Bejelentkezés

Elfelejtett jelszó
Óbudai Danubia Zenekar - 2016. február 20.

Óbudai Danubia Zenekar - 2016. február 20.

Immár hagyományosnak tekinthető, hogy évente egy-egy zeneszerző kerül az Óbudai Danubia Zenekar három rendezvényből álló bérleti sorozatának a fókuszába. Eckhardt Gábor vetítéssel illusztrált műsorvezetései során múltidézés színhelye lesz ilyenkor a BMC hangversenyterme; a közönség előtt felvillannak a művészetek (s néha a tudomány) korhoz kötött érdekességei, s kitekintést kapunk a társadalomra is (kiváltképp zenekedvelő főurak révén). Nagy haszna annak, hogy három alkalom során egyazon zeneszerzővel kapcsolatos a tematika, hiszen ily módon az egyes programok során megszerzett ismeretek-élmények summázódnak (jó esetben hatványozódnak). Szükség lesz erre a február 20-án kezdődő sorozatban, hiszen ezúttal igencsak bérletes közönséggel számoltak a műsor tervezői, hogy bérletes közönség, akik értelemszerűen toleránsabbak, mint akiknek érdeklődését valamely tematika keltette fel.

A tematikát (miért pont Schumann?) a következőképp indokolja a zenekar tavaszi programjait tartalmazó műsorfüzet:
„Mert idealista, mert lánglelkű, mert szerelmes, mert forradalmár, mert szerencsétlen, mert rokon velünk. És mert nagyon szeretjük a zenéjét – persze. Ki volt ő? Florestan, a világfi, a filiszteusok legyőzője, vagy Eusebius, az introvertált, magányos költő? Zseni vagy őrült, egy elfuserált zongorista, vagy egy nagy zeneköltő, Bach és Beethoven utódja? Újabb portrésorozatunk koncertjein szeretnénk megidézni Schumannt, hogy zenéjével ő maga adjon választ a kérdésekre.”
Nos, az első, Florestan-program nem sok esélyt adott ehhez. Kezdődött a közismert zongoramű, a Karnevál négy tételével Ravel hangszerelésében, majd a zenekar egyik nagybőgősének, Antonio Casagrandénak Carnaval című kompozíciójával (amelyet a zenekar karmesterének, Hámori Máténak a felkérésére komponált). Igazán szerencsések azok a hazai zenekari játékosok, akik zeneszerzésre/hangszerelésre is adják fejüket, hiszen időről-időre lehetőséget kapnak karmesterüktől alkotókénti megmutatkozásukra (ilyenkor eleve biztosított a lelkes felkészülés, hiszen kolléga munkájáról van szó, s a közönség is közvetlenebb szeretettel fogadja, bármilyenek legyenek is darabok).
Schumann tehát mindösszesen egy koncert-félidőt kapott „a kérdések megválaszolására” – szünet után A messinai menyasszony nyitányt hallhattunk, valamint a Nyitány, scherzo és finálé ciklusát.
A zenekart ezúttal Cser Ádám vezényelte.
Napjainkban talán soha-nem-látott érdeklődés mutatkozik a hangszerelések iránt – legalábbis zeneszerzők (vagy részben zeneszerzéssel is foglalkozó muzsikusok) részéről, s azok körében, akik összeállítják (egymástól függetlenül) egy-egy zenekar éves programját. Mind újabb művekből születnek nagyobb apparátust igénylő átiratok, jó esetben felnagyítva azokat a hangszín-lehetőséget, amelyek ily módon méginkább erősítik a szerzői szándékot. Ravel hangszerelési zsenialitása vitathatatlan; érdemes viszont előadásról előadásra ismételten meggyőzni a mindenkori hallgatóságot arról, hogy a hangszerelésből adódóan többlet-értéket kapott az eredeti mű. Vagy legalábbis, ismert kompozíció esetében további részlet-szépségek felfedezésére nyílik ilymódon lehetőség. Nos, ezúttal (a tervezett műsor két számának felcseréléséből adódóan) nyitószámként a bemelegítés funkciójának esett áldozatul a Ravel-átirat. Nem történt több, mint hogy a zenekari játékosok lejátszották szólamukat. Cser Ádám összetartotta a tételeket – nem volt nehéz dolga a felkészült muzsikusokkal, de olyan zenei többleteket, amelyeket a partitúra egészének ismeretében talán kérhetett volna, nem véltünk felfedezni. Kellemes hallgatnivaló lett, nem több.
Casagrande darabjának ősbemutatója – mint minden ősbemutató – hallgatói aktivitást követelt, várhattuk, hogyan s miként bukkannak fel Schumann zongoraművének kisebb-nagyobb foszlányai, avagy átengedhettük magunkat az ismeretlen zenének, amelyet érezhető lelkesedéssel szólaltattak meg zenekari kollégái. (Tegyük hozzá, fiatal szerzők „felfedezése”, a közönség figyelmébe ajánlása nem idegen Schumann szellemétől!)
A Schumann-félidőnek – érzésem szerint – kevésbé koncentrált figyelem jutott. Itt a zenehallgatás passzivitása vált eluralkodóvá, mintha a korábbi „élményekbe” belefáradt volna a közönség. Eckhardt Gábor a szokásosnál is jobban kitett magáért, hogy egyszemélyes színházzá varázsolja a pódiumot; enigmatikus (és a közönséget mind kevésbé Schumann megértéséhez segítő), ám kétségtelenül szórakoztató előadása során többször ígért konkrétumokat a következő hangversenyek hallgatóinak. A felcsendülő művekhez leginkább lexikális adatok jutottak – s aztán a közönség dolga volt, hogy hirtelen teljes odaadással próbáljon a művekhez fordulni. Érezhetően vendégkarmester volt Cser Ádám, aki – részben a kórusmuzsika felől való közeledéséből, részben színházi karmesteri tevékenységéből adódóan – mintha csak annyiból vette volna észre a rendelkezésére álló zenei erők értékét, hogy különösebb erőfeszítés nélkül tudta felépíteni a nagyformákat. Irányította a folyamatokat, kétségkívül formai biztonsággal – ám a belső kidolgozottságra, egyes melodikus fordulatok kiemeltetésére, érzékenyebb dinamikai arculat kialakítására nem sok kísérletet tett. Persze, magas elvárásokkal kell megküzdenie, mert amióta Hámori Máté áll az együttes élén, az Óbudai Danubia Zenekar rendre élménytadó előadásokkal örvendezteti meg hallgatóságát. Most ahhoz képest csupán „félgőzzel” működtek – mármint a hangzás kidolgozottságának differenciáltságát illetően. Pedig a romantika nemcsak messziről jól kivehető plakátművészet, hanem finommívű lélekrajz is. Amúgy Florestan a távollétével tüntetett. (Fittler Katalin)
 


Eseménynaptár

<< Előző év / hónap
Köv. év / hónap >>
Mai dátum
Események
Közeli események:

Fórum

Jelentkezzen be az oldal tetején levő bejelentkezés mezőben!