Bejelentkezés

Elfelejtett jelszó
Óbudai Danubia Zenekar - 2016. május 29.

Óbudai Danubia Zenekar - 2016. május 29.


Szándékok, tervek és megvalósulások gyakran „elmennek egymás mellett”, vagy éppenséggel keresztezik egymást. A Szimfonikus Zenekari Körkép egykori (maximálisan pozitív) kezdeményezése megannyi módosulást ért meg, s az eredeti elképzelésből a hangversenytermi repertoárnak értékes ritkaságokkal (méltatlanul elfeledett értékekkel) való színesítése maradt meg, s hozzá társult a fiatal tehetségek zenekarral való szereplésének lehetősége. Mint a korábbi fázisokban, ebben a verzióban is nagy a „szóródás”, néha csak erős belemagyarázásokkal lehet eredetiség nyomaira bukkanni a „Szimfonikus felfedezések” műsoraiban (a fiatal szólista szerepeltetése nem jelent problémát egyik közreműködő zenekarnak sem – gyakran olyasvalakit választanak, akivel már korábban is dolgoztak, vagy más zenekarokkal való együttműködése során hívta fel magára a figyelmet).

Ebben a közegben a leginkább figyelemreméltót és követendőt példát a Hámori Máté vezette Óbudai Danubia Zenekar produkciója jelentette. Olvasva a program inkább egyedinek vagy furcsának tűnhet – a hangzás azonban arra vall, hogy átgondolt tervezés nyomán állt össze. A „felfedeztetés” egyébként sem idegen Hámori Mátétól – a zenekar programfüzeteiben gyakran olvasható utalás arra, hogy „különleges műsorpolitikával” és „rendhagyó koncertformáival” hódít meg új közönségrétegeket – ezúttal viszont éppen az az igényes összeállítás erénye, hogy a koncertélet hagyományos kínálatán felnőtt, ahhoz szokott hallgatók zenei világát gazdagítja, kimozdítva a kedvencek újrahallgatásával beérő zenekedvelőket passzív magatartásukból, ráébresztve őket a zeneirodalom kimeríthetetlen gazdagságára.
Britten-Bach-Liszt-Sibelius. Négy szerző, négy mű, sok tekintetben különbözőek, ám a zenehallgatás azt eredményezte, hogy hangzó valósággá válhatott megannyi belső szál, szerkezeti vagy épp hangszerelési sajátosság, s az eredmény: a hosszú szimfónia után nem pánikszerűen menekült a hallgatóság, hanem kitartóan tapsolt.
Britten Prelúdium és fúgája igazi ritkaság-értékű csemege, 18 vonósnak ad szólisztikus lehetőséget. (Az ünneprontás szándéka nélkül: mivel a zenekar műsorán általában nagy súllyal szerepelnek kamarazenei alkotások is, nem lenne felesleges egy-egy műhelymunka-program beiktatás a felkészülés folyamatába – elég, ha arra az ugrásszerű minőségi változásra utalok, amelyet Takács Nagy Gábor ért el a MÁV Szimfonikusok vonósainál. A Danubia vonósainál már-már stílusjeggyé vált a csúnya/kontrollálatlan hangindítás, ami esetenként hatásos karakterizáló eszköz, ám máskor épp a kialakuló hangulatot képes elrontani.) Hasonló feladattal találkozhattak az előadók a Sibelius-szimfónia némely szakaszában is, amikoris markáns megformálás eredményezheti csak a hatásos formai építkezést.
A két zongoraverseny szólistája Ránki Fülöp volt, aki – a műsorfüzet ismertetőjében idézett elmondása szerint – rokon vonásokat vélt felfedezni a két kompozíció között. Bach f-moll zongoraversenyének csodáját az adta, hogy a kislétszámú vonószenekar és a szólista úgy tudta megszólaltatni a művet, hogy az otthonosan érezhette magát a nagy koncertteremben. Átgondoltság eredményezhet csak olyan belső tartást, amely magához vonzza a figyelmet. Semmiféle „teremhez alkalmazkodó” mesterséges felnagyítási lehetőséggel nem éltek – hittek a műben, s ez, a kidolgozott kivitelezéssel együtt, valóban elégnek bizonyult.
Liszt Maledictionjában főként azok találtak gyönyörködnivalót, akik nem olvasták előre az ismertetőt – aki az egyes szakaszainak adott, jellegzetes romantikus túlzású címek hangulati megfelelő érzelmeket-hangulatokat várta, akár csalódhatott is, hiszen mindenfajta szélsőségektől, túlzásoktól mentes interpretációt hallhattunk. Mondhatni, pasztell-árnyalatokban kidolgozott, rézkarc-pontosságú muzsikálást – ez is bizonyítékát adta Ránki Fülöp szavakkal is megfogalmazott elképzelésének. A Bach-mű során az árnyalatok iránt kifinomult figyelem kamatozott, a mindössze 21 éves pianista technikai problémát nem ismerő játéka hallatán. Eszköztelen virtuozitás, mondhatnánk (de ezen aligha csodálkozik, aki hallotta őt Messiaent játszani…).
Hámori Máténak köszönhetően, Sibelius lassanként megszűnik kizárólagosan Finlandia-komponistának lenni (elismerem, van ebben némi túlzás, hiszen nagyritkán, elvétve más is hallható tőle koncerttermeinkben). Két éve a szerző I. szimfóniáját tűzték műsorra, most a II. szimfóniával folytatták az életmű megismertetését. A karmester tervei szerint a sort a V. és VII. szimfóniával folytatják. A kamara-jellegű első rész után jóleső változatosságot jelentett a pódiumot megtöltő nagyzenekar, változatos hangszínvilágával. Ilyen felállásban a hegedűszólamok hangja is mintha másként szólna…
A karmestertől még egy mondatot idéznék a műsorfüzetből: „Fantázia nélkül kevés eséllyel lehet jól működő programokat összeállítani.” – Nos, neki van fantáziája, ez a programja valóban jól működött. (Az igazsághoz azonban hozzátartozik: színvonalas zenei felkészüléssel fantázia nélkül is lehet jól működő programról gondoskodni – vannak „önjáró” remekei a zeneirodalomnak. De ez már egy másik történet lenne…) (Fittler Katalin)


 


Eseménynaptár

<< Előző év / hónap
Köv. év / hónap >>
Mai dátum
Események
Közeli események:

Fórum

Jelentkezzen be az oldal tetején levő bejelentkezés mezőben!