebeszéltek volna, bár ily módon egyedülálló élményben lehetett annak része, aki élt az egy héten belüli háromféle előadás összehasonlításának lehetőségével. Valószínűbb, hogy a kiemelkedően gazdag mozarti oeuvre-ben is páratlan alkotásnak számító mű ehhez fogható gyakori megszólaltatása a véletlenen kívül talán csak a mű csillagának kivételes állásával magyarázható.

    Mivel a Requiem nem egész estét betöltő kompozíció, mindig dilemma a műsort szerkesztők számára, hogy milyen művel kezdjék és tegyék teljessé az adott koncertet. A fent említett zenekarok három különféle választ adtak: hallhattuk a gyászmisét Beethoven 7. szimfóniájával; elhangzott két másik Mozart-mű társaságában, azok megkoronázásaként; az Óbudaiak pedig egy 20. századi művel, Richard Strauss Metamorfózisok huszonhárom vonóshangszerre írt tanulmányával állították párba. Első látásra talán ez a választás tűnik a legtávolabbinak, pedig ha időben nem is, eszmeiségében-filozófiájában több közös vonást is felfedezhetünk Strauss kései és Mozart utolsó kompozíciója között. Különösen akkor, ha ismerjük a Strauss-mű keletkezéstörténetét. E nagyjából félórás darab ugyanis egyetlen nagy zokogás: a zeneszerző Németország sorsát, a 2. világháborúban lebombázott városokat, a velük együtt elveszni látszó német kultúrát siratja el. A tíz hegedű, öt brácsa, öt cselló és három nagybőgő által interpretált gyászzene szöveg nélkül is hihetetlen lelki fájdalmat fejez ki. A mélyből induló motívumok állandóan változásban vannak, a fokozatosan bekapcsolódó szólamokkal egyre tömörebb masszává válik a zenei anyag. Itt minden szólam önálló ranggal bír, megszólaltatása nagy koncentrációt kíván az előadóktól. Hámori Máté pálcája alatt az egyes szólamok plasztikusan, finoman bomlottak ki és mindvégig megmaradtak transzparensnek. A darab sok szólólehetőséget kínál, ezeket elmélyülten, szuggesztíven megformálva hallhattuk. Hatásosak voltak a drámai rezdülések, a csúcspontok szép íveket alkottak és különösen emlékezetesre sikerült a darab végéhez közelítve a Beethoven Eroicájából idézett gyászinduló megszólaltatása. A zenekar homogén hangzásának legékesebb bizonyítékát pedig a leheletfinomra kidolgozott és megvalósított befejezés adta.
    A szünet után felcsendülő Requiemben is pontosan és igényesen játszott a létszámában megnövekedett Óbudai Danubia Zenekar. Az Introitus és a Kyrie kivételével (ahol a hegedűket kicsit soknak találtam) végig kiegyenlített volt a zenekar-kórus-szólisták aránya, mindhárom „hangzó blokk” egyformán kimagasló teljesítményt nyújtott, egymásnak inspiráló hátteret biztosítva. A szoprán szólistát, Kolonits Klárát láthatóan – és a színpadhoz közel ülők számára minden bizonnyal hallhatóan is – olyannyira magával ragadta a közreműködő debreceni Kodály Kórus (karigazgató: Szabó Sipos Máté) markáns hangzása, hogy a barokk concertók szólistáihoz hasonlóan első szólóbelépése előtt maga is együtt énekelt a kórussal (a tuttival). Az énekkar egyenletesen magas színvonalú teljesítményéből kiemelendő a fúgatémák karakteres, pregnáns ritmikájú indítása, ahol a szólamok – a bonyolult polifón szövés ellenére – mindvégig áttetszőek maradtak. Emlékezetesek voltak a Sequentia kórusos tételei is: a Dies irae szenvedélyes, a Rex tremandae félelmetes, a Confutatis kellően kontrasztos, ahol a végítélet haragja mellett megcsillant a megbékélés hangja, és hatásosan szóltak a Lacrymosa kitörései is. Külön dicséret illeti a kórust és betanítójukat, hogy a szöveget érthetően és a klasszikus latin kiejtés szerint ejtették. (A háromféle előadás közül egyébként egyedüliként.) Hámori Máté mozgalmas tempókat kért együtteseitől, amit az esetek többségében sikerült is megvalósítani. A Tuba mirum tenorszólójának indulásakor azonban „időhiány” miatt maradt el a harsonaszóló lekerekítése, és az Offertórium tempója is túl gyorsnak bizonyult helyenként. Ezektől eltekintve azonban könnyedséggel, mégis kellő mélységgel szólalt meg Mozart partitúrája, ahol mindvégig jelen volt a személyes átélés bensősége és vallomásos hangja. A szólisták – Kolonits Klára, Balga Gabriella, Rab Gyula és Kovács István – kifogástalanul formáltak, ha pedig kvartettjük egy időben szólalt meg – mint például a Benedictusban is – szólamaik gyönyörűen fonódtak egymásba. (Rab Gyula ráadásul a következő napon – beugróként – megmentette az aznapi Requiem előadását, ismét nagyszerű alakítással.)
    Remekmű – pompás előadásban: soha rosszabb csillagállást Mozart Requiemjének. (Kovács Ilona)


Eseménynaptár

<< Előző év / hónap
Köv. év / hónap >>
Mai dátum
Események
Közeli események:

Fórum

Jelentkezzen be az oldal tetején levő bejelentkezés mezőben!