Bejelentkezés

Elfelejtett jelszó
Reményi Ede hegedűművész életrajza

Reményi  Ferenc: Reményi  Ede  hegedűművész  életrajza 

1828. január 17-én született Miskolcon a világjáró hegedűművész, Reményi Ede. A XIX. századi magyar zenekultúra utazó nagykövete volt. Ő kezdeményezte a nemzet lelkiismeretét megtestesítő Petőfi-szobor felállítását a pesti Duna-parton, amely  -  Jókai szavaival élve  -  „a legcsengőbb ércből van öntve: csupa hegedűszóból készült.” 
Reményi a szabadságharcban előbb Klapka, majd Görgey oldalán vett részt. Bátyja, Reményi Antal jogot tanult Egerben és Pesten, és1846-ban szerzett ügyvédi oklevelet.
A szabadságharcban eleinte közhonvédként, végül századosként harcolt, a végsőkig kitartva Klapka tábornok mellett, Komárom várában. A vár átadása után hazája elhagyására kényszerült. Tizenkét évig élt idegenben, rövidebb ideig Angliában, majd az Egyesült Államokban. Több expedícióban, így 1853-ban a Mississippitől nyugatra eső, indiánlakta területek, majd a Panama-földszoros vidékének felderítésében vett részt (lásd Szinnyei: Magyar írók élete és munkái, és Magyar Életrajzi Lexikon). Másik, ide kívánkozó példaként említjük, hogy  honvédtisztjeink derekas külföldi helytállásáról tanúskodik a Reményi Antalhoz hasonló sorsra jutott Xantus János esete is, aki 1847-ben kapott ügyvédi oklevelet. A szabadságharcban hadnagyként vett részt, majd elfogták, Königgratz várába zárták, azután osztrák ezredbe sorozták, ahonnan az Egyesült Államokba szökött. Kezdetben Indiana államban, majd Texasban (1853), Kansasban (1855), Dél-Kaliforniában (1857) végzett térképészeti méréseket, és csak 1861-ben jöhetett vissza  Magyarországra.  
Az amnesztiának köszönhetően Reményi Ede 1860-ban, Antal 1861-ben tért haza. Antal ügyvédként dolgozott, majd Ede külföldi utazásai miatt 1872-től kezébe vette kezébe a Petőfi-szobor ügyét, és ő lett a szobor 1882. október 15-i leleplezése alkalmából kiadott Petőfi-emlékkönyv szerkesztője. 
Reményi Antal fia, a nyelveket jól beszélő, tengerésztisztként a világot bejáró Reményi Ferenc ezredes (kiváló zongorista, Lajtha László barátja, egy jelentős Cervantes-tanulmány szerzője) 1926-ban, Reményi Ede születésének 100. évfordulójához közeledve, megírta a hegedűművész életrajzát, akiről szülővárosa 1928-ban nagyszabású ünnepségsorozattal emlékezett meg, de akkor a könyv kiadására nem volt lehetőség.
A kéziratot Reményi Ferenc fia, a jelenleg 90 éves Reményi Géza őrizte mostanáig. Neki köszönhető, hogy a 2008-as év küszöbén, Reményi Ede születésének 180. évfordulójához közeledve, a Petőfi-szobor fennállásának 125. évfordulóján, folytatásokban adhatjuk közre ezt az érdekes zenei dokumentumot, és azt lapunk olvasói ismerhetik meg elsőként.  

                                                                                                       Rakos Miklós 

                                                                 *


Reményi Ede nem hiába volt zenész; már életének folyásában is uralkodó elem a ritmus. Csaknem szabályosan váltakozó ritmikus mozgás volt az élete egy középpont irányába s attól el. E súlyos középpont, mely őt vonzotta és taszította, az ő magyar hazája volt. A körülmények és a saját egyénisége megkövetelték, hogy időnként eltávozzék e centrumból, majd meg hogy visszatérjen oda. Eszerint életét hét egymást követő centrifugális és centripetális fázisra lehet osztani, melyek az alábbi életrajz fejezeteinek tartalmát adják. E szembeötlő ritmikának okát abban találjuk, hogy Reményi egy személyben rajongó hazafi, és született, szenvedélyes művész volt. Lángoló hazafiúi érzése mindig visszahozza őt az idegenből, viszont művészi kvalitásai itthon, a hazának szűk határai közt, hosszabb időn át nem érvényesülhetnek állandó intenzitással. Ezért bizonyos idő múlva kényszerül ki-kivándorolni: „művész hazája széles e világ”. A kivándorlás a szabadságharc leverése után fizikai kényszer volt.
Amint már a fejezetek felírásaiból is látható, a fázisok vagy életszakaszok időtartama felette különböző. Hogy a fejezetek szövegterjedelme is felette különböző, ennek oka nem csak az illető időtartamban rejlik, hanem az anyag különböző bőségében is. Legtöbb anyag áll rendelkezésre az 1860-76-ig terjedő időszak (IV. fejezet) számára, mely a művész életének dereka, és amelyben mint hazafi és mint művész a legnagyobb ünnepeltetésben részesült. Meglehetősen nagy anyagot tudtam szerezni az utolsó időszakból is (1891-98, VII. fejezet), mikor végleg kivándorolt az Egyesült Államokba, hogy ottan hegedűjével álla alatt, a lelkesült hallgató tömeg frenetikus tapsai közt nyughatatlan művészéletét váratlanul befejezze, kedves Stradivárius hegedűjét még egyszer magához ölelve  -  ottan messze hazájától, a Csendes-óceán partján, San Franciscóban.
Úgy halt meg, mint költőideálja, Petőfi óhajtotta halhatatlan jóskölteményében, az „Egy gondolat bánt engemet”-ben. Nem ágyban párnák közt halt meg, nem lassan hervadott el, mint a virág, és nem fogyott el, mint gyertyaszál, mely magányos szobában áll. Nem: a harc mezején, a művészi küzdés színterén lehelte ki  -  szívén villám futván keresztül  -  folyvást lobogó lelkét.
Mintha érezte volna, hogy végzete hasonló lesz, mint költő-bajtársáé a szabadságharcban; egyik első ténye volt, midőn 1860-ban a számkivetésből hazatért, hogy a Petőfi-szobor eszméjét megpendítse, és a szoboralap nagyobb részét hegedűjével összeszerezze. És az a könny, mely a szemében megcsillant, mikor 1891-ben utoljára látogatván meg hazáját, az időközben elkészült és büszkén emelkedő szobrot megkoszorúzta, talán saját végzetének előérzete volt.
Ezen életrajznak anyagát főleg azon iratcsomóból vettem, melyben atyám, Reményi Antal, hírneves öccsének emlékeit (levelek, újságközlemények, műsorok, fényképek stb.) gondosan összegyűjtötte. Ezeket kiegészítik saját emlékezéseim, valamint rokonok közlései. Gyermekkoromból, mikor művész-nagybátyám 1876-ig Magyarországon élt, kevés saját emlékem maradt meg. De később tengerésztisztként szerte hajóztam a világon, s több helyütt  -  így Mauritius szigetén, Calcuttában, Batáviában és Sydneyben  -  találkoztam oly személyekkel, akik még élénken emlékeztek nagybátyámra az 1884-1890 közti időből, mikor ő nagy földkörüli utazását végezte. 1891-ben pedig éppen hosszú szabadságon voltam Budapesten, mikor ő utoljára jött haza Magyarországra. Felhasználtam továbbá a következő műveket:
1.    Liszt Ferenc levelei báró Augusz Antalhoz 1846-78, kiadta Csapó Vilmos.
2.    Briefe an Franz Liszt, kiadta La Mara.
3.    Glasenapp életrajza Wagner Richardról.
4.    Richard Wagner önéletrajza: Mein Leben.
5.    Haraszti: „Wagner Richárd és Magyarország”.
6.    Id. Ábrányi Kornél: „Életemből és emlékeimből” (1897. Franklin Társulat).
7.    Zenészeti Lapok I. II. III. IV. és VII. évfolyama 1860-64, 1866-67.)
8.    Kelly és Upton: „Edouard Reményi: Musician, Litterateur and Man (Chicago 1906).

A tulajdonképpeni életrajzhoz egy terjedelmes tanulmányt csatoltam „Reményi Ede jellemzése, mint művész és ember” címmel. Végül pedig megkíséreltem Reményi zenei szerzeményeinek egy lehetőleg teljes jegyzékét összeállítani.

I. Fejezet  -   IFJUSÁGA. MŰVÉSZI KIKÉPZÉSE. ELSŐ SZEREPLÉSEI ITTHON ÉS A KÜLFÖLDÖN. (1828-48)

Nagyatyám, Hoffmann Henrik, úgy tudom, aranymíves volt Miskolcon. Bizonyára ambiciózus ember volt és kulturális hajlammal bírt, mert szerény polgári állása és jövedelme dacára nagyszámú gyermekeit mind iskoláztatta, sőt fiai közül egyiket sem szánta iparosságra, hanem valamennyit intellektuális pályákra. Négy fia: Antal (atyám), Ede, Károly és József, és ugyanannyi leánya: Róza, Katalin, Fanny, Mária volt. Két fia: Antal és Károly ügyvéd lett, József pedig, Károly ikertestvére, római katolikus pap.
Ede, ki 1828. jan. 17-én Miskolcon született, Egerben, hová a család már Ede zsenge korában átköltözött, 1838-tól kezdve a ciszterciták gimnáziumába járt, és tanulmányaiban kitűnt. Csakhamar feltűnt zenei tehetsége is, midőn Bartman József az alig 8 éves fiút a hegedűjátékban kezdte oktatni. Így aztán 15 éves korában a művészi pályára szánták. Akkoriban az egri érsek Pyrker János László volt, egy nagyműveltségű, költői tehetségű (mint német nyelvű költő több tragédiát, eposzt s egyebeket írt) és kiválóan jótékony főpap, ki a művészeteket és tudományokat buzgón pártolta. Az érsek saját szalonjában is többször hallván játszani a gyermek hegedűst, pártfogásával lehetővé tette, hogy 1842-ben a bécsi Conservatoriumba jusson. Pesten akkor még nem volt magasabb színvonalú zenepedagógiai intézet. Bécsben a jóhírű Böhm József tanítása alá került, ki ugyanakkor Joachim Józsefet, Laubot és id. Hellmesberger Józsefet is kiképezte.
A szünidők alatt Reményi minden évben az egri Lyceum nagy szalonjában rendezett hangversenyen mutatta be haladott játékát. A Conservatorium bevégzése után (1845) pedig előbb Győrött majd Pesten lépett fel 1846-ban, még pedig Petrichevich Horváth Lázár (maga is zenész, és a „Honderű” kiadója) szalonjában, a „Gyűlde” politikai klubban,  és a Nemzeti Színházban mutatkozott be oly sikerrel, hogy 1847-ben gróf Széchenyi István ajánlatával Párizsba utazhatott. Itt különösen a monarchia akkori nagykövete, gr. Apponyi Antal estélyén a hallgatóságot, többek közt az öreg özv. Grassalkovich hercegnőt is, játékával egészen elragadta.

II. fejezet  -  SZEREPE A SZABADSÁGHARCBAN (1848-49)

A következő év (1848) tavaszán a huszadik életévében lévő ifjút már Londonban találjuk, mint „Her Majesty’s Theater” zenekarának szerződtetett első hegedűsét. Ekkor vetette meg azon kiváló értékelésnek és rokonszenvnek az alapját, amelyben őt az angol közönség életpályáján mindvégig részesítette. Azonban kiütött a magyar szabadságharc, s a lelkes magyar ifjú azonnal hazasietett, hogy előbb fegyverrel a kezében, majd hegedűjének lelkesítő játékával a haza szent ügyét szolgálja. Előbb Klapkának a hadtestébe állt be közhonvédnek, de vele volt hegedűje is. Midőn ezt a fiatal vezér meghallotta, azt mondta: „Kár volna, ha ezt a hegedűt átjárná a golyó”  és Reményit kivette a frontszolgálatból, és megtette tábori hegedűsének. A tavasz diadalmak vége felé Klapka egyszer azt mondta Görgey Artúrnak: „Este az „Angol királynő”-ben bemutatom neked az én fiatal zenészemet.” A fővezérnek pedig úgy megtetszett Reményi játéka, hogy azt mondta tábornoktársának: „No, én ezt a fiút most már elviszem tőled.” És el is vitte. Azontúl a kemény vezér, kit emberfölötti feladattal bízott meg a sors  -  előbb az osztrák, majd az orosz túlerő ellen küzdvén, hogy megmentse kis magyar seregét  -  kimerítő, folytonos aggodalommal és fejtöréssel járó munka után gyakran órákig hallgatta tábori hegedűsének felvillanyozó játékát, új erőt merítve belőle további, akkor már szörnyű súlyos munkájához. Reményi hegedűjátékával ébren tartotta a lelkes hangulatot a táborban is. Görgey többre becsülte hegedűjét, mint kardját, s szerette volna hegedűsét a veszélytől megóvni. De a fiatal hegedűsnek mégis sikerült a vezér tilalmát megszegve, kilopózni a harctérre.
Atyám beszélte, ki szintén végigküzdötte  -  közhonvédból századosig emelkedvén  -  a szabadságharcot, hogy több évi elválás után egy ütközet folyamán látta viszont öccsét , amint Görgey törzskarával elvágtatott mellette. A két fivér meglepetten és megindultan köszöntötte egymást a harc mezején. Görgey törzskarában Edének része volt dicső kezdetű, de szomorú végű nemzeti harcunknak minden változatos mozzanatában. A harci zörej, ágyúdörgés képezte játékához a zenekari kíséretet. Ezen impressziók indították őt valószínűleg arra, hogy később, 1860-ban, midőn hazatért, a Rákóczi-indulót oly harcias tűzzel tudta játszani, hogy evvel lázba ejtette hallgatóit. Nemzeti indulónkat átalakította egy valóságos harcias rapszódiává, melyben ott dübörgött a szabadságharc minden küzdelme. Általában az a lelkes hazafiság, nemzeti tűz, mely a 60-as években, midőn ismét itthon volt, nemcsak játékát, hanem egész nyilvános ténykedését jellemezte, bizonyára a szabadságharc eltörölhetetlen emlékeiből sarjadzott.
E lángoló hazafias érzést megőrizte élte végéig. Írott emlék, mely az 1848-49. év epizódjait megörökítené, csak kevés maradt fenn. Ilyen Szász Károly későbbi református püspöknek és költőnek ifjúkori naplórészlete, melyet 1849. máj. 17-én Debrecenben jegyzett be, midőn a kormány oda költözött. (Reprodukálva a Budapesti Hírlap 1911. jan. 4-iki számában.) Leírja, hogy előtte való estén Kazinczy Gábornál volt estély, és ott Reményi, a hegedűvirtuóz néhány darabot gyönyörű szépen játszott. Legszebb volt egy mélabús Ave Maria s egy eredeti pattogó. Egyszer csak Reményi odaszól egy embernek: „Ugyan mutassátok meg nekem Szász Károlyt; a tegnap esti lapban verset írt rám, szeretném ismerni.” A szerény fiatal Szász nem akart mindjárt előlépni, de később, midőn Reményi az utolsó darabot, mire kényszerítették, eljátszotta, mégis alkalmat vett magának, és megnevezte magát. Egyben előadta szándékát, hogy mivel Reményinek jövő hangversenyére nincs felolvasója, majd ő fog felolvasni. Éppen tegnap írt meg félig-meddig e végre egy verset, egy ábrándot a Rákóczi fölött. Reményi letette kezéből a hegedűt az ágyra, nagy örömmel megfogá Szász kezeit s felkiáltott: „Hát Ön Szász Károly? Isten áldja meg, jöjjön, hadd öleljem, csókoljam meg” S úgy tőn, amiként beszéle. Alig tudott betelni örömével, előre vonta s a többi közt így szólt: „Jöjjön, jöjjön Gábor bácsi, nézze, az én költőm szónokolni fog a hangversenyen. Ugyebár derék?” Másnap Szász hosszabb ideig Reményi lakásán időzött, ki sokat és elragadóan hegedült.
A nemzeti harc emlékei még 40 év multán is frissek voltak, és Reményi azonnal honvédnek érezte és tekintette magát, ha régi elöljárójával, Klapka tábornokkal találkozott. Így történt ez 1890 karácsony előestéjén, midőn Reményi 12 évi távollét után visszatért családjához Párizsba. Ezen epizódról Salamon Ödön két hangulatos tárcát írt a „Budapest” 1891. jan. 3-iki, és az „Egyetértés” 1891. jan. 2-iki számába. Salamon Reményi meghívására volt jelen a családi körben oly hosszú idő után együtt töltött estén. Reményi sokat mesélt úti élményeiről és referált egy aznap tett hosszú sétájáról Párizsban: „Ma egész Párizst begyalogoltam. Amint a Place Pereire értem, csaknem beleütköztem egy kissé nehezen járó, feltűnően egyenes tartású öreg úrba. Megnéztük egymást  -  egy pillanat  -  és egymás nyakába borultunk. Az öreg úr Klapka tábornok volt. Szent Isten, hogy megöregedett, mióta utoljára láttam! Annak pedig 15 éve. Sok mondanivalónk volt, de semmit sem tudtunk mondani. Végül kisült, hogy közel lakik hozzám. Meghívott magához, fel fogom keresni.” Karácsony másod ünnepén Reményivel, előbb régi barátját a Bácskából, Latinovics Leót, majd Klapkát kerestük fel. A vitéz tábornok otthonkában, házi sapkában, magyar tajtékpipával hatalmas füstöket eregetve fogadta régi katonáját. Reményi Ede oly katonás alázattal beszélt vele, mintha ő most is újonc, házi gazdája pedig elöljáró generálisa volna. Annyi mondanivalójuk volt, különösen a művésznek, ki most tért vissza egy 12 évi világkörüli útról, és még nagy útnak néz elébe, mert egy rövid látogatás után Amerikában készül letelepedni, családostul. Végre a szabadságharc egyes epizódjaira tért át a két nagy bajtárs. „Emlékszik-e még öregem (így szólítá meg a tábornok egykori újoncát) a cibakházi csatára, amikor maga a Tisza hátán hegedült nekünk, és lelkesített bennünket, közelünkben pedig ágyúk bömböltek?” „Jól emlékszem, tábornok uram”, felelé Reményi, „akkor mindketten muzsikáltunk, Ön ágyúval, én a hegedűvel. És mindkettőtől megfutott az ellenség.” A két férfiú arca megifjodni látszott. Végre búcsúztak  -  csókkal és öleléssel. Vajon mikor látják egymást viszont?
De térjünk vissza 1849-re.  -  A magyar honvédseregnek minden oldalról körülzárt maradványa Világosnál letette a fegyvert. Szabadság helyett szolgaság, függetlenség helyett kegyetlen elnyomás. A harcosok közül sokan nem tudtak beletörődni a szomorú végzetbe. Rab hazában nem akartak élni, inkább elhagytak mindent, és mentek valamely szabad, vendégszerető, idegen országba, új életet kezdeni és megvárni, míg majd valaha megint megvirrad a sötét éj után, mely Magyarországra borult. Reményi is az emigránsok nagyszámú csapatához szegődött. Ott hagyta hazáját, szüleit, testvéreit. Őneki talán könnyebben esett a nagy elhatározás, hiszen magával vihette hegedűjét, és istenadta, fejlődésben lévő tehetségét. Tudta, hogy ha el is bukott szűkebb hazája, a művész nagy hazája, széles e világ, nyílt pálya előtte. Ebben a harcban nem fog elbukni, hódítani, hírt és dicsőséget fog ő ottan szerezni.

III. fejezet  -  HAMBURGON ÁT AMERIKÁBA. VISSZA EURÓPÁBA. ISMERETSÉGE  HUGO VICTORRAL. LISZT TANÍTVÁNYA  LESZ WEIMARBAN. MEGISMERKEDIK WAGNER RICHÁRDDAL BÁSELBAN. AZ ANGOL KIRÁLYNŐ MAGÁNHEGEDŰSE LESZ. (1849-60)

Hamburg (1849) volt az első város, ahol Reményi a száműzött magyarok felsegélyezésére, nagy felkarolás mellett, hangversenyeket adott. Egy gazdag, előkelő polgár annyira megszerette a fiatal művészt, hogy örökbe kívánta fogadni, de ő honfitársaival ment tovább  -  úgy, mint atyám is, de más útvonalon  -  Amerika felé, az Egyesült Államokba. A hajón, melyen átkeltek, szintén többször játszott nyilvánosan; szép összegeket szerzett eképp az emigránsok részére. New York-ba (1850) érve, ott művészetének gyakorlásával tartotta fenn magát. Első hangversenyét a Niblo Garden nevű helyiségben adta 1850. jan. 19-én, többed magával s a zenekar közreműködésével, melyet Eisfeld vezetett. A hirdetés (plakát) így szólt:
                                           EDOUARD  REMÉNYI 
Violinist, late from Hungary, begs to announce to the lovers of music, that his Grand Vocal and Instrumental Concert will take place at Niblo’s Saloon Saturday evening January 19,  1850, on which occasion he will be assisted by  the following artists:
                                                Madame Stephani
                                 A native Hungarian (her first appereance)
                                               Mr. Wm. Scharfenberg
                                                   Mr. H. C. Timm
                            And an efficient orchestra under the direction of
                                                  Mr. Th. Eisfeld. 
                                                  PROGRAMME
                                                         Part I
      1. Overture to „Othello”                              -                     Rossini.
                          Orchestra.
2. Concerto for the violin                            -                     Vieuxtemps.
                          M. Reményi.
3. Aria from „Il Flauto Magico”                 -                      Mozart.
                           Mme. Stephani.
4. Capriccio for the piano                           -                      Mendelssohn.
                           Mr. Scharfenberg
5. Concerto for the violin                            -                      Molique.
                           M. Reményi

                                                        Part II
6. Overture to „Felsenmühle”                     -                      Reissiger.
                            Orchestra
7. Aria from „Pré aux Clercs” With obligato
           accompaniment of violin                  -                      Hérold.
                     Mme. Stephani and M. Reményi
8.Duo for violin and piano, on motifs
                          from „Sonnambula”           -                      De Beriot.
                            Mr. Timm and M. Reményi
9. Aria                                                          -                       -----------  
      10. Hungarian Native Melodies                   -                       -----------
                        M. Reményi (arranged by himself).

                                                                     *

A hirdetés és a műsor mutatja, hogy kidomborította magyar voltát, ami akkor jó reklám is volt, a szabadságszerető amerikaiak igen rokonszenvezvén az emigrált magyarokkal. Reményi 28 évvel később (1878), midőn másodszor lépett az Egyesült Államok földjére, így nyilatkozott eme legelső hangversenyére vonatkozólag: „Minket (száműzötteket) New Yorkban igen melegen s nagy előzékenységgel fogadtak. Pénzem nem volt, s néhány könyörületes városi úriember vetette fel az eszmét, hogy adjak egy hangversenyt, hogy zenei kiképzésem végett megfelelő összeghez jussak. Úgy vélték, hogy a természet oly tehetséggel áldott meg, mely kifejlesztésre érdemes.”
Amerikában akkor a zene mívelése még gyermekkorában volt, tehát ott Reményi nem tökéletesíthette volna magát, aminek szükségét pedig nagyon érezte. Ezért alig félévi időzés után visszatért Európába. Elsőbben Párizsba ment (1850), Európa eme szellemi gócpontjába, hol már első időzésekor (1847) szerzett ismerősöket. Kereste és meg is találta a csatlakozást a francia vezérlő írókkal és művészekkel. Így ismerkedett meg a már akkor hírneves Hugó Viktorral, akivel, némely életrajzi adat szerint, egy ideig egy tető alatt lakott. Hugót azonban az 1851. dec. 2-iki államcsíny (Louis Napoleon, később III. Napóleon  császár) szerzői politikai magatartása miatt száműzték. Hugó családjával előbb az angol fennhatóság alatt álló Jersey szigetén telepedett le, majd a szomszéd Guernesey szigetén lakott, végül pedig Bruxellesben, s csak 1870-ben, a császárság bukása után tért vissza Párizsba. Hugó egyénisége nagy vonzerőt gyakorolt a szintén száműzött magyarokra, kik közül sokan, élükön az örökifjú és finom világfival, Teleki Sándor gróffal, a szabadságharc egykori vitéz és daliás ezredesével, sokan keresték fel a száműzött nagy költőt. Egész kis magyar kolónia keletkezett Jersey szigetén és a magyar emigránsok mint bolygók a tündöklő napot, rajongták körül Hugót. Ezen időnek sok emlékét örökítette meg Hugó felesége, nővéréhez írt leveleiben, továbbá a később hazatért Teleki Sándor gróf tárcáiban, és Rónay Jácint naplójában.
Reményi, úgy látszik később, 1853 után járt itt Jersey szigetén, és lakott Telekinél, mert fel van említve, hogy őt Liszt ajánlotta Telekihez, mint jeles hegedűművészt. Teleki vezette be a jersey-i társaságba Mlle Allixot is, egy francia menekült húgát, ki mint Del Sartónak egyik jeles tanítványa, szépen énekelt.
Reményi maga ajánlkozott, hogy közre fog működni Allix kisasszony hangversenyén, amit kész örömmel fogadtak. A közönség színültig megtöltötte a termet, s tetszéssel fogadta Allix kisasszony bravúros énekét. Ami Reményit illeti, írja Mme Hugó, ő annyira elragadta játékával a higgadt angolokat is, hogy a tapsnak nem akart vége szakadni. E début-jének diadala fölbátorította Reményit arra, hogy külön hangversenyt hirdessen, melyen még nagyobb közönség vett részt, mint az előbbin, és Reményinek meg kellett toldania hangversenyeinek sorozatát.
A menekültek sokszor voltak szívesen látott vendégek Hugóék asztalánál is, mely alkalommal a nagy költő múltjából beszéltek el érdekes epizódokat. Hugó nagy zenekedvelő volt és romantikus, igen szerette Reményi tüzes és teljesen egyéni játékát is. Jellemzi Hugó finom érzékét az igazi zenei érték iránt, hogy Mendelssohn zenéjét nem szerette, annál többre becsülte a többi romantikus zeneköltőket, Schumannt, Schubertet és Chopint. Reményi egyszer, hogy meggyőződjék, vajon ismeri-e Hugó tényleg Mendelssohn zenéjét, s nem puszta szóbeszéd-e aversiója a Mendelssohn-darabok iránt, játszott neki néhány kevéssé ismert Mendelssohn-darabot, Schumann szerzeményeinek adván ki ezeket. Hugó figyelmesen hallgatta meg a darabokat, de ezután olympuszi fejét megvakarva, így szólt: „Voila que Schumann baisse! Ezek a művek semmikép nincsenek Schumann többi compositióival egy magaslaton, melyeket ismerek”. Világosan megérezte tehát, hogy hiányzik a darabokból Schumann vénája.
Egy más alkalommal arról volt szó, hogy kiváló emberek fiai ritkán öröklik apjuk géniuszát.
Hugónak két fia volt, az idősebbik Francois  -  kinek becéző neve Totó volt  -  és Charles. Előbbivel Teleki benső barátságot kötött s gyakran rándultak ki együtt, míg Charles, aki rusztikusabb modort öltött magára a számkivetésben, és az akkor divatba jött fényképezéssel szeretett foglalkozni, kevésbé vonzotta a finom lelkű magyar grófot. Fenti eszmecsere közben szó került arra is, hogy vajon Hugó fia  -  valószínűleg idősebb fia  -  örökölte-e apja írói tehetségét, vagy talán más művészet terén nyilatkozik-e tehetsége. Hugo akkor így kiáltott fel: „Mon fils  -  une fée a assisté á sa naissance et lui a prodigué tous les dons  -  sauf le don de  s’ en servir”. Reményi élte végéig büszke önérzettel emlékezett meg a Hugó Viktor környezetében töltött időkre.

ISMÉT HAMBURGBAN (1852-53).  BRAHMS FELFEDEZÉSE. BRAHMSSZAL HANNOVEREN ÁT WEIMÁRBA, LISZTHEZ.

1852 végén Reményit Hamburgban találjuk, hova valószínűleg azért fordult, mert tudta, hogy mily jó emléket hagyott ott hátra 1849 végén. A következő epizódus nagy hatással volt művészi egyéniségének kifejlődésére, irányítására, mert Brahmsszal, Liszttel és Wagner Richarddal hozta őt közeli viszonyba. Ezért teljtartalmúlag idézem vissza emlékezetét azon időszak bevezető részére, ahogy azt a New York Herald 1879. jan. 18-iki száma közölte később egy interview-ban. Ezen interview-hoz mellékelve volt Reményi Brahmsnak egy 1853-ban készült együttes daguerrotypje; ez Reményit ülve, s a nehány évvel még fiatalabb
Brahmsot állva ábrázolja, amint Reményi mellett állva, bal kezét társa vállán nyugtatja (ez a fénykép akkor Reményi birtokában volt).
„1852 vége felé Hamburgban időztem s a város anfant gatéja (elkényeztetett gyermeke) voltam. Alig volt koncert vagy estély, hol közre nem kellett volna működnöm. E rokonszenvet bizonyára jórészt azon körülménynek köszönhettem, hogy magyar száműzött voltam. 1853. január havában Hamburg egyik előkelő kereskedője, Helmrich úr zeneestélyt adott, melyen fel kellett volna lépnem. Rendes zongorakísérőm azonban aznap megbetegedett. Elmentem tehát Böhm Ágoston zeneműkereskedőhöz, s megkértem, hogy tudna-e egy helyettes pianistát megnevezni. Ő a fiatal Brahms Jánost ajánlotta mint talán megfelelőt, hozzátevén, hogy Brahms igen érdemes fiatal ember, jó zenész és szegény sorsú hozzátartozóinak fenntartásához zongoratanítással járul hozzá. Reményi kérésére Böhm elküldte hozzá Brahmsot, ki d.u. 5 tájt kereste fel Reményit hoteljében. Mikor bemutatkozott, hozzá tette, hogy igen szerencsés lenne, ha mind kísérő megfelelne. Alig kezdtek próbálni, midőn Reményi nemcsak azt állapította meg, hogy Brahms sokkal jobb pianista mint eddigi kísérője, hanem megsejtette benne a teremtő géniuszt. Megtudta tőle, hogy már vannak saját szerzeményei, és Brahms a próba után eljátszotta egyik saját szonátáját. Reményi el volt ragadtatva s feltette magában, hogy Brahms lángeszét mindenki előtt dicsérni fogja. Akkor reggeli 4 óráig zenéltek együtt, Reményi teljesen megfeledkezvén a zeneestélyről. Meg is haragudtak ezért Helmrichék, amint hogy még sok kellemetlensége volt Hamburgban, mert mindenütt magasztalta a még ismeretlen Brahmsot, akinek kiváló elhivatottságát sem atyja  -  pedig zenész volt maga is (zenekari nagybőgős)  -  sem zenetanára, Marxen nem ismerték el,  csak édesanyja sejtette meg. Ekkép Reményi úgyszólván nevetség tárgya lett, és a társaság visszavonult tőle.
Reményi ekkoron elhatározta, hogy Weimárba megy Liszthez, és Brahmsot magával viszi. 1853 tavaszán útnak indultak. Utipénzük azonban nem volt. Hogy ezt megszerezzék, meg-megálltak egész kis városkákban sőt falukban is, és játszottak. A műsorokat maguk írták és osztogatták. Szerény keresetükkel eljutottak Hannoverbe. Reményi egyenesen Joachimhoz ment, kivel együtt tanult a wieni Conservatoriumban, s aki akkor már a hannoveri királynak, ki vak volt és a zenét rendkívül szerette, hangversenymestere volt. Reményi bevallotta, hogy fogytán van a pénze, és egy szerény korcsmában visszahagyott egy zenei lángészt, kinek neve Johannes Brahms. Joachim megígérte, hogy ajánlani fogja mindkettőjüket a királynak, s ha ez megengedi, hogy előtte játszanak, talán kapnak annyi pénzt, hogy tovább utazhatnak. Így is történt. Este az udvarnál játszottak. A hangverseny folyamán a király felhívta Brahmsot, hogy adjon elő valamit saját szerzeményeiből. Mikor Brahms végzett, a király visszavonult Reményivel egy ablakfülkébe s ezt mondta: „Kedves Reményi, én azt hiszem, hogy entusiasmusa túlságosan elragadta önt. Az ön zenei géniuszának egyáltalán nincs géniusza”.
Amikor 20 évvel később (1874) Reményi Párizsban, a Salle Herzben fellépett, a jelenlévő hannoveri király beismerte, hogy Reményi ítélte meg helyesen annak idején Brahmsot. Brahms ugyanis akkor már híres zeneszerző volt.

                                                 WEIMARBAN (1853-54)

Hannoverből Weimarba vonultak, ahol Liszt akkor élt. Liszt, mint ismeretes, diadalmas virtuózi pályáját annak tetőpontján egyszerre s váratlanul félbeszakította, és mint „nagyhercegi udvari karmester rendkívüli szolgálatban”, 1847 november havában visszavonult a csendes Weimarba, hogy ezentúl ott működjék több mint egy évtizedig (1861-ig) mint dirigens, oktató és zeneköltő. Ide követte őt néhány hónap múlva Sayn Wittgenstein Karolina hercegnő, leánynevén Iwanowska. Kiváló inteligenciájú s a zenéért rajongó nő, egy lengyel nemes leánya volt, s már 17 éves korában (1836) férjhez ment az orosz hadseregben mint százados szolgáló Wittgenstein Miklós herceghez. A házasság nem volt boldog. A hercegné Liszttel 1847-ben ismerkedett meg, midőn utóbbi Odessában hangversenyezett. Tíz éves leánykájával, Mária hercegnővel, 1848 április havában elhagyta férjét és Oroszországot. Miután Liszttel még Lichnowsky Félix herceg Gratzi kastélyában találkozott, ő is Weimarban telepedett le, ahol a nagyhercegné Altenburg nevű kastélyában lakott. Ugyane kastély egyik oldalszárnyát rendezték be később Liszt számára lakosztályként.
Ettől kezdve Európa zenetörténetében egy új fejezet kezdődött, a zeneköltészetnek és zeneművelésnek egy példáját rikító fénykora. Weimar már egyszer, Goethe korában kultúrközpont volt, amikor Goethe köré  -   a szépművészetet maecenásilag pártoló Károly Ágoston nagyherceg aegise alatt  -  oly fényes csillagok sorakoztak, mint Schiller, Herder és Wieland. Most Liszt által ismét szellemi gócpont lett Weimar, a zenei kultúra szent helye. Ide zarándokolt minden új zenei tehetség, mely Liszt géniuszának lángjától akart megihletődni, új utakon haladni az örökszép felé. Liszt új utat nyitott előttük, merész röptével magával ragadva őket a klasszikus zene sablonjait elhagyó romantikus zeneköltészet birodalmába. Az absolut zene után, melynek a zene csak öncél és amely csak a zenei szépséget s annak formáit uralja, következett az a zenei irány, melyet már a nagy úttörő, Beethoven vezetett be. E zene gondolatbeli és érzésbeli elképzeléseket fejez ki hangokban, teljes szabadsággal idomítva hozzá a formát a kifejezendő eszméhez. Ez a „programzene” Liszt zeneköltészetében legfőkép  „symphonikus költemény”-eiben nyilatkozott meg. Tudjuk, hogy Wagner Richárd volt emez új zenei iránynak egyik legpregnánsabb zászlóvivője, bár e merész reformátor, ki az egész 19. század zenéjére rányomta egyéni bélyegét, csak mellesleg mívelte a tulajdonképeni programzenét (Faust-nyitány stb.). Teljes erejével a zenés dráma kiképzésére vetette magát. Liszt korán felismerte Wagner tehetségét és azonnal lelkes híve, pártfogója és barátja lett. Ő volt az, aki Wagnert egész haláláig önzetlenül támogatta és Wagner is beismerte, hogy Liszt, és Lisztnek kongeniális Cosima leánya nélkül, ki később neje lett, valamint II. Lajos bajor király rajongó segélye nélkül, célját sohasem érte volna el. Liszt volt az, aki pl. Wagner svájci számkivetése idején legelőször hozta színre a „Lohengrin”-t, még pedig Weimarban, 1850-ben.
De Liszt minden más törekvő fiatal zenei tehetséget, akár a produktív akár a reproduktív zeneművészet terén, egyenlő önzetlenséggel és jóakarattal támogatott és irányított. A tanítványok egész serege vette őt körül, hogy az ő mesteri vezetése alatt képezzék ki magukat. Liszt tanítványa lenni, ez nagy kitüntetésszámba ment akkor. Az új vizeken járók, az antifiliszterek egy csoportja Liszt vezetése alatt magát tréfásan „Murl”-oknak (szóképzés a „Moor” szóból) nevezte; ezekhez tartoztak Cornelius, Raff, Klindworth és mások. A Liszt-követők zászlójukra Beethovennek egy mondását írták jeligének: „Szabadság, haladás, ez a művészetnek is ép úgy célja mint az egész nagy teremtésnek is”.
Nem csoda, hogy Reményit is vonzotta Liszt géniusza Weimárba. Fiatal volt ő is és törekvő, érezte tehetségét, és ha tisztelte, szerette és értette is a klasszikusokat, egyénisége mégis a romantikusok felé hajlott, akik önmagukat, vagy valamely eszmét fejeztek ki a zene eszközeivel. Gondolhatta és remélhette azt is, hogy őt Liszt mint honfitársát is szívesen fogja fogadni. Hogy Liszt elsősorban pianista, Reményi pedig hegedűs volt, ez akadályt nem képezett. Reményi egészen biztosan tudta, hogy ami a zenei felfogást, előadást illeti, Liszttől igen sokat fog tanulhatni.
A két fiatal művész Hannoverből Weimárba ment. Ott Reményi felkereste Lisztet, kinek kedves, joviális modora elűzte az elfogódottságot, mellyel Reményi a világhírű zene-hérosz elé lépett. Reményi őszintén előadta, hogy szeretne Liszt tanítványa lenni, mibe Liszt azonnal beleegyezett, örülvén, hogy honfitársat taníthat. Hozzátette, hogy már hallott Reményiről s tudakozódott múltja iránt. Hallván, hogy Reményinek nincs pénze, felszólította, szálljon meg nála. Reményi erre megemlítette, hogy nincs egyedül, hanem vele jött a fiatal Brahms, egy új nagy tehetség, kit Hamburgban fedezett fel. Liszt erre azt felelte, hogy hát akkor lakjék társával együtt nála. Reményi örömrepesve vitte a hírt Brahmsnak, s másnap reggel mindketten bevonultak az Altenburgba, Liszt lakosztályába.
Liszt felszólította Brhmsot, játszék valamit saját szerzeményeiből. De Brahms nagyon elfogult volt és vonakodott játszani. Erre Liszt maga ült a zongorához, és első látásra eljátszotta Brahms egyik művét a kéziratból. A játék után Liszt fel és alá járt a szobában, s csak annyit mondott végül: „Jó, jó, majd meglátjuk.” Azután tanítványok léptek be és megkezdődött az oktatás. Miközben Liszt maga játszott tanítványainak, Brahms egyszer csak elaludt ültő helyében. Mindenki megbotránkozott ezen: Liszt játéka alatt elaludni! Mikor távoztak, Reményi kérdőre vonta társát. Brahms egyedüli mentsége az volt, hogy annyira elnyomta a fáradtság, hogy nem tudott ellenállni. (E jeleneten jelen volt Lisztnek egy amerikai tanítványa, később pianista és zenetanár, ki 1879-ben szintén New Yorkban lévén, emlékezett az esetre és igazolta Reményi előadását.)
Reményi belátván, hogy Brahms helyzete e kellemetlen incidens folytán Liszt környezetében tarthatatlan lett, viszont neki magának, mint elfogadott Liszt-tanítványnak ott kellett maradnia, ezért egy hét múlva azt a tanácsot adta Brahmsnak, hogy menjen vissza ajánló levelével Hannoverbe Joachimhoz, kit levelében felkért, hogy küldje Brahmsot Düsseldorfba Schumannhoz, megfelelő ajánlattal. Brahms el is utazott és soha többé életjelt magáról nem adott. Ez 1853. júliusának első felében történhetett (Reményinek ezen időben Liszthez írt levelének egyik utóiratában felemlíti: „Brahms est parti pour Göttingen.”)
Egy idő múlva Liszt egyszer ebéd közben, amikor szokása szerint a beérkező postát bontotta fel, hirtelen e szavakkal fordult Reményihez: „Úgy látszik, Önnek igaza volt, ami Brahmsot illeti. Itt van a „Leipziger Neue Zeitschrift für Musik” legújabb száma egy cikkel Schumann tollából „Neue Bahnen” címmel, melyben azt írja Brahmsról, hogy „egy új zenei Messiás érkezett meg:” Reményi ezt hallván, könnyekre fakadt az örömtől. Liszt gondolatokba mélyedt, és nem szólt egyebet.
Brahms maga azonban egy sorral sem tudatta eddigi társával  -   ki őt, mint első felismerte, és az ismeretlenségből kiragadta  -  sorsának jóra fordulását, mintha nem az ő útján jutott volna el Liszthez, onnan Joachimon át Schumannhoz, ki őt a nyilvánosság elé hozta, és nagy tekintélyével megalapozta hírnevét. Úgy látszik, hogy Brahms alapjában véve büszke és háládatlan volt. Nem akarta feltűnését a zenei mennybolt csillagai közt másoknak köszönni,  mint öntehetségének és Schumannak. És talán feszélyezte a Lisztnél vele megesett furcsa ízű incidens, melynek következtében nem lett Liszt tanítványa. Hogy ezen eset emléke ne kísértse
többé, Reményit is vele együtt elvetette. Brahms életrajzaiban nincs is említés sehol a Reményivel való kapcsolatról; a Révai Nagy Lexikona képezi az egyetlen kivételt. Reményi a későbbi időkben kétszer is találkozott Brahms-szal, ki azonban egyáltalán nem látszott emlékezni a múltra, miért is Reményi nem tette szóvá.
Itt megemlítendő, hogy még egy körülmény vetett némi árnyékot Reményinek Brahmsra vonatkozó későbbi emlékeire. Hamburgtól Weimárig terjedő hangverseny tournéjukon Reményi esténként időtöltés végett magyar dalokat szokott komponálni. Néhányat bemutatott Brahmsnak, de elhallgatta, hogy saját szerzeményei, hanem népdaloknak adta ki őket s igen örült, ha tetszettek Brahmsnak, sokat adván ítéletére. 15 évvel azután, 1868-ban Reményi Bécsben volt, s elment egy zeneműkereskedésbe megnézni a zenei újdonságokat. A kereskedő a többi közt megmutatta a Brahms féle Magyar Táncok első két füzetét, mondván, hogy e mű feltűnést keltett az egész világon. Reményi nagy érdekkel nézte át a darabokat s azonnal megállapította mindegyik tánc eredetét. Voltak köztük újabb és régibb csárdások (Tolnai Lakodalmas csárdása, a Lujza-csárdás, Kéler Béla nehány szerzeménye, egy ismeretlen szerzőtől való népdal, melyet Reményi 1853-ban adott át Brahmsnak, stb.) és azonkívül Reményinek két saját szerzeménye. Volt a magyar táncok közt két szláv tánc és a Schubert féle Standchennek átalakítása csárdássá. Szóval egy tánc sem eredeti szerzeménye Brahmsnak.
A Simrock féle első kiadásokon ugyan rajta áll igen apró betűkkel „gesetzt von”, és nagy betűkkel „Johannes Brahms”. De a későbbi kiadásokon már kimaradt a „gesetzt von”, ami nem történhetett meg Brahms tudta nélkül. Vagyis  a későbbi kiadásokon Brahms mint szerző szerepel, ami nem felel meg a ténynek.
 Reményi azonban nem tartott haragot Brahmson, sőt kevéssel halála előtt belekezdett egy essay írásába  -  W. S. B. Matthew magazinja számára  -  melyben teljes képet akart nyújtani hajdani összeköttetéséről Brahmssal. De nem jutott túl a bevezetésen, mely telve van egykori művésztársa egyéniségének, művészetének magasztalásával.
Reményi már Brahms esetében megmutatta, hogy kiváló érzékkel bírt a zenei tehetség felismeréséhez. Ezt további élete folyamán is több ízben bebizonyította. Ő fedezte fel a 60-as évek elején Mányik Ernesztinát, a kiváló és sajnos oly korán elhunyt magyar operadívát, egy vidéki magyar városban. 1884-ben Melbourneban (Ausztrália) ő ismerte fel Armstrongnéban a nagyszerű hanganyagot, és buzdította, hogy képezze ki magát Európában. Armstrongnéból így lett a később hírneves Melba énekművésznő. 1879-ben pedig ő emelte ki Vogrich Miksát, amerikai fiatal honfitársát, az ismeretlenség homályából. Vogrich zongorán kísérte és később kiváló hírt aratott nemcsak zongorajátékával, de zeneszerzeményeivel is (1906-ig írt 3 operát, 1 oratóriumot, 1 misét, 10 szimfóniát, több koncertet, dalt és zongoradarabot stb.).
Liszt néha távol volt Weimártól. Egy ilyen alkalommal Reményi levélileg értesítette őt a weimári újságokról. E levél 1853-ban, valószínűleg július első felében kelt. Enthusiasztikus csodálat és odaadás a nagy mester génie-je iránt jellemzi a levelet, valamint a büszkeség, hogy egy ilyen világraszóló lángész honfitársa. „Tisztelt Liszt úr! Compatriote admirable!” Így kezdi és: „Adieu, grand compatriote”, így fejezi be sorait. Boldog és büszke, hogy Liszttől egy sajátkezű levelet kapott, amelyet mint talismant akar megtartani. Értesíti, hogy hegedül és további fantasztikus mazurek-eket komponál. Hírt ad Liszt édesanyjának állapotáról, ki lábtörést szenvedett, de baja már javul. Lisztné Reményit, ki őt többször felkeresi, megbízta, hogy fiának annyi üdvözletet küldjön, amennyit csak akar: 1 000 000 000 est-ce assez? je ne veux pas qu’ on dise que je ne fais pas bien les commissions”  -   teszi hozzá Reményi. A társaság azóta, hogy Liszt és a hercegnő, leányával elutazott, egyszerűen feloszlott. A levél így végződik: „Que le bon Dieu vous ait en sa sainte garde, et qu’ il guide toujours votre génie pour l’ honneur ét la gloire du genre humain en général et particuliérement (mais particuliérement) de notre chére patrie”.
Ez is bizonyítéka annak, hogy Liszt, bár nem tudott magyarul, hisz a német nyelvű nyugati határvidéken (Raiding-Doborján) született, és már zsenge korában a külföldre került, mindig magyar embernek érezte magát, különben Reményi nem így írt volna hozzá.
Reményi tehát Weimárban volt, Liszt tanítványa lett, és a főúri Altenburg lakósa. Csakhamar tagja lehetett a „Murl”-társaságnak is. Erről több helyen történik bizonyító említés. Reményi Liszthez írt, következő levelét, mely Londonból 1854. aug. 8-ról van keltezve, így végzi: „Présentez mes respects á la Princesse et Princesse Marie, Miss Anderson (a kis Mária hercegnő angol nevelőnője) et toute la maison est saluée. Les Murls aussi. Nous avons ici des Murl-soirées, ou l’ on ne jone que de la littérature Murloise, toute autre chose est exclüe”.
La Mara, a Liszthez intézett levelek kiadója a „Murl” kifejezéshez a következő magyarázó lábjegyzetet kapcsolja: „der Verein der „Murls” (Mohren, Teufelskerle, d. i. Antiphilister) war damals in Weimar von Liszt und seinen Schülern und Anhangen: Bülow, Cornelius, Klindworth, Reményi etc. gegründet worden.” E Murl-egyesületen belül a tagok, úgy látszik, külön tréfás neveket és címeket viseltek. Ezt lehet pl. az egyik Murl-nak, Cornelius Peter zeneszerzőnek 1854 szept. 6-án, Bernhardshüttéből, Liszthez címzett leveléből következtetni. E levél megszólítása t. i. így hangzik: „Lieber verehrter Freund (Kunstphilosoph und Padischah)!”, a befejezés pedig: „verbleibe für heute und immer meines guten und grossen Liszt Trabuco Kritiker.
Peter Cornelius (Murl Seraskier), Reményi a  „Marquis de la gigriere” elnevezést viselhette, ezt lehet Liszthez írt más leveleiből következtetni. Glasenapp nagy Wagner biografiájának „Das Leben Richard Wagner in 6 Büchern” II. kötet 2. részében (3. kiad.) a 27. oldal 1. lábjegyzetében ugyanezt írja a „Murl” kifejezésre nézve: „Eine der mehrfachen scherzhaften Bezeichnungen, welche dieser um Liszt sich gruppierende „Neu-Weimarer Verein” (Liszt követői, a fiatal újító művészek) sich beilegte, war auch der der „Murls”. Liszt war Padischah, seine Schüler und Anhanger: Bülow, Cornelius, Pruckner, auch Karl Klindworth, dem Wagner spater in London begegnete, waren Murls Vgl. Liszt’s Brief an Klindworth v. 2/VII. 1854.”
Lisztnek Reményi a maga sajátos, lelkes, impulzív, akkor még bizonyára igen extravagáns művészi és emberi egyéniségével igen megtetszhetett. Hiszen Liszt maga is  -  bár az ifjúkor extravagantiáit már levetette  -  még telve volt tűzzel, enthusiasmussal. Tehetségét magasra értékelte, amint azt későbbi leveleiből is látjuk. Így Liszt 1854. júl. 2-án ezt írja Reményiről Klindworthnek, aki akkor Reményivel együtt Angliában hangversenyezett: „Az Ön Murl-összeköttetése és Murl-vándorlása Reményivel kitűnő intézkedése („Walten”) a sorsnak. Júl. 6-án Leicesterben adandó hangversenyük napján a weimari Murlok vacsorára lesznek híva az Altenburgba, ahol Reményire és Klindworthre fogunk poharat üríteni”.  -  Egy későbbi levelében Brendel Ferencnek ezt írja: „Az összes általam ismert hegedűsök közül alig tudnék hármat nevezni, kik a hatás tekintetében vele (t. i. Reményivel) versenyezhetnének.”  -  Johann v. Herbeck-nek pedig ezt írja: „Ő (t. i. Reményi) mindenkit gyönyörködtetett és meghódított, úgy a kritikusokat mint a közönséget, ami igazán nem kis dolog, minthogy mi Weimárban hozzá vagyunk szokva a legkiválóbb hegedűvirtuózokhoz.”
Kiváltképp az a modor és felfogás, ahogy Reményi a magyar zenét interpretálta, tett nagy benyomást Lisztre. „A cigányok és cigányzene Magyarországon” c. művében, melyben Liszt a magyar zenét tévesen cigányzenének minősíti  -  e műről és a miatta Reményi és Liszt között keletkezett contraversióról még lesz szó  -  e zene legkiválóbb művelői közt felsorolja Csermákot, Biharit és Reményit, és utóbbinak játékát így írja le: „Sohse hallottam őt anélkül, hogy oly emotiót nem éreztem volna, mely felébresztette Bihari emlékét. Reményi ugyan nem cigány, de át van itatva cigány érzéssel és művészettel. A tetszés dacára, mellyel változatlanul mindig fogadták, ő úgy látszik azon kevés művészekhez tartozik, kiknek magasabb céljuk van, mint hogy maguknak oly eszközökkel, melyekkel vagyont gyűjthetnek, és nem törődve egész életükben a haladással, hírnevet szerezzenek, hanem szívósan magasabb eszmények felé törekednek. Reményi élénk, nagyszabású dispositióval van megáldva, mely fellázad az egyhangúság ellen s akinek eredetisége megnyilatkozik mindenben, és mindennek dacára. Ez ismertető jele tehetsége életképességének és külön helyet biztosít neki azon férfiak sorában, kik új életet öntöttek a művészet egyik elismerésre érdemes ágába.”
Itt felvetíthető a kérdés, vajjon Liszt az által, hogy Reményit a nagy cigányművészekkel együtt említi fel  -  bár kiemeli hogy nem cigány és művészi valeurjeit magasra értékeli  -  akaratlanul is nem ártott-e kedvencének, alapot szolgáltatván a későbbi magyarországi irigyeinek és kicsinylőinek azon nem ritkán hangoztatott vád emelésére, miszerint Reményi nem igazi művész, csak holmi kiváló szalón-cigány, aki ha klasszikus zenét játszik, azt is elcigányosítja.
Csak annyi igaz, hogy ő ízig-vérig magyar művész volt, ki rajongott a magyar nemzeti zene szépségéért, s e zenét játékával és szerzeményeivel magasabb nívóra akarta emelni, azt hazánkon kívül is ismertetni és elismertetni óhajtotta. Sohasem tagadta magyarságát, és ahol csak lehetett, beillesztett néhány magyar darabot műsorába. A maga módja és tehetsége szerint tehát ugyanazt művelte, amit nagy mestere Liszt is tett magyaros szerzeményeivel (Rapszódiák, Szent Erzsébet legendája, Hungária szimphónikus költemény, Esztergomi és koronázási mise) és amit Joachim is megkísérlett, magyar hegedűversenyével.

Még 1853-ra esik Reményi megismerkedése Wagnerrel. Ezt is Lisztnek köszönheti. Wagner akkor az 1849-es forradalomban való szereplése miatt Németország területéről számkivetve volt, és Svájcban élt. Távollétében zenei és drámai reformművét Németországban főleg Liszt képviselte; az ő hatalmas vezérlete alatt még egy sereg fiatal lelkes zenész és irodalmár vitte előre a „Jövő zenéjé”-nek nagy és szent ügyét. Liszt folytonos összeköttetésben volt távollevő barátjával, Wagnerrel; sűrű levelezés útján minden mozzanatról értesítették egymást. De a levelezés nem helyettesítheti teljesen a személyes érintkezést. Wagner azonkívül igen elhagyatottnak érezte magát és így mind hevesebben vágyódott nagy barátja, vigasztalója és pártfogója, Liszt után. Megállapodtak végre, hogy Baselban találkoznak mint legalkalmasabb, mert a határhoz közel eső városban. Okt. 6-ra volt megállapítva az összejövetel. Ezt megelőzőleg Liszt egy három napos zeneünnepélyt vezetett Karlsruhéban, ahol Beethoven 9. szimfóniáját, azonkívül Berlioz, Liszt és Wagner műveit adták elő. E műsor tehát valóságos harcüzenete volt az új zenei iránynak. Beethoven 9. szimfóniája már maga is kimondott, és teljes forradalom a szimfóniának addigi formája és tartalma ellen. Hogy Beethoven alkotó működésének második felében elhagyta az absolut, öncélú zenét és filozófiai eszméket, vagy a természet és az emberi élet köréből vett gondolatokat akart kifejezni zenével, ezt már néhány szonátájával és kamarazene darabjával, de főleg néhány szimfóniájával sejteti. Ezek: az „Eroica”, az ötödik, melyet „Sors” szimfóniának is szokás nevezni, és a „Pastorale, melynek kifejezett programja is van. Mindezt betetőzi a 9. szimfónia, Beethoven leggigantikusabb műve. Evvel is egy eszmét, hasonlót mint az 5. szimfóniában megzenésített, akart a zenekar eszközeivel kifejezni: az emberiség megváltását a szenvedéstől az öröm által. De érezte, hogy a zene képtelen arra, amire csak a szó képes, vagyis egy elvont eszmét félreismerhetetlenül közölni. Hogy tehát ezen gondolatát minden kétely nélkül megértesse, igénybe vette a szót. Schiller dithyrambusát az Örömhöz (An die Freude”), melynek demokratikus és szabadságrajongó hangulata is annyira megegyezett Beethoven eszményeivel, s mely chorusos struktúrájával a megzenésítést úgyszólván provokálja, mint szöveget használja fel egy vokális conceptióhoz, mely nagy énekkar és néhány magán szólam által végrehajtva a szimfónia végtételét képezi. Ebből a végből visszakövetkeztetve megértjük a szimfónia előző tételeinek eszmemenetét is.
A 19. század romantikus eszmezenésítői mind Beethoven nyomán haladtak. Kétség nincs ez iránt, ami Wagnert illeti. Eszthétikai műveiben részletesen bevallja és megokolja, hogy a zenés dráma reformeszméjét éppen a 9. szimfóniából merítette, mert Beethoven eljárása nyilvánvalóvá tette, hogy az eszmezene a magyarázó szó nélkül homályos marad, tehát célját nem éri el. Vagy magyarázó programot kell hozzá adni, vagy a zene eszmetartalmát egyidejűleg szemlélhetővé kell tenni. Wagner alapjában drámai költő volt, még pedig olyan, ki az „örök emberit”, az ember öröktől való vágyakozásait, szenvedélyeit, nem pedig aktuális ténykedéseit (tehát történelmi eseményeket) akart színre vinni. Ehhez pedig oly zene kellett, mely a mondott szó gondolattartalmát kiegészíti az érzelmi tartalommal, amely a zene kiváltságos és tulajdonképpeni domíniuma. Az ő zenéje kísérő zene a színpadon végbemenő drámai actióhoz. A kettő együtt teljes egész, s az egyik a másikat magyarázza.
Liszt a programzene híve volt. Az ő szimfóniai-költeményeinek programmja van, anélkül érthetetlenek. Hogy teljes megértést érjen el, Dante-szimfóniájánál arra is gondolt, hogy a megzenésített pokolbeli stb. jeleneteket egyidejűleg vetített képekkel szemléletessé teszi.
Képzelhető (írja Pohl Richárd „Autobiographisches” c. művében), hogy a jó karlsruhei, pfalzi és sváb filiszterek, kik még a kilencediket sem ismerték akkor valósággal, megijedtek az idegenszerű új zene e tömegének hallatára. Annál lelkesebb hangulatban voltak a „Murlok”, kik Lisztet harcias és fiatalos lelkesedéssel követték titáni ostromában a régi zene Olympusa ellen. Liszt volt a vezérük, Wagner az istenük és Wagner művei a bibliájuk. A Bolygó Hollandi vezérmotívuma volt ismertető jelük éjjel, a király kürtszólamával a Lohengrinből búcsúztak víg és zajos éjjelezés után Liszt-től; e kürtszólam egyáltalán a „Murlok” zenei jeligéje lett.
Liszt egyrészt, hogy Wagnernek kellemes meglepetést szerezzen, másrészt, hogy fiatal követőit megismertesse ideáljukkal, a száműzött Wagnerral, a karlsruhei ünnepségek után magával vitte a Murlokat Baselbe. E látogatást részletesen és igen élénken, maga Reményi írja le 10 évvel később, midőn Wagnert 2-ik pesti hangversenye után felkeresi Penzingben. (Wien mellett). Innét 1863 augusztus havában látogatásáról és benyomásairól egy hosszabb levélben számolt be, amely a Zenészeti Lapokban jelent meg. E levélben emlékezik meg a baseli napokról is. A vonatkozó részlet így szól:
„Midőn 1853-ban, a karlsruhei 3 napig tartó zeneünnepélynek vége lőn, Liszt, ki e zeneünnepélynek vezénylő hőse és lelke volt, nemes szívének sugallatára hallgatva, a 3-ik előadás után azon pompás indítványt tevé, hogy mennénk el egynéhányan Baselbe, a nagy száműzöttet meglátogatandók. Természetesen mi lelkesen fogadtuk ezen indítványt és másnap útnak indulva, még aznap este elértük Baselt.
Bemenénk a vendéglőbe, hol a maestro éppen ebédelt, megpillantók őt az üvegajtón keresztül. Liszt hamarjában azt súgta a fülünkbe: „Törjünk be és lepjük meg a semmit sem sejtő maestrót unisono énekünkkel.”  -  és mit sem törődve a többi vendéggel, az európai civilizációval, etikettel, elkezdtük énekelni azon elévülhetetlen homéri nagyszerűségű melódiát: az „epithalamiumot” (nászének) a Lohengrinből, mely nálunk is oly hatást idézett elő, mind a két hangversenyen.
És mi énekeltük tele torokkal, unisono con amore, mégpedig négyszeres fortissimóval, voltunk hatan vagy heten: Liszt, Cornélius, Joachim, Pruckner s magam. A tisztelt olvasó elképzelheti az ebédlő közönség meglepetését, mely mit sem gondolva lelkesedésünkkel, oly megbotránkozással és meglepetéssel nézett reánk, mintha legalább is éhes egyiptomi sáskák lettünk volna, kik előle a jó falatokat „nichts dir nichts” el akarnánk ragadozni.
De hogyan írjam le Wagner Richárd meglepetését, ki bennünket, midőn beléptünk, nem látott. Ő visszanézett, egy pillanat alatt felugrott székéről, és az ő kedves Lisztjének karjai között volt; szegény nagy ember örömében sírni kezdett, Liszt is azt tette, és mi so ipso ráhúztuk az örömteljes sírást-rívást, utánunk a vendéglő közönyös burgerjei is sírni kezdtek, mert már rég megírta az öreg Shakespeare: „One touch of nature makes us all akin”. (A természet érintése  hasonlóvá tesz valamennyiünket.)
Én pedig sohasem felejtem el ezen ünnepélyes pillanatot, mert lelkembe és szívembe van kitörölhetetlenül bevésve!
Arra már nem emlékszem, hogy Wagner Richárd délután vagy pedig este olvasá-e fel operai költeményét: „Der Ring des Nibelungen”? Mindössze két és fél napig tartózkodánk az ünnepelt zenésznél, azután őt ismét szomorú, de nagy sorsára hagyva, eltávoztunk majdnem annyi ország felé, mint amennyien voltunk, ki Olasz-, ki Francia-, ki Német-, ki Angolországba; én pedig visszamentem Weimarba Liszthez, tanulmányaimat folytatandó”.
E leírást Glasenapp, illetve az általa idézett Pohl nyomán kiegészítem azzal, hogy a Murl-csapat okt. 6-án érkezett Baselba, hol Wagner a Gasthof zu den Drei Königen vendéglőben volt megszállva. Az „Epithalamium” alatt a „Lohengrin” III. felvonását bevezető zenekari „menyegzői zene”, helyesebben ennek ujjongó harsona-szólama értendő. Pohl szerint Liszt kíséretében voltak: Bülow, Joachim, Cornelius, Pruckner, Reményi és Pohl. Az első estét igazi bohémes, lelkesült, kitörő hangulatban töltötte a művész-csapat. Másnap (okt. 7.) megérkezett Wittgenstein hercegné is leányával, és annak Wittgenstein Jenő nevű unokatestvérével. Az ekkép egybegyűlt társaság előtt olvasott fel Wagner részleteket a „Nibelung gyűrűje” c. művének szövegéből. Az általános kérésnek engedve, néhány zenei részletet is eljátszott zongorán, a „Rajna kincse” készülő zenéjéből.
Wagner óhajára most Liszt ült a zongorához, és eljátszotta számára Beethoven op. 106 szonátáját, egyikét ama késői szerzeményeknek, amelyeket csak oly igazán nagy és congeniális mester, mint Liszt tud érthetővé tenni. Az ilyen interpretáció valóságos zenei eseménnyé teszi e homályos és mély értelmű műveket. Wagner évek múlva így emlékezett meg Liszt játékáról: „Ich frage alle die, welche im vertrauten Kreise zum Beispiel das 106 und 111. Werk Beethovens, die 2 grossen Sonaten in B und C von Liszt spielen hörten, was sie vor von diesen Schöpfungenwussten und was sie dagegen nun von ihren erfahren?”
Sok szó esett a látogatás folyamán arról is, hol kell, illetve lehet majd a Nibelung-gyűrű gigantikus drámáját színre hozni.
Fenti leirásoktól Wagner „Mein Leben” (III. kötet, 69. old.) c. önéletrajza csak annyiban tér el, hogy Reményit a Liszttel jött fiatalok közt nem említi meg, és az Epithalamium” helyett a „Lohengrin”-beli király hívó kürtszólamára emlékszik, mint amelynek éneklésével a Murlok meglepték és üdvözölték.
Szombaton, okt. 8-án az egész társaság Strassburgba utazott, de ott szétvált. Wagner Liszttel és a két hercegnővel Párizsba utazott, hol folytatta és befejezte a Nibelung-gyűrű felolvasását. Párizsban ismerkedett meg Wagner Lisztnek három gyermekével, a 16 éves Cosimával (ki később Wagner neje lett), a 18 éves Blandine-nal (1857-ben Rómában férjhez ment Ollivier Émile francia államférfihez, de már 1862-ben meghalt), és a 14 éves Daniellel, akik akkor nevelőnőjükkel (Mme. Patersi) a Rue Casimir Perrier 6. szám alatt laktak. Már 8 éve nem látták volt apjukat, ki nevelésüket a távolból vezette.
Reményi Weimarba tért vissza, hol folytatta tanulmányait Liszt vezetése alatt.

  HAT ÉV ANGLIÁBAN. VICTÓRIA KIRÁLYNŐ MAGÁNHEGEDŰSE 1854-1860

Reményi 1854-ben, valószínűleg Liszt ajánlásával, Angliába ment, s ott működött egészen 1860 elejéig. Ezen időszak alatt levelezésben állott Liszttel, aminthogy élete végéig rajongó szeretettel viseltetett nagy mestere iránt, mely az imádással volt határos. Liszt is megőrizte jóindulatát iránta, amint azt az 1860-76 közötti időszakban, különösen 1865. évi, pesti látogatásai alkalmával kimutatta. Erről részletesebben lesz még szó a maga helyén. Liszt zenei felfogása mélyen emlékébe vésődött Reményinek. Erről 1891-ben magam is meggyőződhettem. Akkor komolyabb betegség után, éppen mint reconvalescens (lábadozó),   otthon időztem, és egy alkalommal Chopin E-dúr etűdjét próbáltam előadni nagybátyám előtt. Alig kezdtem a darabot játszani, midőn félbeszakított, elővette hegedűjét, és az etűd gyönyörű dallamát igen lassú tempóban eljátszotta nekem. „Így játszotta Liszt”, tevé hozzá. „S így domborul ki csak a dallam szépsége, mely oly túlvilági s oly annyira elüt Chopin többi dallamaitól, mintha egy Mars-beli zeneszerző írta volna, ki lejött a földre, itt megkomponálta e melódiát, s azután ismét eltávozott e földről. A középső részt lehet mozgalmasabban játszani, sőt brilliánsan, de a bevezető melódiát s annak ismétlését a végén adagio kell játszani, s nem „Allegro ma non troppo”, ahogy elő van írva.”
Liszt iránti rajongását a többi közt még a következő tény is bizonyítja: Egy kiváló német arcképfestő, Lehmann, lefestette Lisztet a 30-as évek végén. Az igen jellemző, rembrandtias világítású, érdekes kép Liszt Blandine leányának birtokában volt. Blandine férje, Ollivier 1870. jan. 2-től aug. 9-ig III. Napóleon első alkotmányos miniszterelnöke volt. 1871-ben, a commune alatt a pétroleur-ök (petróleummal gyújtogató forradalmárok) felperzselték a Tuileriák ama részét, amelynek egyik termében a kép függött. Szerencsére maradt egy másolata. Ez úgy jött létre, hogy Reményi Párizsban időzvén, megkérte Liszt hozzátartozóit, hogy engedjék meg a kép lemásolását számára, az akkor Párizsban élő jeles magyar festő, Madarász Viktor által. Az engedélyt megkapta oly feltétellel, hogy a másolat méltó legyen az eredetihez. Midőn Madarász elkészült, úgy találta, hogy a másolat teljesen egyenrangú Lehman művével. Így jutott hozzá Reményi Lisztnek Madarász festette arcképéhez, mely az eredeti elpusztulása folytán nagy mű- és kultúrtörténeti értékkel bír. Utóbb azonban Reményi, hányatott élete folyamán kénytelen volt megválni a képtől. Atyámnak sikerült magához váltani, s haláláig dolgozószobája díszét képezte. Halála után pedig, végrendelete értelmében, a Nemzeti Múzeum Liszt-ereklyéi közé került.
Londonban Reményi rövid idő alatt Victória királynő magánzenekarába jutott; utóbbi a „királynő szólóhegedűsének” címét adományozta neki. Ezzel szerencséje meg volt alapítva.
Ezen állásában bőven nyílt alkalma arra is, hogy a brit szigetország városait önálló hangversenyekkel fölkeresse. 1854-ben együtt lépett fel Klindworth-szal, e kiváló Liszt-tanítvánnyal, pianistával és dirigenssel, kivel már Weimarban ismerkedett meg. Ők hívei maradtak Wagnernek is, akinek akkor még csak újító hírét ismerték Londonban, de művészetének ott még talaja nem volt. Mikor Wagnert 1855 tavaszára meghívták, hogy a londoni filharmónikus társaság hangversenyeit dirigálja, ismerkedett meg Wagner  Klindworth-szal, s a nagy tehetségű, fiatal zenész annyira megtetszett neki, hogy megbízta a Nibelung-gyűrű zongora-partitúrújának megszerkesztésével, ami nehéz feladat volt. Klindworth beszélte el neki, hogy midőn félévvel azelőtt, először adták elő a londoni filharmonikusok a Tannhauser nyitányt, az emberek fejüket rázták, némelyek fütyültek is. Klindworth és Reményi voltak majdnem az egyedüliek, kik eléggé merészek voltak tapsolni.
Reményi Wagner londoni szereplése idején nem volt Londonban. Őt szerződései nemcsak Anglia egyéb városaiba szólították el, de koronként a kontinensre is. Így 1854 nyarán Bruxellesben volt, amint ezt Londonból 1854 aug. 8-án, Liszthez íntézett leveléből következtetni lehet („Les beaux jours de Bruxelles sont passés”  -  A brüsszeli szép napok elmúltak). Nagyon panaszkodik e levélben a londoni művészi viszonyokról. A művészek ahelyett, hogy magukhoz emelnék a közönséget, leszállnak hozzá: „l’art est aux abois et on se souille sil’ on  y  touche” (A művészet haláltusáját vívja és aki hozzáér, besározza magát).
Honvágya van: hírt kapott hazulról, hogy anyja igen beteg s hogy egyik nővére (Mária) meghalt. Kéri Lisztet, hogy tegye meg a lépéseket amnesztia kieszközlése végett. Liszt  bizonyára tett is lépéseket, mart ő maga tanácsolta volt Reményinek a visszatérést, de e lépéseknek eredménye akkor még nem volt.
Az 1855. évből fennmaradt egy hír Reményi angliai szerepléséről, mely hír őt igen érdekesen jellemzi (közölte a „Pesti Napló” 1908. március 10-én). 1855. augusztus 21-én Maysenbug Malvina, Richmondból levelet intézett anyjához, mely így hangzik:
„Egy csodás hegedűművésszel ismerkedtem meg. Reményi Edének hívják és magyar ember.  Tanítványa volt Liszt Ferencnek, nagy tisztelője Wagnernek, jó barátja Joachimnak és itt most általánosan ünneplik. A múlt héten családias összejövetelt tartottunk nálam és őt is meghívtam. Az egész est folyamán szórakoztatta gyönyörű játékával a kicsiny társaságot.  Olyan vad, akár egy cigány, de azért vidám és jószívű, mint a gyermek.  -  Ha kedve kerekedik, a teremben ide-oda szaladgál és nagyszerű szerzeményeket rögtönöz. Megkértük, hogy a jövő vasárnap is jöjjön el. Akkor már többen voltunk és magával hozta kutyáját is.  Mód nélkül szereti az állatot és sok bolondságot művel vele. Ha mi tapsoltunk, a kutya förtelmesen elkezdett csaholni. Irigykedett ránk, amiért szeretjük a gazdáját. De még hangosabb lett akkor, amikor a művész ölébe kapta a kis Olgát és megcsókolta. Később táncra is perdült vele és általán észrevettük rajta, hogy pompásan érzi magát. Nemsokára a királynő előtt fog hegedülni, de ott aligha kelt olyan élvezetet, mint nálunk, mert akkor a legbámulatosabb, ha rögtönöz.  -  Ilyenkor kerülnek az ujjai alá az elmerengő, mélabús magyar dallamok, amelyeket a játéka ábrándosan körülcicomáz. A játéka a végtelen rónaságra röpíti a képzeletet, ahol Kelet barnaarcú fiai élnek. Hát ha még a Rákóczi-indulót hegedüli, minden kíséret nélkül, és tüzes hangokon! Megígérte, hogy legközelebb ismét meglátogat bennünket!”

Reményi Angliában csakhamar népszerű lett; arcképét bemutatta egy angol zenészeti lap; életnagyságú medaillon-képe pedig a műkereskedésekben sűrűn volt kitéve. Maga a királynő is megkedvelte őt. Degré Alajos említi fel a Budapesti Hírlap 1891 jan. 4-iki számában közzétett tárcájában („Reményi Ede”), hogy annyira kedvence volt a királynőnek, hogy Őfelsége Windsorban betegen feküdvén, Reményit kivitette, s a mellékszobában nyitott ajtó mellett kellett játszania, aztán Reményi lehempergett a padlóra, ott játszott a kis hercegekkel s hercegnőkkel. Ő felsége sok alkalommal, még nyilvános hangversenyen is, nagyon kitüntette Reményit, úgy hogy Teleki Sándor gróf megjegyezte: „A királynő úgy elkényezteti ezt a gamint (utcagyereket), hogy utoljára is meglássátok, Őfelsége orra alatt fog szivarra gyújtani.”
Érthető tehát, hogy Reményi a későbbi években is szívesen gondolt vissza Angliára, különösen a királyi udvarnál töltött időkre, ahol számos történeti eseménynek volt szemtanúja. Jelen volt például Cavour fogadtatásának a krími hadjárat után. Gyakran magasztalta Victória királynő és Albert herceg kiváló zenei tudását. Hogy olykor átlátogatott Jersey, vagy Guernesey szigetére, Hugo Viktor látogatására, ezt már tudjuk.
Angolországi időzésének végére esik controversiája Liszttel, utóbbinak „Les Bohémiens et leur musique en Hongrie” c. röpirata miatt (A cigányok és zenéjük Magyarországon, megjelent Párizsban, 1859), mely a magyar zenét tévesen cigányzenének minősíti. Reményi,  mint magyar művész, ki nemzete zenéjét tökéletesen ismerte, ezt a téves nézetet nem hagyhatta helyreigazítás nélkül. 1859 nov. 16-án, Londonból, Liszthez írott leveléből megtudjuk, hogy válaszkép („en réplique”) szintén franciául írt egy röpiratot, melyet már szeptemberben megküldött Károly öccsének Magyarországra. Szándéka volt, hogy a válaszirat eredetiben, tehát franciául jelenjék meg, úgy, mint Liszt röpirata, de nem volt ellenvetése lefordítása ellen magyarra. Károly azonban nem merte megjelentetni, mert nézete szerint nagyon enyhén kezelte Liszt röpiratát és sokban igazat adott neki. Később Reményi  levelet írt öccsének, amelyben részletesen tárgyalja a magyar zene sajátos vonásait. Károly, bár felhatalmazva nem volt, a levelet kivonatolta, kifejezéseit elferdítette és belőle
„un galimatias horrible”-t (szörnyű zagyvalékot) csinált, s azt a magyar újságokban közzétette. Reményi kézhez vevén e közleményt, sietve és felháborodva értesíti erről Lisztet, lehordja öccsét, és felkéri az újság szerkesztőségét, hogy leközölt levele nem lévén authentikus, mert elferdített, engedélye nélkül is jelent meg, ezért azt vissza kell vonni. Néhány nap múlva ír majd e tárgyban egy authentikus levelet, s az közlendő mint ilyen.
E levelet, mely a „Hölgyfutár”-ban jelent volt meg 1891-ben, midőn Reményi ismét Magyarországon járt, reprodukálta a „Hölgyfutár” utódja, a „Fővárosi Lapok”, 85. számának (márc. 27.) 619. oldalán, a Tárcarovatban, „Reményi a magyar zenéről” cím alatt. E levélben lehetőleg kíméli Lisztet, s ráutal, hogy valóban csodálatos, hogy annyit tud a magyar zenéről, hiszen gyermekkorától kezdve távol van szülőhazájától. Azonban határozottan rámutat Liszt azon téves nézetére, hogy nincsen eredeti magyar nemzeti zene. Igenis van, csak cigányos elemek vegyülnek bele az által, hogy évszázadok óta egy, a magyarral sem vérségileg, sem lelkileg nem rokon faj míveli Magyarországon a zenét. A magyar és a cigány ingredientiákat (alkotóelemeket) azonban határozottan meg lehet különböztetni.
 „A magyar: a hősies, az andalgó, a verbunkos, és mindazok a dalok és nóták, melyekben tökéletesen meghatározott rythmus van s hol a hangmértékek is határozottak. Ellenben cigány ingredientia: a cigányos felfogás a műdarabok előadásában, azok az álmodozó és határozottan bús nóták, melyekben sem a rythmus, sem a hangmértékek nem határozottak. Ezt az intervallum, és a zenei példák által tökéletesen be lehet bizonyítani. E két elem véghetetlenül különbözik egymástól. Egy és ugyanazon nemzet szívében és agyában nem is születhetett meg. Sem rythmusa, sem hangmértéke nem hasonlít a másikhoz. Ami engem a cigány elem létezéséről leginkább meggyőzött, az, hogy olyan nótákat hallottam énekelni indusoktól Londonban (ezt 1859-ben írja), melyek majdnem tökéletesen hasonlítanak ahhoz a cigányzenéhez, melyet én a magyar elemtől annyira megkülönböztetek.”
Károly azért ferdítette el Reményi első levelét, mert „part rop de patriotisme il ne veut point croire qu’il ait des ingrédients gipsy (cigány) dans la musique hongroise.” (Túlzott hazafiságból egyáltalán nem hihette, hogy a magyar zenében léteznek cigány elemek is.)
Liszthez írt, fenti levelét így végzi: „J,espére de puvoir vous annoncer la date quand le Marquis de la Trigriére fera son apparation á Altenburg. Excusez l’écriture, le style, la hate et toutes mes betises, mais je ne voudrais pas pour un instant vivre sous l’impression (meme apparante) que je suis ingrat aux mille bienfaits Liszt Ferenc. Á vous de tout mon coeur et ame.
P. S. Je vous envoie mon portrait-artistiquement c’est beau, quoique le garcon est laid.” (Remélem, hogy Trigriére márki Altenburgba érkezésének időpontjáról értesíthetem majd. Bocsásson meg a helyesírásért, a stílusért, a sietségért és minden ostobaságomért, de egy pillanatra sem szabadulhatok attól a nyilvánvaló érzéstől, hogy  -  Liszt Ferenc ezernyi jótettének ellenére  -  hálátlan vagyok. Szívem és lelkem az öné.
U. i. Itt küldöm önnek arcképemet, amely művészileg szép, bár a fiú csúnya.)
Megjegyzendő, hogy Liszt tárgyalt röpirata sok rossz vért szült Magyarországon. Liszt belátta végre tévedését, s élte vége felé visszavonta állítását.
Reményi már a következő napon (nov.17.) megint írt Lisztnek. Ez válasz Lisztnek egy levelére, és sajnálkozik a felett, hogy már előbbi levelében is megpendített szándékát, hogy
 t. i. Lisztet meglátogatja, egyelőre még nem hajthatja végre. Most van ugyanis Windsorban a saison, miért is általában helyén kell maradnia. Azonban a jó Anderson (valószínűleg a királyi zenekar karmestere) engedelmével sok rendbeli engagementjainak megfelelhet, melyek miatt gyakran távol van az udvartól. A zenekar az udvar előtt játszta Lisztnek egy indulóját, igen rosszul, teszi hozzá, a „jövő zenéje” nem igen akar az öreg Anderson szellemébe behatolni.
Cusins (a királynő udvari orgonistája és a kir. Operaház zenekarának hegedűse, később a Phiharmonic Society dirigense) egy másik, Liszt-féle indulónak megküldését kéri. A levél utóiratában (az utóiratok elmaradhatatlanok!) közli, hogy tegnap egy magyar rapszódiát  játszott Cusins kíséretével: „on n’y  a rien compris  -  Bravo!” (Semmit sem értettek meg belőle  -  Bravo!) A rhapszódiának egyik témáját is közli 3 ütemben, igen érdekes kísérő szólammal, melyre ráírja: „sono amoroso di questo”. A közölt téma megegyezik Liszt XIII. magyar rhapszódiája 1. tételének főtémájával. Tudtommal Liszt e rhapszódiájának II. tételében (friss) a 2-ik csárdást is Reményitől vette át. Hasonlóképen a VIII. rhapszódia cimbalmos bevezetése után következő, hősi magyar is Reményi szerzeménye.
Nov. 28-án már Liverpoolból ír Lisztnek. Ujjongva jelenti, hogy az amnesztia megérkezett, bármikor visszatérhet tehát Magyarországba. Azt hiszi, hogy január vége felé indulhat, útközben természetesen meglátogatja „il mio caro maestro Liszt Ferenc”, legalább is 5 napig maradván nála. Az udvartól 6-8 havi szabadságot kap (tehát ekkor csak ily rövid időre tervezte magyarországi tartózkodását). „J’irai donc faire une tournée immense, je donnerai des concerts dans toute la Hongrie, et on me recevra bien, je vous en réponds.” (Hamarosan igen nagy turnét teszek, koncerteket adok egész Magyarországon, és kiváló fogadtatásban lesz részem, válaszolom önnek.)
Útközben szeretne néhány német városban is koncertirozni, ez fedezni fogja úti kiadásait. Kéri Lisztet, hogy támogassa ebben őt ajánlásaival. Műsora változatlanul mindenütt ez lesz: az I. részben Mendelssohn koncertje, a II. rész elején Chopin e-moll concertojából a romance,  és Chopin Berceuse-e (saját átiratában); befejezésül egy szintén saját szerzeményű „Grande Fantaisie Hongroise”. Berlinben szeretné játszani Liszt egyik magyar duóját; a közölt téma Liszt XII. rhapszódiájának bevezető, heroikus motívuma. A szokásos utóiratok végén ezt írja: „Je ne veux pas de lettres de recommandation de la cour, tous les crétins font cela” (Az udvartól nem akarok ajánló leveleket, minden idióta ezt csinálja.) Többet ér tehát Liszt ajánlása.
Karácsony előtt ismét ír és közli, hogy gróf Ráday Gedeon, a pesti Nemzeti Színház intendánsa, igen előnyös szerződést küldött neki felette szívélyes levél kíséretében. Magyarországon kitűnő fogadtatás várja. Örül, hogy 11 évi számkivetés után végre hazatérhet. Magával visz egy William Beale nevű kitűnő angol pianistát, aki mindenütt kísérni fogja. Ez egy nagyszerű, bár ismeretlen zenész., „il a des idées superbes pour la composition , c’est un homme plein de talent, sinon de génie. D’avance j,en suis sur qu’il vous intéressera beaucoup.” (Kitűnő zeneszerzői ötletei vannak, nagyon tehetséges ember, vagy inkább zseni. Már előre biztos vagyok, hogy önt nagyon fogja érdekelni.)
 Ismét felfedezett egy nagy zenei tehetséget, kit szokott lelkesedésével karol fel. Beale tényleg egy egész évig kísérte Reményit magyarországi hangversenyein, és teljesen hozzáilleszkedett Reményi játékához. A befejezésben: „Écrivez un mot et ne soyez pas enragé contre votre Kammermusiker und Solo-Zigeuner des Liszt Ferenc. Je suis comme toujours avec toute l’affection et toute l’admiration votre humble éléve Ed. Reményi.” (Írjon pár szót, és ne haragudjon Liszt Ferenc szólista cigányára és kamaramuzsikusára. Maradok mint mindig, teljes szeretettel és csodálattal, az ön hűséges tanítványa, Ed. Reményi.)
Az utóiratban: „Je vous ferai de la musique reményesque a n’en plus finir.” (Megcsinálom önnek a reményis zenét, de még nincs készen.)
1860 újév napján kondolál Lisztnek (valószínűleg Lisztnek Daniel nevű fia kora halálához) s bocsánatot kér, hogy molesztálta előbbi leveleiben (concertajánlási) kéréseivel, de nem tudta, hogy mily csapás érte Lisztet. Első hangversenye Pesten, jan. 28-án lesz. A magyar közönség türelmetlenül várja. 20-ika felé Weimarban lesz  -  „et mon coeur et mon ame, et mes compositions et mon jeu et tout, tout est á votre éternelle disposition, moncher maitre adoré!” (Szívem és lelkem, szerzeményeim és játékom, minden, minden az ön rendelkezésére áll, imádott mesterem!)
Az utóiratban közli, hogy tegnap Edinburgh-ban játszott „et j,ai eu une superbe réception  -  very flattering indeed”. (Csodálatos sikerem volt, ez valóban nagyon hízelgő.)
Utolsó angolországi levelét Liszthez 1860. január 18-20 közt írhatta, ott időzése utolsó napján („ultimo giorno”). Közli, hogy ma este elutazik. Hogy mikor érkezik Weimarba, még nem tudja, de „quand je ferai mon apparition, cela sera une apparition tute czigány et tout électrique”  -  „Enfion je suis toute en flamme et en joie de vous revoir enfin” !  -  „Oh, que j,ai de choses á vous dire!”  -  Záradékul: „Mes respects dévouées á la Princess et á Miss Anderson. Votre czigány et Kammermusikus (affreusement impatient de vous revoir)”. (Amikor majd megjelenek, az egészen cigányos, felvillanyozó megjelenés lesz. Végtére is, szinte már lángolok, és örülök, hogy végre viszont látom önt! Ó, mennyi mondanivalóm van! Tiszteletteljes üdvözletem a hercegnőnek és Miss Andersonnak. Az ön cigánya és kamaramuzsikusa, aki már szörnyen türelmetlen, hogy viszont lássa önt.)
Láttuk, hogy az ilyen kifejezések:”Gipsy-isme on Czigányisme”, „et tout ce qu’il  y  a de plus Czigány”, „votre Kammermusiker und Solo-Zigeuner”, „cela sera une apparition toute czigány” stb. (cigányosság, cigányosabb, az ön kamaramuzsikusa és szólista cigánya, egészen cigányos megjelenés, stb.) csak a cigány zene kérdésében felmerült controversia után fordulnak elő leveleiben. Szemmel láthatólag az volt a szándéka velök, hogy e tréfás kifejezésekkel minden élét elvegye e vitás kérdésnek, és ne hagyjon keserű emléket Liszt lelkében.
Hogy hazautazása folyamán tényleg betért-e Liszthez Weimarba, és hogy concertirozott-e Németországban, nem tudni.
Az amnesztiát Őfelsége a művész édesanyjának kérésére, és báró Augusz Antal helytartótanácsi elnök, kiváló zenekedvelő, Liszt intim barátja közbenjárására adta meg. Vécseiné Jankovich Lujza, a művész unokahúga közli (a „Magyarország” 1908. nov. 1-i számában: „A Repülj fecském szerzőjéről” cím alatt, édesanyja, Reményi Katalin, a művész húga emlékei nyomán) azt a megható jelenetet, miként nyújtotta át a bánatos anya, kinek két fia volt a hazán kívül számkivetésben (Reményi Antal, az én atyám még Amerikában volt akkor), a felségkérvényt személyesen az uralkodónak: „Az igénytelen asszonyka nagy félelmek között nyújtotta át folyamodványát a hatalmas úrnak. Ferenc József, akkor még csak osztrák császár, átvette az iratot, és kezével megadta a jelt a távozásra. Reményiné szemei elborultak. Távozzék, mielőtt tudná, hogyan döntöttek hazavágyó fia sorsáról? Az nem lehet! És legott feledve minden szigorúan előírt udvari etikettet, térdre omlott, könnyes szemeit  felemelve az uralkodóhoz, alig hallható hangon rebegte: „Felség, ha tudná milyen jó fiú!”
És Őfelsége, aki már akkor szintén apa volt, nem ráncolta haragos redőkbe homlokát a túlkapás miatt, hanem kegyesen mosolyogva kérdezte: „Hát igazán olyan jó fiú?”
És odalépett az asztalkához, hogy jelt tegyen a folyamodványra, ami tudvalevőleg azt jelenti, hogy kedvezően intézendő el!
Ilyen megnyugtatás után az anya túlboldogan távozott, és míg csak élt, könnyezve emlegette az ifjú fejedelem kegyességét.”

IV. FEJEZET  -  ISMÉT A HAZÁBAN. HAZAFIAS SZEREPLÉSE, ÜNNEPELTETÉSE. EURÓPAI KÖRÚTAK (1860-1876)

Midőn Reményi Londonban kelt utolsó levelében azt írta Lisztnek, hogy „Je donnerai des concerts dans toute la Hongrie, et on me recevra bien, je vous en réponds”, és „J’anrai une superbe réception” (Koncerteket adok egész Magyarországon, és kiváló fogadtatásban lesz részem, hogy válaszoljak önnek), jól volt értesülve. Művészetének jó híre járt itthon. Régi honvédek sokat emlegették, mint Görgei Arthur ifjú tábori hegedűsét. Száműzött magyar írók pedig Londonból irogatták meg lapjaiknak azt a nagy hatást, amelyet ott és a brit királyság más városaiban, az „angol királynő magyar hegedűse” tett. Midőn hazaérkezve (1860. jan. 28.) január 30-án a Nemzeti Színházban, hol gróf Ráday Gedeon intendáns szerződtetésével hat hangversenyt volt adandó, először fellépett, lelkes ovációval fogadták. „Felsőbb helyről”  -  így írja Degré Alajos 1891. jan. 4-én, a Budapesti Hírlapban közzé tett megemlékezéseiben  -  „az a szigorú parancsolat jött, hogy a bejelentett műsoron kívül a művésznek egyebet játszani nem szabad, különösen pedig a Rákóczi-indulót nem, a hátralevő hangversenyek betiltásának terhe alatt. Reményi falatrengető tapsok s éljenzések közt végigjátszotta azt, ami hirdetve volt.
Következett a sok kihívás és elkezdték kiabálni: „Rákóczit! Rákóczit” A kiabálás mind erősebb lett, végre valóságos viharrá nőtte ki magát. Reményi egyideig jelekkel tudtára adta a közönségnek, hogy nem lehet, nem szabad. Ez csak olaj volt a tűzre. Reményi tovább nem tudott ellentállni, álla alá kapta a hegedűjét, ráeresztette a vonót, s megzendült a Rákóczi. Leírhatatlan a lelkesedés, amely erre kitört. Prottmann császári királyi rendőrfőnök csakugyan megvonta engedélyét a további fellépéstől, s Reményit Budapestre internálta. Két hónapba került, míg újra szabad lőn fellépnie.
Evvel kezdődik Reményi és az ő Rákóczi-átiratának példátlan diadalútja Magyarországon, sőt egyéb országokban is. Reményi ezen átiratot nem rögtönözte, hanem valószínűleg már készen hozta magával. Maysenbug Malvinának fentebb közölt, 1855-iki richmondi levelében olvastuk, hogy a Rákóczit már Angliában játszta szóló-hegedűn, kíséret nélkül. Esetleg már a szabadságharc alatt is így játszotta. Mosonyi Mihály zeneszerző, zenetudós és kritikus a „Zenészeti Lapok” I. évfolyamának 1860. okt. 24-én kiadott, 4-ik számában (28. oldal) egy három hasábos bírálat folyamán becsmérlő, gúnyos, sőt durva hangon megy neki e szerzeménynek. Szerinte a Rákóczi-induló oly remekmű és oly annyira kincse, ereklyéje a magyar nemzetnek, hogy azon bármit is változtatni valóságos szentségtörés. Lényeges változtatást sem Berlioz, sem Liszt, sem mások nem tettek rajta. Ellenben Reményi nem csak g-mollba tette át az eredeti a-mollból, hanem annyira összetördelte, kicifrázta, szeszélyesen megint összefércelte a gyönyörű indulót, hogy az egy harlekin összefoltozott ruhájához és annak farsangi bakugrásaihoz hasonlít. A Zenészeti Lapok e gúnyoros, lekicsinylő hangjáról, melyet kb. 5/4 évig tartott fenn vele szemben, még szólni fogunk. Tény azonban, hogy Reményi ezen Rákóczi-átiratával, mely úgy látszik valóságos „rhapsodie guerriere”-é (harci rapszódiává) volt kifejlesztve, és eszmekapcsolás folytán felidézte a szabadságharc és egyéb nemzeti harcaink dicső emlékét, mindig lázba ejtette hallgatóit, nemcsak Magyarországon, de még külföldön is, valahányszor csak játszotta. Látni fogjuk, hogy a török szultán megismételtette vele a darabot, sőt oly nagy kaliberű zenész is, mint Wagner Richárd, kit Reményi 1863. augusztus havában Penzingben meglátogatott, s kinek eljátszotta az indulót, így ír róla „Mein Leben” c. önéletrajza (Volksausgabe, 2. Aufl.) III. kötetének 368. oldalán: „Er erwarbe sich durch eine sehr genialen Vortrag des Rákóczi-Marsches auf der Violine Meine grosse Anerkennung.” (Ő a Rákóczi-induló egészen zseniális előadásával a  legnagyobb elismerésemet vívta ki.) E szerzeményének hatásával csakis az egészen más természetű „Repülj fecském” átirata vetélkedhetett, amelynek keletkezését 1860-ban  -  Katica húga emléke nyomán  -  a befejező részben, „Reményi mint művész és ember” cím alatt írjuk le.
Reményi Rákóczi-átirata maradandó emléket hagyott hátra minden hazafias érzésű hallgatójában. Midőn a „Magyar Ujság” Reményi halálának alkalmából nekrológot ír (1898. máj. 18.), így emlékezik meg e szerzeményéről:
„A Rákóczi-indulót úgy játszani mint ő, nem tudta senki. Az ő teremtő művészete új motívumokat vegyített a tüzes riadó lángolással teljes dallamába. Kivonuló hadak eleinte tompa, majd egyre erősödő, végre elcsendesedő és elvesző dübörgése hangzott, amikor az ő hegedűje hangján megszólalt Rákóczinak szabadságért vívódó lelke. Evvel mindig frenetikus lelkesedésre gyújtotta hallgatóit. Aki egyszer Reményitől hallotta a Rákóczit, ma is megbizsergeti a vérét az emléke. Akár volt műsoron, akár nem, a közönség mindig megkövetelte. Az ovációknak olyan orkánja, mely ezután a szám után rendesen felzúgott, elegendő diadal volt akár egy egész élet számára.”
A közvélemény, az általános hatás tehát éles ellentétben volt Mosonyi elméleti, esztétikai és zenetörténeti alapon formulált nézetével.
Reményi fellépésének óriási hatását akkor, és néhány éven át, nemcsak már művészi tökélyre fejlesztett játéka, hanem szereplése a szabadságharcban, és a 60-as évek elejének közhangulata magyarázza meg. Midőn 1849-ben a nemzet hősies küzdelmét orosz segéllyel leverték, mindenekelőtt véres bosszút álltak a nemzeti mozgalom vezéralakjain. Sokakat halálra ítéltek, s jó részét ki is végezték. Azután megfosztották a nemzetet minden jogától. Magyarországot bekebelezték az osztrák császárságba, és felosztották 5 kerületre, melyek katonai parancsnokság alatt álltak. A kormányzás a fegyveres erőre támaszkodott. Közigazgatását idegen, jórészt cseh, morva és osztrák beamterek végezték, és oda törekedtek, hogy a német hivatalos nyelv érvényre jusson. Minden önkormányzat, alkotmányos jog megszűnt. A sajtó erős cenzúra alatt állott, a szabad gyülekezési jog felfüggesztetett. Szóval felújíttatott az a centralizáló és germanizáló terv, mit már II. József császár megkísérelt, de eredménytelenül. Ez volt a hírhedt „Bach-korszak”, mert Magyarország is Bach osztrák miniszter fennhatósága alá került, ki 48-as forradalmárból szélsőséges, udvari párti,  reakcionárius, absolutista, központosító és germanizáló miniszter lett. Ő minden nemzeti megnyilatkozást zsarnoki hatalommal nyomott el, és az ő szellemében dolgoztak Magyarországra küldött, idegen nyelvű, és nevű hivatalnokai, a „Bach-huszárok”.
A magyar nemzet olyan nemzet, mely jólétében nem fér a bőrébe, szabadságát bölcs mértékletességgel megóvni nem tudja, botor pártoskodással erejét elforgácsolja, „libertatis incapa” (szabadságra képtelen). Azonban ha elnyomják, ősi jogaitól, szabadságától megfosztják, akkor legalábbis az intelligentia zömében felébred a dac, az ellenállás, és akkor tud tűrni, szenvedni, reménykedve a bekövetkezendő megváltásban, és nemzeti mivoltához szívósan ragaszkodik. S minél nagyobb az elnyomás, annál fokozottabb a felbuzdulás. Így volt ez a „Bach-korszak” alatt. A keserűség összegyülemlett a honfiszívekben, de csüggedés nem vett rajtuk erőt. A burkoltan, de érthetően lázító írók, okos, lelkes hazafiak, mint Széchenyi, Andrássy és főleg Deák, Kossuthnak és a magyar emigrációnak akciója a külföldön, Ausztria katonai veresége Solferinónál (1859), és szembetűnő külpolitikai izoláltsága Európában, a hamu alatt égő hazafias érzést folyvást élesztették. 1859-ben a gyűlölt Bach végre megbukott, de az ő kormányzási rendszere még 1860-ban, midőn Reményi hazatért, fennállott.
Reményi hazajöttével ez az izzó parázs lángra lobbant a szívekben. A zene érzelmi hatásával semmi más művészi eszköz nem versenyezhet, sem a szó, sem az írás, sem a gesztus, sem a szimbólum. Rákóczit ugyan el lehetett tiltani ideig-óráig, de hogy Reményi magyar zenét egyáltalán ne játsszék, azt elrendelni még sem lehetett. És ha ő, az ő igazi magyar zenéjét megszólaltatta hegedűjén, akkor felébredt magyar hallgatói szívében minden visszafojtott keserv, minden édes bús emlék, minden nemzeti dicsőség. Az emberek sírtak és tomboltak, és a lelkesedés határtalan volt. Hivatott és alkalmi költők dicsőítő költeményekkel üdvözölték, amelynek javát a fejezet végén hozzuk. Amerre csak járt széles e hazában  -  s ő csaknem minden városkát meglátogatott  -  ünnepelve fogadták, mint valami triumphatort. A városok egész sora díszpolgárrá, vármegyék tiszteletbeli szolgabíróvá, céhek tiszteletbeli mesterré, a főiskolai ifjúság tiszteletbeli jogásszá nevezték ki, barlangokat (pl. az Aggteleki barlangban a „Denevér barlang” melletti oszlopzatos nagytermet) kereszteltek el nevére, elhalmozták ajándékokkal, különösen mikor megtudták előszeretetét régiségek és ritkaságok iránt, és se  vége, se hossza nem volt a zajos kitüntetéseknek. (1861 elején már 29 város díszpolgára, 37 kaszinó tagja, a pesti franciskánusok konfrátere, több csizmadia céh céhmestere, Nógrád vármegye bizottsági tagja volt, stb., Kiskunhalas község pedig 60 hold földet ajándékozott neki úgy, hogy ott polgárjogot nyert. Már akkor 27.000 forintot hegedült össze jótékony célokra.)
Reményi ekkép már 13 hóval hazaérkezése után indíttatva érezte magát a következő „Nyilatkozat” közzétételére, a hazai lapokban:
„Dacára tömérdek elfoglaltságomnak, mely hazánk fővárosába visszaérkeztem óta s folyvást minden percemet igénybe veszi, kötelességemnek akarok eleget tenni, midőn jelen soraimmal  -  addig is, míg az országban tavaly megkezdett hangversenykörutamat befejezve s így több időt nyerve, arról tüzetesen nyilatkozhatnám  -  ö r ö k k é   h á l á s   k ö s z ö n e t e m e t  é s
n a g y r a b e c s ü l é s e m e t   f e j e z e m  k i  egyetemesen mindazon testületek, társulatok, városok és vármegyéknek, melyek engem művészi és hazafiúi csekély érdemeim elismeréséül keblükbe felvenni és kitüntetni méltóztattak. Kelt Pesten 1861 febr. 22-én, R. E.”
E nyilvános köszönetet a Zenészeti Lapok gúnyos megjegyzéssel kísérték, talán mert bizonyos kérkedést láttak benne. Más feljegyzésekből is ítélve úgy látszik, hogy a dicsőség kissé a fejébe szállt Reményinek, s bizonyos extravaganciákra késztették. Ezen csodálkozni egyáltalán nem lehet, hisz e szerencsés bohém még csak 30 éves volt. Nagyobb jelentőségük sem volt, mert mint tettei mutatták, szíve nagy és nemes volt, s azt a dicsőítés megrontani képtelennek bizonyult. A hazafias áramlatnak megfelelően, kivétel nélkül mindig zsinóros, fekete nemzeti ruhában, csizmásan jelent meg nyilvános fellépésein, és pedig nemcsak itthon, hanem a 60-as években végzett külföldi hangversenykörútjain is. Még uralkodó személyek (mint pl. a porosz király és a török szultán) előtt sem cserélte fel nemzeti viseletét az internacionális estélyi öltözetekkel. Mindenesetre ő már sajátos, rapszódikus, pikáns virtuozitásával, valamint szeszélyes, ötletes, bizarr temperamentumával is hatással volt. Híre, neve, különössége országos lett.

                               H a n g v e r s e n y k ö r ú t   a z   o r s z á g b a n

Budapesti hangversenyezésének befejeztével hangversenykörútra indult. Hálás szíve először is Egerbe, majd szülővárosába, Miskolcra vonzotta. Következett Kassa, s azután Észak-Magyarországnak csaknem minden városa: Losonc, Rimaszombat, Rozsnyó, Lőcse, Igló, Késmárk, Liptószentmiklós, Besztercebánya, Léva, Nyitra, Pozsony, Gyöngyös, stb. Hogy milyen túláradó lelkesedéssel fogadták, azt már jeleztük. Népszerűsége nőttön nőtt,  olyannyira, hogy a Bach-korszakot rövid időre váltó alkotmányos éra után, a Schmerling féle provisorium kormánya szükségesnek vélte őt, mint politikailag veszélyes embert, felügyelete alatt tartani.
E diadalmenetszerű körutazásnak számos emléke maradt fenn. Elég, ha példának okáért  rimaszombati időzésének néhány részletét jegyezzük fel. Rimaszombatba 1860. szept. 15-én érkezett kíséretével, mely rendes zongorakísérőjén, Beale Vilmoson kívül két öccséből, Károlyból és Józsefből állott. Károly, ki különben jogász volt, mint impressárió és titkár szerepelt (ily minőségben12 évig működött a legnagyobb önzetlenséggel és odaadással), ő rendezte a helyszínén a hangversenyeket és többnyire előre utazott. József, ki vármegyei római katolikus áldozópap volt, az úti naplót vezette. Reményit már a város előtt küldöttség fogadta  -  köztük nők is  -  a cigányok a Rákóczit húzták. A városban este a dalárda tisztelgett, éjjel a cigánybanda. A hangversenyen a „Repülj fecském”, s „Ezt a kerek erdőt járom én” érték el a legnagyobb hatást. Utána 200 terítékű lakoma és táncmulatság következett, hol a művész  -  a Vasárnapi Ujság leírása szerint  -  „ugyancsak járta a pártás és főkötős hölgyekkel a szép palotást”. Sokan felköszöntötték a lakoma alatt, s emléksorokat írtak albumába. A legszebb felköszöntőt és legszebb emlékverset Tompa Mihály, a híres költőpap mondta illetve írta. Tompa Hanván élt különben, s már akkor sokat panaszkodott szembaja miatt. Ez alkalomra feleségével együtt bejött Rimaszombatra, s ott megismerkedett Reményivel. A költő és a zenész szövetséget kötöttek, hogy az egyik népdalszerű költeményeket ír, a másik pedig megzenésíti. A versek dolgában egy ideig levelezés folyt kettejük között, eleinte Reményi sürgetvén a költőt, majd utóbbi a zenészt. Reményi a Petőfi szoboralap érdekében is írt Tompának. Négy ilyen levele maradt meg Reményinek, melyek Dr. Seress Istvánné Farkas Jolán  birtokában vannak Putnokon. (Megjegyzés: ezeket a sorokat Reményi Ferenc 1926-ban írta.) Az egyik levelét közlöm a végtanulmányban. Tompa 13 népdalt küldött meg Reményinek. Utóbbiból hármat bizonyára megzenésített (1860. nov. 8-iki levele szerint), és elő is adott többeket Debrecenben, 1861. máj. 2-iki hangversenyén. Nyomtatásban azonban csak egy dal jelent meg, a „Gyilkos fenék malom volna, ha volna” c. népballadához írt zene.  Itt megjegyzem még, hogy Tompa és Reményi még kétszer találkoztak. Reményi 1862 szeptembere végén Bánrévén időzött, báró Vay Lajos vendégeként. Miután 25-én megtekintette az aggteleki barlangot, 26-án ellátogatott Tompához,  Hanvára. Tompánál ebéd volt, s látogatása emlékéül Reményi átadta megfelelő dedicatióval ellátott arcképét. (Barabás 1860-i rajzának egy reprodukcióját) az általa annyira nagyra becsült költőnek. Tompa a látogatást Bánrévén viszonozta. Harmadszor valószínűleg 1866 augusztus havában találkoztak, midőn Rimaszombaton hangversenyezett.
Reményi 1860-iki országos körútját Erdélyre is kiterjesztette, ahol július és augusztus hónapokban hangversenyezett. Hogy a magyarok és székelyek szinte túláradó lelkesedéssel fogadták, ezen nem csodálkozhatunk. Egy egész sora a dithyrambikus költeményeknek tanúskodik arról, melyek Kolozsvárott, Marosvásárhelyen, Nagyszebenben és Brassóban láttak napvilágot. A különösen felemlítendő körülmény az, hogy még a románok is lelkesedtek érte, pedig alig több mint 10 éve még véres harcot folytattak a testvér magyar nép ellen. Meglehet, hogy ők is érezték az osztrák centralisztikus elnyomás súlyát. Tény az, hogy a jelzett időben „román-magyar testvériség” címén egy közeledési folyamat indult meg, melynek célját társas érintkezések szolgálták. A Pesti Napló 1860. augusztus 1-i számában olvassuk, hogy Reményi működése kiinduló pontjául szolgált ez örvendetes nemzeti megnyilatkozásnak. Július 1-én adott 2-ik, roppantul látogatott hangversenyén a kolozsvári magyar értelmiség felszólítására, műsoron kívül román nemzeti dalokat is játszott, melyeket azon délután sajátított volt el e dalok nagymesterétől, Salamontól. Midőn megzendült a mélabús hang, a magyarok szűnni nem akaró „éljen a román” kiáltással, és a teljes számmal jelen volt románság sűrű „szetreászké”-vel válaszolt, s a karzatról piros-fehér-zöld papiroson egy vers hullott szerteszét, amelynek 1. strófája így szólt:
                                              „Művész, kinek bűvös vonóján
                                              Nagy érzések világa él,
                                              Te két rokon nemzet szívében
                                              Egy drága húrt megpendítél!”

Reményi, amint látni fogjuk, a zene csodás hatalmával más szomszéd népek velünk ellenséges érzületét is egy csapásra lelkes barátsággá változtatta át. Nemcsak azáltal hatott, hogy a magyar dalokon kívül az illető nép dalait is mindenütt felvette műsorába, amelyeket rendkívüli tanulékonyságával ott ad hoc elsajátított, hanem jótékonyságával is. Ő ugyan, főleg magyar nemzeti célokra, egy egész vagyont, jövedelmének nagy részét áldozta, de jótékony célra szentelte egyik-másik hangversenyét másutt is. 

                                A   P e t ő f i   s z o b o r   k e z d e m é n y e z é s e

Reményi Ede magyar nemzeti jótékonysági akcióinak sorában első helyen áll a Petőfi szobor felállításának terve, amely már 1860 végén, Kis-Kun-Halason fogamzott meg lelkében, s legott megindította erre nézve a mozgalmat, jövedelme tekintélyes részét ezután erre a célra fordítván. A „Pesti Napló” 1860 dec. 9-iki számában felszólítást intézett a nemzethez. Azonkívül gyűjtőívekkel is szaporítá a szoboralapot. Időnként nyilvánosan, a hírlapok hasábjain beszámolt a szoboralap állagáról. Már szép összeg volt együtt gyümölcsözőleg az Első Hazai Takarékpénztárban, midőn a tervet a provisórium kormányának közegei azon gyanú alapján, hogy a pénz talán inkább a nagy költőnek még akkor élő egyetlen fia, Zoltán támogatására lesz fordítandó, meghiusítani törekedtek. De Reményi nem tágított, s a kiegyezés (1867) után végleg megalakította a szoborbizottságot, amely a mozgalmat ébren tartotta, szabályozta és a bevételeket számon tartotta, és amelyhez az alapításkor (1860) a közélet legtekintélyesebb férfiúi közül Arany János, Barabás Miklós, Jókai Mór, báró Kemény Zsigmond, Szász Károly és mások tartoztak. E bizottság jegyzője 1877-ig a művész Károly öccse volt, majd midőn emez Balassa-Gyarmaton telepedett le, Antal bátyja (az én atyám) lett a bizottság titkára és jogi tanácsosa. A szobor megalkotását előbb Izsó Miklós jeles és tehetséges szobrászra bízták, kinek legismertebb alkotása a „Búsuló juhász” . Korai halála után Huszár Adolf kapott megbízást, ki mint ismeretes, a „Talpra magyar” pózában örökítette meg a lánglelkű költőt. Hosszabb vajúdás után a szobrot 1882 okt. 15-én állították fel Budapesten, az Eskü-téren, országos ünnep keretében, melyen Jókai mondta el az emlékbeszédet. Reményi már akkor nem időzött a hazában, minthogy 1876-ban kiköltözött Párizsba. A szoborbizottság azonban megemlékezett Reményiről mint olyanról, ki „a szobor indítványozója, legbuzgóbb felkarolója és hosszú időn át úgy az ideiglenes, mint a végleges bizottság elnöke” volt. A leleplezési ünnepet előkészítő bizottsági ülés határozatából kifolyólag őt egy szép levélben meghívták az ünnepre. A levelet Chicagóba küldték utána, mert akkor az Egyesült Államokban időzött. A meghívó azonban nem jutott a művész kezéhez és visszairányíttatott. Az ünnepéllyel egyidőben szobor-emlékkönyvet adtak ki, melyet mint titkár, Reményi Antal szerkesztett, s melybe a szobor történetét Reményi Károly írta meg, mint jegyző.
A leleplezést követő lakomán Jókai ekképp köszöntötte fel a távollevő Reményit:

 „Uraim, a Petőfi-szobor a legdrágább emlék a kerek földön, mert a legcsengőbb ércből van öntve: csupa hegedűszóból készült. S nem lehet annál becsesebb áldozat, mint amit az egyik ihlettje a Múzsának a Múzsa másik felkentjének megörökítésére hozott. Reményi Edéről szólok. Ő karolta fel először a Petőfi-emlék eszméjét s azután elindult és keresztül-kasul bejárta a szegény kis Magyarországot, a hegedűjével összemuzsikált egy ércszobrot a költőtestvér számára. Reményi nagyobb csudát művelt lantjával mint Orfeus, mert ő a köveknél nehezebbet mozdított meg: a nemzeti közönyt, s megtudta szelídíteni a minden fenevadnál erősebbet: az akkori policájt. Reményi Ede érdeme áll legelöl a szobor létrehozói között. Sajnos, hogy e mai örömünnep diadalát ő nem oszthatja velünk. Petőfitől az egész ég választ el bennünket, Reményi Edétől az egész földteke. De azért, ha az egész föld is áll közöttünk, lelkeink találkoznak és én hiszem, hogy a mi szeretett barátunk, művészetünk büszkesége, ki most odaát éjfél után 3 órakor az igazak álmát alussza, meg fogja hallani azt a riadó szózatot, mely az országon átkel őt felébreszteni: Hírben, dicsőségben és boldogságban az Isten éltesse Reményi Edét sokáig.”

A Petőfi szoborról még lesz szó. Itt megemlítendő még, hogy Ábrányi szerint („Életemből és emlékeimből”, 283. old.) a szegedi Dugonics szobornak is Reményi volt az alapvetője. Van más forrás, amely szerint már ő kezdeményezte volna a Széchenyi szobrot is, és Plotényi Nándor közlése szerint báró Eötvös József szobrára is mint legelső adakozó megindította a gyűjtést 800 forinttal.
Számos jótékonysági hangversenye közül megemlítendő az a nagyszabású hangverseny, melyet 1860 okt. 21-én adott a Nemzeti Színházban a pesti vakok intézete javára, az összes zenekar, Hollósi Lonovicsné Kornélia asszony primadonna, és Egressy Gábor akkori híres hősszínészünk közreműködésével.
Hangversenyeink műsora ezen időben sajátságos volt. A magyar darabokon kívül, melyek még külföldön sem maradtak ki soha, itthon pedig integráns részét alkották műsorának, jórészt tetszetős, briliáns, csekély fajsúlyú átiratok, fantáziák, ábrándok szerepeltek benne, mint amilyenek saját szerzeményű ábrándjai a „Hugenották”, a „Lucrézia Borgia”, „A velencei farsang” felett, stb. Mint klasszikus szám, többnyire csak Mendelssohn hegedűversenye, de ennek is csak II. és III. tétele szerepelt. Csak később járult ezekhez néhány Chopin-átirat és mint igazán klasszikus művek, Bachnak híres Ciaconnája és egy-két más Bach-darab (Tempo de Bourrée, stb.), amelyek azután igazán furcsa zenei társaságban találták magukat. Természetes, hogy a Zenészeti Lapoknak, melyek, mint már mondtuk, eleinte ellenszenves magatartást tanúsítottak Reményivel szemben, ez kapóra jött. Nemcsak lármás és túl szapora szereplését, a „Repülj fecském” madarainak örökös csicsergését, hanem nem klasszikus, tehát nem művészi ízlését is szemére vetették, mindig maró gúnyt keverve vonatkozó megjegyzéseikbe.

                             J o a c h i m   h a n g v e r s e n y e i  P e s t e n  (1861)

Jó alkalom adódott erre 1861 február havában, midőn Joachim  -  ki akkor már európai hírnevű művész volt s a klasszikus játék eszményeként szerepelt  -  Bécsben hangversenyezett és általános ünneplés tárgya volt. Erre nézve a Zenészeti Lapok „Zenészeti naptár” c. rovata (I. évf. 168. old.) ily csipkedésekkel emlékezik meg: „Febr. 26. Joachim Bécsben hangversenyez.  -  Febr. 27. Reményi ugyanezt teszi Becskereken.” Ehhez a következő lábjegyzet a szerkesztőtől: „Bizony könnyebb is Becskereken Paganini szerepét játszani, mint Bécsben.” Utóbbi megjegyzés kigúnyolása annak, hogy Reményit dicsőítői sokszor nevezték második, vagy magyar Paganininek.
Azonban Reményi nem késett soká, hogy bebizonyítsa, miszerint tud ő klasszikusokat játszani, és hogy éppen ezekkel a nagy igényű bécsieket is meg tudja hódítani, ugyanazokat, kik Joachimot hallották egy évvel előtte. Mielőtt azonban erre sor kerülhetett, alkalma volt Reményinek magával Joachimmal találkoznia. Utóbbi ugyanis 1861 március havában lerándult Pestre is, és 10-én és 14-én két hangversenyt adott. Reményi megragadta az alkalmat, hogy régi művésztársával, kivel 18 évvel előbb együtt tanult Bécsben Böhmnél, s kivel 1853-ban találkozott utoljára Hannoverban (a Brahms-epizód alkalmával), ismeretségét megújítsa. Tette ő ezt azon impulzív, lelkes módon, melyre őt minden igaz művész és művészet élte végéig elragadta. Joachimot Pesten még nagyobb ovációkban részesítették mint Bécsben, hiszen ő hazánk szülötte volt (Köpcsényben született 1831-ben). Mint a magyar géniusz világhírű képviselője szerepelt, és némileg  -  magyar hegedűversenye révén  -  a magyar műzene fejlesztőjeként is. Hogy Joachim nem beszélte hazánk nyelvét, ez magyar voltán mi csorbát sem ejtett; egészen természetesnek találták, hiszen gyermekkora óta külföldön élt. A magyar ember pedig mindig lelkesedik oly magyar szellemi vezér ember iránt, kit a külföld is elismer; ez hiúságát legyezi. Mindkét hangverseny után tehát nem maradhatott el a hagyományos „magnum áldomás”. Március 10-én a hangverseny után az Európa szálló éttermében gyűltek össze Joachim tiszteletére, főleg a művészvilág képviselői. Jelen voltak Erkel, Volkmann, Mosonyi és sok más művész és író. De jelen volt Reményi is, kiről ez időben a Zenészeti Lapok már úgy emlékeznek meg, mint „a magyar népdaloknak páratlan eszményesítőjéről”. Természetes, hogy a komoly és élces felköszöntők egész sora hangzott el. Ezekből Reményi is kivette a részét s a Zenészeti Lapok szerint „különös hatással volt Reményi felköszöntése a nagy művészre, melyben minden kételyt eloszlató magyar őszinteséggel kifejté Joachim művészi jelentőségét, kit minden hegedűművésznek fölé helyezett. Az egész társaság őszinte elismeréssel fogadá e nyilatkozatát művész hazánkfiának, meg lévén győződve, hogy az legtisztább szíve sugallatából vette eredetét.”
A március 14-iki hangverseny után pedig a pesti főiskolai ifjúság rendezett Joachim tiszteletére egy estélyt Licinius helyiségében. Joachimot, kit egy küldöttség hívott meg az estélyre, és ki barátaitól kísérve jelent meg, lelkes éljenzéssel és a Rákóczi-indulóval fogadták. Az ifjúság képviselője lelkes szavakkal köszönté mint a magyar haza dicsőségét. Joachim pedig meleg szavakkal viszonozta a felköszöntést és megígérte, hogy a jövő alkalommal már a haza édes nyelvén fogja elrebegni hálaköszönetét. Három szót azonban  -  úgymond  -  magával vitt a külföldre s ezek a legszebb zeneként mindig fülébe csengtek; ezek: „éljen a haza!” Több se kellett a mi ifjúságunknak! Az est folyamán Reményi a terembe lépett és szintén hangos éljenekkel fogadtatott. Reményi Joachim mellett foglalt helyet s csakhamar poharat emelt. Joachimot ismét mint legelső élő hegedűművészt s mint nemzeti zenénk sokat ígérő fejlesztőjét emelte ki. Beszéde végeztével egy érdekes antik gyűrűt adott át Joachimnak a felejthetetlen estély emlékéül. Az egyetemi dalárdának és Kecskeméti cigányzenekarának előadásai fűszerezték a lakomát. Joachim közkívánatra maga is hegedűt ragadott és előbb Bachtól játszott egy darabot, majd saját Rákóczi-átiratát adta elő, mellyel szűnni nem akaró lelkesedést aratott. Ezután Reményi is  -  bár több hete, hogy bal kisujjának sérülése gátolta a játszásban  -  „szíves volt országos hírű s annyi sértő követ okozott „Repülj fecském”-jét eljátszani. Természetes, hogy ezután is eldördült az éljen” írja a Zenészeti Lapok (1. évf. 199. l.). A fiatalság ez alkalommal úgy Joachimot, mint Reményit tiszteletbeli jogászukká nevezte ki. Joachim pedig Reményinek 100 osztrák forintot kézbesített a Petőfi szobor tőkéjének gyarapítására.

                                            B e a l e   b ú c s ú h a n g v e r s e n y e

Midőn Reményi Angliából hazajött, magával hozott egy kiváló zongorakísérőt, Beale William személyében, kinek nagy tehetségét már Liszt előtt is magasztalta egyik levelében. Beale híven kísérte mesterét magyarországi körútján végig 5/4 éven át. Mielőtt hazájába visszatért, 1861. április 14-én egy önálló hangverseny keretében búcsúzott el a főváros közönségétől. Hangversenyében közreműködött Vrabély Szerafina zongoraművésznő, Szerdahelyi Károly és Füredi a Nemzeti Színháztól, valamint maga Reményi is, ki egy pár új s „nagyon sikerült magyar dalát játszotta, melyet Tompa költeményeire szerzett, s végül pedig ráadásul adta Rákóczi-átiratát s ezzel eldöntötte az est sikerét is.” (Zenészeti Lapok, 1. évf. 230.l.) De maga Beale is nagy tetszést aratott, úgy mint briliáns technikájú virtuóz és mint zeneszerző is. A kritika megjegyzi, hogy Beale és Reményi mint Castor és Pollux oly elválhatatlan két egyéniség volt, hogy „Beale Reményinek még gondolatját is tudja, s nyirettyűjének nincs oly szeszélyes vagy merész ugrása, melyhez a legcsekélyebb részletig is ne tudná magát alkalmazni. A leghatározottabb kísérői zenetehetség, kinek e téren nem sok párját lehetne feltalálni. Reményinek nem mindennapi körülmények közt kifejlett diadalmas körútja után gazdag s változatos színezeteket mutató tapasztalásokkal tér vissza hazájába, visszaemlékezve egy lelkesülni tudó nemzetre.”

            H a n g v e r s e n y k ö r ú t   H o r v á t o r s z á g b a n  é s   F i u m é b a n  
                                         (1861. j ú l i u s – a u g u s z t u s)

Nagy körútja után, mely a Zenészeti Lapok szerint „valóságos politikai tárogató volt a hazában”, Reményi egy ideig pihentette hegedűjét. 1861. július és szeptember havában azonban újra felvette, hogy most a társországokban, nevezetesen Horvátországban és Fiumében hallassa. Bevezetésképpen július első 3 hetében bejárta a Dunántúl nevezetesebb városait (köztük Székes-Fehérvárt, Sopront, Kőszeget, Szombathelyt, Nagy-Kanizsát és Kaposvárt), majd elindult Horvátországba. Az ezen utazását bevezető híradásból  (Zenészeti Lapok 1. évf. 328. l.) azt lehetne következtetni, hogy a horvát nép akkor már ismét egy szív és lélek volt velünk. Tény azonban, hogy a horvát sajtó a magyar sajtóban közzétett közeledési nyilatkozatot agyonhallgatta. Még Deák Ferenc második felirati indítványát sem ismertették. Így tehát Reményi lerándulásának volt politikai célzata, mert „ a kiket politikai érveknek s meggyőzésnek még nem sikerült ügyünknek megnyerni, azokat magyar zenénknek s szívhez szóló népdalaink igéző hatása győzze meg arról, hogy a magyar százados testvéreivel csak egy cél elérésére törekszik, mely nem más mint a közös haza boldogsága, felvirágzása és szabadsága”.
Zágrábban, ahová Reményi Károly, a művésznek öccse s ez időszerinti impresszáriója előrement, őt szerencséje egy horvát emberrel hozta össze, ki nem csak tökéletesen tudott magyarul, hanem meggyőződéses híve volt a magyar-horvát testvérülés eszméjének. Ő megnyitotta a horvát lapok hasábjait Reményi Ede számára. Miután itt közzétették életrajzi  adatait, a többi közt azt is, hogy Reményi tavaly Pesten, Nagyváradon, Debrecenben és Aradon a horvát szűkölködők javára 6 hangversenyben játszott, a közfigyelem és rokonszenv fel volt ébresztve. Ehhez járult, hogy Reményi első zágrábi hangversenyét egészen a dél-szláv nemzeti akadémia alaptőkéje javára szentelte. Ily előzmények után augusztus 10-én és 11-én adott hangversenyei díszes közönséggel töltötték meg a nemzeti színházat. S midőn Reményi magyar népdalokat horvát népdalokkal felváltva játszott, a hallgatóság szűnni nem akaró tetszésnyilvánításokban tört ki. A második hangverseny után a lelkesült közönség virágzáporral vett búcsút a magyar művésztől. A hírlapok magasztaló hangon írtak játékáról, mely a mély érzést egyesíti erővel és oly technikai készültséggel, melyet ott még nem tapasztaltak. A hegedű Lisztjének szeretnék nevezni. Bár minden darabja tetszett, de mégis a magyar és a horvát nemzeti dalok gyújtottak leginkább, valamint a „Velencei farsang”. Állították, hogy ily tetszésben Zágrábban még egy művész sem részesült. Hasonló volt a lelkesedés Károlyvárosban (aug. 17.) és Varasdon (aug. 29.) is.
Fiumében a hangulat amúgy is kedvezőbb volt Reményinek, mint magyar művésznek fogadtatására. A fiumeiek híven ragaszkodtak Magyarországhoz és az elmúlt 12 év folyamán sok keserűséget szenvedtek épp úgy Bécsből, mint Zágrábból. Szeptember 5-én, az első hangverseny alkalmából a városi színház a korai évad dacára a legutolsó helyig megtelt díszes közönséggel. Az éljenzések a magyar népdalok s a Rákóczi induló eljátszása után szűnni nem akartak. A hangversenyzőt virágbokrétákkal tisztelték meg és előadás után lelkes éltetések közben lakásáig kísérték. A 2-ik hangversenyben megnyilvánult ünneplés még ezt is felülmúlta. Koszorú- és virágzápor, továbbá háromféle versezet, mind nemzeti szín szalagokkal illetve ugyanoly színű papiroson nyomtatva, a színpadot és nézőtért elborították. Midőn Reményi a „Szózat”-ot kezdé játszani, a fiatalsági páholyból egy három láb átmérőjű babér-koszorút dobtak feléje. Előadás végeztével a művészt ismét hazakísérték „Éljen Magyarország!”, „Éljen Reményi!” felkiáltásokat hallatva, s nem törődve az éppen kitört zivatarral.
A művészt a város magánkörei is folytonos kitüntetésekben részesítették. Reményi 1861. évi hazafias ténykedései közül megemlítendő még, hogy Félegyházán hangversenyt rendezett avégből, hogy jelöljék meg emléktáblával azt a házat, ahol Petőfi első gyermekéveit töltötte. A táblát, Reményi ösztönzésére, a kiegyezés után végre felállították.

F e l h í v á s  R e m é n y i h e z   a  m a g y a r   n e m z e t i    z e n e   k i f e j l e s z t é s é r e

Közben a Zenészeti Lapok 1861. ápr. 3-iki számában megjelent Mosonyi Mihály tollából egy írás „Felhívás Reményi Ede úrhoz” címmel, melyben az író felhívja, hogy vegye művészi kezébe a magyar nemzeti zene továbbfejlesztését, kifinomítását, mert az jelenleg még igen egyoldalúan dalszerű és tánczene, pedig bevezethető a magasabb műformákba. Egy magyar vonós négyest kellene alakítani Reményihez méltó társakból, s e négyes számára átírni a magyar zene meglévő gyöngyeit (Bihari, Csermák, Lavotta, Rózsavölgyi, Svastics, Frank, Palotási stb.), azután eredeti új darabokat szerezni. Így lassanként a magyar zene kivetkőznék nagyon is genre-szerű alakjából, s alkalmassá tétetne arra, hogy ne csak a mulatozás, tivornya, tánc céljait szolgálja, hanem kielégítse a legfinomabb igényeket is. Reményi erre a legalkalmasabb személy, mert a szíve magyar s óriási a népszerűsége, és „Ön kétség kívül Magyarországnak első hegedűse s alig hiszem, hogy létezett volna valaki, aki a magyar népdalokat szebben játsza, mint Ön”. Hagyjon fel tehát külföldi állomásával, telepedjék meg állandóan Magyarországon, szentelje magát a fent kitűzött nagy és nemes célnak, legyen ő
„a magyar zene Palatinusa”.
Egy vidéki zenekedvelő, Matolay Viktor, Homonnáról ápr. 16-án írt, és szintén a Zenészeti Lapokban (237. l.) közzé tett levelében ehhez csak azt a feltételt köti, hogy a magyar vonós négyes megvalósításával a magyar zene ne veszítsen semmit se eredeti jelleméből, amit az előadandó daraboknak megítélése magyar zenei műértők és műkedvelők által biztosítana; minden esetre mind a négy művész olyan legyen, ki az eddig még fejletlen magyar zenét is érteni és érezni tudja.
Reményi ezen nyilvános felhívásra nem szavakkal, hanem tettekkel válaszolt. Már a Zenészeti Lapok (1. évf.) szeptember 26-iki számában az „Ujdonságok” (415. l.) alatt olvassuk, hogy „Reményi nem sokára kiadni készül ama sajátszerzeményű magyar népdalokat, melyeket Tompa Mihály költeményeire készített. Ezenkívül a magyar műzene fejlesztésén is szorgalmasan s nagy lelkesedéssel működik s e nemben már többféle színezetű szerzeményei vannak készen s csak napvilág után áhítoznak.” A 2. évf. okt. 31-iki száma pedig azt újságolja (39. l.), hogy Reményi december hóban 3 komoly klasszikus irányú zene estélyt fog adni. Mindegyikben Beethoven egy-egy utolsó korszakbeli négyesét, azután már készen lévő saját újabb szerzeményeit fogja négyesben előadni. „Üdvözöljük Reményi urat  -  fűzi hozzá a híradó  -  előadó művészetének eme legalább ránk nézve új pályáján. Fényes tehetségei mellett nem kételkedhetünk, hogy fel fog tudni magasztosodni a művészet legeszményibb világáig is, és be fogja bizonyítani, miszerint nem csak a napi múlékony rózsákból kötött koszorúkat, de ama hervadhatatlan babérleveleket is képes  -  s akarja is  -  kiérdemelni, melyeket csak az illetékes művészi világ méltó elismerése szokott a nagy művészek homlokára tűzni.”
Az első kamarai négyes estély 1861. dec. 15-én tartatott meg a következő műsorral:
1.Sonata, zongorára és hegedűre, szerzé Beethoven (a-moll 47. mű). Előadják Reményi Ede s Stocker Ede.
2. „Délibáb”, magyar vonósnégyes, szerzé Reményi Ede. Előadják Reményi Ede, Kirchlehner, Spiller A. és Szuborics Manó.
3. Négyes vonóhangszerekre, szerzé Beethoven (F-dúr, 59. mű). Előadják fent nevezettek.

A bírálat (Zenészeti Lapok, 2. évf. 44. l.) kiemeli, hogy Reményi művészetének megítélésében  -  két évi diadalmas honi szereplése után  -  a pro és contra-véleményekből megalakult az a határozott eszme, hogy Reményi művészetének jelentősége nemzeti érzelmeink eszményítésében áll saját nemzeti zenénkben. Ő ezen első kamara hangversenyén dicsőségesen meg is állott a küzdőtéren. „Reményi Beethoven két legnagyszerűbb művének előadásával bebizonyítá, hogy a klasszikus zene terén is képes kiváló készültsége és felfogási tehetségénél fogva megfelelni a magas művészi igényeknek.” A szonátában Reményi a hegedűrészt méltóképen képviselte s különösen a változatokat mély átgondoltsággal, nyugalommal s szabatos előadással játszta.”  -  „Az est koronája minden esetre Beethoven F-dúr (Op. 59, 1. számú) vonósnégyesének előadását illeti, mely valódi magas műélvet nyújtott a hallgatóság között még azoknak is, kik még ritkán vagy sohasem hallottak efféléket. Kiválóan sikerült az adagio, melynél nehezebb feladat alig vár, kivált az első hegedűnek kezelőjére.”
„Reményi e hangversenyében először lépett fel egy önálló magyar négyes szerzeményével is, mellyel „Délibáb” címen pusztáink eme költői tüneményének zenei eszményesítését tűzte ki célul, vonósnégyes tételben. Érdeme, hogy először kísérelte meg e műforma keretébe foglalni az eredeti magyar gondolatokat. Mint első kísérlet jól sikerült; nincs nehezebb feladat az úttörésnél, ahol a szerzőnek mindent önmagából kell merítenie. Szerzőnek sok szép sikerült része van négyesében és általában mondhatni, hogy eszményképének zenei ecsetelése sikerült. Azonban az egésznek hatása még kizárólag az első hegedű szólamának igazi magyaros és virtuóz kezeléséből feltételeztetik  -  a többi hangszereknek csak nagyon alárendelt szerepük van. A formávali küzdelem is még megérzik a művön. Jövendő hasonnemű műveiben szükséges lesz a többi hangszereket is kissé poliphonabb modorban foglalkoztatni, hogy a különféle hangszínek s ellentétek érvényre jussanak. Az érdekes kísérlet mindamellett tetszésben részesült s a szerző e műve után valamint minden rész után zajosan kitapsoltatott. Közönség szép számmal volt. Különösen feltűnt a művészet s irodalom tagjainak nagyszámú jelenléte. Csak a magasabb körök hiányoztak.” (2. évf. 94. l.)
Fenti hangversenyt megelőző estén (dec. 14.) Reményi szintén mint zeneszerző szerepelt, mégpedig Dobsa Lajos „I. István magyar király” c. tragédiájában. E színművet ugyanis egyes jeleneteiben zenei részekkel látták el, így a 2. felvonás egy igen szép költői jelenetét is, midőn Imre herceg nejének ablaka alatt, holdvilágos éjjelen ábrándozik s egy szerelmi románcot énekel. E jelenetben a zenét Reményi írta s abban csak egy újabb jelét mutatá fel kiváló magyar zeneköltészeti tehetségének. A dal méltólag tolmácsolja a jelenet költőiségét s amellett, hogy tisztán magyar és egyszerű, mégis az emelkedettebb ízlés bélyegét viseli. Ez első előadáson a szerző maga kísérte mesteri hegedűjén az éneket s kivált bájosan előadott elő- és utójátéka az egész közönséget elragadták. A szerzőt zajosan kitapsolták. (46. l.)
December 18-án és 22-én ment végbe a többi két vonósnégyes estély. A művészek élénk példáját látták benne a klasszikus zene hódításának, mely a legnemesebb átszellemülésig fokozta az előadók hangulatát. A magyar kebelt pedig felmelegítette azon szép jövő, mely egykor nemzeti zenénkre derülni fog s melynek életre való gyökerei e hangversenyekben Reményi magyar négyeseinek burkába öltözének. A 2. hangverseny Beethoven szerzeményeiből a c-moll zongora s hegedű szonátát s a C-dúr négyest (Op. 59) tartalmazta s különösen ez utóbbi számban Beethoven lángeszűségének leghűbb tolmácsolója lőn. A C-dúr négyes geniális felfogásával meghódította elleneinek szívét is. E nagyszerű hatás a 3-ik hangverseny által nem hogy csökkent, hanem erősödött. Miután a műsorban szereplő „Magyar románc”-ot Mosonyitól az átérzés s az aestethika legbecsesebb zománcával adta elő.
Midőn Reményi az egyszerű népdalokat játssza, akaratlanul a múlt ébred fel lelkünkben fájó emlékével, dicső hőseivel. A szív eltelik egy érzéssel, melyhez magyarnak kell lenni s a hazát mindenek felett szeretni kell. Mosonyi románcának előadásán pedig felnyílt előttünk a jövő, megzendült a boldogság vágyának minden húrja elfacsart keblünkben s dagadó árként hullámzott benne a sejtelem s délibábként szép tavasszal kecsegtetett. Ő a mi Jeremiásunk. Mint művészt a jövő fogja őt megbírálni. De kétségtelen, hogy e kezdet után minden nagyot, fenségeset lehet jósolni, mert ki oly rövid idő alatt két egymástól véghetetlenül elhajló pályát tud megcserélni (értendő ezalatt valószínűleg a csillogó virtuózé és az igazi klasszikus művészé) s az újon mindjárt kezdetben óriásilag előrehalad: az előtt a legmagasabbat elérni nem lesz lehetetlen. Ennyit Reményiről mint előadóművészről. Lássuk most a szerzőt.
Mint ilyen, a 2. hangversenyben „Pastorale és vígadó” c. négyessel, az utolsóban „Hősies és friss”-sel lépett fel. Kettős nehézséggel kellett e téren küszködnie; magyar eszméjének magyaros alakításával, s e kettőnek magyaros négyessé való öntésével. Az első feladat eléggé sikerült, mennyiben a palotás kerete nagyobb terjedtséget nyert, eszméi pedig a mérvnagyítás dacára megtartották magyaros jellemüket. Kívánatos volna, ha a frissek is hasonló kidolgozásban részesülnének. Ami a négyes tételt illeti, ez igen nehéz feladat, különösen akkor, midőn a legkisebb művészkedés nemzetietlenné tenné a szerzeményt. Minden esetre e feladat a „Pastorale”-ban lőn legjobban megoldva, mely mint adagio méltán megállhat bárhol is.
A 3. hangversenyben Reményi mint nemzetközi zeneszerző is szerepelt. Előadta Shakespeare „Mab királyné”-jához írt zenéjét. Nem kis feladatot tűzött maga elé: el kellett találnia a tündéries hangulatot, másrészt a különféle álmokat ki kellett fejeznie. Az első részt Schumannra emlékeztető modorban fejté meg. A másodikkal egy kis keretű zeneműben bárkinek is nehéz lett volna boldogulni. E programzenéhez magyarázó melléklet volt, mi az ehhez nem szokott pesti közönségnek nagy újság volt. Nagy minden esetre a köszönet is, mellyel a pesti közönség az élvezetes estélyekért Reményinek tartozik. A többi közreműködő művészeket is teljes dicséret illeti, különösen Szuborics Manó fiatal gordonkaművészt. Így a geniális vezér művész serege méltán kiállhatott a pesti közönség elé. Reméljük, hogy máskor nagyobb számban fog megjelenni” (kivonatosan a 103-104. oldalról).
Reményi ugyancsak dec. 22-én még egy más hangversenyben is fellépett. Ezt a budapesti kereskedők nyugdíj- és betegápoló egylete javára, mint zenészeti-, szavalati és ének-akadémiát rendezték a Nemzeti Színházban. A zenekart Erkel Ferenc vezényelte. Közreműködtek a Nemzeti Színház operai személyzetének majd minden tagja s egyéb művészek is. „Az est koronája azonban kétségbevonhatatlanul Reményi volt, ki varázshegedűjével az egész közönséget felvillanyozta. Hiába! Olyan a nagy művész mint a bűvész, egyet-kettőt ránt vonójával a húrokon s a könnyeket egyenkint csalja a hallgatóság szemébe.” (104. l.) A Zenészeti Lapok egyik előző híre szerint Reményi ez alkalommal nemzeti dalokat adott elő.
E kritikákból látni, hogy a Zenészeti Lapok eddigi lekicsinylő, gúnyos hangja most már teljesen megváltozott. Okai e változásnak lehetnek dologiak és személyiek is. Reményi a virtuózkodó játékról áttért a klasszikus zenére meg a művészi keretekbe fejlesztett magyar zenére és bebizonyította, hogy fel tudja fogni és művésziesen előadni Beethoven legnehezebb szerzeményeit is, és úgy mint zeneszerző is megfelel a Mosonyi Mihály által hozzá intézett nyilvános felhívásnak. Mosonyit evvel meg magyar románcai előadásával megnyerhette s úgy látszik, általában közeli viszonyba lépett vele és Ábrányival, a Zenészeti Lapok szerkesztőjével, mit talán eleinte elmulasztott. Ezentúl a legszívélyesebb viszony látszik uralkodni Reményi és a Zenészeti Lapok hatalmasai közt.
A Zenészeti Lapok sűrűn közölnek ezentúl nem csak híreket Reményiről, hanem saját leveleit is, melyekben külföldi szerepléseiről beszámol. Sőt, egyik „kiválólag sikerült” magyar szerzeménye az 1862. évi júliusi-októberi negyed műmellékleteképp hirdettetik, és mint az előfizetési felhívás egyik attrakciója szerepel.
Ábrányi a Zenészeti Lapok 2. évf. 327/8. oldalán megmagyarázza  -  válaszképp az ellene intézett támadásokra  -  hogy ő egyáltalán nem volt következetlen Reményivel szemben, mert ő volt az, aki már a „Pesti Napló” 1860. ápr. 26-iki számában azt írta, hogy Reményi nagy művész, hogy Reményi oly könnyűséggel kezeli a legóriásibb nehézségeket a hegedűn, s oly meleg érzést tud önteni dallamaiba, mi párját ritkítja. Továbbá: „Van Reményinek egy oly páratlan oldala s tulajdona, mellyel vele az összes hegedű-remeklők tábora sem mérkőzhetik. Értjük azon geniális, eredeti hű s meleg előadási modort, mellyel különösen magyar népdalainkat minden magyar emberrel megértetni s átéreztetni tudja.” Továbbá: „Azon modor s költészet, mellyel Reményi a „Repülj fecském” s „Ezt a kerek erdőt járom én” féle népdalokat hegedűjén elő tudja adni, minden magyar érző kebel eszményképének netovábbja. Saját magyar, ábrándszerű szerzeményeiben el kellett ösmernünk, hogy sok bennök az eredeti,  s képzeletdús gondolat.”
A továbbiakban kitűnik, hogy Reményi lépett volt fel a hírlapokban Ábrányi ellen, mi természetesen olykor éles viszonzást váltott ki. Midőn azután a Zenészeti Lapok megindultak, a Reményi ellen történt célzások legnagyobbrészt Ábrányitól eredtek. Ábrányi Reményit ez időben személyesen és közelről nem ismerte, s hangversenyeken tőle többnyire csak hatásra számított virtuóz darabokat hallott, s így nem tartozott elhinni, hogy a klasszikus zenében is bír képzettséggel. Csak Joachim ítélete után ismerkedett meg személyesen Reményivel, kinek művészi magatartása ezen idő után sokat változott. E változás előidézésében Ábrányi úgy hiszi, neki is volt némi része. Ábrányi ezentúl se magasztalt benne mindent, de kiemelte, ami jót és művésziest talált benne s így nemzeti művészetünket szolgálta evvel.

           H a n g v e r s e n y e k   B é c s b e n,  B e r l i n b e n,  P r á g á b a n  (1862)

Az 1862. év újabb diadalokat hozott Reményinek. Hazájában maradt ugyan még másfél évtizedig mint művészi működésének középpontjában. De már kezdett kisugározni ismét e centrumból. Ezt megkövetelte bohém természete. De helyes lett volna akkor is, ha a vándorlás nem lett volna vérében, mert a magyar közönség igazi nagy művésznek és tudósnak csak azt ismeri el, kit a külföld is elismer: nemo propheta in patria! Azonkívül ő a magyar művészetnek híveket és elismerést akart szerezni oly külföldi helyeken, ahol még nem járt.
Az újév körül már Bécsben találjuk Reményit, „s e kiválóan zenekedvelő és zeneértő városban sikert siker után arat.” Első hangversenye jan. 5-én volt és a Zenészeti Lapok (2. évf. 120. l.) szerint nagy diadal közt ment végbe. „A klasszikus zenének művészi magyarázata mellett népdalainkkal kitűnő hatást ért el még a legtamáskodóbb zenészeknél is. Ő valóságos hivatott értelmezője s világterjesztője zenénknek.” Második hangversenye jan. 12-én volt s ugyanaznap részt vett a Traumann féle színházban Dreyschok zongoraművésszel együtt egy jótékonysági hangversenyen. Ez tehát ismét egy eset, hol Reményi ugyanaznap két hangversenyben lép fel. Ezt rendkívül erőteljes physicuma, főleg egészséges idegrendszere tette lehetővé. Mindig mértékletesen élt étellel, itallal és pompásan tudott aludni bármikor. Emlékszem, hogy midőn 1891-ben itthon időzött, egyik budapesti hangversenye előtt néhány órával beült egy zsöllyébe, s azt mondta: „most hagyjatok aludni, keltsetek fel egy órával a hangverseny előtt.” És azonnal elaludt. Volt egy amerikai hangverseny-tournéja, melyen, ha jól vagyok értesülve, két hónapon át ez volt a napi rendje: este hangverseny, utána bankett, éjjel utazás a következő hangverseny színhelyére, ott másnap délelőtt zenekari vagy más próba, este hangverseny, s így tovább, napról napra más városban.
Reményi annyira tetszett Bécsben, hogy összesen négy nyilvános hangversenyt adott egymás után. Negyedik hangversenye febr. 1-én volt, melyre minden jegy előre elkelt. Műsorán Bach Sebestyén és Mendelssohn művei álltak, s utánuk  -  mint mindig és mindenütt  -  magyar népdal-átiratok. Ez ugyanakkor történt, midőn idehaza a magyar fővárosban, magyar művész rendezte hangversenyen magyar zenemű egyáltalán nem szerepelt.
Reményi bécsi fellépéseiről a „Pesti Napló” febr. 2-iki száma egy terjedelmes cikkben számolt be, melyet a Zenészeti Lapok 2. évf. 149-151. oldalán ismertetett. Eszerint Reményi és a bécsi közönség közt a viszony azon mérvben, ahogy megismerték, mind bensőségesebb lett. Az első hangverseny után a bécsiek nem igen tudták, mit véljenek arról az idegenszerű, zsinóros kabátú, fiatal hegedűsről, ki valahonnan a „pusztá”-ról bevetődött oda, s a siker nőttön nőtt. Hogy magyar nótákon kívül német klasszikusokat tudna játszani, nem igen hitték el neki. Második hangversenye után annyit már koncedáltak, hogy tudományosan képzett zeneszerző, nem pedig valami tehetséges naturalista. Harmadik hangversenyével teljes forradalmat idézett elő az ítéletekben. „Hugenotta”-ábrándjával kezdte műsorát, s ez szerencsés választás volt, mert Meyerbeer e mesterművét mindenki ismerte és kedvelte. Már az első ütemek után feszült figyelemmel kísérték, s midőn Raoul románcát egyszerűen, minden cifrázat nélkül, de gyönyörű ízléssel s mély érzelemmel adta elő, helyesebben énekelte hegedűjén, a terem megdördült a brávóktól. Hogy magyar dallamai tetszettek, az természetes, Reményinek remeksége e téren az első perctől kezdve el volt ismerve.
Következett a nagy meglepetés; a művész előlépett, s minden kíséret nélkül eljátszotta Bach Chaconne-ját, ezt a híres klasszikus zenedarabot, melynek szépségét csak nehézsége múlja felül. Reményi győzelmesen hatolt keresztül e nehézségeken a nélkül, hogy a mű szépségeinek akár csak egyikét is elejtette volna. Most a bécsi kritika egészen más mérvvel mérte Reményit: nem a naturalistát látták már benne, hanem azt mondták, hogy Vieuxtemps s Joachim óta nem hallották a Chaconne-t ily remekül előadva. Reményi maga is egy, Károly öccséhez intézett, Bécsben, 1862. jan. 21-én kelt tréfás levélben így írja le e sikerét: „Unglaublich (hihetetlen), de azért mégis wahr (igaz), a 3. hangversenyemben előadott „Ciaconna” tette meg a legnagyobb hatást. Itt Bécsben úgy mondják: „muss uns jetzt ein Unger zeigen wie man den Bach spüllén soll  -  Kreuz Donnerwetter, das ist doch argerlich  -  und noch dazu in engen Hosen  -  und noch was mehr ist, ohne Schnurrbart.” (Most egy magyarnak kell megmutatnia nekünk, hogyan kell Bachot játszani, hogy a mennydörgős mennykő essen bele, és ami még bosszantóbb, mindezt szűk nadrágban teszi, ráadásul bajusz nélkül.)
Elbájolta hallgatóságát, mely első hangversenye alkalmával jórészt a Bécsben tanuló magyar ifjúságból telt ki, de most már nagyobbrészt a bécsiekből állott, kiket nem Reményinek magyarsága, hanem művészete lelkesített. Sajnos, a Bécsben nagy számmal élő magyar arisztokrácia a 3-ik hangversenyig bezárólag annyira távol tartotta magát Reményi hangversenyeitől, hogy az általánosan feltűnt és a bécsi lapok szóvá is tették. E hibájukat azonban a 4-ik hangverseny alkalmával helyre ütötték. Ez is igen jól sikerült, mert Reményi napról napra ismertebbé lőn az által, hogy a „Hesperus”, „Iris” és más társaságok estélyein valamint előkelő magánkörökben, így herceg Esterházynál is, játszott. Egy ilyen estélyen a cikkíró szem és fültanúja volt azon lelkesedésnek, melyet Reményi bensőséges, poétikus játéka gerjeszteni tudott. Jelen volt egyebek közt H. osztálytanácsos is (megj.: minden bizonnyal Moritz Hauptmannról van szó),  ki nem csak jeles hegedűs, hanem a német zeneirodalom egyik tekintélye is. Vacsora után Reményi a Mendelssohn féle hegedűverseny andantéját játszta; az ősz hajú zene-enthusiasta a szoba egyik szögletébe vonulva vissza hallgatá; megindító volt, midőn minden 3-4 ütem után félhangon egyre ismétlé: „Niederknien, niederknien!” (Letérdelni, letérdelni!) Csak éjfél után 2 órakor oszlott széjjel a társaság. Az öreg úr félre vonta Reményit és könnyező szemekkel mondá neki: „Uram, miként hálálhatom meg ezen ritka élvezetet, melyben részesített?”  -  „Úgy  -  válaszolta a művész  -  ha Ön megmondja a világnak, hogy az Ön megelégedését olyan nemzet fia vívta ki, melyről még mindig azt hiszik itt, hogy csupa félbarbárokból áll.”
Az Esterházy estélyekről szóló, alább következő leírást egy magát meg nem nevezett tudósítótól vesszük, ki Reményinek Bécsben zongorakísérője volt, s Reményi halála alkalmával a „Pester Lloyd” 1898. június 18-iki számában reá vonatkozó emlékeit közzétette. (Valószínűnek tartom, hogy a cikk írója az öreg Dunkel volt, Dunkel Norbert atyja.)
Esterházy herceg nagy estélyt adott, melyen az egész főnemesség és a diplomácia hivatalos volt. Reményinek fel kellett volna lépnie, azonban nem jöhetett, mert  -  egy hangversenyre hazautazván  -  a hirtelen beállott hófúvás meggátolta. Hamarjában más művészekkel pótolták. Azonban pár nap múlva Reményi megjött, s azonnal felkereste a herceget, kérvén őt, hogy rendezzen még egy estélyt, egyenesen az ő tiszteletére. Aki  -  teszi hozzá az emlékíró  -  Reményi egzaltált természetét ismeri, nem fog e követelésen kételkedni. A herceg tényleg adott egy második, sőt még egy harmadik estélyt is, és Reményi általános ünneplés tárgya volt. Ezen, exclusiv társaság közt, mely ily estélyeken meghallgatja ugyan a zenészt, de azután levegőnek tekinti, Reményi úgy ült, mintha az ő ereiben is hamisítatlan kék vér folynék. És elhisszük az emlékírónak, hogy az ilyen kényeztetés a fiatal művészt elkapatta. Ő feljegyzi legalább, hogy egyik estélyen több előkelő hölgy csevegve körben állt; Reményi hozzájuk lépett s egy szolgának intve egy zsöllyét helyeztetett a maga számára a körbe, s azon hintázva valóságos cercle-t tartott (cercle =  főrangú beszélgetése a meghívottakkal). Ő ezek után valóságosnak tartja azt az anekdotát is, amely szerint Reményi egyszer valamely mágnás házában az óra ingáját megállítatta, mondván: „Álljon meg az óra annak emlékére, hogy Reményi e házba lépett.”
Január 30-án a Pasmaneumban is játszott az intézet igazgatójának meghívása folytán. Itt, ahol a fiatal kebel fogékonyságával még hazafias érzület is párosult, nagy volt a lelkesedés, mely a művész játékát követte. Az utolsó darab után kardal zendült meg, mellyel a zenekedvelő papjelöltek a „magyar Amphiont” üdvözölték.
Bécsben Falk Miksa, a kiváló publicista és író is támogatta tollával és társaságbeli összeköttetéseivel. Alkalmi verset is írt Reményi Edéhez.
Reményi február közepén tért vissza a fővárosba (Zenészeti Lapok, 2. évf. 168. l.), elhalmozva kitüntetésekkel, emlékekkel, ajándékokkal, melyekkel tisztelői és barátai meglepték. E tárgyak közt  -  történeti belbecsénél fogva  -  leginkább megemlítésre méltó Paganini (Guarnerius József féle) hegedűjének fogólapja, valamint ugyancsak Paganini saját kezeírásával ellátott arcképe. Az előbbi ereklyét Lemböck Gábor híres hangszerkészítő hazánkfia, utóbbit pedig Fischer adta át neki, könnyes szemekkel válván meg a becses ereklyétől. (Megj.: Anton Fischer, 1794-1879, bécsi hegedűkészítő akkor cserélt fogólapot Paganini hegedűjén, amikor az olasz hegedűs 1828. március 16. és július 20. között Bécsben koncertezett. Lemböck Gábor, 1814-1892, Fischernél tanult, később a veje lett, és ő vitte tovább Fischer üzletét. A fogólapot Reményi a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta, jelenleg is ott őrzik.) Diabelli műárus pedig Beethoven és Schubert eredeti kéziratával ajándékozta meg.
Már március 1-én ismét elhagyta Budapestet, és Bécsen át Lipcsébe utazott. Itt, miután az idény már elmúlt, nyilvánosan nem lépett fel, de részt vett a Dr. Hartl által rendezett zártkörű estélyen. Jelen volt kb. 60 zeneértő s az előadott kvartettekben Reményit ifj. Dreyschok és David koncertmesterek, továbbá Grabov kísérték. Ezenkívül Bachtól játszott több darabot s legvégül magyar népdalokat (Zenészeti L., 2. évf. 200. l.).
Reményit Reinecke karnagy kísérte az estélyen s főleg Bach darabjaival s magyarjaival nagy elismerést aratott. Az estélyt fényes lakoma követte, melynek ő volt a hőse, s többször felköszöntötték. Breitkopf és Hartel, ottani tekintélyes kiadók, a legkedvezőbb feltételek mellett vállalkoztak némely szerzeményeinek kiadására (Zenészeti Lapok 216.l.).
Lipcséből Prágába rándult át, miután itt az akadémia olvasóegylete javára márc. 12-én adott hangversenyben közreműködni felkéretett. A német és cseh lapok összhangzó nyilatkozatai és magántudósítások szerint Reményi fogadtatása a cseh nemzet fővárosában majdnem oly nagyszerű volt, mint Pesten, két évvel azelőtt (Zenészeti L. 2.évf.) Tisztelői ezüst billikommal, arany gombokkal és egyéb emléktárgyakkal ajándékozták meg. Márc. 16-án Berlinbe érkezvén, küldöttségileg felkérték, hogy közreműködjék a Gusztáv Adolf nőegylet által márc. 28-án tartott hangversenyben. A zsúfolásig megtelt teremben jelen volt a berlini művészi és nagyvilágnak színe-java. Reményire a 6. számban került sor, s midőn „Hugenotta”-ábrándját eljátszá, a közönség mint egy élő vihar a legóriásibb tapszáporban tört ki. Meyerbeer is jelen volt (Zenészeti L., 2. évf. 216. l.).
Reményi, ki megérkezésekor egészen új ember volt a berlini műértő körök előtt  -  a bécsi és prágai sikerek híre oda nem jutott el  -  e fellépésével egy csapásra feltűnt, s mint valami ritka tüneményt emlegették. Bülow, Liszt veje, a hírneves zongoraművész és dirigens márc. 30-án matinét adott tiszteletére, melyen a legnagyobb művészi és írói tekintélyek gyűltek össze. Ezek Reményit bókjaikkal halmozták el.
A jelenlévő Adolf Stahr költőt annyira meghatotta Reményi játéka, hogy hatása alatt a következő költeményt rögtönözte, mely jellemzi mily erős érzelmi hullámokat volt képes Reményi felkavarni a magyar nemzeti zene sajátos elemeivel még német kebelben is.

(Az életrajzot kiegészítve említjük meg, hogy a verset a Németországban igen népszerű Nikolaus Lenau (1802-1850)  magyar tárgyú költeményeinek hangulata lengi át.
Lenau versei nagyban járultak hozzá Brahms 1869-ben megjelentetett „Magyar Táncok” című sorozatának kedvező fogadtatásához. Ezek közül a  3. és 7. táncot Brahms Reményitől vette át. A 9. tánc két dallama Magyarországon már 1851-ben ismertté vált, előbb a Füredi-Bognár: 100 magyar népdal c. gyűjtemény 19. számaként, majd az 1849-ben, Travnyik János neve alatt megjelent „Makói csárdás” gyors részének 1. és 2. számaként. Bár a „Makói csárdás”-t  Rudolf Willners német zongoraművész már 1850. dec 17-én előadta Pesten, egyáltalán nem zárható ki, hogy a 9. tánc két dallamát Reményi már 1849 előtt is ismerte, hiszen a szabadságharc alatt a fél országot bejárta. A két népdal nyomán Reményi is elkészítette saját verzióját, és a 9. tánc dallamai az ő előadásában váltak ismertté Németországban. Az általa játszott változat kottája került Liszthez 1853-ban, amikor Reményi, Liszt kottásfüzetébe többek között a  3. és 7. tánc dallamát is bejegyezte. 1879-ben Reményi maga is megerősített a New York Herald riporterének, hogy „az első tíz Brahms-tánc közül három való tőle”.  
 Lenauval kapcsolatos, magyar vonatkozásként említjük, hogy gyermekkorában Óbudán kezdett hegedülni. Édesanyja Pest város főügyészének a lánya volt. Lenau mindvégig magyarnak vallotta magát, és amikor 1836-ban, a bécsi cenzúra beidézte a kancellária rendelkezésének megszegése miatt  -   mi szerint osztrák költők csak engedéllyel adhatták ki verseiket külföldön  - ,  ő magyar állampolgárságára hivatkozott, és fel is mentették. Később egy Guarneri hegedűn játszott. Rövid ideig Amerikában is élt, ahol ő játszotta először a Rákóczi indulót, és a XIX. századi magyar táncmuzsika más alkotásait. 1844-ben megőrült, és utána elmegyógyintézetben kezelték.  „Játéka egészen démonikus volt, és még az is tudta, aki sohasem hallott cigányzenét, hogy ez az, de egy Lenau előadásában”  - írta róla Dr. Zeller, a winnentali intézet igazgatója.)

„ Herrn Edouard Reményi zur Erinnerung an die Matiné ebei Herrn Hans von Bülow 30. Marz 1862.

Singen des Sturmes über die Haide,
Sausender, brausender Sturmesgesang;
Klingen des Windes in trauernder Weide,
Zagender, klagender, wimmernder Klang;
Singen des Hirten,  -  das einsam verhallende,
Klingen des Schlachtsturms,  -  das weithin erschallende
Sauseln der Blatter,
Drommetengeschmetter,
Schnauben der Rosse undHerdengelaut;
Leben und Tod mit einander verbunden,Blühende Rosen und blutige Wunden,
Alles was menschliches Fühlen uns beut:
Hab’ ich im Sang Deiner Geige gefunden,
Hab’ ich durchlebt in den köstlichen Stunden,
Wird in mir leben  -  ewig, wie heut’.

Berlin 30. 3. 1862.”

(A pusztai szél éneke
A zúgó, morajló vihar dala, 
Ez a remegő, síró, nyöszörgő hang 
Süvít át a bús legelőn,
Pásztorok magányos éneke
A csatázó vihar messze szálló hangjai,
Levelek susogása, trombiták harsogása
Lovak horkanása, a kolomp szava,
Egymásba fonódva élet és halál
Virágzó rózsák és vérző sebek,
Amit csak érezhet az ember
A hegedűd elmondta nekem,
Mindezt átéltem e nagyszerű órán, 
És mindez örökre bennem él.)

Zeneművészek és írók vetélkedve látták vendégül, és megállapították, hogy hasonló sikere talán csak Lisztnek volt Berlinben. Az osztrák követségi szálloda is megnyílt előtte, a lapok pedig magasztalták. Egyebek közt a „Berliner Musik-Zeitung” a hegedűsök fejedelmének nevezte őt. Reményi márc. 31-én látogatást tett Meyerbeernél; az ő ajánlata és az addig részesült kiváló fogadtatás utat egyengetett neki az udvarhoz. Ápr. 3-án udvari hangverseny volt, melyhez Artot Désirée énekművésznőn, Formes énekesen és Bülowon kívül Reményi is hivatalos volt. A „Hugenotta”-ábránd előadásával a legmagasabb tetszést annyira kiérdemelte,  hogy a király személyes felszólítására még ráadást is kellett játszania. Zongorán maga a hajlott korú Meyerbeer kísérte; ez oly kitüntetés amelyben régóta nem részesült senki. A hangversenyen jelen volt a badeni uralkodó herceg testvére, a trónörökös Wilhelm is, ki Reményit meghívta magához látogatásképpen. Reményi itt is mint mindenütt, magyar ruhában jelent meg. A királyi pár, a hercegek s a művészek elhalmozták dicséreteikkel. A királyhoz vacsorára is meghívták.
Ily nagyszerű előzmények után feszült figyelemmel várták ápr. 7-re hirdetett, önálló hangversenyét, melyen több jeles berlini zenész közreműködött. A műsoron volt: 1. Négyes (F-dúr, Op. 59) Beethoventől 2. Hugenotta-ábránd (közkívánatra) 3/a Romance Chopin e-moll versenyművéből 3/b Tempo di Bourrée és Double Bachtól, s végül 4. Magyar népdalok.
Egy alkalmi tudósító, „Sz. G.-n” aláírással, ki Berlinből ápr. 9-én tárca alakjában beszámolt a „Vasárnapi Újság”-nak (1862, 16. szám, reprodulálva a Zenészeti Lapok 2. évf. 239. oldalán is) így ír Reményi játékáról: ”Az a darab fa sírt, jajgatott, nevetett kezében, amint ő akarta. A nagyközönség ott ült, mint egy régiségtárból kiállított szobor-sereg, majd mozgóvá lett, mintha villanyos hatás érte volna, és végre a benyomások hatalma alatt zajos tapsokban és bravókban tört ki. Ez megismétlődött, valahányszor Reményi hallatá magát. A magyar nemzeti dalok ezúttal is megtették hatásukat. A kesergő ábránd, a játszi öröm és szilaj jókedv gyors váltakozással egy képcsoporttá olvadva, átjárta a kőkemény szíveket is.”
A berlini zenede meghívására ápr. 19-én közreműködött Beethoven nagy D-dúr miséjének előadásán a Singakademie-ben, a szólóhegedű szólamát játszván.
Reményi maga is beszámolt berlini élményeiről, nevezetesen az udvari hangversenyről és előzményeiről egy levélben, melyet ápr. 8-án írt Ábrányi Kornélhoz (megjelent a Zenészeti Lapok 2. évf. 227. oldalán). E levélben épp úgy megtaláljuk Reményi levélstílusának majdnem összes jellemző vonásait, mint a Liszthez intézettekben vagy amerikai leveleiben, melyekről összefoglalóan értekezem ezen életrajznak befejező részében, „Reményi mint művész és ember” cím alatt. Benne van játszi humora, hazafias érzülete és lelkesedése a nagy emberek és az összes művészetek iránt.

                    R e m é n y i   b e r l i n i  h a n g v e r s e n y e i 
Ily nagysikerű előzmények után feszült figyelemmel várták április 7-re hirdetett önálló hangversenyét, melyen több jeles berlini zenész közreműködött. A műsoron volt: 1. Négyes (F-dúr, 59. mű) Beethoventől. 2. A Hugenotta ábránd (közkívánatra). 3/a Romance Chopin
e-moll versenyművéből, 3/b Tempo di Bourré és Double Bachtól, s végül 4. Magyar népdalok. Egy alkalmi tudósító, „Sz. G. - n” aláírással, ki Berlinből április 9-én tárca alakjában beszámolt a „Vasárnapi Ujság”-nak (1862, 16. szám, reprodukálva a Zenészeti Lapok II. évfolyam 239. oldalán is) így ír Reményi játékáról: „Az a darab fa, sírt, jajgatott, nevetett kezében, amint ő akarta. A nagy közönség ott ült mint egy régiségtárból kiállított szoborsereg, majd mozgóvá lett, mintha villanyos hatást érzett volna, és végre a benyomások hatalma alatt zajos tapsokban és bravókban tört ki. Ez megismétlődött, valahányszor Reményi hallatá magát. A magyar nemzeti dalok ezúttal is megtették hatásukat. A kesergő ábránd, a játszi öröm és szilaj jókedv gyors váltakozással egy képcsoporttá olvadva, átjárta a kőkemény szíveket is.”
A berlini zenede meghívására ápr. 19-én közreműködött Beethoven nagy D-dúr miséjének előadásán a Singakademie-ben, a szólóhegedű szólamát játszván.
Reményi maga is beszámolt berlini élményeiről, nevezetesen az udvari hangversenyről és előzményeiről egy levélben, melyet április 8-án írt Ábrányi Kornélhoz (megjelent a Zenészeti Lapok II. évf. 227. oldalán). E levélben éppúgy megtaláljuk Reményi levélstílusának majdnem összes jellemző vonásait, mint a Liszthez intézettekben, vagy amerikai leveleiben, melyekről összefoglalóan értekezem ezen életrajznak befejező részében: „Reményi mint művész és ember” cím alatt. Benne van játszi humora, hazafias érzülete és lelkesedése a nagy emberek és az összes művészetek iránt. Így pl. midőn Meyerbeerrel az udvari hangverseny előtt nála próbát tart, s a „Hugenotta” ábránd után magyar dalainak kéziratát nyújtja át a mesternek, erről így emlékezik meg: „E pillanatban szívem , lelkem emelkedni kezdett s szívem dobogott, mintha egy válságos percre készült volna! Oh Petőfi! Oh jó nagy dicső magyar nép! Legyen szép, halhatatlan szellemed most velem  -  így sóhajték fel magamban, s elkezdtem imádkozni.”  -  Midőn pedig Meyerbeer elragadtatását fejezte ki a szép és hősies jellegű dalok felett, Reményi ezt írja: „Én pedig boldog voltam s hálát rebegtem Istenemhez, hogy nemzetem zenéjével fellelkesíthettem a világ egyik legnagyobb zeneköltőjét.”
A próba után bejárta a várost s megtekintvén remek emlékszobrait  „szép magyar dalokat énekeltem szívem mélyéből a merev szobroknak, kérvén az Istent, engedje meg, hogy legyenek már egyszer szép áldott hazánkban is oly emlékszobrok, magyar kezek által készítve.”
Midőn az udvari hangverseny estélyén a művészek gyülekezési terméből egy klasszikus stílusú lépcsőzeten halad át a királyi terembe, így ábrándozik: „Itt tudnék én hegedülni, itt tudnám elpanaszolni bús hangokban hazám s szívem fájdalmait. Minek visznek el innen tovább engemet? Lépjen ki a király e klasszikus lépcsőzetre, én majd lenn állok, játszani fogok, és az itt felállított, elfeledhetetlen győzelmi szobrok a legszebb és leglelkesítőbb hallgatóságot fogják képezni.”
Játékának hatását szerénységből nem írja le. Azt is más forrásból tudjuk, hogy berlini emlékei közé tartozik Meyerbeer arcképe sajátkezű aláírásával („kéziratával”). Egyik saját leveléből megtudjuk, hogy egy Guarnerius hegedűje már akkor volt. Némely újsághírek szerint (főleg „Zenevilág” 1891. 8. szám.) Reményi németországi körútján sikeresen hangversenyezett Münchenben, Jénában, Weimarban is, és ismét felkereste Hamburgot, de bővebb jelentések e fellépéseiről nincsenek. Május elején érkezett vissza Pestre.
Hazaérkezése után, 1862. május 12-iki kelttel levelet intéz Kubinyi Ágostonhoz, a Nemzeti Múzeum igazgatójához, melyben a március 22-én Prágában, az ottani tudósok, hírlapírók és művészek által a tiszteletére adott estélyen neki adományozott, és a Cseh- és Magyarország koronáival és címereivel díszített ezüst billikomot a Nemzeti Múzeumnak felajánlja, s megküldi (Zenészeti Lapok II. 280. l.). Ő a megtiszteltetést mint a csehek ezidőszerinti rokonszenvének megnyilatkozását a magyarok iránt értelmezi, nem pedig mint művészetének elismerését. Szóval véleménye szerint ezen ajándék nem a művésznek, hanem a magyar embernek szólt.
Mily gyorsan és alaposan változnak a népek érzelmei egymás iránt! A Bach-korszakban a Magyarországon hatalmaskodó legtöbb „Bach huszár” cseh volt. 1862-ben még Reményi fenti szereplése révén a cseh nemzet testvéri szeretetéről értesülünk. Most, a világháború és összeomlás után, a cseh nemzet ott áll Pozsonynál, Komáromnál és Vác közelében, mint egyike azon „hódítóknak”, kik ezeréves hazánk háromnegyed részét elrabolták! Quae mutatio verum!

              H o l l ó s y  -  L o n o v i c s   K o r n é l i a   b ú c s ú j a   a   s z í n p a d t ó l

A következő négy hónapot Reményi itthon töltötte. Ez időbe esik Hollósy-Lonovics Kornéliának, a Nemzeti Színház hírneves és közkedveltségű primadonnájának, a „nemzet csalogányának” visszavonulása a színpadtól. 1862. július 29-én lépett fel utólszor, és pedig Melinda szerepében. A tiszaparti jelenet után, midőn az ünnepelt művésznő a közönség határtalan lelkesedése közt megjelent a színpadon, a fővárosi s színházi művészvilág élén Reményi lépett elő, s a nemzet ajándékaképp egy értékes emléktárgyat s egy babérkoszorút nyújtott át a művésznek, kit rövid, de mélyen érzett és megható beszéd keretében búcsúztatott el. Néhány órával a színházi búcsúelőadás után egy válogatott művészi kör éjjeli zenével tisztelte meg a művésznőt, és ismét Reményi tolmácsolá beszédes hegedűjén az utolsó Isten hozzádot, ritka melegséggel és magasztos költészettel játszván néhányat azon melanchólikus népdalokból, melyeknek hallatára elszorul a magyar kebel, s úgy szeret sírni fájdalmában. (Zenészeti Lapok II. 351/2.) Az ünnepelt primadonna ilyetén ünnepélyes elbúcsúztatásának eszméje Reményitől indult ki, aki széleskörű ismeretségével s fáradságot nem kímélve a szükséges összeget néhány nap alatt összegyűjtötte (Abrányi emlékei, 284-287. l.).

            Z e n é s   d é l u t á n   W e n c k h e i m  K r i s z t i n a  g r ó f n ő n é l

Ezen művészi intermezzo idejéből megemlítendő még egy zenés délután, melyet a zeneművészetet lelkesen pártoló és szép tehetségű fiatal Wenckheim Krisztina grófnő adott Svábhegyi villájában, maga köré gyűjtve a fővárosi művészvilág képviselőit, és néhány női tagját az arisztokráciának. A grófnő Reményivel és Szuborics Manó gordonkaművésszel egy zongorahármast adott elő. Kedélyes társalgás, zene s víg pohárköszöntések között folytak le a délutáni órák, míglen beállott az est, mely teliholdjával, regényes tájképeivel, tiszta, illatos légkörével a legbájosabbak egyike, miről csak költők álmodhatnak. Az egész társaság a gyönyörű park virányain mulatott. Egy szó….egy vágy…s Reményi ott állott vonójával Isten szabad ege alatt, szemben a méla hold sugaraival s a ragyogó szemek bájos tükrével. Szívet emelőleg s meghatóan ábrándozott hegedűjén, s vele együtt az egész társaság, mely alig tudott betelni a varázshangok által előidézett gyönyörrel (Zenészeti Lapok II. 367. l.). Ez az eset pendant a Degré Alajos által leírt váci dunaparti jelenethez, s újabb bizonyítéka Reményi költői lelkületének, s a természet szépségei iránti nagy fogékonyságának.

Ú j a b b   v i d é k i   m ű u t a z á s o k  M a g y a r o r s z á g   é s z a k k e l e t i   r é s z é n
                              (1862 augusztus-szeptember és november-december)

1862. augusztus 11-én újabb vidéki műutazásra indult Reményi, melyet Magyarország északkeleti részére terjesztett ki. Fő célja volt az érintendő városokban bemutatni a magyar nemzeti zene kincseit, és hogy népünk egyszerű dalai az eszményítés által mily magas művészi színvonalra emelhetők. Útjában Szuborics Manó kísérte. Első hangversenyét Szolnokon adta augusztus 12-én, s azután sorra látogatott majdnem minden várost. Mindenfelé a legnagyobb kitüntetésekkel és diadalokkal találkozott. Pénz, dicsőség, koszorú csak úgy zápor módjára hullott mindent elbűvölő hegedűjére. Máramaros megyében a sóaknákat meglátogatván, Rónaszéken az u. n. Apafi sóaknákat fényesen kivilágították tiszteletére, s diadalívek, nemzeti zászlók, lakomák, transzparensek közepette ünnepélyesen megkoszorúzták a művészt. (Zenészeti Lapok II. 399. l.).
Különösen meleg lehetett ünneplése Mármarosszigeten. Erre következtethetünk két levélből, melyek a „Magyarország” s a „Vasárnapi Ujság” hasábjain Várady Gábor, illetve Szathmári Károly tollából jelentek meg, és a Zenészeti Lapok II. 406/7 oldalain is közzététettek.
E levelekből néhány érdekes mozzanatot emelünk ki. Az egyik levél így kezdődik: „Mi is átéltük a Reményi-mámort, minden örömével, fájdalmával. Hegedűjének varázshangja annyi örömkönnyet csalt ki szemeinkből, hogy a sírva vígad a magyar igéje valósággal tetté lőn.”
És tovább: „Reményi nem mint művész jelent meg városunkban, ő legelőször is jótékonyságának bőségszarúját öntötte ki a július 7-iki tűzvész által megkárosult szegény polgárainkra, s az épülő református templom javára. Augusztus 28-án adott hangversenye 343 forint tiszta jövedelmet adott az említett kettős célra. Mi tehát először is Reményit az embert, a hű hazafit láttuk, nem csoda, ha művészete annál tisztább, ragyogóbb színben tűnt fel előttünk. Hosszas kérelemre augusztus 31-én saját céljára adott egy második hangversenyt, mely csodálatunkat  -  ha ugyan ez lehetséges volt  -  még feljebb fokozta. Az ország ismeri Reményit, tudja, hogy hegedűje immár egy hatalommá vált, mely egyik európai kormány elismerésére sem szorult, mert előtte most egy nemzet, s rövid idő alatt a világ hajlik meg.
Ő a művelt népek szívét közelebb hozza hozzánk. Másik oldala művészete hatalmának, hogy a jótékonyságot, a művészeti és nemzeti célokat előmozdítja.”
Az első hangversenyt 80 terítékű lakoma követte. Reményi ezt az alkalmat is felhasználta a jótékonyság céljaira. Előadta a Petőfi szobor érdekében eddig történteket, mire minden felszólítás nélkül 83 forint gyűlt össze a nemes célra.
A két hangverseny közti időt a regényes vidék megszemlélésére használta Reményi. A szlatinai Khunigunda Miklós sóbányát a fenyőszálakból rakott máglyák lángjánál szemlélte, a 60 ölnyi mélységből kötél segítségével emelkedvén ki a föld színére. Lenn a bánya mélyében az óriás betűkkel megvilágított Reményi név tündöklése s a bánya teljes zenekara lepték meg. És a meglepetés nagyszerűen lőn viszonozva. A művész megragadá hegedűjét, s előbb a „Szózat”,  majd a „Rákóczi-induló” hangjait verték vissza a csillogó boltívek. Soha ennél hatalmasabb „De profundis” nem emelkedett fel az egek urához. Ez volt Reményi legnagyobbszerű hangversenye. Visk után Husztot látogatta meg, s mindenütt gyújtott a Rákóczi-induló előadásával. Összesen 8 napot töltött Mármarosszigeten és környékén. A válás nehéz volt mindkét részen. A szigetiek megtanulták becsülni és szeretni úgy a művészt, úgy az embert, valamint a hazafit. Kellemes, szerény modora és minden nyegleségtől ment fellépése mindenkit megnyert.
Van egy eperjesi levél is (Zenészeti Lapok III. 6. l.), mely szeptember 26-iki kelttel  -  írója Kubinyi Lajos  -  beszámol Reményi eperjesi sikereiről, és egy fontos eszmét pendít meg Reményi művészetének különleges jellege kapcsán. Reményi hangversenyeinek, melyeket szeptember 18-19-én tartott meg, műsora ez volt:
1.    „Pirata fantázia”, nagy ábránd hegedűre, szerzé Ernst H. W.
2.    Magyar népdalok, részben szerzé, részben átírta Reményi Ede.
3.    Nocturne (Esz dúr) Chopin-től, hegedűre átírta Reményi Ede.
4.    Magyar népdalok
5.     Ötös az „Alvajáró”-ból (mindkettőt átírta Reményi Ede) 

Ezen számok közé volt iktatva Szuborics két száma (gordonkán), és egy zongoradarab.
Kubinyi Reményivel azelőtt 10 évvel, Párizsban ismerkedett meg. Akkori mestere vagy inkább tanácsadója, egy koros olasz művész azt mondta: „A maestro (Reményi) Paganinit követi; Paganinit jól ismertem; ő tanulmányozta a zenészet minden árnyalatát; ő beszélt a madarak nyelvén és szónokolt emberi hangokkal a hegedűn, és meg vagyok győződve, hogy a maestro e téren nagyobb lesz mindenik mostani hegedűvirtuózunknál.”
Az öreg vezénylő szavai  -  így folytatja Kubinyi  -  beteltek: Reményi beszél az ő „Carneval”-jában és „Fecské”-jében a madarak nyelvén, és szónokol magyar nyelven a magyar zene számtalan kifejezésével. Szónokol népszerűen, mert a nép is megértheti. Szónokol az eszményített zene nyelvén, mint azt csupán azok érthetik, kik a nyelvet és szívet mélyebben tanulmányozták (ezért az ő Népdalaihoz mindig szeretném oda tenni, hogy „eszményített”). Szónokol az ő „Nagy hallgató magyar”-jaiban oly magasztos hangon, miszerint elmondhatjuk, hogy: „Reményi magyar zenénk jövőjét nem csupán elősegíti, de bírja is. Reményi nemcsak virtuóz, hanem zeneszerző is, és eddigi szerzeményei mutatják, hogy éppen ő van hivatva arra, hogy a magyar nép zenéjét eszményítve és kifejlesztve,  felfokozza a műzene színvonalára. Ha játékát halljuk, ismét meggyőződünk arról, hogy mily közeli kapcsolatban van a zene a nyelvvel; az egyik kiegészíti a másikat, és ketten alkotnak egy egészet, mely egész a nép sajátos érzelmi világát fejezi ki. Éppen ezért itt az ideje, hogy a magyar akadémia ne szorítkozzék a magyar nyelv egyoldalú mívelésére, hanem nyisson egy új osztályt a magyar nemzeti zenének tudományos kutatására és mívelésére. Ezen osztályba Reményit kellene meghívni mint a magyar zenenyelv leghatalmasabb szónokát., ki egyszersmind hivatott magyar zeneköltő is. Ha Reményi egyszerű létigényeit kielégítenék, mi évenként alig rúgna pár ezer forintra, bizonyos, hogy örömmel szentelné életét ezentúl a magyar zeneköltészetnek. A szervezés első munkái közé tartoznék egy zeneműtár létesítése, melyben minden ezidőszerint szétszórt valódi magyar zeneművet össze kellene gyűjteni. Most még sok értékes anyagot lehetne összeszerezni. Kubinyi felemlíti például , hogy Berzeviczy Tivadar volt alispántól 6 eredeti Csermák féle szerzeményt kapott kezéhez; ezek közt vannak verbunkosok, egy nocturne stb., mind több hangszerre írva; e szerzeményeket Reményinek adta át. Néhány évvel azelőtt pedig Bernáth Gazsi barátjának birtokán egy egész halmaz Lavotta-szerzeményt látott. Megemlíti még, hogy Patay József kezében és emlékében százakra menő eredeti, terjedelmes magyar zeneművek élnek. Ami értékes és eredeti zenemű jelenleg magánkézben van, azt mind a létesítendő zeneműtárban össze kellene gyűjteni. E művek tanulmányozásából indulhatna ki a magyar műzene fejlesztése. Bárha ezen szép és nemes indítványt a Zenészeti Lapok melegen pártolták, mégsem valósult meg, legalábbis  akkor nem.

              M a g á h o z   v e s z i   P l o t é n y i   N á n d o r t   m i n t   t a n í t v á n y t

E körútjában Reményi Munkácsot is érintvén, ott bemutatták neki Plotényi Nándort, egy tehetséges ifjút, kit vagyontalan szülei képtelenek voltak tovább képeztetni. Reményi felismervén a fiatal zenész tehetségét, őt azonnal magához vette, és elvállalta további zenei kiképeztetését. E nagylelkű tette annyira hatott a munkácsi nőkre, hogy 1862. szeptember 28-iki kelettel Reményihez nyílt levelet intéztek (Zenészeti Lapok III. 16. l.), melyben honleányi köszönetüket a nyilvánosság előtt róják le, és a többi közt így nyilatkoztak: „Vajha azon hatalmasok, kik vagyonuk feleslegét rakásra gyűjtik, kincseik halmazában gyönyörködnek, megtanulnák Öntől, miként kell a hazának ajándékot adni szellemi kincsekben.”
Reményi be is váltotta ígéretét, s ettől kezdve atyailag gondoskodott fiatal, akkor alig 19 éves tanítványáról, s intenzív zenei kiképzésben részesítette. Ennek csakhamar maga is hasznát látta, mert ekképp állandó zongorakísérője volt, még pedig olyan, aki mesterének minden intencióját ismerte, és felfogásához teljesen hozzá tudott simulni. Plotényi körülbelül 15 évet töltött Reményi kíséretében, s csak akkor vált meg tőle, midőn megnősült. Erről még lesz szó annak idején.
E körútról megemlítendő még, hogy Reményi Bánrévéről, hol mint báró Vay Alajos vendége időzött, szeptember 25-én kirándult az aggteleki barlangba, szeptember 26-án ellátogatott Hanvára Tompához, és szeptember 27-én Putnokon adott hangversenyt. November 25-én újabb hazai körútra indult. Mielőtt elindult, egy igen szép és értékes olasz hegedűt ajándékozott a debreceni zenedének. Mindenekelőtt az ő kedvelt Eger városába ment ismét, ahol ő rendszerint a ciszterciták rendházában szállt meg; hálás emlék kötötte őt a rendhez, melynek gimnáziumába járt volt. A rend is mindig a legnagyobb vendégszeretettel fogadta. Egri működéséről Zsasskovszky Endre egy 1862. december 6-án kelt levélben számol be (Zenészeti Lapok III. 85. l.). Eszerint Reményi Egerben két hangversenyt rendezett, november 30-án és december 2-án. Az első hangverseny műsorát a Piráta ábrándtól eltekintve, csupa  magyar zeneművekből alkotta. Köztük volt Lisztnek egy rapszódiája is, melyet Plotényival együtt adott elő, valamint saját Rákóczi-átirata. A második hangversenyben, mely jótékony célú volt, Mendelssohn hegedűversenyét, saját mazurkáját („quasi fantasia”), az „Alvajáró” ötösét, változatait a „Velencei carneval” felett, és magyar népdal-átiratokat játszott. Közben Plotényi egy önálló zongorarészletet adott elő, és különben a zongorakíséretet is ellátta. A levélíró megjegyzi, hogy a most előadott művek közt több olyan is volt, amelyeket már két évvel azelőtt is hallottak Reményitől. A második hangverseny fénypontját Mendelssohn koncertje képezte, sajnos a művész e remekművet csonkítva adta elő, amennyiben az első részét kihagyta. (Akkoriban Reményi, nem tudni mi okból, mindig csak a második és harmadik részt adta elő.) A magyar dalok előadására nézve megjegyzi, hogy véleménye szerint nem található még egy hegedűművész, ki vele e részben a versenyt kiállaná. A rapszódiára nézve megjegyzi, hogy a nem éppen háládatos mű alkalmat adott a művész szokatlan mérvű erejét, technikáját, és kitartását kitüntetni. Véleménye a fiatal Plotényi zongorajátékáról az, hogy már most is sok jó tulajdonsággal bír, mely a magasabb kiművelés biztos alapjául szolgálhat.
Egerből Miskolcra, szülővárosába ment művészünk. Ottani szereplését Szénfy Gusztáv írja le egy december 7-én kelt levelében (Zenészeti Lapok III. 94. l.). Itt Reményi három hangversenyt adott (december 4-én, 6-án és 7-én) a Nemzeti Színházban; mindhárom hangverseny tiszta jövedelmének felét jótékony célokra ajánlva fel. Szénfy Reményi játékát így jellemzi: „Már tisztelet, becsület, én is hallottam néhány virtuózt játszani, de azzal a passióval, mint Reményi, ki mindenkit magával ragad, még sohasem hallottam. Ez a passio oly sajátsága Reményinek, amelyet csodálni kell, s amellyel felette ritkán találkozhatni az annyira elgépiesedett művészi világban. Különösen kiemelendő Reményiben a magyar népdalok előadását illetőleg, hogy mennyire képes ő felfogni azok kiváló jellemét, délceg hősiességét. Midőn az „Ezt a kerek erdőt járom én” népdalt játssza, nekem úgy rémlett, mintha egy kis király lépegetett volna el hetykén előttem. Vagy midőn magánkörben, hol Bach néhány művét hallám tőle remekül előadni, előadá az „Attila”, „Lehel”, „Árpád” féle magyar népdalt, én valóságos magyar huszárt, száguldó paripán, villogó karddal láttam magam előtt. Most láthatja, hallhatja mindenki, gyakorlatilag, hogy milyen irtózatos torzképeket csinálnak a cigányok zenénkből. Mert nem él most Petőfi, hogy a Te varázs szellemi énekeiden fellelkesülve, Téged hozzád méltóan dicsőíthetne. Ő Reád ismert volna, hogy te magyar virtuóz vagy.
Hogy ezen körútján még más városokat is érintett volna Reményi, arról nincs hír.

                       1 8 6 3.  HANGVERSENYKÖRÚT  OLASZORSZÁGBAN

Az 1863. év egy részét egy nagy hangversenykörút tölti be, melynek folyamán Reményi beutazta Észak-Olaszországot. Február 10-én indult el Plotényivel. Velence után Páduába érvén, ott oly meleg fogadtatásban részesült, főleg az ott tartózkodó magyarok részéről, hogy szándéka ellenére több napot töltött ott. Két zsúfoltan látogatott hangversenyt adott az ottani Teatro Sociale-ban. Taps és egyéb kitüntetés nem hiányzott. Velencében, bár az ott lakó magyarok kiváló vendégszeretettel látták, hangversenyt ezúttal nem tartott. Ezután Milánóban március 1-én lépett fel a „Scala” színházban. A lapok külön tárcacikkben ismertették egyéniségét. E hangverseny előtt Belgio-Joso hercegnél játszott egy fényes estélyen, a legmagasabb körök előtt. Akkoriban Helfi Ignác hazánkfia, kiváló hírlapíró és az akkor száműzetésben már Olaszországban élő Kossuth Lajos meghitt barátja, lelkes híve és munkatársa Milánóban élt, és a magyar ügy propogálására egy „Allianze” című lapot szerkesztett. Helfi Reményi tiszteletére szintén fényes estélyt rendezett, melyre a milánói sajtó képviselői hivatalosak voltak. Reményi nagy tetszés mellett játszott, s különösen magyar darabjaival nagy lelkesedést keltett. A „Scala” színházban még egy hangversenyt adott, és a „Carcano” színházban is fellépett egyszer, mindenkor zsúfolt ház előtt. Milánóból Torinóba ment; ottan először ama fényes hangversenyben lépett fel, melyet a torinói előkelő hölgyek
rendeztek a lengyelek javára. Reményit itt is lelkesedéssel fogadták. A torinói lapok dicséretekkel halmozták el, szintúgy, mint a milánóiak. Torinóban Reményi súlyosan megbetegedett, s csak majdnem három hét múlva épült fel. A következő város Genova volt. Ott április 27-én Velle művésszel egyetemben hangversenyt adott a Carlo Felice színházban, mely ez alkalommal zsúfolásig megtelt. Különösen „Hugenotta” ábrándjával, magával ragadta a lelkesült közönséget. Genovai hosszas időzéséről, mely művészi eseményekben és benyomásokban rendkívül gazdag, alább közölt olaszországi leveleiből fogunk többet megtudni. Később Modenában hangversenyezett, szintén kiváló sikerrel. A lelkesedés általános volt és a leghízelgőbb kitüntetésekben részesült. Május végén Pármában lépett fel; e köztudomásúlag felette szigorú ítéletű városban szintén lelkesedésbe hozta a közönséget. Még Ravennát érinté, s aztán még egyszer Milánót, ahol még két hangversenyt adott. Laura Rossi, a milánói conservatorium igazgatója felszólítá, hogy íBeethoven híres és szerfelett nehéz „Posthumus” vonósnégyesét adja elő. Ezen előadásra a conservatorium hegedűsei mind meg voltak híva. Ugyancsak Milánóban, június 15-én, a zenede vizsgáján megjelenvén, ünnepélyesen és kitüntetőleg fogadtatott. A beállott forróság miatt körútját nem folytathatta, de már akkor tervbe volt véve, hogy a jövő ősz beálltával, körútját kiterjeszti Közép- és Dél-Olaszországra, valamint Nizzára is. Az olasz lapok általában nagy elismeréssel és magasztalással írtak Reményinek nemcsak játékáról, de egyéniségéről, és jótékonyságáról is, mellyel Itáliában éppúgy hozzájárult emberbaráti célok gyámolításához, mint hazájában.
Így például a pármai „Patriota” című lap a következő esetet említette meg: Egy délután a pármai vak zenészek szokás szerint a „Posta”-hoz címzett fogadóban egybegyűltek, és zenélni kezdtek, midőn egy ajtón egy úr lépett ki hallgatásukra. Ez Reményi volt, ki az első darabot végighallgatván, az egyik vak zenész kezéből kivette a hegedűt, és általánosan ismert művészetével játszani kezdett rajta. A vendégek a hegedűszóra mind kijöttek a szobákból, és a híres magyar játéka feletti elragadtatásukat tapssal fejezték ki. Ekkor Reményi fogott egy tányért, és körülhordozta a hallgatók közt. Frissében jó csomó pénz jött össze, mit Reményi a vak zenészeknek adott át. Reményi jó szívének ilyen impulzív megnyilatkozásaival már többször találkoztunk Magyarországon, és találkozni fogunk még Amerikában is.
E nagy körútról, mellyel saját hírnevét és a magyar művészet elismerését egy új országra terjesztette ki, csak július 6-án érkezett vissza Budapestre. Hazautazás közben is talált alkalmat a jótékonyság gyakorlására. Csáktornyán arra kérték fel, hogy az éppen akkor leégett Szavszkovec helység kárvallottai számára hangversenyt rendezzen. Reményi azonnal késznek nyilatkozott, és a rögtönzött hangverseny eredménye 163 forint volt, mely összeg másnap a leégettek közt kiosztatott. Jellemzi továbbá Reményi nemes szívét egy nyilvános elismerés, melyet még Milánóból, június 10-én küldött meg a hazai lapoknak, közzététel végett. Ebben Reményi nyilvánosságra hozza, hogy a Pesten élő Brandl Károly nevű magyar hegedűkészítő oly kiváló az ő szakmájában, hogy kitűnt volna még Cremonában is, ha a 18. század elején élt volna. Reményi Magyarországba érkezve, megismerkedett Brandl-lal, s meggyőződvén kiváló képességeiről, 1862 augusztus havában vett tőle egy hegedűt, melyet Brandl sajátkezűleg a híres Antonio Stradivárius cremonai hegedűkészítő mintája szerint készített el. Brandl becsületesen megmondá, hogy kezdetben durva hangja lesz, de pár hónap múlva meg fog javulni, s idővel épp olyan jó lesz, mint Reményi kitűnő Guarnerie del Gesu hegedűje, melyet Londonban 2100 pengő forintért vett, s mindig kedvenc hegedűje volt. Brandl állítása beteljesedett. A hegedű hangja egyre erősebb lett, és jelenleg (1863 június) épp olyan csengő, tiszta és édesded, mint a Guarneriusé. Reményi Itáliában minden hangversenyén a Brandl féle hegedűn játszott, s a zenészek bámulva kérdezték, hol szerezte ezt a csodálatos Stradivárius hegedűt? Alig akarták elhinni, hogy a hegedű nem Cremonában, hanem Budapesten készült, és nem 150 éves, hanem csak egy éves. Mindezt Reményi hazafias büszkeséggel hirdette Olaszhonban. Így végzi elismerését: „Íme fogadja Brandl Károly művész-barátom jobbomat és nyilvános hálámat, és egyszersmind arra kérem őt, hogy készítsen mentől több ilyen csudahegedűt, és legyen meggyőződve, hogy valamint kedvenc Guarnerius hegedűmtől, úgy az övétől sem akarok többé az életben megválni.”
Reményi 5 havi olaszországi műutazásának művész-élményeiről és benyomásairól maga számolt be a nyilvánosság előtt, ismét levélformában. Ezek „Reményi Ede olaszországi levelei” címen, Ábrányi Kornélhoz intézve, a Zenészeti Lapok III. évfolyamának 38. 39, 4o, 41, 42, 43, 44, 45, 49. és 50. számában, folytatásuk pedig a IV. évf. (1863-64) 4.és 12. oldalán jelentek meg, azonban csonkán maradtak, mert az utolsó, 5. levéllel a magának kitűzött, túl terjedelmes tárgyat ki nem merítette. Bővebb ismertetésük mindenképpen megokolt, mert e levelek éles világot vetnek Reményi művész mivoltára. Még pregnánsabban mint eddigi leveleiből, kitűnik az, hogy Reményi igazi és nagyszabású művészember volt, vagyis olyan, aki az összes művészeteket mint egy szerves egészet fogta fel, melynek a zene csak egyik része. Ennek megfelelőleg, e levelekben nemcsak Itália zenei viszonyairól, hanem a többi művészetek ottani álláspontjáról is szó van. Reményi saját szerepléséről csak úgy mellesleg szól. A művészi exaltatio, melyet Itáliának különösen renaissancekori műemlékei benne keltenek, lelkesítőleg hat az olvasóra is. Érezzük, mi jól érezte itt magát Reményi, hol művészi remekművek folyvást új és új ingereket keltettek benne, melyek saját művészetének gyakorlására is impulzív módon hatottak. Éles szemmel kíséri a jelenkor művészi fejleményeit is.
Első levele Ferrarából, 1863. június hóban kelt. Mottóját Petrarcától kölcsönzi: „E naufragar mi ’é dolce in questo mare”, mivel találóan jellemzi a boldogságot, mely őt a művészetek eme hazájában eltölti. Közel négy hónapja van Olaszországban. Velence, Pádua, Vicenza, Milano, Torino, Alessandria, Genova, Parma, Piacenza, Reggio, Bologna és Ferrara  -  ezek voltak a városok, melyeket eddig bejárt. A magyarság hírnevét mindenütt terjesztette, s hazánknak erejéhez mérten barátokat szerzett. Sok dicsőt és szépet tapasztalt. Most csak egynéhány dolgot emel ki, mert szándéka az, hogy összes olaszhoni tapasztalatait könyvben adja ki. Ezt a tervét éppoly kevéssé hajtotta végre, mint az élete vége felé megfogamzott azon tervét, hogy vázlatos, és az egész világ ismeretére kiterjedő tapasztalatait egy nagyszabású műben foglalja össze. Hányatott élete, küzdelme a mindennapi életért soha annyi contemplátióra (elmélkedésre) időt nem hagyott, amennyi az ilyen mű megírásához szükséges.
Itália a szépművészetek minden ágában ragyogó géniuszokat mutathat fel. Zeneköltőinek majdnem beláthatatlan sorából csak Palestrina, Cimarosa, Zingarelli Leo, Guido d’Arezzo, Padre Martini (Mozart mestere), Pergolese, Jomelli, Durante, Allegri, Cherubini, Marcello, Bellini, Rossini, Donizetti neveit említi fel. Hogy mily termékenyek voltak e szerzők, és hogy mily gazdag művészi kincsesbányát képeznek műveik, arról fogalmat nyújt az adat, mely szerint csak a bolognai könyvtárban több mint 23.000 miséskönyv nagyságú, pompásan bekötött zenemű létezik, a pármaiban 15.000, a modenaiban pedig 13.000 kötet. Mennyi lehet Rómában?
Leírását a képzőművészetekkel kezdi, s csak a „Juppiter Tonans”-okat fogja említeni. Nagy építészek: Michelangelo (a római Szent Péter kupolája). Vicenza nagy építésze volt Palladio. Fő művei: Teatro Olympico és a régi városháza , a Palazzo della Regione rozzant épületére épített, zseniális „Camiccia di Palladio”, melynek keletkezési történetét részletesen elbeszéli. Elsősorban ugyan az olasz zenéről, zeneköltőkről és zenetudósokról akar szólni, de mivel úgy véli, hogy a művészet bármilyen ágának tisztességes kiviteléhez általános műveltség, és főleg a szépészet tanulmányozása elkerülhetetlenül szükséges, azért nem találja helyén kívüli dolognak, a Zenészeti Lapokban a szépművészetekről értekezni. Helyzete mint művészé, kiváltságos volt; rajta volt, hogy a művészetek és műipari ágak megértéséhez nemcsak a maga laikus esze után induljon, hanem hogy bejusson oly emberek társaságába, kik mindezeket alaposabban értik. Ezen kitűnő szakemberek irányításával a szépművészeteket forrásuknál tanulmányozhatta. Rövid áttekintést nyújt ezután az ókori klasszikus művészetről, és annak felújításáról: a renaissance-ról, mely Dantéval kezdődik. Kitér Itália természeti szépségeire is. Elsőbben Genovát említi, melynek éghajlata különösen áprilisban és májusban az elképzelhető legkellemesebb. Ő éppen ezen évszakban, közel egy hónapot töltött ott. Genova a virágok, keleti növények, márványpaloták és művészi kertek városa. Elmeséli, hogy a Palazzo Doria egyik kapu-kopogtatóját, mely Benvenuto Cellininek egyik remekműve, egy angol utazó, mert Doria herceg nem akarta neki eladni, ellopatta. Ezt Reményi felhasználja a kontinensen utazó angol típusának jellemzésére.
Benső viszonyba lépett Angelo Marianival, a Carlo Felice színház karnagyával, ki kiváló zenész, komponista és dirigens; fiatalsága dacára már elismert tekintély Olaszországban. Reményi megismertette Marianival nemzeti zenénket, melyet eredetisége és szépsége miatt nagyon megkedvelt. Reményi Mariani közreműködésével három hangversenyt adott a színházban, amire nagyon büszke, lévén Genova Paganini szülővárosa. Legérdekesebb genovai élménye az, hogy második hangversenye után a sindaco (polgármester) meghívta a városházára, hol felnyitották azt a faliszekrényt, melyben Paganini arcképe függ, s ahol üvegharang alatt Paganininek híres Guarnerius hegedűje van elhelyezve; a pecséteket feltörték és átadták emlékül Reményinek; azután felszólították Reményit, hogy vegye kezébe a híres hegedűt. Ez nagy kitüntetésszámba megy. (Felemlítem, hogy mikor 1908-ban magam is Genovában jártam, és ott megtekintettem Paganini hegedűjét, a városi szolga spontán felemlítette, hogy Reményi volt az utolsó művész, kit e kitüntetésbe részesítettek.)
A második levél Pármából, szintén júniusi kelettel van írva. Bevezetésképp Firenzéről ír, nevezetesen az ott mutatkozó zenei irányról, mely sokat ígér. Valóságos újjászületésről van szó, mert a zeneköltészet Mozart óta nagyon hanyatlott Itáliában, és más országok, főleg Németország, túlszárnyalták. Firenzében egy „Boccherini”-négyes társaság alakult két éve, és már több mint 1600 tagja van az országban. Évenkint 10 nyilvános klasszikus négyes-előadást tartanak, s hazai új négyesek szerzésére díjakat tűznek ki. Más olasz városokban is alakultak ilyen négyes társaságok, melyek összeköttetésben működnek a filharmonikusokkal. Így a zeneművelés Itáliában új virágzásnak indult. Reményinek ez alkalmat ad kitérni a magyar zenei viszonyokra, melyek igen alacsony színvonalon állnak. Rendkívül sok a naturalista nálunk, de a képzett zenész kevés. Pedig a magyar nemzeti zene nagyszerű anyaga volna a kiművelésre. Egyetlen művészi intézetünk a Nemzeti Színház, de az is tesped, mert nincs kapcsolatban egy nagyszabású conservatóriummal, hol drámai és zenei téren új erőket képeznének ki, és a zenét rendszeresen, tudományosan mívelnék. Majd az olaszországi színházi viszonyokról szól. Minden kis városnak van olykor több színháza; erre sok pénzt fordítanak. Ismerteti a staggione-redszert, ír az olasz színházi közönség viselkedéséről, a nagy lármáról, ami az operaelőadásokon csak akkor szünetel, ha egy kedvelt részlet következik. Ezért szorongó érzet fogta el, mikor a milánói Scala színházban fellépett. Azonban csendben hallgatták meg, mert kíváncsiak voltak rá, és nem fütyülték ki, mert nem ejtett gixert.
Harmadik levelét Milánóból küldi július hónapban. Ebben az olasz nép zenei hajlamát jellemzi, és a színházi viszonyokról ír. Az olasz általában éneklő nemzet, neki mindenekelőtt szívhez szóló dallam kell. A bonyolult hangszerelést nem szereti. Egyik olasz zenész barátja már Donizetti „Lucia”-jának hangszerelését is túlzottnak vélte. Mit szólna ő a „Lohengrin”-hez, vagy a „Bűvös vadász”-hoz? Ez az előszeretet művészi tökélyre vitte az énekelőadást. Azonban a Wagnertől kiinduló új irány már itt is érezteti hatását. Verdi két utolsó dalműve: „Ballo in maschera” és a „Forza del destino” már sok érdekest mutat a harmónia, a hangszerelés, hangszínezés és kidolgozás tekintetében. Verdi zsenijétől még sokat várhatni, különösen mert már vagyonos, és nem kénytelen sokat írni. Rossini is óriási újítást tett „Tell Vilmos”-ával. Nemrég Milánóban egy zenekar nagy tetszéssel adta elő a „Lohengrin” harmadik felvonásának epithalamiumát (nász-zene). Az olasz színházi zenekarok igen nagyok. Ha jó a karnagy, szép előadásokat lehet hallani. A műtánc hagyományos módon műveltetik; minden nagyobb színháznak megvan a maga tánckara és balettiskolája. Ízléstelen szokás azonban, hogy a balettet betoldják az operák utolsó felvonása elé; hangulat, illúzió elvész ekképp. Szól még a színházak magas fejlettségű berendezéséről. Mily szegényes ellenben a mi Nemzeti Színházunk! De csak iparkodjunk, vasakarattal elérhetjük a külföldet.
Negyedik levelében Reményi párhuzamot állít fel a festészet és a zene fejlődésében, és rámutat arra, hogy e fejlődés szerves és folyamatos; gyökerével visszanyúlik a múltba. Nincs ember, aki elmondhatná: ezt én teremtém a semmiből. Az alkotó művész csak átveszi elődei tudását, s ha igazi tehetség, tovább fejleszti. Eleinte a művészet merev, dogmatikus formákban mozgott, csak lassanként szabadulva fel béklyóiból érte el a renaissance alatt a kifejezés szabadságát, tökélyét. Reményi ezt a festészet terén a még bizánci stílben festő Andrea Rico-tól Leonardo da Vinci, Michelangelo és Raffaelo triumvirátusáig mutatja ki, amint ezt különösen a firenzei Degli Uffizi galériában követhetni fokról fokra. A zenében pedig a Gregoriánus ének mint a bizánci Szent András féle cantica alkalmazása  jelzi az első fokot, a merev, monoton formaságot, mely talán az ógörög zene egyetlen s csekély maradványa. Mert hihetetlennek véli, hogy a régi görögök, kik a művészet minden ágát tökélyig fejlesztették, éppen a zenében csak a primitív fokot érték volna el. Guido di Arezzo a 11. században tökéletesítette ugyan a skálát, de a Gregoriánus ének maradt. Luther tette az első lépést az egyéni kifejezés felé, fejlesztvén a chorálokat. De utána a protestáns egyházi zene dogmatikusan megmerevedett. Ellenben a katolikus Palestrina volt az, aki a Gregoriánus éneket egyszerre nagy lépéssel előre vitte (16. század). Ugyanakkor, mikor a festészet már hanyatlott, a zene hatalmas fejlődésnek indult. Monteverdi a zene Giotto-ja; ő a hetes hangzat használata által megadta a zenének azt a kifejezést, mely által létrejött a zenedráma. E korszaktól kezdve a zene gyorsan és szabadon fejlődött. A 18. században az olasz zenének már ilyen korifeusai vannak: Marcello, Scarlatti, Porpora, Pergolese, Cimarosa, a német zenének pedig Handel, Bach, Gluck, Haydn, Mozart, Beethoven. És a zene most is, a 19. században folyvást halad, főleg a poliphonia terén s nem lehet még sejteni sem, hogy mikor éri el a fejlődés netovábbját. (Mily prófétikusan látta Reményi a zenefejlődés korlátlanságát! Pedig ő még nem ismerte Strauss Richárdot, Debussyt, Rachmaninoffot, Sibeliust, Bartókot, Kodályt, stb.)
Az 5. levélben azzal a kérdéssel foglalkozik Reményi, mikor nemzeti jellegű valamely művészet, és mikor, miképp változik át általános, minden nemzetbeli mívelt ember által érzékelhető formákká? Akképp, ha eszményítvén a nemzetit, azt párosítani tudja a szépészet általános törvényeivel. Ezt a fejlődést mutatja például a görög szobrászat. Más szóval, ha a művész a nemzeti jellegnek általános és tökéletes emberi kifejezést tud adni, akkor az az egész emberiség sajátjává lesz. Ez áll a zenére nézve is. Így a 18. század nagy olasz zeneírói mind az akkori olasz népdalból indultak ki. Scarlatti műveiben a nápolyi, Pergolese szerzeményeiben a szicíliai, Marcellónál a velencei népdal jelenik meg olyképp, hogy a rövid népdallambeli elemek tágabb műformákat öltenek. Itt a népzene műzenévé válik, de megtartja nemzeti voltát, s népies marad, olyannyira, hogy Cimarosa, Donizetti, Rossini, Bellini stb. operái a mai népzenét alkotják, a nép száján hangzanak. A költészet terén hasonló jelenség Petőfi és Burns, kik a népdalból indultak ki, s azt művészi magaslatra emelték. A népies költészet tehát alkalmas kiindulási pont; magában hordja a művészi szépség minden csíráját.
A 18. századba  a zene igazi hazája Itália volt. Így például Mozart Bolognában, Padre Martinitől tanulta a zeneszerzést. Ezért az ő operáin is megérzik az akkori olasz dalmodor. Csak a „Don Juan”-nal tért el ezen modortól.
Handel, Gluck és sok más zeneköltő is Itáliában tanultak. Kivételt képez Bach. Ezért nem csoda, hogy az olaszos zenei modort az akkori német komponistáknál is feltaláljuk.

  WAGNER RICHÁRD  KÉT  PESTI  HANGVERSENYE  1863  JÚLIUS HAVÁBAN.  REMÉNYI  MEGLÁTOGATJA  WAGNERT  PENZINGBEN

Reményi éppen jókor érkezett haza, hogy részt vehessen Pestnek nagy művészi eseményén, Wagner Richárd két hangversenyében, melyeket Pesten, meghívásra, 1863 július végén rendezett. Wagner akkor a Bécs melletti Penzingben élt visszavonultan, teljesen zenés drámái alkotásának szentelve magát.
1842 óta, mikor a  „Rienzi”-t először adták elő Drezdában (okt. 20-án), még pedig óriási sikerrel, s midőn Wagner ezen első operáját rövid időn belül követte ugyancsak Drezdában a „Bolygó Hollandi” (1843. jan. 2.), és a „Tannhauser” (1845. okt 19.) bemutatója, Wagner hírneve csakhamar egész Európában elterjedt. 1863-ban a zseniális reformátornak már Magyarországon is voltak lelkes hívei, akik közül csak Mosonyi Mihályt, és Ábrányi Kornélt, a Zenészeti Lapok vezető embereit említjük fel.
Természetes, hogy az utóbbi szaklap szívós propogandát fejtett ki Wagner, és műveinek érdekében, amire akkor még nagy szükség volt, az újszerű zenés drámának sok lévén még az ellensége. 1853. december 8-án adta elő a pesti Filharmoniai Társaság a „Tannhauser” nyitányát először, azután a „Lohengrin” néhány részletével is megismerkedett a magyar közönség, sőt 1862. március 6-án magát a „Tannhauser” dalműt is színre hozta Winter, a Pester Stadttheater élelmes igazgatója. Mindazonántal, Wagner sajátos művészete még újságszámba ment, és a „Lohengrin” utáni drámák, nevezetesen a „Tristan és Isolde”, a „Nürnbergi mesterdalnokok” valamint a „Nibelung gyűrűje” a nagyközönség előtt teljesen ismeretlenek voltak. A magyar wagneristák, köztük Reményi is, felhasználták tehát a kedvező alkalmat, hogy Wagner huzamosan hazánk közelében időzött, arra, hogy hivatott részről, nevezetesen a Nemzeti Színház vezetősége részéről hivatalosan meghívják Wagnert, hogy Pesten saját vezetése alatt zenekari hangversenyeket rendezzen, kizárólag saját drámáinak zenéjéből. Az akció sikerrel járt. Wagner a meghívást elfogadta, amiben Mosonyinak és Reményinek kedvező információi működtek közre; lejött Pestre, és itt két nagyszabású hangversenyt rendezett a Nemzeti Színházban, amelynek tetemesen megerősített zenekarát ő személyesen vezette. E hangversenyek július 23-án és 28-án mentek végbe, és a magyar  wagnerizmus történetében fontos fordulópontot képeznek.
A magyar wagnerizmus történetéről Haraszti Emil kitűnő művet írt „Wagner Richárd és Magyarország” címmel, mely a Magyar Tudományos Akadémia könyvkiadó vállalatának új évfolyamában (1914-1916) jelent meg, és az 1916-ik évi illetmény második kötetét képezte. E mű 2. és 3. fejezetében úgy a pesti két hangverseny, mint annak előzményei és fejleményei részletesen le vannak írva. Megemlíti Reményi szereplését is e mozgalomban. Minthogy azonban Haraszti műve jelen életrajz olvasóinak nem áll rendelkezésre, e szereplést röviden leírjuk, kiegészítvén Haraszti leírását a Zenészeti Lapok egyidejű adataival, és egybevetve Glasenapp Wagner-életrajzával, valamint Wagnernek önéletrajzával („Mein Leben”).
Reményi a maga lelkesült, exaltált módjával rendelkezésére bocsátotta magát a Wagner-ünnepség rendezőinek. Hiszen tudjuk hogy ő, főleg a Liszt környezetében, Weimarban töltött évben, rajongó híve lett a Wagnerral meginduló zenei és drámai reformműnek. Arra is emlékezünk, hogy 1853-ban Liszttel és a Murlokkal Baselban meglátogatta az akkor száműzött mestert. Azóta is saját működési körében részt vett a Wagner-propogandában, különösen a londoni időzés alatt. A többi közt átiratokat készített a Wagner-féle művek egyes részleteiből, hegedűre és zongorára, és azokat hangversenyei műsorába felvette. Legtöbbször játszotta Elsa nászmenetét a Münsterbe („Lohengrin”), melyre nézve a Zenészeti Lapok 1864. évf. 4. száma megjegyzi: „E mű a legsikerültebben átdolgozott hegedűátiratok közé tartozik, mellyel Reményi mindenkor varázshatást fog eszközölni.”
Midőn Wagner Pestre érkezett, Reményi felhasználta az alkalmat, hogy tíz év előtti ismeretségét felújítsa, és azonnal elment hozzá, felajánlván neki közreműködését hangversenyeiben. Wagner ezen művészi szolgálatkészséget nem fogadta el, kijelentvén, hogy barátait a közönség közt, és nem a zenekarban szeretné látni. Reményi a második hangversenyhez ismét felajánlotta közreműködését. Wagner ezt most szívesen elfogadta, és Reményi ott hegedült Plotényivel együtt, a zenekari hegedűsök utolsó sorában. A Zenészeti Lapok (III.54.) hozzáteszi: „Ilyenkor látszik, hogy ki hordja szívén a valódi művészetet.”
Wagnert megérkezésétől kezdve lelkesen, valódi magyar temperamentummal ünnepelték, mint egy új művészi eszme immár világhírű bajnokát. Ezen ünneplések mérve különösen az első hangverseny nagyszerű sikere után még fokozódott. A pesti közönség Wagner zenéjét azonnal megértette; hamarabb tehát, mint a legtöbb német városé. A Filharmonikus Társulat első hangversenye után a magyar wagneristák már szilárd phalanxá voltak tömörülve, és szívós propogandával készítették elő Wagner diadalát. Wagner volt tehát most a nap hőse. A lapok, különösen a Zenészeti Lapok behatóan ismertették életét és működését. Még Coronini gróf, Magyarország katonai főparancsnoka is meghívta őt Budára, vendégül a Sándor-palotába (július 22-én), amely előtt a téren 7 katonai zenekar adott elő részleteket Wagner műveiből. Ugyanaznap este Wagner a híres császárfürdői bált látogatta meg Reményivel együtt, hol a fővárosi társaság színe-java, és egy sereg angol és francia volt jelen. Mulatság közben, mely nem tehetett valami harmónikus benyomást Wagnerre, mert egyszerre húzták és táncolták a keringőt és a csárdást. Egy kereskedő, ki talán a zeneértő szerepében akart tetszelegni, odalépett Wagnerhez, és elkezdett neki hálálkodni. Mikor a nagy mester megkérdezte, vajon magyar-e, azt felelé, hogy születésre nézve igen, de a sok külföldi tartózkodás szinte elnémetesítette. Reményi ezután találó választ adott a muzsikafinak: „Ugyan kérem, hagyjon fel az ilyen beszéddel. Wagner úrnak éppen nem mond valami kedves dolgot, s aztán nem elég az ő hátán az az ötvenmillió német, minek akarná ön azok számát még csak eggyel is szaporítani?”
Az első hangverseny jelentőségét Reményi is méltatta hírlapilag, még pedig a „Hon” július 26-iki és 28-iki számában. A sajtó hangulatáról Wagnert Reményi tájékoztatta, ki Ábrányival együtt gyakran felkereste az „Angol királynő”-beli szállásán. A mester mindenről a legnagyobb megelégedéssel vett tudomást. A második hangverseny utáni napon, július 29-én, Wagner tisztelői búcsúvacsorát rendeztek tiszteletére, a Lövölde helyiségeiben. Óriási cigánybanda fogadta a Rákóczi-indulóval. Vacsora közben  -  ahol Wagnert több talpraesett pohárköszöntővel méltatták, és Wagner, válaszában rendkívül érdekesen ismertette művészi céljait  -   a cigányzenekar játszott. Ez nem nagy élvezetet szerezhetett Wagnernek, ki a cigányokat, Liszttel ellentétben, ki nem állhatta. Ábrányi meséli, hogy Wagner ideges lett, ha cigánymuzsikát kellett hallgatnia. Azt mondta, hogy olyan hatása van reá, mintha tízféle nyelven egyszerre beszélnének hozzá. A zenészeti plasztika keresztre feszítésének nevezte a cigányok játékát. De annál nagyobb gyönyörűséggel élvezte a magyar dalt nem cigányzenekartól. Pesti időzése alkalmával kereste az érintkezést művészeinkkel, méltányolta zenei törekvéseinket, s Reményi révén megismerkedett a magyar zeneszerzők alkotásaival is. Általában nagyra hivatott jövőjűnek tartotta nemzeti zenénket.
Wagner július 31-én utazott el Pestről. Távozása után meglehetősen heves vita indult meg Arany János lapja: a „Koszorú”, és a Zenészeti Lapok közt. A vitát Bartalus Istvánnak, az igen komoly magyar zenetudósnak alapos tanulmánya indította meg, mely Wagner művészetéről a „Koszorú”-ban (1863. II. félévének 5. 6. és 7. számában) jelent meg, és amelyhez Arany János maga  -  ki nemcsak zenebarát, de zeneszerző is volt, és Wagner elméleti írásait jól ismerte, zenés drámáit azonban még nem  -  egy megjegyzést írt. Ebben nem jósol nagy jövőt a zenés drámának, mert a szavalati drámával képtelen versengeni, viszont az operaformát megbénítja. Ugyane folyóirat augusztus 2-iki számában Gyulai Pál megtámadja azokat az írókat és művészeket, kik a Nemzeti Színház intendánsa ellen egy memorandumot írtak alá, melyben Wagner zenés drámáinak előadását sürgetik a Nemzeti Színházban. Megtámadja többi közt Reményi Edét, ki a Zenészeti Lapok ugyanazon számában magasztalja az olasz operazenét, és nevezi Wagner zenéjét egyedül igaznak. Reményi az augusztus 9-iki számban válaszol Gyulainak, s kérdi: hogy nem lehet-e az olaszok mostan ébredező zenéjének szebb jelenségeit dicsérni, amiért Wagnert tartja a legigazabbnak? Ugyane számban válaszol Gyulai, és fenntartja állítását. Végül, az augusztus 16-iki számban, Reményi viszontválaszával, az ő részéről befejeződik a vita.
Wagner Penzingbe érkezve, augusztus 1-én igen szép köszönő levelet intézett Radnótfáy Sámuel intendánshoz, melyben köszönetét fejezi ki meghívásáért, fogadtatásáért és azon támogatásért, melyben a Nemzeti Színház egész zenészeti személyzete részesítette, minek köszönhető, hogy a magyar főváros fogékony közönsége Wagnernak éppen legnémetesebb alkotásait oly kedvezően fogadta.


W a g n e r   R i c h a r d   k é t   p e s t i   h a n g v e r s e n y e   1 8 6 3  j ú l i u s  
h a v á b a n 
A második hangverseny utáni napon, július 29-én, Wagner tisztelői búcsúvacsorát rendeztek tiszteletére a Lövölde helyiségeiben. Óriási cigánybanda fogadta a Rákóczi indulóval. Vacsora közben, ahol Wagnert több talpraesett pohárköszöntővel méltatták és Wagner válaszában rendkívül érdekesen ismertette művészi céljait, a cigányzenekar játszott. Ez nem nagy élvezetet szerezhetett Wagnernek, ki a cigányokat Liszttel ellentétben ki nem állhatta. Ábrányi meséli, hogy Wagner ideges lett, ha cigánymuzsikát kellett hallgatnia. Azt mondta, hogy olyan hatása van reá, mintha tízféle nyelven egyszerre beszélnének hozzá. A zenészeti plasztika keresztre feszítésének nevezte a cigányok játékát. De annál gyönyörűséggel élvezte a magyar dalt nem cigányzenekaroktól. Pesti időzése alkalmával kereste az érintkezést művészeinkkel, méltányolta zenei törekvéseinket s Reményi révén megismerkedett a magyar zeneszerzők alkotásaival is. Általában nagyra hivatott jövőjűnek tartotta nemzeti zenénket.
Wagner július 31-én utazott el Pestről. Távozása után meglehetősen heves vita indult meg  Arany János lapja: a „Koszorú” és a Zenészeti Lapok közt. A vitát Bartalus Istvánnak, igen komoly magyar zenetudósnak egy alapos tanulmánya indította meg, mely Wagner művészetéről a „Koszorú”-ban (1863. II. félévének 5., 6. és 7. számában) jelent meg, és amelyhez Arany János maga, ki nemcsak zenebarát, de zeneszerző is volt és Wagner elméleti iratait jól ismerte, zenés drámáit azonban még nem, egy megjegyzést írt. Ebben nem jósol nagy jövőt a zenés drámának, mert a szavalati drámával képtelen versengeni, viszont az operaformát megbénítja. Ugyane folyóirat augusztus 2-iki számában Gyulai Pál megtámadja azokat az írókat és művészeket, kik a Nemzeti Színház intendánsa ellen egy memorandumot írtak alá, melyben Wagner zenés drámáinak előadását sürgetik a Nemzeti színházban. Megtámadja többi közt Reményi Edét, ki a Zenészeti Lapok ugyanazon számában magasztalja az olasz operazenét és nevezi Wagner zenéjét egyedül igaznak. Reményi az augusztus 9-iki számban válaszol Gyulainak, s kérdi: hogy nem lehet-e az olaszok mostan ébredező zenéjének szebb jelenségeit dicsérni, amiért Wagnert tartja a legigazabbnak? Ugyane számban válaszol Gyulai és fenntartja állítását. Végül az augusztus 16-iki számban Reményi viszontválaszával az ő részéről befejeződik a vita.
Wagner Penzingbe érkezve augusztus 1-én igen szép köszönő levelet intézett Radnótfáy  Sámuel intendánshoz, melyben köszönetét fejezi ki meghívásáért, fogadtatásáért és azon támogatásért, melyben a Nemzeti Színház egész zenészeti személyzete részesítette, minek köszönhető, hogy a magyar főváros fogékony közönsége Wagnernek éppen legnémetesebb alkotásait oly kedvezően fogadta.
Penzingi otthonában Wagner áttanulmányozta azokat a magyar zeneszerzeményeket, melyeket neki Reményi Pesten „Magyar zenészeti tanulmányok és kísérletek” összefoglaló cím és ajánlás mellett avégből adott át, hogy az ő véleményét kikérje, vajon a magyar népzenének eme eszményítései és továbbképzése a műzene formái felé helyes irányba mozognak-e és sikert ígérnek-e ? Wagner egy augusztus 8-án kelt és Ábrányi Kornélhoz, a Zenészeti Lapok főszerkesztőjéhez intézett nyílt levelében (Zenészeti Lapok, 1863. 47.szám) összefoglalja vizsgálódásának eredményét. Wagner véleményének magva az, hogy az a törekvés, miszerint a magyar nemzeti dal oly módon míveltessék művészileg ki, hogy aztán a kifejlett műzenével közvetlen érintkezésbe jusson, a zeneművészetet Magyarországon emelni és kifejleszteni fogja. Még ha ez nem következik be, hazánkban veszedelmes sőt ártalmas különbség fog uralkodni a nemzeties elem és annak csak felületével érintkező műzene közt, elannyira, hogy a nemzeti zene vagyis a népdal és tánczene a süllyedő naturalizmus zsákmányául fog esni. A magyar népdalokban mint egy elzárt aknában nagy rythmusi és harmóniai gazdagság rejlik, melyet szabatos művészi kezelés által belbecsében emelni, nemesbíteni és sokszorozni lehet, miről a Wagnernek átnyújtott zenészeti tanulmányok örvendetes bizonyságot nyújtanak. A részben elszegényedett és ellaposodott műzene a magyar népzene rythmikai és harmóniai sajátságaival nyerni és felfrissülni fog.
Wagner később is valóságos lelkesedéssel beszélt Zichy Géza grófnak a magyar népzene rythmikai és melodikai gazdagságáról és kijelentette, hogy a magyar téma könnyen hajlítható symphonikus technikára.
Wagner fenti levelében egy lángelme élességével és előrelátásával körvonalazta a magyar zene fejlődési lehetőségeit. Megmutatta az egyetlen módot, melynek segítségével népzenénket műzenévé fejleszthetjük. Ő már akkor világosan látta a magyar nemzeti zeneművészet jövőjét, mikor ez még muzsikánk legfanatikusabb hívőinek lelkében is mint alaktalan ködös sejtés szunnyadozott. Wagner tétele az ösztönszerű intuíció mellett a 19. század közepén kialakult skandináv és szláv zenék evolúcióján alapszik.
Wagner Reményit Pesten többször, utoljára elbúcsúzásakor is meghívta, látogassa meg őt pár napra visszavonultságában Penzingben, mert mint hangversenyző nem jól érzi magát, nem is ezen pályára született és folyamatosan fel van izgatva, azonban otthon  -  jegyzé meg tréfásan  -  kellemes tud lenni. E meghívásnak engedve Reményi már augusztus 3-án elindult Bécsbe és Wagnert Penzingben többször meglátogatta Plotényi kíséretében. Látogatásáról Reményi a Zenészeti Lapok 1863. augusztus 20-iki számában egy igen érdekes, színes és hosszabb levélben számolt be, melyet Haraszti is közöl egész terjedelmében (290. oldal). A levél címe ez: „Egy látogatás Wagner Richárdnál”. Fölöslegesnek tartom e levelet itt szószerint idézni. Arra szorítkozom, hogy tartalmát, gondolatait nagyjában ismertessem és egyes kiválóan jellemző részeket kiszemeljek. Bevezetésképpen rámutat Wagner pesti szereplésének nagy jelentőségére, melynek hatása akkor lesz igazán üdvös, ha abba hagyva minden álmúzsáskodást, áttérünk már egyszer a zenészetben nagyon is naturalisztikus tévutunkról az egyetlen boldogító tanulmány útjára, mert csakis a szépészet örök és szigorú törvényeivel juthatunk be a művészet szent csarnokába. (E kijelentés halomra dönti azoknak a nézeteit, akik Reményit naturalisztikus művésznek minősítették.) Azután ismerteti ösmeretségének történetét Wagnerrel, és részletesen leírja az 1853-iki Liszttel és híveivel együtt végzett látogatásának lefolyását Bazelben, ahol akkor a nagy száműzött tartózkodott. Tíz év után most látta őt viszont először Pesten, ahol megújította többszöri látogatás folyamán ismeretségüket. Ezután leírja, hogyan lakik és él Wagner Penzingben. Leírja szobáinak fényűző berendezését és bársony vagy selyemből készített házi öltözetét. Ez a zeneköltő, aki a legszenvedélyesebb zenét teremtette, mint halandó valaha írt, nemcsak hogy nem szereti a lármát, a zajt, hanem inkább kerül mindent, ami nyugalmát háboríthatná; fél a világ zajától, annak mindennapiasságától és bevett szokásaitól. Szobáinak padlózata vastag szőnyeggel van bevonva, a bútorok és függönyök vastag, hangokat elnyelő szövetből vannak készítve, és azon szobában is, ahol Erárd zongorája áll (megj.: párizsi zongora- és  hárfagyártó cég, amit a német származású Sébastien Erhard alapított), és ahol komponál, a legantiakusztikusabb elrendezés, síri csend uralkodik. Semmiféle lármát nem tűr, főleg kerüli azt, hogy füleihez valahogy zongorajáték jusson el. Wagner ezen berendezkedését így okolta meg: „Ezt megkívánja természetem, ez nálam életszükséglet, nekem mindenekfelett házi kényelem, aztán semmi által sem háborgatott csend kell, legfeljebb a fák leveleinek halk susogása, s aztán nyugalom, folytonos nyugalom.” Reményi itt visszaemlékszik Hugo Victorra, kivel egy ízben Guernesey szigetén a tengerparton sétálva, a nagy költő így szólt hozzá: „il  n y a  que la grand solitude et le grand repos, qui peuvent créer des grandes choses”. (Ez nem más, mint  a nagy magány, a nagy pihenés, amelyben a nagy dolgok születnek.)
Mennyire megegyezett e két lángelme e tekintetben !  Wagner rendesen 8 órakor kel fel, és ámbátor este 6 óráig nem fogad el látogatást, hogy zavartalanul alkothasson, mégis a képzelhető legválasztékosabban öltözködik. Elmondhatni, hogy: il est dans un négligé á quatre épinglés” (neglizsében, jól kicsípve magát). Este hat óra után örömest beszélget barátaival, kifejti a reformatorikus művészi eszméit, és elpanaszolja, hogy évek óta folytatott működése dacára mennyi slendrián uralkodik még mindig, különösen az opera terén. Ötvenedik évét elérte, húsz évnél több már, hogy hirdeti a valódi művészet igaz igéit, és mindeddig csak Liszt volt az, ki szellemi nagyságát felfogva, őt minden tőle telhető módon segíté, és csak Szentpétervár, Prága és Budapest büszkélkedhetnek ama kezdeményezéssel, hogy őt (anélkül, hogy műveit egészben hallhatták volna), meghívták s legalább elismerő hódolatukat nyilvánították iránta.
Penzingi életmódja s a társadalom bevett szokásai megfosztják őt sok külső sikertől. Így például egy bécsi hercegnő igen szeretne Wagner tiszteletére nagy díszlakomát rendezni, de ezt nem teheti meg, mert a társadalmi illemszabályok azt kívánják, hogy Wagner őt elébb meglátogassa. Minthogy azonban az ilyen látogatást délelőtt kell megtenni, és Wagner nem tudja magát rászánni, hogy napi munkáját félbeszakítsa, a lakoma és a vele kapcsolatos ismerkedés mindeddig elmaradt.
Végül Reményi, kapcsolatban Wagner iménti pesti fogadtatásával, a következő eszmét pendíti meg: „Nem lehetne-e még többet is tennünk? Mi magyarok megéljeneztük s megtapsoltuk őt (sőt az elsők között vagyunk), de ezzel beérjük-e? Tegye minden művész és műbarát kezét a szívére és feleljen!
Valóban, ha értenénk, mit lehet a művészet nagymérvű pártolása által elérni, nemcsak megtapsolnánk és megéljeneznénk a nagy mestert, de arról is gondolkoznánk, hogy mit lehetne ezentúl nagyszerűt tenni a művészet érdekében!”
E levél befejező része burkoltan egy javaslatot fejez ki, azt, hogy ne csak ünnepeljük Wagnert, hanem tegyünk valamit úgy a nagy művész, mint a művészet érdekében. Tényleg,  Reményi penzingi látogatása nem csupán udvariassági tény. Volt határozott célja is, még pedig az, hogy Wagner óriási presztizsével a magyar művészeti életet fellendítse, és egyben a mostoha viszonyok közepette tengődő nagy zeneköltő életében kedvező fordulatot idézzen elő. Nem csekélyebb dologra vállalkozott Reményi, mint hogy Wagnert felszólítsa, telepedjék le Pesten, illetőleg töltse nálunk a telet, mutassa be műveit a Nemzeti Színházban és dirigáljon hangversenyeket évi fixfizetés ellenében. Bizonyítja ezt Wagner önéletleírása („Mein Leben”, Volksausgabe, 2. Auflage, Bruckmann, München, 1915), ahol a következőket mondja: az 1863. év őszén anyagi helyzete igen sanyarú volt. Már arra gondolt, hogy feloszlatja penzingi háztartását és Szentpétervárra költözik, ahonnan 1860-ban és 1863 tavaszán is megkínálták szerződéssel. Éppen ezzel az eszével foglalkozott, mikor megjelent nála Reményi, aki a magyar főúri világra való befolyásával dicsekedett, és biztosította, hogy nem lenne nehéz számára Pesten a tervbe vett pétervári álláshoz hasonló pozíciót teremteni. Ajánlatát már fentebb jeleztük. Hogy Reményi, aki  -  ezt már eddig is láttuk  -  igen vérmes természetű volt, s kit ennek megfelelően fantáziája és lelkesedése gyakran elragadott, mások megbízásából tette-e Wagnernek ezt az ajánlatot, vagy csupán saját kezdeményezéséből, azt ma már nem lehet megállapítani. De az bizonyos, hogy terve váratlanul nagy és erős ellenálásra talált első sorban valószínűleg Erkel Ferenc, a Nemzeti Színház karmestere részéről, mert tény, hogy eljárása végleges eredményéről egyáltalán nem értesítette Wagnert, kit ezért egyre kínosabb kétség és aggodalom gyötört. Lelkiállapotáról tanúskodik egy levél, melyet október 12-én Penzingből Mosonyi Mihályhoz intézett. Ebben ezt írja: „Nyolc nap előtt Önnek táviratilag bejelentett Pestre való utazásomnak tulajdonképpeni célja az lett volna, hogy Reményi barátunktól megkapjam azt, amire mindenképpen többszörösen írásban kértem, világos és határozott feleletet és felvilágosítást, ami egy levéloldalon elfér.”
Egyszer szóval, mikor véletlenségből Bécsben a „Lohengrin” előadásán találkoztunk, és kétszer táviratilag kilátásba helyezte, hogy körülményes választ ad levélben, és pedig legutóbb nyolc nappal ezelőtt. Semmiképpen sem sikerült őt ígéretének teljesítésére bírnom.
Távol legyen tőlem, hogy barátunk jellemében ezért kételkedjem, de meg kell vallanom, hogy alig gyötört valami annyira, mint ez a megmagyarázhatatlan hallgatás. Hogyha abszolute hallgatott volna, akkor még beletörődnék, de így, rövidebb jelzésekkel megszakítva, talán káros reményekre és kitartásra bátorít. Nagyon kérem Önt tisztelt barátom, értesítsen levélben azonnal, ha Reményitől megtud valamit arra vonatkozólag, milyen eredménnyel jártak mindenesetre nagylelkű fáradozásai érdekemben.”
Hogy mit válaszolhatott Mosonyi Wagnernek, arra vonatkozólag Haraszti sehonnan sem tudott felvilágosítást nyerni.
Wagner e sürgető leveléből látszik, hogy Reményi több ízben is kilátásba helyezte, hogy körülményes válaszban értesíti Wagnert eljárásának eredménye felől, azonban ezen ígéretét nem váltotta be, végleg elhallgatott, és hagyta Wagnert bizonytalanságban gyötrődni. Lélektani magyarázata ezen eljárásnak az, hogy szégyellte magát, mikor látta, hogy mégsem bír annyi befolyással mint gondolta, és így Wagnernek tett javaslatát nem valósíthatja meg. És inkább hallgatott, mint hogy őszintén bevallotta volna kudarcát.
Végül idézzük még Wagner saját észrevételeit Reményire nézve a „Mein Leben”-ből.
Midőn arról szól, hogy a pesti Nemzeti Színház meghívását két hangversenyre elfogadta és ennek folytán július végén Pestre utazott, folytatólag ezt írja (III. kötet, 366. l.):
„Wurde dort von dem Intendanten Radnótfáy ganzlich unbekannter Weise empfangen und erhielt durch Reményi, einem von Liszt seinerzeit protegierten, in Wahrheit nicht ungeniallen Geigen-Virtuosen, welcher sich grenzenlos leidenschaftlich für mich gebardete, die Aufklarung, nach welcher er ganz von sich aus meine Berufung veranlasst hatte”.
(Mindenfajta ismeretség nélkül, ott kaptam meg Radnótfáy intendánstól, Reményin keresztül  -  aki annak idején Liszt támogatását élvezte, és  mint hegedűvirtuóz egyáltalán nem volt  a zsenialitás híján, és számomra határtalanul szenvedélyesnek tűnt  -  a tájékoztatást, amiből  ítélve ő teljesen magától vetette latba befolyását, hogy megkapjam a megbízatást.)
Midőn pedig Reményi penzingi látogatását említi meg (III. kötet, 368. l.): „Wahrend ich meine Verbindungen mit Petersburg und meinen auf diese gegründeten Plan noch keineswegs aufzugeben mich gedrungen fühlte, kam es mir dennoch bei, die Versicherungen jenes Reményi, welcher sich eines grossen Einflusses auf die ungarische Magnaten-Welt rühmte, nicht ganzlich unbeachtet zu lassen als er mir erklarte, dass er gewiss nicht Grosses sei, mir eine solche Pension mit ahnlichen Verpflichtungen , wie ich sie für Petersburg im Auge hatte, für Pest zu erwirken. Wirklich besuchte er mich schon bald nach meiner Zurückkehr in Penzing, und zwar in Begleitung seines Adoptiv-Sohnes, dem jungen Plotényi, dessen ausgezeichnete Schönheit und Liebenswürdigkeit auf mich einen sehr freundlich Eindruck machte. Dem Adoptiv-Vater selbst, obwohl er durch einen sehr genialen Vortrag des Rákóczi-Marsches auf der Violine sich meine grosse Anerkennung erwarb, musste ich jedoch bald anmerken, dass er mit seinen grossartigen Versprechungen es mehr auf einen augenblicklichen Eindruck auf mich, als auf eine dauernde Wirkung abgesehen hatte. Ich verlohr ihn spater, seiner Absicht entgegenkommend, aus dem Auge.”
(Bár pétervári kapcsolataimra alapított tervemet egyáltalán nem adtam fel, Reményi arról biztosított, hogy nagy befolyással rendelkezik a magyar mágnások világában; ezért nem hagytam figyelmen kívül magyarázatát, mi szerint ő bizonyára nem olyan nagy ember, hogy Pesttel kapcsolatban hasonló felajánlást tegyen, mint amilyen Pétervár esetében a szemem előtt lebeg. Penzingbe való visszaérkezésemet követően, tényleg hamarosan meglátogatott, még pedig fogadott fiával, a fiatal Plotényivel, aki csinos külsejével és kedvességével igen baráti benyomást tett rám. Habár az örökbefogadó apa rendkívül zseniálisan adta elő a Rákóczi indulót, amivel a legnagyobb elismerésemet vívta ki, hamarosan rá kellett ébrednem, hogy nagy ígéretei nem jártak tartós eredménnyel. Később szem elől tévesztettem, anélkül, hogy óhajának eleget tettem volna.)
Wagner tehát eléggé hidegen és fanyarul nyilatkozik Reményiről. Tény az is, hogy Wagner Reményit a „Tristan és Isolde” müncheni bemutatójára, mely 1865. május 15-ére volt megállapítva, de valójában csak június 10-én ment végbe, nem hívta meg, holott Reményit és Rostyt még pesti tartózkodása idején személyesen meghívta. Egyáltalán minden érintkezés Reményi és Wagner között ezen esettel megszűnt, pedig milyen kellemesen és talán hasznosan is folytatódhatott volna.

   H a n g v e r s e n y k ö r ú t  1 8 6 3.  ő s z é n  a z  a l f ö l d i   í n s é g e s e k   j a v á r a

1863-ban Magyarországnak különösen a keleti részén éhínség uralkodott. Az egész Alföldön öt hónapig eső nem esett. Ez ismét alkalmat adott Reményinek, hogy jószívének és hazafiúi
áldozatkészségének sugallatát követve a szűkölködők segítségére siessen. Az ősszel hangversenykörútra indult, melyet Magyarország nyugati részére terjesztett ki, ahol a nagy szárazságtól kevesebbet szenvedtek az emberek. Hangversenyei tiszte jövedelmének egyharmadrészét felajánlotta az alföldi ínségesek javára. Elhatározását levélileg tudatta 1863. augusztus 29-én, a Pesti Napló szerkesztőjével, mely levelet a Zenészeti Lapok III. kötetének  392. oldalán is közölt  A levél igen jellemző s érdemes a teljtartalmú reprodukcióra. Így hangzik: „A n g o l h o n   e l v á r j a   m i n d e n   p o l g á r á t ó l,  h o g y   m e g t e e n d i   k ö t e l e s s é g é t.”
Nelsonnak, a trafalgári híres tengeri csata előtt jelzett eme halhatatlanná vált s a nagy admirális valamennyi szobrába is bevésett mondata jut eszembe, valahányszor olvasom az ínségdúlta hazai alföldi térségekről érkező szomorú adatokat.
Igen, hogy a mondatot reánk viszonyítsam: „Magyarország jelen válságos helyzetében elvárja, hogy minden ember megteendi kötelességét.” És ne hosszas tervezgetésekben és indítványozgatásokban töltsük az időt, a pótolhatatlan drága időt, hanem ki ki tehetsége szerint fogjon a tetthez.
Én részemről néhány nap múlva hazánknak a sors által kíméltebb városaiba hangversenykörútra kelek, s az összes hangversenyeim tiszta jövedelmének egyharmadrészét nyilvános számadás mellett ezennel az alföldi szűkölködők javára ajánlom fel. És bár időm az olaszországi szerződések miatt kissé szűkre van szabva, ismerve hazánk közönségének a szent ügy és csekély személyem iránti hajlamát, teljes reményem van olyan eredményt felmutathatni, mely egy embertől, kinek ingatlan birtokai nincsenek, és ki működését egy egész család fenntartására szenteli, talán elegendő lesz.”
E hangversenykörút kijelölt iránya (Zenészeti Lapok III. 394.l.) a következő volt: Pécs, Szigetvár, Kaposvár, Nagykanizsa, Keszthely, Zalaegerszeg, Szombathely, Kőszeg, Sopron, Moson, Pozsony, Nagyszombat, Nyitra,Dunaszerdahely, Győr, Komárom, és ha az időből kifutja, még több város is. Tényleg volt Selmecen, Aranyosmaróton, Léván és Móron is. Közelebbi hír csak néhány hangversenyéről van. Pécsi szeptember 12-én tartott hangversenyéről Likl János levélben számolt be a Zenészeti Lapok szerkesztőségének (III. köt. 417. l.). Eszerint Reményi nagy lelkesedést keltett. Műsora csaknem megegyezett későbbi kőszegi hangversenyének alább közlendő műsorával, és legnagyobbrészt saját szerzeményeiből vagy átiratokból állott. Éppen ezért a levélíró megjegyzéseit egyik másik szerzeményről érdemesnek tartjuk közölni. Az „Eszményített magyar népdalok”-ban meglepő volt a tiszta és valódi műérzékről tanúskodó és néha-néha ellenpontozati kísérettel is összekötött összhangzati kidolgozás, mely a szokásos sablonszerű kíséreti modortól eltérőleg a művészies kezelés mintaképét mutatja. Hogy Reményi a magyar dalok eszményített előadásában eddig utolérhetetlen, azt bővebben fejtegetni szükségtelen. Wagner Richárd „Lohengrin”-jéből vett Münsteri Nászmenetre nézve azt írja, hogy köszönettel tartozunk Reményinek, miszerint Wagner magas röptű szellemének ezen egyik fénylő sugarával az ottani műértőket megismertette. Reményi „Nagy Hallgató magyar”-járól azt írja, hogy ez kiváló műformájával mintaképül szolgálhat; művészi belbecsénél és nagy technikai készültséget igénylő sajátságos előadási modoránál fogva Reményi hangversenyei műsorának mindig egyik legérdekesebb darabja lesz. A Rákóczi-átirattal magasztos, lelkesült érzelmeket keltett fel a hallgatókban, miről a közönség tapsvihara tanúskodott. A sok kihívás, éljen- és éljenzésnek engedve, a műsori darabokon kívül, még néhány eszményített népdalt is játszott. Tanítványáról és kísérőjéről, Plotényi Nándorról azt írja, hogy „Szabatos és lelkes játékával úgy mint mesterének kíséretével is mesterének méltó becsületére válik. Játéka máris nem csak kifejlett technikai ügyességről, de főleg helyes felfogásról és finom művészi érzékről tanúskodik. Chopinnek szellemdús rögtönzött ábrándját és Reményi néhány népdalátiratát kitűnően játszotta. Egyik feltűnő sajátsága az, hogy mesterének előadását hangjegy nélkül a legfinomabb árnyalatokkal és oly biztossággal kíséri, hogy kiváló zenészeti értelmisége után következtetve a legszebb jövőt lehet neki jósolni.”
Pozsonyban kétszer játszott nagy tetszés mellett (okt. 9. és okt. 11.). Midőn Sopronban időzött, özv. Széchenyi Istvánné Nagycenkről egy értékes pipát küldött neki ajándékba emlékül. E pipából héhai gróf Széchenyi István a „legnagyobb magyar” naponként dohányzott volt. A soproni dalárda éjjeli zenét adott tiszteletére. Selmecen közreműködött a bányászakadémiai ifjúság is. Aranyosmaróton a hangversenyt, midőn Reményi nagyszámú közönség előtt már eljátszott egy darabot, betiltották, úgyszintén Léván is. Léván azonban utóbb még egyszer fellépett. A körút november végéig tartott és körülbelül 2500 frt-ot jövedelmezett az ínségesek javára. A Zenészeti Lapok megjegyzi: „Szép áldozat ez olyan művész részéről, kinek művészete képezi összes vagyonát.”
A kőszegi hangverseny, 75 frt 3 kr.-nyi jövedelemmel, szeptember 26-án volt. A vonatkozó hirdetmény szószerint így hangzik:  
                                                  REMÉNYI EDE
          Kőszeg város díszpolgára, a helybeli Zeneegylet tiszteletbeli tagjának 
                                                   h a n g v e r s e n y e
      Kőszegen a bálteremben, szombaton 1863. szeptember 26-án felerészben az alföldi szűkölködők javára, a Zeneegylet közreműködésével.
                                                        M ű s o r
1. Nagy ábránd a Lucretia Borgia dallamai felett  -  szerzé Reményi Ede
2. Eszményített magyar népdalok. -  átírta és harmonizálta Reményi Ede
3. Nászmenet a Münsterbe (Lohengrin)
     Székely kalákás                          -  átírta Reményi Ede
4. Rögtönzött ábránd (Phantaisie impromtu). Chopin  -  zongorán előadja Plotényi Nándor.
5. Romance. Chopin.
    Rákóczi induló                            -  előadja Reményi Ede, zongorán kíséri Plotényi Nándor
 
                                                                 *
Reményi Ede ezúttal Kőszegen csupán egyszer lép fel.
E hirdetménynek egy példánya édesanyámnak (Pest, Széna tér, Szivák ház II. emelet) címezve és postán Kőszegről (sárga osztrák bélyeggel és „Güns” lebélyegzéssel) elküldve, édesatyám hagyatékában maradt meg. 1923 október havában átadtam Jambrits Lajos polgármesternek, aki azt bekeretezve kifüggesztette hivatalos helyiségében a város többi történeti emlékei közt. A hirdetmény tanúsága szerint Reményi Ede Kőszeg városának is díszpolgára volt. A körút többi hangversenyeiről és azok eredményéről anyag nem áll rendelkezésemre.

                       MÁSODIK  HANGVERSENYKÖRÚT  ITÁLIÁBAN  (1863-64)

1863 karácsony táján újabb olaszországi hangversenykörútra indult, mely főleg Itália déli részén vezetett át. Bécsen és Nizzán át indult ki. Mielőtt elutazott Pestről, a Pesti Naplóban nyílt levél alakjában ismét beszámolt a gondjaira bízott Petőfi szobor-alap akkori állagáról s azon teendőkről, melyeket a jövőre nézve ezen ügyben tervezett (a levél kelte 1863. dec. 12.).
Barátait a művészet és irodalom köréből (dec. 20. körül) búcsúlakomára hívta meg lakására. Thaisz Péter is búcsúestélyt rendezett tiszteletére. Bécsben hat napot töltött. Négyesben játszván egy társaságban, értékes cremonai hegedűt kapott ajándékba. Nizzában (1864 január  végén és február elején) hat hangversenyt adott. Aztán ismét Genovában időzött 2-3 hétig, ahol négyszer lépett fel a Carlo-Felice színházban, majd Nápolyba utazott. (E nápolyi szereplés leírását a „Nefelejts” c. irodalmi csarnok 1864. május 22-iki számából vesszük, ahol Óváry Lipót „Nápolyi levelek IV.” címmel referál Reményiről a „Salon” rovatban.)
A kikötőben a nápolyi legelőkelőbb művész-egylet, a Circolo artistico musicale Bonamici fogadta. Másnap reggel Nápoly tekintélyes zenészei tisztelegtek nála, a többi közt az ősz Catalani is: a vak zeneköltő Mercadante névjegyét küldte. Reményi viszonozván e látogatásokat a Bonamici Egyletet kereste fel, amelynek nagy termében a teljes számban egybegyűlt művészek nagy lelkesedéssel fogadták. Kérésüket teljesítve, néhány klasszikus darabot játszott el. Ez volt bemutatkozója, mellyel legott elragadta művészi tekintélyekből álló közönségét. Magasztalták művészetének egyes elemeit, melyek játékában párosultak. Maga a nagy Mercadante könnyekre fakadt, hogy nem láthatja az új Paganinit, e szimpatikus magyart, ahogy magát kifejezte; érzelmeinek forró ölelésben és csókokban adott kifejezést. Egy fiatal költő egy csinos szonettet rögtönzött, mely másnap meg is jelent a Gazetta Musicale-ban. A költemény első strófájában Reményit a magyar Paganininek nevezi. A Bonamici Egylet még ugyanaz estén egyhangúlag dísztagjának kiáltá ki.
E fogadtatás által a közönség várakozása igen fel volt csigázva. Reményi ezt nem csak kielégítette, hanem a San Carlo színházban adott első hangversenyén viharos tetszést keltett a nehezen kielégíthető nápolyi közönségben. Előadta a „Hugenották”-ra írt változatait, egy Chopin féle polonaiset, néhány magyar darabot, s a Velencei karnevált. Utóbbit háromszor kellett ismételnie, de ő ez ismétlést újabb s művészibb változatokkal végezte. A dörgő brávók s a tapsvihar szűnni nem akartak. A hírlapok megegyeztek abban, hogy kevés zeneművész aratott Nápolyban oly általános sikert, mint Reményi. Plotényi kísérő- és szólójátéka is teljes elismerésben részesült.
Miután hasonló sikerrel játszott másodszor is a San-Carlo színházban, valamint a Monteolivato teremben, két jótékonysági hangversenyen, súlyos betegségbe esett, mely öt hétig tartott. Egy előkelő nápolyi polgárnak, Salvatore Ciminonak vendégszerető házában ápolták, s nemes háznépe gondozásának köszönte megmentését. Betegsége idején nagy részvétet tanúsítottak iránta úgy a nápolyiak, mint az ott időző magyar főurak.
1864 május 1-én érkezett Rómába. Ez volt utazásának fő pontja, mert Liszt, az általa rajongva tisztelt mester ott élt Monte Mario-i kolostori magányában, fenséges vallásos tárgyú zeneszerzeményekkel foglalkozván. Liszt a régi szeretettel fogadta egykori tanítványát, azzal a cselekvő, tevékeny, támogató szeretettel, amely e nagyszívű embert jellemezte. Bevezette őt a legelőkelőbb körökbe, ahol vele együtt játszott. Bemutatta a pápának is, ki apostoli áldását adta Reményire. Írt egy külön hegedűdarabot Reményi számára, melyet utóbbi azonnal be is mutatott a római köröknek. Reményi Rómában hatszor lépett fel nyilvánosan. (Lisztnek egy levele szerint Reményi a többi közt nagy sikerrel játszott a „Teatro Argentiná”-ban.) Továbbá Liszt kedvéért 15 magán négyes előadást tartott Beethoven remek négyeseiből. A második hegedűt Plotényi, a violát Ramaciotti, a csellót Tremencini játszotta. Június 10-én Nardi bíbornoknál játszott Liszttel együtt. Jelen volt Haynald akkori erdélyi püspök is, ki könnyekre fakadt a magyar dalok hallatára. A számos kitüntetés közé, miben Reményi Rómában részesült, tartozik megválasztása az „Accademia dei Quiriti” és Szent Ceciliáról nevezett philharmoniai akadémia tiszteletbeli tagjai közé.
Rómából június 16-án visszatért Nápolyba, s onnan Livorno-Genova-Torino-Mon Cenis-n át Svájcba utazott. Második olaszországi útja tehát közel hat hónapig tartott, s így első útját beleszámítva majdnem egy teljes évet töltött a művészetek eme ősi honában. Genfet, Lausannet és Baselt érintve Karlsruhéba utazott, ahol most már másodízben vett részt a németországi zeneművészek gyűlésén és zeneünnepélyén.

                               LISZT  IDŐZÉSE  PESTEN  1865-BEN

Liszt az 50-es években, életének weimari időszakában, kétszer volt Magyarországon. Először 1856 augusztus havában, midőn a Scitovszky hercegprímás megbizásából komponált és a felhasznált zenei motívumok révén a magyar zene fejlődési történetében oly nevezetes szerepet játszó u. n. „Esztergomi misét” vezényelte Esztergomban, a bazilika felszentelési ünnepélyén. Másodszor két évvel rá (1858) vezényelte Budapesten az átdolgozott „Esztergomi misét”. Ugyanakkor először adták elő „Hungária” című szimfonikus költeményét, ő pedig lelkesült honfitársait 2. számú, azóta is legnépszerűbb magyar rapszódiájával ragadta el.
Tudjuk, hogy Lisztnek a cigányzenéről írt és 1859-ben franciául megjelent (később német és magyar nyelvre is lefordított) tanulmánya a magyarországi cigányokról és zenéjükről itthon kellemetlen érzéseket keltett, minthogy Liszt tévedésből a magyar népzenét cigányzenének minősítette. Magyar érzelmeit és hazafiasságát kétségbe vonták, és általában hűvös viszony keletkezett Liszt és a magyar közönség között. A félreértések azonban tisztázódtak és 1862-ben a Nemzeti Zenede megtette az első lépést, hogy Lisztet ismét közelebb, sőt esetleg vissza hozza hazájába. Felhívást intéztek hozzá, hogy a magyar nemzeti zeneművészet fellendítése érdekében tenné át rendes lakhelyét Pestre. E felhívásra Liszt Rómából, ahol 1861 óta élt, két levelet írt válaszul. Az elsőt 1862. november 9-én báró Prónay Gáborhoz, mint zenedei elnökhöz, a másodikat Mosonyi Mihályhoz november 10-én. Az előbbi képezi a tulajdonképpeni választ. Ebben kifejezi köszönetét a neki az előzmények után különösen  jól esett felhívásért és az őt ért gyanúsításokra és félreértésekre nézve nyomatékosan kiemeli, hogy szíve közelben és távolban mindig kedves hazájáért dobogott. Ez nem is lehet másképp, mert magyar születése adta néki azt az erőt, melyet magában érez és a magyar mágnások bőkezűsége juttatta atyját abba a helyzetbe, hogy Lisztet már zsenge korában Bécsbe és Párizsba küldhesse tehetségének kifejlesztése végett. Hálásan visszaemlékezik nagyszerű fogadtatására honfitársai által, 1840-ben, valamint Scitovszky hercegprímásra is, kinek köszönheti az „Esztergomi mise” előadását a vallásos és nemzeti ünnepélyek egyik legnagyszerűbbikén (Az esztergomi bazilika felszentelési ünnepén ugyanis a király is jelen volt fényes kísérettel. Liszt a pesti árvíz alkalmával már mint világhírű művész, gyermeksége óta először jelent meg hazájában, 1839 karácsony idején, amikor kitörő lelkesedéssel fogadták. 1840. január 4-én a Nemzeti Színházban első hangversenye alkalmából tisztelői Lisztnek egy művészi kivitelű magyar díszkardot nyújtottak át ünnepies keretben, a kardhüvely hátán e felirattal: „A nagy művésznek, Liszt Ferencnek, művészi érdeme és buzgó hazafisága méltatásául, tisztelő honfitársai. Pesten, 1840. január 4-én.”
Második hangversenye január 11-én volt. Másodszor 1846-ban időzött Magyarországon.)
Legnagyobb mértékben megjutalmazva érezné magát, ha a magyar zeneművészet fejlesztéséhez hozzájárulhatna. De mély sajnálatára erejét teljesen felülmúló körülmények gördülnek eléje, melyeknek  -  bár vonakodva  -  magát alá kell vetnie. Reméli azonban, hogy majdan visszatérhet hazájába, nem mint röpke vándor, nem is tehetetlen agg alakjában, hanem mint a haza erélyes és hű fia, lelkesítve ugyanazon érzelmektől, melyekkel eltelve egykor Dante Firenze után sóhajtva így kiáltott fel: „Visszatér a költő, hogy ugyanott, hol egykor megkereszteltetett, szemföldet is nyerhessen.”
A Mosonyihoz intézett levélben jelzi, hogy „Szent Erzsébet” című legendájának vezérkönyvét hat hete hogy egészen befejezte. Idézi a többi közt a Szent Erzsébetről szóló és a 17. századból származó magyar egyházi államot, melyet a legendában felhasznált, és amelynek birtokába Mosonyi közbenjárása által jutott. Közli e művének felosztását hat részre. És közöl egyéb részleteket is. Óhajtása szerint műve későbben egy kiegészítő adalékot képezend a magyar zeneirodalomhoz, úgy mint a „Hungária” című zenekölteménye is. Tudakolja, hogy minő indok eredményezte meghívását, és tulajdonképpen milyen körülmények közt telepednék le Pesten? Zeneművészeti tevékenységét számos évek óta kizárólag zeneköltészeti térre koncentrálta, mit egyelőre a legkedvezőbb körülmények között Rómában folytat. Különben kötelezettségei a weimari nagyherceg iránt sem szűntek meg. De talán ismét fog nyílni valami jó alkalom, midőn ismét közeledhetik  magyar hazájához, mit a legnagyobb örömmel fog tenni. (E két levél a Zenészeti Lapok III. évf. 69-70. oldalán jelent meg.)
Reményi látogatását Lisztnél Rómában 1864-ben már megemlítettük. Reményi talán 1865-ben is volt Lisztnél Rómában, mert a Liszt Ferenc emlékkiállítás lajstroma a 12. oldalon felsorolja Lisztnek egy Rómából, 1865-ben Reményihez intézett levelét, melynek tartalma: „Baráti meghívás; jelen lesz egy hölgy, ki több pár kesztyűt tépett szét dühös tapsolásával.”
Az amerikai életrajz felemlíti, hogy Reményi 1865-ben fényes sikerrel szerepelt Párizsban, ahol szalon-koncertjei valóságos extázist keltettek a francia arisztokrácia körében. Ezt megerősítik más források is. Egy 1865. évi párizsi újság, „Chronique de Jour” cím alatt két hasábot szentel Reményinek azon alkalomból, hogy Richard de Metternich hercegnek, Ausztria nagykövetének szalonjában hatalmas sikerrel lépett fel. Nem csak a diplomácia, de  nagynevű művészek és írók is jelen voltak (pl. Berlioz, Theophile Gautier). Majd elmondja, hogy Reményi hírnevét az 1848. évi forradalom alapította meg, és elbeszéli a Rákóczi induló eljátszásával (1860. január, Pesten) kapcsolatos incidenst. Fennmaradt egyébként a művésznek egy Párizsban, 1865. április 28-án kelt levele is, melyben ezeket írja:
„Hangversenyem a legnagyobbszerű volt a saisonban, malgré la saison avancée et la grande chaleur (annak ellenére, hogy a hangversenyévad későn ért véget, és nagy meleg volt). Az  Erard-terem a beau monde és a monde artistique rendez-vous-ja volt. Az enthusiasmus colossális volt. Mindenki gratulált. Az asszonyok sans géne (fesztelenül) megcsókoltak a concert után. Egyetlen concert volt az egész saisonban, hol a Marchands de Musique a jegyeket pénzért adták. Itt még ingyen sem mennek concertbe. (E megjegyzés egyezik a fent idézett párizsi újsághírrel.)  Páris ezentúl tárva nyitva áll. Öt hét alatt colossális nevet szereztem magamnak. A sajtó sans contradiction unanimiter (egyhangúlag) mellettem van. Vuillaume, a híres hegedűcsináló expres egy nagyszerű hegedűt készít számomra. Erard-ék
nagyszerű zongorát fognak prezentálni, 4-5000 frank. Valóságos fogadott és elkényeztetett fiú vagyok a házban (tudniillik Erardéknál). Vasárnap Mad. Erardnál ebédelek Passy-ban  -  kastélyában  - , holnap, szombaton pedig senki másnál, csak George Sandnál ebédelek. Tegnap Théophile Gautier-nál ebédeltem. A császárnál (III. Napóleon) már hivatalos voltam, de szerencsétlenségemre elmaradt az orosz trónörökös közbenjött halála miatt. Gyönyörű nagy fotografiáim minden zenekereskedésben ki vannak téve. Annyit senkiről sem írtak, mint rólam. Je suis connu comme le loup blanc.
E levélből látjuk, hogy párizsi fellépéseinek sikere tényleg „colossális” volt. Nem csak Metternich hercegnél, hanem nyilvánosan is játszott, és úgy a főúri, mint az írói és művészi körök felkapott, kedvenc embere lett.
Ezután hangversenykörutat tett Németországban, Belgiumban, Hollandiában és más országokban, amivel nagyban hozzájárult európai hírnevének növeléséhez.
Ugyanezen év valósította meg a Nemzeti Zenede azon kezdeményezését, hogy Liszt Magyarországra jöjjön, de e látogatása egyelőre nem vezetett még letelepedéshez, ami csak 1876-ban történt meg, midőn Liszt az Országos Zeneakadémia elnökségét elvállalta. (Attól kezdve a téli hónapokat  karácsonytól húsvétig Pesten töltötte, húsvéttól szeptemberig Weimarban, ősszel pedig Rómában időzött.) Liszt újabb meghívására a Zenede fennállásának negyedszázados emlékünnepsége szolgált. Liszt a meghívást most elfogadta, és elhozta magával magyar stílű nagy művét, a „Szent Erzsébet” legendát. A magyar nemzet nemcsak hogy kibékült Liszttel, hanem lelkesen ünnepelték is. A „Szent Erzsébet”-et augusztus havában kétszer adták elő, még pedig 15-én és 22-én. Liszt újabb meghívásában része volt Reményinek is. Az ünnepségre nem csak Liszt maga jött el, hanem Cosima lánya, valamint annak férje, Hans von Bülow is, a híres zongoraművész és dirigens. Liszt magával hozta Wagner iránti rajongását is, és oly forró hangulatot teremtett Wagner mellett, hogy a Nemzeti Színház megvásárolta a „Lohengrin” előadási jogát. Haraszti fentebb idézett művében megemlíti azt is, hogy Liszt pesti időzése alkalmából, lakásán esténként válogatott társaság gyűlt össze. Így augusztus 25-én este is, mikor Reményi a „Lohengrin”-ből adott elő egy jelenetet, és remek magyarázatával felette élvezetes perceket szerzett a mesternek, s a meghívott hallgatóknak (Zenészeti Lapok, 1865. 25. 48. sz.). Atyám többször felemlíté előttem, hogy Liszt Pesten több ízben meglátogatta nagyszüleim házát és ott fesztelenül mulatott. Ilyenkor erős szivarokról és erős borról kellett gondoskodni, mert Liszt ezt szerette. Ha jó kedve volt, játszott egyedül, vagy Reményivel együtt.
Liszt jelenléte egy nagyszabású, jótékony célú zeneelőadásra adott alkalmat, mely a városi Redoute nagy termében, kedden, 1865. augusztus 29-én délután 5 órakor folyt le, amelynek műsorát kizárólag Liszt szerzeményei képezték. Az előadóművészek voltak: maga Liszt, Reményi és Bülow.

                                                            M ű s o r 

1/ a  Ave Maria 
    b/„Cantique d’Amour” a Harmonies poétiques et réligeusie c. műből  -  Liszt Ferenc

2. „A három cigány”. Lenau költeménye után (a költemény szövege mellékelve volt)
                                                                                                     -  Reményi Ede
3. Legendák zongorára:
          a./   „Assisi Szent Ferenc szentbeszéde a kismadarakhoz”
                
          b/     „Paolai Szent Ferenc a hullámokon járva” -  Liszt Ferenc

4. „Magyar rhapsodia” zongorára és hegedűre  -  Liszt Ferenc és Reményi Ede

5. „Magyar rhapsodie” két zongorára  -  első zongora Bülow János.

Atyám emléke szerint Liszt bámulatos hanghatásokat tudott fenti legendáival kihozni a zongorából. Hallani vélte a madarak csicsergését, illetve a hullámok növekvő morajlását.

                   LISZT  KÉSŐBBI  MAGYARORSZÁGI  IDŐZÉSEI

Liszt két évvel később (1867) ismét feljött Rómából Pestre, hogy a koronázás nagy ünnepére írt, magyar dallamokat feldolgozó, nagyszabású miséjét vezényelje. 12 napot töltött ekkor a magyar fővárosban és ismét a legnagyobb kitüntetésben részesült. Azonban legjobban érezte magát meghitt baráti körben. Reményinél mindennapos volt (Zenészeti Lapok VII. 589. l.), nála s vele órákig játszott; akik szerencsések voltak ilyenkor körében lehetni, felejthetetlen emlékét nyerték páratlan géniuszának, mellyel Reményié méltóképpen ölelkezett. Június 13-án is ő maga hívta meg magát Reményihez, matinére. Eljátszotta ez alkalommal egyik kedvelt, régi magyar ábrándját. Koronázási miséjéből  eljátszotta Reményivel a legmagasztosabb részt: a „Benedictus”-t, melynek hegedűszólóját Reményi számára írte és szánta, továbbá az „Offertórium”-ot és az „Ave Maria”-t. Elragadó volt a zenei élvezet, minőben csak ritkán van alkalmunk részesülni. Itt jegyzendő meg, hogy (Ábrányi „Életemből és emlékeimből” c. művének 112. stb. oldala szerint) Reményi egyike volt azon 8 tagból álló, úgyszólván titkos komiténak, mely megfelelő szereposztással (Reményi feladata volt a közhangulat befolyásolása) magára vállalta és ki is vitte, hogy eltérően az udvari szertartásrendtől, a koronázás templomi ünnepsége alatt nem Harrbeck udvari karnagy ad hoc szerzendő miséjét, hanem a nagy művészkirálynak, Liszt Ferencnek koronázási miséjét játszotta a Hofkapelle.
Liszt ezentúl gyakrabban jött el Magyarországra, s ilyenkor rendesen több időt töltött Szekszárdon, báró Augusz Antal zenekedvelő házánál, kihez mind bensőbbé váló baráti viszony kötötte már 1839-től kezdve. Liszt szekszárdi séjourjai (tartózkodásai) nagy vonzóerőt gyakoroltak Liszt tisztelőire, kik ilyenkor csapatostul rándultak le Szekszárdra, Liszt tiszteletére. Reményi nem csak Pesten tartozott szorosabb környezetéhez, hanem több ízben követte Szekszárdra is. A Csapó Vilmos által kiadott „Liszt Ferenc levelei br. Augusz Antalhoz, 1846-1878” című műből megállapítható, hogy Reményi 1870 őszén a Lisztet ünneplő sok vendég közé tartozott, „ki a társaságot művészi hegedűjátékával és bohóságaival egyaránt szórakoztatá” (5. l.). Szeptember 26-án Menter Zsófia, Liszt tanítványa jótékonycélú hangversenyt adott Szekszárdon, amelyen úgy látszik Reményinek is közre kellett volna működnie, de a rendező őt betegnek jelentvén, közkívánatra maga Liszt is játszott (22. l.).
Hogy Liszt Reményit, mint volt tanítványát folyvást kedvelte és becsülte, mutatja az a tény is, hogy egy Rómából, báró Auguszhoz 1869. július 18-án írt levelében, hol koronázási miséjének némely részletének megküldését jelzi, felkéri báró Auguszt, hogy miséjének „Benedictus”-át és „Offertórium”-át, melyet átírt zongorára és hegedűre, juttassa el Reményihez, „quil en fasse usage dans ses concerts; les quelques mesures d’introduction et les variantes de l’accompagnement augmenteront l’effet du Solist, et Plotényi sera débarassé de l’a peu prés, qui n’est jamais assez pret.”
E rokonszenvnek egyéb jelei is vannak. A Liszt Ferenc emlékkiállítás lajstroma a 26. oldalon felsorol egy töredéket egy Liszt által Reményi Edének írt hegedűversenyből: „Concerto pour Reményi 24. Janvier, 1860. Weimar F. L.” (Franz Liszt). Csoportképek is maradtak fenn, hol Reményi Plotényivel együtt, vagy nélküle, Liszt társaságában van ábrázolva.
Az időrendnek elébe vágva, már itt említem meg, hogy Liszt a 60-as évek végén és a 70-es években, még mielőtt a Zeneakadémia vezetését átvette volna, szintén többször időzött Pesten. Legemlékezetesebbek az 1869 és 1870, valamint 1873 és 1875 évi tartózkodások.
1869 április havának végén két hangverseny volt a Redoute-ban, Liszt jelenlétében, ahol kizárólag az ő szerzeményeit adták elő. A második hangversenyről a Fővárosi Lapok május  2-iki részletes tudósítása van meg. Eszerint a zenekar Erkel vezetésével előadta a „Hungaria” szimfonikus zenekölteményt. Azután a 137. zsoltár került sorra, melyet meg kellett ismételni. Végül ismét előadták a Koronázási misét, melyet Liszt maga vezényelt. Reményi a Credo előzenéjét játszotta „még mélyebb bensőséggel”, mint első ízben. Ez volt az utolsó Liszt-koncert, bár még következett Leiternek, Liszt egyik tanítványának hangversenye néhány Liszt-szerzeménnyel. A második Liszt-koncert után a dalárdák szerenáddal tisztelegtek Liszt lakása előtt, aki mint mindig, Schwendtner apátnál, a belvárosi plébániában szállt meg.
1870-ben Liszt november és december hónapban szerepelt Pesten. Tudjuk, hogy 1848 óta visszavonult a nyilvános művészi működéstől, de ha Weimarban időzött, vasárnaponként zártkörű matinékat adott, ahol hallatta páratlan művészetét. Ezt a szokást elevenítette fel Pesten is. Részletes hírlapi hírünk van november 27-én, Schwendtner apát lakásán rendezett első matinéjéről, ahol főleg az írói és művészi kör kiváló tagjait gyűjtötte maga köré, fesztelen érintkezés közben. Rövid, de élénk társalgás után Liszt a zongorához ült, és felszólította Reményi Edét a közreműködésre. „A mester már évek óta nem volt ily jó hangulatban, valamint Reményit sem hallottuk ennyi szellemmel és finomsággal interpretálni.” Először Raffnak egy szonátáját adták elő. Ezután közkívánatra Lisztnek még csak kéziratban levő „Krisztus” oratóriumából mutatott be két önálló részt: „A pásztorok imájá”-t, és „A három király indulójá”-t, Reményivel játszva. „És a társaság oly ritka műélvezetben részesült, mely sokáig emlékezetes fog maradni. Liszt átengedte magát zongorájának, mely enyelgett, sírt, sóhajtott és dörgött ujjai alatt. Reményi pedig egész odaadással játszott vele. Liszt arca földerült, s szinte ragyogott a legtisztább lelkesedéstől, mely ellenállhatatlanul ment át a társaság minden egyes tagjába.”

LISZT KÉSŐBBI MAGYARORSZÁGI IDŐZÉSEI 
1870 december havának közepén három napra terjedő, nagyszabású zeneünnep volt Beethoven születésének 100. évfordulója alkalmából, mely ünnep a maga egészében Liszt vezetése alatt folyt le. Kulminációja az ünnepnek a harmadik nap (16-án) este a Redouteban (Vigadóban) adott díszhangverseny volt. Az összes terem zsúfolásig megtelt. A páholyokban maga a király is megjelent Albrecht és más főhercegekkel; ott volt a születés, szellem és pénz egész arisztokráciája. A pódiumon a főváros egyesített zene- és énekkarai és a legkiválóbb szólisták, kik teljes lelkesedéssel Liszt zseniális vezérlő pálcája alá rendelték magukat. A hangverseny negyedfél óráig tartott, még sem merítette ki a közönséget, oly rendkívüli műélvezetet nyújtott. Az első mű Lisztnek „Beethoven-kantáté”-ja volt, melyet először Weimarban adtak elő az ottani Beethoven ünnepen. „A 2-ik szám  -  írják a Fővárosi Lapok (dec. 18.)  -  Beethoven mondhatlanul bájos hegedű-versenye volt, melyet Reményi Ede adott elő az általa szerzett sikerült kadenciával és zenekar-kísérettel. Az Allegro páratlan melódiáját Reményi igen melegen játszá  s a többi részben is kitűnt, főleg ama rendkívül finom hangalakzatok előadásában, melyek valóságos zenészi filigrán műveknek nevezhetők. Tapsolták s Liszt maga is, ki a zenekart vezeté, letette karnagyi botját és tapsolt. A 3-ik és végső szám a 9. szimfónia volt.”
Láttuk már, hogy Reményi 1862 elején Bécsben adott hangversenyein éppen a legnagyobb klasszikusnak, Bachnak Ciaconnájával váltotta ki a legáltalánosabb tetszést. Másutt is: Berlinben, Prágában, Olaszországban, Párizsban, szóval Európa legzeneértőbb közönsége előtt is mindig nagy sikereket ért el a klasszikus zeneművek előadásával. Most pedig azt láttuk, hogy Liszt maga, a 19. század legnagyobb zenei lángelméje és egyben Beethoven múzsájának leghivatottabb értelmezője maga is tapsol mint vezérlő karnagy Reményinek, mikor Beethoven hegedűversenyét, az összes hegedűversenyek legklasszikusabbját előadja. Ha még hozzá vesszük azt, hogy Reményit 1890-ben a londoni Bach Társaság tiszteletbeli tagjának választotta meg, akkor túlzás nélkül állítható, hogy Reményi hivatott interpretátora volt nemcsak a magyar zenének és a romantikusoknak, hanem a klasszikusoknak is. Evvel ellenkező állításai irigyeinek és ellenségeinek nem egyebek, mint a rosszakarat szüleményei. A rendkívüli hatásnak, melyet mindenütt keltett, egyik magyarázata éppen művészetének sokoldalúságában rejlik. De most emlékezzünk meg Liszt további pesti szerepléseiről is.
1873-ban ülték meg Liszt művészi pályafutásának 50 éves jubileumát. Liszt ez alkalommal értékes emléktárgyakat adományozott a Nemzeti Múzeumnak. Reményi részvételéről ezen ünnepen nincs adatom; talán akkor még Egyiptomban volt. 1875. márc. 10-én Liszt közreműködött egy zenekari hangversenyen, melyet Wagner vezényelt az épülő bayreuthi Festspielhaus javára. Itt sem szerepel Reményi; esetleg akkor is távol volt, vagy távol tartotta őt a penzingi eset óta megszakadt viszonya Wagnerrel. Ismeretes még, hogy aug. 19-én Rimaszombaton hangversenyezett s másnap, Szent István napján, az ottani római katolikus  templomban a mise alatt játszott.

                        H a n g v e r s e n y k ö r ú t   a   K e l e t e n  (1 8 6 6 – 6 7)

Az 1866. évből mindenek előtt egy jótékonycélú hangverseny érdemel említést, melyet a pesti első bölcsőde javára márc. 13-án főúri zenekedvelők rendeztek Reményi közreműködésével, ki egy Thalberg féle „Hugenotta”-átiratot és Paganini két darabját („Andante amoroso” és Tema con variazioni”) játszotta. 1866 őszén újabb hangversenykörútra indult, mely ezúttal elvezette őt a Keletre. Erdély, Románia, és Konstantinápoly, ezek voltak újabb szereplésének és diadalainak színhelyei. Erdélyi hangversenyeiről csak egy hír van; eszerint okt. 16-án lépett fel Kolozsvárott. Bővebben szólnak a hírek romániai sikereiről. 1867. jan. 16-án érkezett Bukarestbe, ahol nagy vendégszeretettel fogadták és annyira felkapták, hogy a román fővárosban hat hangversenyt kellett adnia. Mielőtt a román Nemzeti Színházban először fellépett, három előkelő bojár magánkörben játszott (Básni, Otteleseáni, Eliád). Jan. 21-én tartotta meg hangversenyét a Nemzeti Színházban, még pedig telt ház előtt, maga a román fejedelem is megjelent. Reményi Plotényivel együtt, ki őt ezen a körúton is kísérte, talpig magyar ruhában jelent meg, mint mindenütt a 60-as években. Úgy a közönség, mint később a sajtó is nagy tetszéssel fogadták. Liszt után ő volt az első magyar művész, ki ily tetszést aratott. Itt is, mint már Horvát- és Csehországban, nagy rokonszenv mutatkozott Reményi, mint magyar ember iránt. E rokonszenv 18 évvel a magyar szabadságharc után minket, kik a világháborút, s Magyarországnak utána következő összeomlását végigéltük, valósággal bámulatba ejt és fájdalmasan érint, hogy a monarchia külügyi politikája mennyi hibát követhetett el, hogy a rokonszenv ádáz gyűlöletté változott át! A „Hunnia” nevű magyar egylet vacsorát rendezett Reményi tiszteletére és őt tiszteletbeli tagjának választotta meg. Harmadik hangversenyén, mikor román dalokat játszott, két fehér galambot román nemzeti színű szalagokkal repítettek a színpadra. Ugyanez történt a Rákóczi induló eljátszásakor is, csakhogy ekkor a galambok magyar nemzeti szalagokkal voltak ékítve. Roppant taps volt, a bojárnék feldobálták kaméliás bokrétáikat. A tiszta jövedelem majdnem 200 arany volt. Hatodik hangversenyén, melyet a román ínségesek javára adott, közreműködtek Ghika és Stonodza hercegnők is. A „Reforma” bukaresti napilap „Artistul Violinist E. Reményi” cím alatt fellengző kifejezésekkel magasztalja Reményi művészi zsenialitását, és különösen kiemeli, hogy mily híven szólaltatta meg hegedűjén a román nemzeti dalokat is. Március közepén Braila és Galatz városokban találjuk őt. Itt is mindenütt lelkesen fogadták. Pompás alkalma nyílt régiségeket és néprajzi tárgyakat gyűjteni. Konstantinápolyba április 5-én érkezett meg, és közel 7 hetet töltött ott, mert csak máj. 25-én érkezett vissza a magyar fővárosba. E hosszas konstantinápolyi időzés Reményinek annyira változatos művészi pályafutásának is egyik legérdekesebb és legszínesebb epizódját képezi, olyannyira, hogy ő, aki tudta ugyan forgatnia tollát, de nyugtalan életénél fogva csak ritkán forgatta, indíttatva érezte magát, hogy stambuli élményeit a magyar közönség számára leírja. Ezen leírások „Konstantinápolyi élmények” címmel, öt terjedelmes tárcacikkben jelentek meg a Zenészeti Lapok VII. évfolyamának 42., 43., 44., 45. és 46. számában. Rövid tartalma a tárcáknak ez:  Reményi összesen 5 hangversenyt adott a színházban. Lakása az osztrák internunciaturában (követségen) volt. Báró Prokesch-Osten internuncius, ki nagy zenebarát és egyben kiváló tudós volt, igen hathatósan mozdította elő Reményi ottani művészi szereplését, különösen neki köszönhető, hogy Ali pasa nagyvezér közvetítésével játszhatott a szultán előtt. Az akkori szultán Abdul Aziz Khán volt. A szultán első ízben az európai édesvizeknél fekvő Seráyban fogadta, és látatlanul, egy ajtó mögül hallgatta. Reményinek 2 óra 15 percig kellett egyfolytában játszani. A változatos műsorból a fejedelem kívánságára, ki nemcsak zenekedvelő volt, hanem értett a zeneszerzéshez is, a művésznek meg kellett ismételnie Chopinnek egy nocturne-jét, és a Rákóczi indulót. E fellépés után a szultán Reményit a legmagasabb megelégedése jeléül a Medsidié rendjellel és ajándékokkal tüntette ki. Pár nappal reá a szultán másodszor hivatá maga elé a „madsarszki kamendsi”-t (magyar hegedűst), és most személyesen is megjelent a teremben. Néhány török nóta után, melyet Reményi saját kezdéséből játszott, a szultán ismét a Rákóczi indulót kívánta hallani, és most is megismételtette. A művész ezután a szultánnak egyik saját szerzeményű barcarolle-ját adta elő. Végezetül a fejedelem a „Portici néma” opera nyitányát kívánta hallani. Nagy volt a főkamarás és a többi jelenlévő udvari ember megrökönyödése, midőn Reményi kinyilvánítá, hogy ismeri ugyan az operát, de nem hiszi, hogy könyv nélkül el tudná játszani… A megrökönyödés onnét származott, hogy a szultán kívánsága parancs, és annak nem teljesítése a lehetetlenségek közé tartozott. A zavarból Guatelli, az udvari zenekar olasz karmestere segítette ki a művészt, felhozván az udvari könyvtárból a dalmű vezérkönyvét, melyből Reményi hegedű-zongorakivonatot rögtönzött. Ennek a szultán annál inkább megörült, mert ezen opera kedvenc darabjai közé tartozott.
A konstantinápolyi időzés egy másik érdekes mozzanata az volt, hogy Kabuli pasa meghívta Reményit háremébe, hol neki és hölgyeinek játszott. Evvel kapcsolatban megemlítendő, hogy a szultán 8 hónappal később hivatalos látogatást tett Budapesten. Ez alkalommal számos testület járult eléje; az egyikhez Reményi is csatlakozott. A Padisah visszaemlékezvén a neki szerzett zenei élvezetekre, Reményit szívélyesen, kézintéssel köszöntötte. A török szultánt nagy lelkesedéssel fogadták nálunk, viszonzásul azon vendégszeretetért, mellyel a törökök 1849-ben menekült honfitársainkat részesítették.
Reményi Konstantinápolyból is számos műkincset hozott magával, továbbá egy értékes numizmatikai gyűjteményt, melyet báró Prokesch-Osten, mint magyar akadémiai tag, az ő útján küldött meg a Magyar Tudományos Akadémiának. E gyűjtemény a kalifák pénzeit tartalmazta, s mintegy 100 darab, nagyrészt arany és ezüstpénzből állott. Megbecsülhetetlen értékű ajándék, mely egész Európában a legnagyobb ritkaságok közé számított. Nagy tudományos értékkel bírt a tudós által a gyűjteményhez mellékelt leírás és magyarázat is.
Reményi Ede egy 1867. június 25-én kelt levél kíséretében, a gyűjteményt átnyújtotta báró Eötvös József kultuszminiszternek, mint az Akadémia elnökének.
Reményi konstantinápolyi élményei kellemes olvasmányt képeznek, stílusuk egyszerű, keresetlen, természetes, szemléltető és eleven; a humor itt is belevegyül, a művészi és hazafias elem sem hiányzik belőlük. Bizonyos tekintetben korképet mutatnak, mely annál érdekesebb, mert hiszen azóta Törökországban is minden hihetetlenül megváltozott. Nem csak az ifjú törökök mozgalma zajlott le azóta, nyugati reformokat erőszakolván ki a szultántól, hanem forradalmak és háborúk egész sorozata követte egymást: az olasz a görög, az entente, és végül ismét a görög ellen. A török birodalom megcsonkult ugyan, de a török nemzet végül győzelmesen került ki a rettenetes létfenntartási küzdelmekből. De közben lelkülete teljesen elváltozott, megérett. Kezébe vette saját sorsát, eltörölte a szultánságot, sőt a kalifátust is, alkotmányos és demokratikus köztársaság lett. Ki hitte volna valaha, hogy ez bekövetkezhetik?
Reményi leírásai még a régi autokratikus Törökországot állítják szemünk elé: a szultán még teljhatalmú úr s egyben a próféta utódja (kalifa), mindenki retteg tőle, síri csönd és hihetetlenül bonyodalmas udvari ceremónia veszi körül. Nem kevésbé érdekes a villás reggeli leírása a részben már nyugatias műveltségű és nyugati szokások felé hajló Kabuli pasa házában, valamint a háremi hangverseny lefolyása. Reményi saját leírását kiegészíti néhány hír a Zenészeti Lapokban (III. évfolyam 479., 494., 527. és 559. l.), valamint egy „Emír” név alatt író alkalmi tudósító eredeti levele Konstantinápolyból „Reményi Ede
Konstantinápolyban” cím alatt (Zenészeti L. III., 505. l.). Ezek részben kiegészítik Reményi saját leírását, míg kisebb jelentőségű adatokban eltérnek tőle. Az egyik hír szerint
(494. l.) Reményi üres idejét a török főváros érdekességeinek megtekintésére, és főleg a török zene megismerésére fordította. Egy török indulót szerzett valamely közelgő török ünnepre, melyet a szultánnak ajánlott, ki azt el is fogadta. Az 527. oldalon közölt újdonság közeli visszatérését jelzi „majdnem egy évi távollét után”. Az 559. oldalon meg van említve, hogy „Reményi elhozta magával egész Törökország dicsőségét és számos nevezetességét; legalábbis aki bemenne hozzá, emlékül kapott ajándékait ízről-ízre láthatja, nem gondolhat ennél egyebet.” Reményi ritka műkincseket hozott magával, melyek bármely múzeumba is beillenének, s emellett tömérdek értékes dolgot; csak török legszebb csibukból mintegy 75 darabot. Az „Emír” féle levél szerint Reményit Konstantinápolyban annál inkább ünnepelték,  európaiak és törökök egyaránt, mert ott ritkán fordul meg igazi művész. A megérkezése utáni ötödik napon (tehát ápr. 10-én) lépett fel először a francia színházban. Mindvégig fokozódó lelkesedés kísérte játékát. A főváros minden művelt köre már másnap csak róla beszélt, és az összes hírlapok magasztalták és ismertették. Másnap (ápr. 11-én) a „Banque ottoman” főigazgatója: de Plene marquis hívta meg fényes estélyre, azután az osztrák internuncius (követ). Itt jelen volt a szerb fejedelem is, kinek udvaránál Reményi a múlt évben szintén nagy kitüntetésben részesült. (Hogy Reményi 1866-ban lent járt volna Szerbiában, arról ez az egyetlen adat.) Reményi az internunciusnál klasszikusokon kívül magyarokat is játszott, sőt egy szólót is a szerb fejedelem tiszteletére. Április 13-án Prokesch-Osten báró internuncius még egy külön estélyt adott Reményi tiszteletére. Ápr. 14-én az orosz nagykövet termében játszott, mely a szokatlan 15 frankos belépti díj dacára is a legfényesebben sikerült. Liszt óta nem volt itt ily díszes közönség hangversenyen. Az internuncius még a hangverseny alatt meghívta Reményit magához vendégül. A levélíró gyakran látogatta meg Reményit a lakásán, s azt írja, hogy „A Paradicsomra csak olyan lehet a kilátás, mint az ő lakása ablakaiból. Van 4 szalonja, pompásan s keleti kényelemmel bútorozva, egy sereg szolga, 2 zongora, 1 harmónium, s minden, amit kíván, szolgálatára áll. Ablakai alatt pompás kert, viruló tavasz, amphiteatralis völgy török házakkal és mecsetekkel; távolabb látszik a Boszporusz, Scutari, a Márvány tenger; Európa, Ázsia, egy nagyszerű panorámába egyesítve.” Felemlíti azután, hogy Reményi Kabuli pasa háremében is játszott, e nagy kegyben a törökök részéről eddigelé csak Liszt részesült. Húsvét vasárnapján Reményi a követségi nagy templomban játszott a mise alatt, és este díszvacsorára volt hivatalos, ahol is lelki áldomást ürített a magyar király Ő Felsége egészségére, az internuncius pedig Magyarországot élteté. A levél a szultán előtti fellépések előtt íródott, s így csak bizonyosra veszi, hogy Reményit a szultán meg fogja hallgatni, már Reményinek Guatellivel, a szultán udvari zenemesterével való jó viszonyánál fogva is. Végül „Emír” megjegyzi, hogy Reményi a törököket a szó szoros értelmében meghódítá: „Kár, hogy a 16. században is nem volt hazánknak egy Reményije!”
Reményi konstantinápolyi hangversenyeinek egyikéről, még pedig a szerdán, 1867. május 1-én a Théatre Naoum-ban adottról megmaradt egy érdekes falragasz, mely török, francia, görög és örmény nyelven van írva. Műsora ez volt:
1.    Fantaisie, sur les motifs des Huguenots, composée et exécutée par Mr. Edouard Reményi
2.    Ouverture: Songe d’une Nuit d’Été, pour piano a 4 mains, composée par Mendelssohn, exécutée par Mr. A. Jory et Ferdinand Plotényi.
3.    Méditation sur le prélude de S. Bach, composée par Gounod, pour violon, piano et harmonium; exécutée par M. Ed. Reményi, A. Jory et Ferdinand Plotényi.
4. a/   Mazourka (en si-mineur) de F. Chopin,
    b/   Airs turcs transcrits et harmonisés par Maestro Callisto Guatelli, exécutée par M. Edouard Reményi.
5.    Duo pour 2 violons, composé par Allard, exécuté par M. Edouard Reményi et Ferdinand Plotényi, eléve du Concertiste.
      6. a/ Andante amoroso composés par Paganini,
          b/ Thema con variazioni, exécutés par M. Edouard Reményi
6.    Rákóczy (Marche-Fantaisie), exécutée par M. Edouard Reményi.


                                    A z   1 8 6 7 – 7 6  k ö z ö t t i   i d ő s z a k

Reményi talán még tovább időzött volna a Boszporusz melléki török városban, ahol oly jól fogadták, s ahol oly jól érezte magát, de hazaszólította őt a koronázás nagy politikai eseménye, Liszt eljövetele ezen alkalomra (amiről már volt szó), és egyéb művészi események. Liszt 12 napi időzés után, június 15-én hagyta el Pestet. Reményi elkísérte őt Székesfehérvárig, ahol rövid időre megállt. Ottani tisztelői kérésére az úrnapi főegyházi misén eljátszotta Liszt koronázási miséjéből az ő számára szánt és írt Benedictust, Plotényi orgonakíséretével. Szólóját gyönyörű előjátékkal vezette be. „A főegyház zsúfolásig megtelt, s egész nap csak e műélvezetről beszélt az egész város.” Reményi ez alkalommal a püspök vendége volt. (Zenészeti L. VII. 607, 628. l.). Ugyanezt a Benedictust Reményi aztán a pesti belvárosi templomban is előadta, július 14-én. „A kitűnő művész oly mesterileg értelmezé a gyönyörű, meghatóan egyszerű magánrészt, hogy minden jelenvolt el lett ragadtatva.” A templomi zene- és énekkar meg volt erősítve. Így a közönség némi fogalmat nyert a koronázási miséről, melyet eladdig csak a koronázás egyházi szertartásán jelenvoltak hallottak. (Zenészeti L. VII. 669. l.).
Reményi általában szeretett templomban játszani. Így a többi közt a Zenészeti Lapok VII. 685. oldalán olvassuk az újdonságok közt, hogy 1867. július 28-án a belvárosi templomban eljátszotta ama elő- és utójátékot, melyet ifj. Korbay Ferenc imakarához szerzett. Kedves meglepetést szerzett ilynemű fellépésével Haynald Lajos kalocsai érseknek, a kiváló zenebarátnak, beiktatási ünnepén, 1867. június elején. Reményi az előző napon eltűnt Pestről; titokban hajón Kalocsára utazott s ott a beiktatási mise alatt megjelent a kóruson, „s varázshegedűjén egy ünnepélyes szólóba kezd. A jelenlévők megihletődnek, hátratekintenek, s Reményit ott látva, bizonyosan csak a szent hely tartóztatta őket vissza, hogy a leglelkesültebb éljenekbe ne törjenek ki. Az érseknek igen tetszett e meglepetés, s Reményinek melegen megköszönte ebbéli figyelmét.” (Zenészeti L. 575. l.)

                                        M á n y i k    E r n e s z t i n a

„Des Lebens ungemischte  Freude wurde keinen Sterbischen zuteil.” (Az élet zavartalan  örömeiben még egyetlen halandó sem részesült.) Így esett ez akkoriban is. A koronázás lélekemelő aktusa bizonyára Reményi hazafias szívét is magasztos érzésekkel töltötte meg. Egy szomorú hír azonban talán éppen őt érhette legfájdalmasabban. Ez Mányik Ernesztina, a Nemzeti Színház kitűnő mezzoszoprán művésznőjének oly korai elhalálozása volt (1867. június 7.). Mányik Ernesztina 1846-ban született Vámosmikolán, Hont megyében. Tehetségét Reményi Ede fedezte fel 1863 őszén, egy vidéki körútja alkalmával. Reményi bíztatására családja felküldte Pestre. Innen csakhamar Párizsba került, hol Rossini vette pártfogásába. Az olasz mester ajánlásával azután Milánóba ment, s Corsinál tökéletesítette kiképzését. Olaszországban nagy sikerrel lépett fel Milano, Asti, Modena színházaiban; Faustban Margit szerepét 24-szer énekelte; Fiuméban virágzáporral fogadták. De ő hazavágyódott. 1866-ban tagja lett a Nemzeti Színháznak, hol Lohengrinben (Ortrud), a Prófétában, s különösen az Afrikai Nőben keltett feltűnést. De csakhamar aláásta szervezetét a tüdővész. Elment tehát szüleihez Vámosmikolára, s ott lehelte ki művészi lelkét. (Haraszti 329. l.., és Zenészeti L. VII. 580. l.). Utolsó kívánsága sem teljesülhetett, hogy a zene és a művészet képviselői kísérjék a sírig. De Reményi nem feledkezett meg róla. Alább említendő Németországi útjáról visszatérve, hangversenyzés útján szándékozott annyi összeget szerezni, hogy a korán elhunyt művésznő emlékét legalább méltó sírkő örökítse meg. (Zenészeti L. VII. 687. l.). Szavát 1868. május 30-án be is váltotta, midőn Ipolyságon hangversenyt adott Mányik Ernesztina síremléke javára. Műsorát koncertdarabjai javából állította össze, s a hangverseny, melyen elszavalták Ábrányi Emilnek „Mányik Ernesztina emlékére” című alkalmi költeményét, a kívánt sikerrel járt.

             Z e n e ü n n e p é l y e k   M e i n i n g e n b e n   é s   W a r t b u r g b a n

1867 nyarára még két művészi esemény esik: a Németországi Zeneművészek (Tonkünstler-Versammlung des Allgemeinen Deutschen Musikvereins) ünnepélye Meiningenben és az
eisenachi Wartburgban, Liszt vezetésével, és az aradi országos dalárdaünnepély. Hivatalos meghívás folytán Reményi előbbire augusztus 25-én utazott el Weimarba, hol Liszt várakozott reá, kivel azután tovább utazott Meiningenbe, hová a világ minden tájékáról mintegy 700 művész és műkedvelő gyűlt össze. A Zenészeti Lapok VII. 767. oldalán hozza az újdonságok közt, hogy az ünnepély augusztus 22-én fényesen sikerült. Liszt volt az ünnepély központja. A meiningeni herceg házi rendjének nagy keresztjével tüntették ki. A hangversenyen Liszt „Hegyi symphoniáját” is előadták, mely roppant hatást idézett elő. Reményi Ede, bár az ünnepély programmján nem állott, minthogy csak mint vendég vett részt az ünnepélyen, de a nagyherceg határozott kívánságára játszott a hangversenyen. Kiléptekor lelkesen fogadtatott, s játéka viharos tapsban részesült. Nagy hallgató magyarját játszotta, s ezt megismételtetvén, Chopinnek egy nocturnejét adta elő. A díszebéden a magyar művészeket különösen kitüntették. Voltak lelkes felköszöntések a magyar nemzetre, Lisztre, Reményire. Augusztus 28-án Weimarba (talán inkább az eisenachi Wartburgba?  -  lásd Rosty Pál levelét Eisenachból, Zenészeti L.VII. 794-796. l.) ment a művészek és a vendégek nagy része, hol Liszt Szent Erzsébet-oratóriumát kétszer adták elő. Reményinek meiningeni sikere több meghívást és kitüntetést eredményezett (Zenészeti L. VIII. 783. l.). Augusztus 26-án Liebensteinben, 30-án a szász-weimari nagyherceg meghívása folytán, Liszttel és Plotényivel együtt, Wilhelmstalban játszott. Szeptember 3-án pedig a zene dolgában oly követelő Lipcsében aratott nagy sikert. Játszotta Bach Ciaconnáját, Liszt egyik magyar rapszódiáját és Chopin Esz-dúr nocturne-jét. Liebensteinbe a herceg meghívására még vissza kellett utaznia.

                                O r s z á g o s    d a l á r ü n n e p    A r a d o n

A 60-as évek közepén a magyar daláregyletek országszerte szervezkedtek. Első országos ünnepük 1863-ban Pécsett volt, majd 1865-ben Pesten, és 1867-ben Aradon tartottak együttes ünnepélyt, mely egyúttal dalverseny is volt. (Zenészeti L. VII. 680, 705-719, 788, 736, 737, 754, 756, 771, 868. l.) Az aradi ünnepen 43 egylet vett részt, magán a dalversenyen pedig 14.
Utóbbi augusztus 11-én folyt le. Reményi itt elsősorban mint a megválasztott bíráló választmány egyik tagja szerepelt; de volt alkalma hallatni hegedűjét is. Az ünnepély augusztus 11-én az aradi dalárda zászlajának fölszentelésével kezdődött, mit mise előzött meg. Mise alatt Reményi itt is Liszt „Benedictus”-át játszotta „oly művészi ihlettséggel, hogy mindenkit elragadott.” (Zenészeti L.VII. 753. l.). Utána díszebéd volt, ahol a sok lelkes és találó felköszöntő nem hiányzott. „Ebéd végeztével többen megjelentek az éthelyen, mely akkor már inkább ivóhellyé változott, többek közt Reményi Ede is, ki egy cigányhegedűn tartva a legszebb szónoklatot, a magyarádihoz méltó tüzes lelkesedést idézett elő. A bor és a zene kettős gyújtó hatásának tulajdonítható be azon humoros ötlet, hogy egy dalárszónok indítványára Reményi Edét kikiáltották és megéljenezték „mint első kálvinista szentet.” (Zenészeti L. VII. 736. l.). Augusztus 12-én következett aztán a dalárverseny, hangverseny, és díszbál, közben jury-értekezlet és közgyűlés. A zenede hangversenye délután egészen megtölté a lovarda tágas helyiségét. Reményi Ede volt a nap hőse, művészi ihletettséggel és tökéllyel értelmezvén Mendelssohn hegedűversenyét és Liszt Benedictusát, melyek után természetesen a kihívások és ismétlések nem maradtak el. Plotényi Nándor is bemutatta magát, mint szerző és hegedűművész. Saját magyar ábrándja kiváló tehetségre mutat, melyet okunk van hinni, hogy idővel még inkább be fog igazolni. (Zenészeti L. VII. 771. l.)

                                                E g y é b    e s e m é n y e k

1868-ban súlyos csapás érte a művészt, annyira szeretett és tisztelt édesanyjának okt. 19-én történt elhalálozásával. A halottat másnap temették a római katolikus szertartás szerint a Régi Posta u. 2. szám alatti lakásáról a Kerepesi temetőbe. A Fővárosi Lapok okt. 20-iki száma így emlékszik meg róla: „Áldás és béke lebegjen az elhunyt jó anya felett, ki derék és szorgalmas fiakat (s köztük egy kitűnő művészt) nevelt a hazának.”
Az 1869. év eseményeiről csak annyit tudunk, hogy Reményi Lisztet Weimarban meglátogatta. 1870-ben pedig ismét Londonban járt, előbbi sikereinek megismétlésével. A
70-es évek elején Orczy báró intendánssága alatt egy évig a Nemzeti Színház
opera-zenekarának első magánhegedűse és hangversenymestere volt. Az ilyen állás megkötöttséggel és alárendeltséggel jár, ami a bohém természetű művészt feszélyezhette. Bizonyára azért vált meg oly rövid idő után állásától, bárha ebben is kiváló sikerei voltak. Így például a „Don Juan” szerenádját mindig meg kellett ismételnie.
Reményi a 70-es években is hangversenyzett olykor a hazában. Károly öccse rendezte még most is hangversenyeit, és szerepelt mint titkára. E szereplésnek nyomait találjuk azon levelezésben, melyet részben Reményi Károly, részben maga a művész folytattak egy Schambach János nevű kassai kereskedővel, ki földijük és testi-lelki barátjuk volt. E levelezésből, mely az 1870-73-as évekre terjed ki, 17 levél van meg atyám hagyatékában. Látjuk a levelek tartalmából, hogy Schambach valahányszor Pestre jött, felkereste Reményi Károlyt, ki akkor a Kristóf tér 1. szám alatt lakott, és Reményi Edét, kinek lakása a 70-es évek elején Rákospalotán volt. Schambachnak volt egy Gyula nevű fia, ki hegedülni tanult; Reményi Ede bérmaapja volt a fiúnak, és élénken érdeklődött a fiú haladása iránt a hegedülésben. Olykor kottákat és húrokat küldött számára. A fiatal Plotényi olykor már önálló hangversenyeket is adott. Reményi Károly levelei Schambach-hoz 1871. május havától 1872. március haváig terjednek. Leveleiből kitűnik, hogy művész bátyja Plotényi Nándorral együtt 1871 május és június havában Temesváron és Aradon hangversenyzett, s azután Erdélyben végeztek körutat, melyről szeptember közepén tértek vissza a fővárosba. Az erdélyi körútról így ír Reményi Károly: „Szép volt biz az abban a remek, szegény, gazdag kis országban, melyet Erdélynek hívnak, s hozzá teszi, hogy a művész ott tömérdek érdekes régiséget gyűjtött. Ritkasági és régészeti kollekciója (Rákospalotai lakásán) már egy vidéki múzeumnak is beillenék. 1871. november 1-én ajánlja, hogy Schambachék vegyenek meg Gyula fiúk számára egy megszorult hegedűművésztől, 200 frt-ért egy Steiner féle igen jó hegedűt, melyet Reményi Ede melegen ajánl. Steiner egy tiroli olasz-német hegedűkészítő volt; hegedűi a legjobb Amati hegedűkkel egyenértékűek, sőt ritkábbak (Amatiék Steiner tanítványai voltak). Reményi Edének akkor 11 hegedűje volt. Kedvenc hegedűjét: a „Princesse”-t 5000 frt-ért vette (Magurányi József emlékezése szerint ez egy Stradivarius volt, s ára azon időben 30.000 frank; az olcsóbb hegedűi 3-400 frt-ba kerültek. Az 1872. január 6-án kelt levél szerint Reményi Ede karácsony óta Bécsben van, hová Plotényi január 3-án utána ment. Négy nap  múlva jönnek vissza, mert küszöbön áll Reményi Ede esküvője. Az 1871. évből még megemlítjük, hogy Liszt, ki hazafias érzületének megfelelőleg mindig pártolta a magyar művészeket és a magyar művészetet, március 24-én hangversenyt adott Reményi Ede javára.
Játszotta az Orpheust Janina Olgával, két zongorán. Ezen adatot Ábrányi Kornélnak „Liszt Ferenc magyarsága” című cikkéből vesszük, mely a „Képes hét” c. folyóirat 1911. szept. 24-én kelt számában jelent meg. Ha az adat való, bizony Reményi minden népszerűsége és sikerei dacára, pénz tekintetében akkor is szorult állapotban lehetett. Ő, aki hazafias és jótékonysági célokra csak úgy szórta a pénzt.

                           R e m é n y i    E d e    n ő s ü l é s e   1 8 7 2 – b e n

Az 1872. év fordulópont Reményi Ede életében, mert megházasodott. Elvette a jeles naturalista zenész és zeneszerző, Fáy Antal leányát, Gizellát. A házasság szerelmi frigy volt: a művész meghódította az igen művelt, művészi és irodalmi hajlamokkal bíró, eleven és fogékony gentry leányt, ki spiritizmussal is foglalkozott. Az esküvő február elején ment végbe, és szinte főúri keretekben mozgott. Nyoszolyó asszony Forgách Eleonóra grófnő volt; a nyoszolyó lányok közt volt Margit Contesse (talán szintén Forgách?). A frigyet a belvárosi parókiális templomban, Haynald Lajos kalocsai érsek-bíbornok áldá meg. Liszt az esküvő alkalmából külön szerzeménnyel örvendezteté meg kedvencét, melyet La Mara „Musikalische Studienköpfe” című művében (I. 352. l.) „Epithalam zu Edouard Reményis Vermahlung”, Pest, Táborszky jelzéssel említ meg.
A lapok sokat írtak e nevezetes házasságról, és nagy volt a száma a szerencsét kívánó leveleknek. Az ifjú pár Pesten, a Sándor u. 13. sz. alatt bérelt lakást. A házasság szerencsésen indult, a házastársak szerették egymást. A családi áldás nem is maradt el, mert a művészt egy év múlva ikergyermekekkel, fiúval és leánykával örvendezteté meg neje, akik a keresztségben a Tibor és Adrienne nevet kapták. Mulatságosan számol be erről a dús áldásról a művész, Schambachnak írt, 1873 március 23-án kelt levelében, melyet 1873 augusztus 21-iki levelével együtt mint igen jellegzeteseket közlök, ezen életrajz befejezését képező, „Reményi Ede jellemzése, mint művész és ember” című, összefoglaló tanulmányomban. Előbbi levelében nejéről mint „kedves, jó, angyali feleségről” nyilatkozik. Rövid idő múlva bezzeg megváltozott véleménye, amint azt a következő fejezet elején, a párizsi időszak alatt látni fogjuk. A család fenntartása fokozott terheket rótt a művészre. Időnként tehát külföldi hangversenykörutakat tett, hiszen abból, amit otthon szerzett  -  fix állás híján  -  még mint legényember sem tudott volna megélni, már csak azért sem, mert 13 éve lévén már itthon, népszerűsége nagyon is fogyni kezdett. 1872. április havában Berlinben és Hamburgban járt, 1873 elején pedig Plotényi kíséretével Egyiptomba ment, hol Alexandriát és Kairót keresvén fel, a Khedive (alkirály) palotájában is volt több hangversenye. Azon rögtönzött hangversenyről, melyet a Cheops (vagy Khufu) piramis tetején adott, szintén a befejező tanulmányban emlékezem meg.

O k o k,  m e l y e k   R e m é n y i t   M a g y a r o r s z á g    e l h a g y á s á r a    i n d í t j á k

1875-ben Párizsban járt, ahol előkelő szalonokban, és a Pasdeloup hangversenyeken lépett fel. Itt valószínűleg már előkészítette a következő évben történt párizsi letelepedését. Maradása a hazában ugyanis már nem volt. A helyzet 1860 óta teljesen megváltozott. Akkor, mikor hazajött, a magyar nemzet el volt nyomva. Az ő hegedűjén szólalt meg a honfiúi keserv, a régi dicsőség, főleg a forradalom minden emléke. Az ő játékát cenzúrázni nem lehetett. Játéka különben is tele volt érzésekkel, gyújtó hatással. Hatottak ténykedései is, melyek mind izzó hazafias érzületről, meleg emberi szívről tanúskodnak. Innét a tomboló lelkesedés, mellyel eleinte széles e hazában mindenütt fogadták. Azonban az idő mindent lefarag, laposra, színtelenre mos. Közben megtörtént a kiegyezés, mely az egész politikai és érzületi hangulatot megváltoztatta. A magyar nemzet zöme kibékült a királyával, alkotmányt, szabadságot kapott, szabadon nyilatkozhatott, nem volt szüksége többé arra, hogy Reményi hegedűszaván keseregjen. Miután már londoni időzése alatt Viktória angol királynő kinevezte volt szólóhegedűsének, most a magyar király is kegyben részesítette, és kinevezte az egykori forradalmárt, Klapka és Görgey tábori hegedűsét császári és királyi kamarazenészévé. Kétszer játszott a királyi pár előtt, az egyik alkalommal külön Erzsébet királyné előtt Gödöllőn, ki tudvalevőleg tüntetően mutatta rokonszenvét minden iránt, ami magyar. Reményi meghívását a felséges asszony elé Ferenczy Ida, a királynő felolvasónője hozta létre. De a királyi kegy ilyetén megnyilatkozásából megélni nem lehet. Népszerűsége már elhalványodott, irigyeinek, nyílt és álcázott ellenségeinek száma nőttön-nőtt. Fővárosunkban akkor még idegen, főleg német zenészek domináltak, kik az úgynevezett. klasszikus zenét kizárólagos tulajdonuknak vindikálván, a magyarságára önérzetes, és impresszionisztikusan, hangulatszerűen játszó Reményit úgy tüntették fel kritikáikkal, mint aki nem igazán klasszikus művész. Reményi Károly Schambach-hoz intézett egyik levelében felemlíti, hogy „Ede sokak szemében szálka.” Ezek az ú. n. akadémikus zenészek.folyvást intrikáltak ellene, becsmérelték, és végül célt értek. Az ingadozó közvélemény egykori kedvencét elejtette; kezdték inkább emberi gyengeségeit nézni, és megfeledkeztek nagy tulajdonságairól. Magyarországon különben is folyvást hangversenyezni nem lehet, és így a centrifugális erők, melyek Reményit a haza elhagyására késztették, túlsúlyba kerültek. Ismét a külföldre kellett áthelyeznie művészi működésének színhelyét, nyughatatlanul vándorolva tovább, élte végéig. Egyelőre Párizst szemelte ki újabb lakóhelyül, művészi központul. 1876 őszén tehát családjával együtt Pestről (hol utolsó lakása a Képíró u. 5. sz. alatt volt) oda költözködött. Ezt megelőzőleg, augusztus havában néhány előkelő, forgalmas osztrák fürdőhelyen  -   Gleichenberg, Ischl és Gmunden  -  lépett fel. Egy öreg hölgy, kivel 25 évvel később érintkeztem, még élvezettel gondolt vissza  -  mint akkori hallgatója  -   e hangversenyre, melynek emlékbe eltett műsora még megvolt nála.

KÉT ÉV PÁRIZSBAN. HAT ÉV AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN. HAT ÉVI UTAZÁS A                  FÖLD KÖRÜL. HAZATÉRÉS (1876-1891)

Midőn Reményi 1876 őszén családostul Párizsba költözött, nem csak művészi helyzete volt kedvezőtlen, hanem még inkább anyagi helyzete. Reményi a pénzzel sohasem tudott bánni. Bevételeit és kiadásait egyensúlyban tartani képtelen volt. Míg nemzeti és jótékonysági célokra, tele marokkal szórta a pénzt, önmagára csak annyit költött, amennyire gyűjtési szenvedélyének kielégítése ezt magával hozta. Rokonait is segélyezte. Mindazonáltal, ha tudott volna a pénzzel bánni, s a pénzügyeiben rendet tudott volna tartani, amilyen népszerű volt különösen a 60-as évek elején, és ahány, bizonyára jövedelmező hangversenykörutat végzett ezen időszakban, a külföldön megvagyonosodhatott volna. Ámde ennek ellenkezője következett be. A pénzzavar nála állandó volt, s valóságos krónikus helyzetté fajult. Reményi Károly egy 1891-ben, atyámhoz írt levele jól jellemzi ezt az állapotot: „Tudod, hogy én szegényen jöttem el Edétől, 12 évi fárasztó működésem után; nem szemrehányásképp mondom, de tény, mert az ő helytelen gazdálkodása miatt örökös pénzzavarban lévén, még az engem jogosan megillethetett szerény javadalmazásról is lemondtam, a feneketlen hordó javára.” De ameddig legényember volt, valahogy csak kikászálódott mindig a zavarból, ha másképp nem, hát műtárgyainak elzálogosításával, vagy eladásával. Mikor aztán megházasodott, a krónikus zavarok akuttá váltak. A család felszaporodott 4 taggá, és fenntartása már ezért is költséges volt. Növelte a bajt, hogy neje még kevésbé tudott bánni a pénzzel, mint ő; esztelenül szórta a pénzt felesleges kiadásokra, anélkül, hogy tulajdonképpen pazarló lett volna; a háztartáshoz pedig egyáltalán nem értett. Így történt, hogy midőn a művész Párizsba távozott, oly sok tartozást hagyott maga után, hogy a törvényszék a csődöt mondta ki ellene. Atyámat nevezték ki gondnoknak csőd-ügyben, és fennmaradt egy kérvény, amelyben atyám kéri felmentését ezen tisztség alól, mert őt mint testvért, ez az ügy nagyon feszélyezi, és egyszersmind ajánlja Varga László ügyvéd kinevezését gondnokká, mert emez a művész jogügyi viszonyait jobban ismeri. A csőd-ügy, a különféle tartozások törlesztése még sokáig húzódik a párizsi időszakban. Így a művész Párizsból (54. Rue Galilée, Champs Elysées, ez volt első párizsi lakása) 1876. dec. 30-án ezt írja atyámnak: „Kezd jól menni. Kérlek, van nálad 6 frt., küldök 50 frt-ot, tégy hozzá még 3 frt-ot, és fizesd ki Weizenkornnál,  Gizella Reményi nevében a két havi 29 frt-ot, és így 1871. március 2-ig ki lesz fizetve. A vevényt küldd el kérlek, mert az öreg asszonyé (ez alatt anyósa értendő, ki szintén velük volt Párizsban, ami a helyzetet, mint mindjárt látni fogjuk, csak súlyosbította).
1877. március 15-én kelt levelében is, melyet mint rendesen, „sebtiben, pár szóval ír, mert nincs ideje, majd máskor bővebben ír”, ismét felkéri atyámat, hogy Weizenkornnak hét hóra 59 frt-ot fizessen. A levél végén odateszi: „Magurányi tisztelődik.” Magurányit, e kitűnő amatőr zenészt, atyám irodavezetőjét, kivel többször zenélt volt Budapesten, tehát nem felejtette el. 1877. szept. 20-án (már a 3. Rue Thabor alatt) komolyan foglalkozik egy tervvel, hogy a csődből kimásszon. Egy bizonyos Reinitz egyszer azt írta neki, hogy ha 300 frt-ot kap, úgy fogja beállítani Reményi csődjét, mint akin úgy sem lehet valamit behajtani, s evvel a csőd magától megszűnnék. Arra kéri tehát a művész atyámat, járjon el Reinitznél, puhatolja ki tőle ügyesen, vajon csakugyan be lehet-e szüntetni ekképp a csődöt, és pedig biztosan, s ha igen, akkor közölje atyám Reinitzzel, miszerint művész öccsét ráveszi a 300 frt. megküldésére, „hogy már egyszer vége legyen a piszkos dolognak”. A művész az összeget meg fogja küldeni, de atyámnak „biztos biztonság legyen a csőd beszüntetése iránt”, az összeg átadásakor. Megemlíti továbbá a levélben, hogy nagyon sokat tanul, és készül a szezonra.

R e m é n y i   c s a l á d i   é l e t é b e n   b e á l l   a    k r í z i s.  P l o t é n y i   m e g v á l i k
                      a   m ű v é s z t ő l,  m a j d    m e g n ő s ü l  (1 8 7 8 )

Itt volna helyén, hogy Reményinek művészi működésével az 1878 október havára terjedő időben foglalkozzunk. Ehhez azonban sajnos vajmi kevés adat áll rendelkezésünkre. Annyit tudunk, hogy volt Londonban is (1877 tavaszán), de hogy hol hangversenyezett másutt, arról közelebbi adat nincsen. Egy megakadályozott elutazásról egy alább idézendő levélben lesz szó, és bővebben arról, hogy felesége valósággal megakadályozta hivatása gyakorlásában. Úgy látszik, hisztérikus volt, és betegesen féltékeny; zsarnoki uralmat, egyeduralmat akart férje felett gyakorolni, olyannyira, hogy ennek szabad mozgása végképp megszűnt. Reményi mindenesetre, egy ideig legalább, fellépett Franciaországban is a nyilvánosság előtt, mert ily módon ismerkedett meg a Mac Alister családdal, mellyel tanítványa, Plotényi Nándor nemsokára szoros viszonyba lépett. Sokat foglalkozott zeneszerzéssel is. Írt egy himnuszt, amelynek párizsi előadásából sokat remélt, anyagi szempontból is. Nem tudni, hogy tényleg előadták-e ezen művét. Különben inkább transzkripciókkal foglalkozott, s itt eredményt is mutathatott fel, amennyiben egy párizsi kiadónál megjelent „Nouvelle école de violon” című gyűjteményes műve, amelyben a zongorairodalomnak, főleg Chopin műveinek (Asz-dúr impromtu, mazurkák, nocturne-ök, stb.) egész sorozatát átírta hegedűre és zongorára, és evvel megelőzte mások későbbi Chopin-átiratait. Hogy működésével szerzett is valamit, az bizonyos, mert egyébként családját nem tarthatta volna fenn. Az anyagi zavarok azonban nem szűntek meg, és végzetessé váltak akkor, amikor neje túlzott féltékenysége tevékenységét megbénította. És hiába erősítgeti neje öregkori visszaemlékezéseiben, midőn a már özvegységre jutott asszonyt 1914-ben, Pásztor Árpád az amerikai Acron városában felkereste (megjelent az „Est” 1914. évi április 23-iki számában „Reményi Edéné emlékei” cím alatt), hogy „18 évig éltünk Párizsban (már ez is helytelen, mert a család csak 1876-91-ig, tehát 15 évig élt ott, s ebből is csak az első kettőt a családfővel együtt;  különben lehet, hogy Pásztor emlékezett rosszul). Eleinte vele utaztam mindenfelé, de aztán abbahagytam. Minek egy művészt mindenüvé kísérni? Ő szereti a változatosságot, szeszélyei szerint él. Oh, sokszor hallottam, hogy hangverseny után a legszebb fogaton ment a hoteljébe, jobbján egy gyönyörű szőke, balján egy gyönyörű barna nő. Így szeretett élni. Kellett ez neki.” A féltékenység e visszaemlékezésből is kilátszik, és megmásítása a valóságnak. Gyakori pszichológiai jelenség ez, hogy az ember hiúságból saját múltját is elferdíti, s végül hisz is a ferdített képben.
A családi krízis beálltáról első ízben Plotényinek egy leveléből értesülünk, melyet Párizsból,  1878. január 14-én írt atyámnak. Megtudjuk, hogy helyzete mesterének családjában tarthatatlanná vált; hogy Reményiné, s nem Reményi miatt, azt már az is bizonyítja, hogy mestere tudtával, de Reményiné tudta nélkül szökik meg. Írja, hogy búcsúzás nélkül utazik el másnap Pestre; hogy mikor érkezik, nem tudja; kénytelen harmadosztályú vonatokat használni. Egy hetet Pesten tölt, s azután hazautazik Lázra. Madridba való elutazásuk akadályait, s egyáltalán mindent majd élőszóval elmond. Mestere mellékelten küld egy levélfogalmazványt atyám számára, hogy miként tudósítsa őt (Reményit) Nándor megérkezéséről.  Itt kezdődik az alakoskodás a két zsarnok asszony miatt, mert az anyós egy követ fújt leányával.  A Reményi által, saját magához írandó, szuggerált levél eléggé jellemző, hogy közöljük:
„Édes Edém! Szegény Nándor nagyon betegen érkezett meg, és a roppant átfázást legalább egy hétig kell neki kiheverni, aztán elmegy Lázra, mert nem lehet őt semmiképp itt tartani. Roppant aggódik miattatok, s azt mondja, hogy csak valahogy rendezhetné házi ügyeit, visszajönne; mondta, hogy nem is mert tőletek elbúcsúzni, mert már egészen meg volt zavarodva, és így tőled bocsánatot kér. Szegény Nándor vigasztalhatatlan. Borzasztóan néz ki.” Ehhez hozzá teszi: „Ne írj Angliáról, azaz Althausnéról semmit.” Althausné szerepéről e családi drámában még fogunk hallani.
Másnap (január 15-én) Reményi maga is írt egy hivatalos, azaz felesége ellenőrzése alatt fogalmazott levelet atyámnak, úgy állítva be a dolgot, mintha fel nem foghatná, miként ment el Plotényi szó nélkül tőlük. Mihamarábbi hírt kér róla. Reméli, hogy az utazás abban az irgalmatlan időben meg nem ártott neki. Gizi is roppant nyughatatlan e „Staatsstreich” (puccs) miatt. „A jó, a kegyes Isten vezessen keresztül bennünket a sok bajon. A szegény gyermekek nagyon emlegetik a Nándorjukat. Ha gyermekeim és Gizi nem volnának mellettem, igazán alig tudnám a Nándor elhagyása szomorú dolgát elviselni. Bízom a csőd-ügyben való biztos,  testvéries eljárásodban. A te hánya-vetett hű testvéred: Ede:” Utóirat: „Március végén, vagy április elején a csőd-ügyben előlegezett pénzedet köszönettel visszadhatom, most e hó végén is lehetne, de jól tudod, hogy Perlebergnének jár 600 frt.” Valahol titokban még rávezette a levélre: „Ilyen abra-cadábrás levelet kell nekem írnom itthonról. Nándor majd elmond mindent.”
Szegény művész! Nemsokára még több oka volt abracadábrás, kerülő utakon járó leveleket írni. Van egy, bizonyára Plotényi szökése után írt, félig áthúzott levele atyámhoz, melyben saját kritikus helyzetéről értesíti. Így ír: „A végét járjuk. Jól tetted, hogy írtál a polizeihez, de ezentúl se ne írjatok, se ne tegyetek semmit, legfeljebb amit én írok, és az is csak úgy valable (érvényes), ha a levél szögletén pont van, csak annak” (eddig át van húzva, következik az át nem húzott rész): „Higyjétek : schrecklich (borzasztó). Áldjon Isten (és) könyörüljön rajtam és gyermekeimen. Írjatok Voirinhez (ez egy párizsi vonókészítő, ki a jóakarója volt, s kiben bízott, mint titoktartó emberben)  -  megkaptam leveledet  -  prisonnier (fogoly) vagyok  -  Johanna, a jó Johanna (t.i. az édesanyám) rosszul tette, hogy írt. Bedlam népséggel (a „Bedlam” szó a Betlehem népies angol rövidítése, és London egyik régi elmegyógyintézetének a neve. Ma is használják, a „Bedlam népség” tehát annyi, mint „őrültek”) levelekkel nem lehet boldogulni. Légy oltalmam. Hát Nándor, a jó Nándor! Csókol stb. szerencsétlen Edétek. Mielőtt pénzhez nem jutok, mit sem tehetek, de már van reménységem. In haste and in secret your Ede. (Sietve és titokban, Edétek). Csókolom Károlyt.” Atyám eszerint már előbb megtudta, hogy öccsét az asszonyok fogva tartják, s ezért levélileg a párizsi rendőrséghez fordult azon kéréssel, hogy az szerezzen magának tudomást a tényről, „vu que le caractére de cess femmes me fait tout craindre”; alkalmazzák a kellő rendszabályokat, hogy öccsét kiszabadítsák, és küldjenek neki sürgönyhírt.
Reményinek február 7-én kávéházban, tehát titokban írt részletes levele atyámhoz leírja e lépés eredményét. A rendőrség ott járt a lakásán, közegei igen ügyesen vislkedtek, látogatóknak adták ki magukat; az asszony nem volt a szobában. „Passons outre ők nem segíthetnek. E lépéseddel mindent elronthattál, minden plánumomat anihilálhattad volna (minden tervemet megsemmisíthetted volna), mert ez a két asszony nem asszony, hanem két fúria. Mme Althausnak írtál, képzeld itt van Párizsban, leveled következtében. Tudtomra adta a fogorvos Michaels (Párizsban letelepedett angol fogorvos lehetett, legalább aszerint ítélve, hogy angolul levelezett atyámmal, szintén bizalmas ember) barátod által ittlétét  -  ott láttam őt  -  segíthet, de nem egészen, s az nem is olyan könnyű, hja, ha az a két kedves gyermek nem volna, egy batkát sem gondolkoznék a dolgon, de két gyerek van, mindent meg kell fontolni, másképp fizikai és morális halál volna a vége. Fejem zavart, következetesen sem tudok írni, ergo légy elnéző:” Írja, hogy anyám azáltal, hogy női jó szíve sugallatát követve írt egy békéltető levelet Gizellának, sógora érdekében, csak rontott a dolgon. Gizi egész nap szidja, hogy mer az ő dolgába beavatkozni; „pour elle rien n’existe dans ce monde, ni Dieu, ni diable. Il n’y a que sa rage, son orgueil, et sa bosse, de destruction, elle devaste tout comme un ouragen. Istenem, ha a gyerekek nem volnának, rég elillantam volna már.”
Althausnéra visszatérve közli, hogy ő azt akarja, szökjék meg a művész Londonba a gyerekekkel és hegedűjével, de belátta, hogy ez most lehetetlen. „2-3 hét múlva, igen is, akkor lehet, ha egyszer itt Párizsban a Hymnus dolgát és sok más egyebet szépen elintéztem, alors on pourra trés sérieuse  -  ment aviser á la quitter el de la forcer á retourner en Hongrie avec sa mére. A Gizivel való további megélhetés a lehetetlenségek közé tartozik és tartozott.” „A Polizei-chef ma elolvasta telegrammodat nekem   -  tegnap óta nem vagyok többé prisonnier. I am now on half liberty (most félig szabad vagyok), meddig fog még tartani, nem tudom, de úgy fogom rendezni a dolgot, hogy addig, míg Mad. Althaus itt marad, én őt minden nap láthassam. Mad. Althaus históriájában minden helyén van, csak egy nem: az a szegény asszony szerelmes belém. Uram Istenem, ha ebbe is beleugornék, úgy cseberből vederbe esném. Elég volt ebből egy házasság is. Ha Mme Althaus gazdag volna, teljes marokkal markolhatnék erszényébe, de leider nem gazdag, csakis nagyon praktikus, és nekem Londonban kiszámíthatatlan hasznomra lesz  -  lehetne.” Inti a továbbiakban atyámat, hogy mindaddig, míg tőle tudósítást nem kap, ne tegyen újabb lépést, nehogy komplikálja az amúgy is tarthatatlan helyzetet. A fő nehézség most még onnan ered, hogy az a két asszony semmiféle skandalumtól vissza nem irtóznék, mindenben és mindenre lehetetlenné tenne  -  érted? Aztán avant que ce deux femmes arent eu un supcon quelquenque, il faut, hogy fontos  ügyeimet előbb elrendezhessem; ich kann und darf nicht die Sachen über ’s Knie brechen, de plus, egyszer az irrévocable (visszavonhatatlan) lépést megtéve, annak borzasztó következéseit meg kell fontolnom.” Egy másik, szintén kávéházban írt levelét úgy kezdi, hogy „Keresztemet el kell viselnem. Két hét múlva hymnusom úgy hiszem elő lesz adva, és aztán, de csak aztán fogom elkezdeni az actiót. Elébb nem lehet. Pénzem nincs, pénz nélkül semmit sem lehet tenni.” Választ Voirinhez kér, ha valami különös közleni valója volna atyámnak.
Valami Dessus nevű ember is segítségére lesz, ha kenyértörésre kerül a sor. Hymnusának előadása, s a csőd megszüntetése képezi február 18-án írt levelének vezérmotívumait. Utóbbi előbbivel annyiban függ össze, hogy ha magyarországi csődje Párizsban kitudódnék, ez ártana nevének, és a hymnus sikerét is veszélyeztetné. Feltételezi, hogy Nándor bizonyára elbeszélte a hymnus históriáját, és a művet eljátszotta.

KÉT ÉV PÁRIZSBAN. HAT ÉV AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN. HAT ÉVI UTAZÁS A
FÖLD KÖRÜL. HAZATÉRÉS (1876-1891)
Szegény művész! Nemsokára még több oka volt abracadábrás, kerülő utakon járó leveleket írni. Van egy, bizonyára Plotényi szökése után írt, félig áthúzott levele atyámhoz, melyben saját kritikus helyzetéről értesíti. Így ír: „A végét járjuk. Jól tetted, hogy írtál a polizeihez, de ezentúl se ne írjatok, se ne tegyetek semmit, legfeljebb amit én írok, és az is csak úgy valable (érvényes), ha a levél szögletén pont van, csak annak" (eddig át van húzva, következik az át nem húzott rész): „Higyjétek : schrecklich (borzasztó). Áldjon Isten (és) könyörüljön rajtam és gyermekeimen. Írjatok Voirinhez (ez egy párizsi vonókészítő, ki a jóakarója volt, s kiben bízott, mint titoktartó emberben)  -  megkaptam leveledet  -  prisonnier (fogoly) vagyok  -  Johanna, a jó Johanna (t.i. az édesanyám) rosszul tette, hogy írt. Bedlam népséggel (a „Bedlam" szó a Betlehem népies angol rövidítése, és London egyik régi elmegyógyintézetének a neve. Ma is használják, a „Bedlam népség" tehát annyi, mint „őrültek") levelekkel nem lehet boldogulni. Légy oltalmam. Hát Nándor, a jó Nándor! Csókol stb. szerencsétlen Edétek. Mielőtt pénzhez nem jutok, mit sem tehetek, de már van reménységem. In haste and in secret your Ede. (Sietve és titokban, Edétek). Csókolom Károlyt." Atyám eszerint már előbb megtudta, hogy öccsét az asszonyok fogva tartják, s ezért levélileg a párizsi rendőrséghez fordult azon kéréssel, hogy az szerezzen magának tudomást a tényről, „vu que le caractére de cess femmes me fait tout craindre" (mert ezeknek az asszonyoknak a jelleme félelmet ébreszt); alkalmazzák a kellő rendszabályokat, hogy öccsét kiszabadítsák, és küldjenek neki sürgönyhírt.
Reményinek február 7-én, kávéházban, tehát titokban írt, részletes levele atyámhoz leírja e lépés eredményét. A rendőrség ott járt a lakásán, közegei igen ügyesen vislkedtek, látogatóknak adták ki magukat; az asszony nem volt a szobában. „Passons outre ők nem segíthetnek. E lépéseddel mindent elronthattál, minden plánumomat anihilálhattad volna (minden tervemet megsemmisíthetted volna), mert ez a két asszony nem asszony, hanem két fúria. Mme Althausnak írtál, képzeld itt van Párizsban, leveled következtében. Tudtomra adta a fogorvos Michaels (Párizsban letelepedett angol fogorvos lehetett, legalább aszerint ítélve, hogy angolul levelezett atyámmal, szintén bizalmas ember) barátod által ittlétét  -  ott láttam őt  -  segíthet, de nem egészen, s az nem is olyan könnyű; hja, ha az a két kedves gyermek nem volna, egy batkát sem gondolkoznék a dolgon, de két gyerek van, mindent meg kell fontolni, avant de prendre une décision irrévocable, qui sera et doit etre certainement faite (mielőtt visszavonhatatlan elhatározásra jutunk, ami meglesz, meg kell lennie), másképp fizikai és morális halál volna a vége. Fejem zavart, következetesen sem tudok írni, ergo légy elnéző:" Írja, hogy anyám azáltal, hogy női jó szíve sugallatát követve írt egy békéltető levelet Gizellának, sógora érdekében, csak rontott a dolgon. Gizi egész nap szidja, hogy mer az ő dolgába beavatkozni; „pour elle rien n'existe dans ce monde, ni Dieu, ni diable. Il n'y a que sa rage, son orgueil, et sa bosse, de destruction, elle devaste tout comme un ouragan. (Öntörvényű, nem ismer se Istent, se ördögöt, önpusztító hajlama van, és mint a szélvész, mindent el akar pusztítani.) Istenem, ha a gyerekek nem volnának, rég elillantam volna már."
Althausnéra visszatérve közli, hogy ő azt akarja, szökjék meg a művész Londonba a gyerekekkel és hegedűjével, de belátta, hogy ez most lehetetlen. „2-3 hét múlva, igen is, akkor lehet, ha egyszer itt Párizsban a Hymnus dolgát és sok más egyebet szépen elintéztem, alors on pourra trés sérieuse  -  ment aviser á la quitter el de la forcer á retourner en Hongrie avec sa mére. (nagyon komolyan tervezem, hogy elhagyom, és visszakényszerítem Magyarországra, az anyjával együtt.) A Gizivel való további megélhetés a lehetetlenségek közé tartozik és tartozott." „A Polizei-chef ma elolvasta telegrammodat nekem   -  tegnap óta nem vagyok többé prisonnier. I am now on half liberty (most félig szabad vagyok), meddig fog még tartani, nem tudom, de úgy fogom rendezni a dolgot, hogy addig, míg Mad. Althaus itt marad, én őt minden nap láthassam. Mad. Althaus históriájában minden helyén van, csak egy nem: az a szegény asszony szerelmes belém. Uram Istenem, ha ebbe is beleugornék, úgy cseberből vederbe esném. Elég volt ebből egy házasság is. Ha Mme Althaus gazdag volna, teljes marokkal markolhatnék erszényébe, de leider nem gazdag, csakis nagyon praktikus, és nekem Londonban kiszámíthatatlan hasznomra lesz  -  lehetne." Inti a továbbiakban atyámat, hogy mindaddig, míg tőle tudósítást nem kap, ne tegyen újabb lépést, nehogy komplikálja az amúgy is tarthatatlan helyzetet. A fő nehézség most még onnan ered, hogy az a két asszony semmiféle skandalumtól vissza nem irtóznék, mindenben és mindenre lehetetlenné tenne  -  érted? Aztán avant que ce deux femmes arent eu un supcon quelquenque, il faut, (mielőtt az
asszony bármiben is kételkedne, kell) hogy fontos  ügyeimet előbb elrendezhessem; ich kann und darf nicht die Sachen über 's Knie brechen, de plus (nem szabad csak úgy elhamarkodnom a dolgot), egyszer az irrévocable (visszavonhatatlan) lépést megtéve, annak borzasztó következéseit meg kell fontolnom." Egy másik, szintén kávéházban írt levelét úgy kezdi, hogy „Keresztemet el kell viselnem. Két hét múlva hymnusom úgy hiszem elő lesz adva, és aztán, de csak aztán fogom elkezdeni az actiót. Elébb nem lehet. Pénzem nincs, pénz nélkül semmit sem lehet tenni." Választ Voirinhez kér, ha valami különös közleni valója volna atyámnak.
Valami Dessus nevű ember is segítségére lesz, ha kenyértörésre kerül a sor. Himnuszának előadása, s a csőd megszüntetése képezi február 18-án írt levelének vezérmotívumait. Utóbbi előbbivel annyiban függ össze, hogy ha magyarországi csődje Párizsban kitudódnék, ez ártana nevének, és a himnusz sikerét is veszélyeztetné. Feltételezi, hogy Nándor bizonyára elbeszélte a himnusz históriáját, és a művet eljátszotta. Most már örömteljes szívvel megírhatja, hogy 3 hét múlva Pasdeloupnál elő fogják adni nagy zenekarral és nagy énekkarral, 4000 ember előtt. Az egész előadás anonyme lesz, se költő, se zeneköltő megnevezve nem lesz. Ezért a legnagyobb titoktartás szükséges, mert ha Pesten is híre jár szerzeményének, felveszik az újságok és Bécsen át eljutna a párizsi hírlapokba is. Akkor minden el volna veszve. (Eszerint versenypályázat volt hirdetve Párizsban, egy valószínűleg nemzeti himnuszra.) Ő a háttérben marad; az egészet egy Armand Gouzien nevű barátja végzi. A sikerre Isten segítségével bizton számít, és ez a siker sok baján keresztülsegítené, szabadon lélegzenék, biztos révbe jutna, a sok ránehezedő csapás után megnyugodhatnék, és félbeszakított munkásságát friss erővel  -  egészsége az még jó  -  újra kezdhetné. Ha a himnusszal reüsziroz (sikert arat), a légion d'honneur rendjelet (a Becsületrendet) is könnyen megkaphatná, ezért is a csődnek meg kell szűnnie. Tudakozódik Nándor holléte iránt. (Pesten, vagy Ungvárt van-e?) Értesítendő, hogy a himnusz basszusát és harmóniáját sok helyütt megváltoztatta. Csókoltatja. Intézkedést kér, nehogy a Weizenkornnál lefoglalt loosok (kétes olvashatóságú szó, de valószínűleg sorsjegyeket jelent) el ne vesszenek. Természetes, hogy január 31-én pénzt nem küldhetett, de márciusban, a himnusz után majd küld. Szóval e himnuszhoz fűzi minden reményét.
Még van egy cédulája, mely valószínűleg későbbi keltű, mert leveleket „Plotényi poste restante" címre kér küldeni; és a végén hozzá teszi, hogy: „Nándor puszil." Tehát Plotényi már visszajött Párizsba, már pedig előbbi levele írásakor Nándor még Magyarországon volt. Kéri atyámat, hogy Gizi minden levelét tegye el (bizonyára, hogy egy esetleges bírósági eljárás folyamán felhasználhatók legyenek), s hozzá teszi: „Comme c'est triste, d'etre obligé de prendre pareilles précautions  (Milyen szomorú, hogy ilyen óvintézkedéseket kell tenni)  -   egy szót sem senkinek  -  silence secret (titoktartás). Ezen soraimat tépd el. Johannát ilyesmivel ne gyötörd  -  Károly, de csak Károly mindent tudhat  -  holnap körülményesebben."
1878. február havában még négy levél van, melyek e családi krízissel összefüggnek, egy levél Althausnétól Londonból (?), febr. 6-áról, Voirinnek egy levele febr. 10-ről, és Michaels fogorvosnak két levele (febr. 15. és 21.). A legérdekesebb ezek közül Althausné levele (angolul), amelyben atyámat fivérének borzasztó helyzetéről értesíti, és mentő tervét közli. Párizsi információi (Fieldnétől) szerint a művész helyzete olyan, hogy ha nem történik valami érdekében, akkor rövidesen meghal. Hogy a szerencsétlen ember megmentessék, ő azt ajánlja, hogy a művész azonnal jöjjön Londonba, mely esetben Althausné hatalmában volna neki egy legalábbis 500 fontnyi kölcsönt szerezni. Már írt is Mac Alister úrnak, Ede egyik jóbarátjának, hogy garantálja ezen összeg folyósítását 3 hóra. Althausné hangversenyeket fog rendezni, ami óriási munkájába fog kerülni. Mindezt csak azon esetben tehetné, ha a művész egyedül, tehát neje nélkül jön, mert „ ő mindent szétrombol, és párizsi tapasztalatom után ítélve még maga a gondolat is, hogy az asszony ide jöhetne, és zavart okozhatna, megakadályozna abban, hogy bármit is csináljak. Nagyon is egy rettenetes asszony ő (She is too horrible). Ha Mac Alisterék igenlően válaszolnak, akkor atyám jöjjön Párizsba, rendezze a dolgokat, érvényesítse családfői tekintélyét és vigye el az asszonyt, anyját és gyermekeit  Magyarországra. Althausné igyekezni fog néhány barátját rávenni, hogy garantálják 10 font küldését kéthetenkint a család számára. Atyám fedezze a család hazautazásának költségeit, Althausné és férje pedig megfizetik Ede és Nándor utiköltségeit Londonba, és gondoskodnak róluk az első hetekben, míg pénzhez nem jutnak. Csak legyen a művész Londonban, mint szabad ember, akkor minden, ami szükséges, megtörténik, mert a levélíró igen nagy hatalom felett rendelkezik. Kéri atyámat, vegyen részt, nagy testvéri szeretetétől ösztönözve, e mentő akcióban. A művész olyan jó ember, és még azon gyöngesége is, mellyel visszautasítja gonosz nejének ellátás nélküli elhagyását, tiszteletreméltó. Sietni kell, mert ha a mostani jó alkalom elmulasztatik, a művész esetleg évekig visszamarad pályáján („he may be thrown, back by 2 or 3 years"). Kéri Nándor címét.
A levél felette érdekesen világítja meg a kritikus, és pszichológiai szempontból kényes és komplikált helyzetet. Beletekintünk a fő-  és mellékszereplők lelkivilágába, cselekvési impulzusaik fonásába. Úgy látszik, valami vad zsarnoki, romboló szenvedély idézi elő az egész bonyodalmat a művész neje részéről, és támaszt lel nála lévő édesanyjában. A művész túl gyenge arra, hogy akaratát a két asszonnyal szemben érvényesítse; ez a harc fel is emésztené összes lelki energiáját, tehát képtelenné tenné művészetének gyakorlására. Ebben az asszonyok által különben fizikailag is gátolva van olyannyira, hogy egy ideig valóságos fogoly a saját házában. Belátja, hogy szakítani kell, ha nem akar tönkre menni férfikorának és kifejlett művészetének legvirulóbb szakában. Vele együtt családja is tönkre menne. El is határozta már a szakítást, a megszökést. De mi történnék szeretett két apró gyermekével, ha most, midőn semmi pénze nincs, tehát nem gondoskodhat róluk, ott hagyná őket? Tehát mérlegel, fontolgat; reményét egy himnusz-szerzeményének sikeréhez fűzi; ha a siker anyagi eredményt is hoz, talán akkor megteheti lelkiismeretfurdalás nélkül a „visszavonhatatlan" nagy lépést. Egyelőre tehát ellentáll Althausné csábító szirén énekének; s ez, amint Althausné maga is bevallja, tiszteletreméltó jellemvonás benne.
Atyám is szeretne segíteni fivérén, akit szeret, s kire, mint a család híres tagjára büszke, és tesz is lépéseket, de a hathatós és energikus, célravezető lépéseket a távolból megtenni annál nehezebb, mert atyám is kötve van saját családja által, és akkor még igen szerény anyagi viszonyok között élt. Főszereplővé válik Althausné is. Levele duzzad az angol faj hatalmas energiájától, cselekvőképességétől, de minden szava egyúttal elárulja a szerető nő lázas aggodalmát. Mert ennyi altruizmus szerelem nélkül el sem képzelhető. A művész jól látott tehát. Voirin leveléből látjuk, hogy ő már 1877 vége óta szerepel mint diszkrét levélközvetítő, tehát az áldatlan helyzet már azóta tart. A jóakarat és aggodalom ezen különben egyszerű és kevés műveltségű ember (rossz helyesírása után ítélve) nyilatkozataiból is kitűnik. Mióta Plotényi elutazott, a művész nem szőröztette vonóit, pedig azelőtt nem múlt el 15 nap anélkül. Elhiszi tehát, hogy akadályozva van a mozgásban. „Je ne croyais pas qu 'un homme comme lui, un si grand artiste, pouvait avoir le malheur de posséder une femme pareille." (Nem hittem volna, hogy egy ilyen művésznek balszerencséjére ilyen felesége legyen.)
Hogy J. P. Michaels (Paris, 45. Avenue de l'Opéra) valószínűleg letelepedett angol fogorvos volt, arra atyámhoz intézett két levele vall, mely folyékony angol nyelven van írva. Műveltségénél és állásánál fogva sokkal magasabb szempontból látszik bizalmi és közvetítő szerepét játszani mint Voirin. Hozzá fordulnak személyesen és levélileg az összes fő- és mellékszereplők. Ő maga csak diszkréten közvetít, nem nyúl bele a hangyabolyba. Jó akarattal viseltetik a művész iránt, de minden szenvedélytől és érdektől ment pszichológus szemén át nézi és mérlegeli úgy őt mint a körülötte kavargó egész tohuvabohut. Nála találkoznak a művész és Althausné; Fieldné is felkeresi. Egész igyekezete az, hogy szűnjék meg a sok céltalan akció, és érvényesüljön a legegyszerűbb eljárás, vagyis az, amit a művész maga óhajt, de kellő tőke nélkül nem tud végrehajtani, hogy t.i. küzdelmét a két asszonnyal vívja meg ő maga (let him fight out his own battles), szűnjék meg a sok egymást keresztező levelezés és egyéb részletakció, miből csak mind több baj származik, majd leszabadul aztán a művész a zátonyról; a sok szakács elrontja az ételt. Különben az ő nézete szerint Reményi helyzete nejével szemben nem is olyan rossz. A művész csak túl gyenge, s úgy látszik maga sem tudja, mit akar (ebben tévedett Michaels). S ami a pénzt illeti, csodálatos, hogy soha nincs elég ebből, mert hallomás szerint a művész június hó óta 25ooo frankot kapott (főleg Mac Allisteréktől), s ha még sincs semmije, akkor esztelen dolog volna őt a pazarlásban még több pénz juttatásával előmozdítani (pl. az is, hogy atyám küldjön pénzt); ezt Fieldnétől hallotta. (Saját gyanításom szerint ez a pénz, még ha tényleg ily nagy összegre rugott is, az addig felszaporodott párizsi adósságokra ment, mert Pestre, levelei után ítélve, vajmi keveset küldhetett, hiszen különben a csődöt megszüntethette volna, s nem kellett volna még legutolsó, 1878. októberi, londoni hangversenyeinek nagy sikerét is eltitkolnia.) Althausné egyszer 300 frankot, másszor 200 frankot adott át neki pillanatnyi szükségleteire, ezenfelül valami Monsieur Lius-nál, ki mint Reményi jóbarátja szerepel, 12 vagy 20 fontot hagy számára, mint külön pénzt („extra money"). Ami Althausnét illeti, ő is, úgy mint Fieldné, jólelkű, kifogástalan hölgyek, s minden erejükből rajta voltak, hogy a művészt a hínárból kihúzzák. Különösen Althausné elment azon határig, ameddig egy hölgy elmehet. Althausné azonban kénytelen volt visszavonulni, mert férje visszahívta Angliába, attól félvén, hogy ha kitudódik, miszerint neje segélyezi Reményit, ebből botrány keletkezik. Megemlít valami Dessus és Maupin nevű egyéneket, de nem tudja, hogy mi a szerepük.
Felmerült az a gondolat is, hogy az osztrák követség figyelmét is felhívják Reményi helyzetére (hogy atyám a párizsi rendőrséget felhívta, már hallottuk), de csakhamar elfelejtették. Kíváncsi, hogy tulajdonképp mit fog a művész cselekedni. Közlése szerint már unja a sokféle támogatást, mert az eddigi akciók csak ellenkeztek érdekeivel. A szimpátia szép, de nem ér semmit, ha nincs kölcsönnel támogatva. Ha elég pénze volna, ő maga legjobban tudná rendezni ügyét (ez megegyezik azzal, mit atyámnak írt).
Ugyanezen év (1878) szeptember haváig nem áll levél rendelkezésemre, mely a krízis fokozatos lefolyását megvilágítaná. De nem is szükséges, mert az alább közlendő levelekből világos, hogy Reményi a bonyodalmat mindaddig megoldani nem tudta. Bármi lett légyen is az oka, a himnuszhoz kötött remények meghiúsulása-e vagy más, nem tudni, a művész elegendő pénzösszeghez hozzájutni nem tudott, pénz nélkül pedig nem a saját mozgási szabadságát visszanyerni nem volt képes, sem családját nem hagyhatta anélkül, hogy végínségbe ne jusson. Erre pedig a családját szerető, jó szívű, lelkiismeretes és becsületes családfő kapható nem volt. Így a család mind nagyobb nyomorba süllyedt, növekedett a párizsi hitelezők száma is, anélkül, hogy a pesti hitelezőket ki lehetett volna elégíteni. Az alábbi levelekben lesz tehát szó a csődről, a már említett Reinitzről, zálogcédulák megváltásáról, stb. Pokoli 9-10 hó lehetett az, amelyet a művésznek ily viszonyok közt végig kellett küzdenie. Maradt a kerülő úton, vagyis Voirinen át való levelezés is. A művésznek szüksége volt sikerre, viszont félt a nagy, zajos sikertől is, mert attól tartott, hogy hírére megrohanják a türelmetlen hitelezők.
Mielőtt az egyetlen kivezető út, a szökés lehetővé vált, egy fontos eseményről kell megemlékeznem , és ez Plotényi nősülése. Már említettem, hogy Plotényi visszatért Párizsba, de úgyszólván csak azért, hogy megnősüljön. Ez bizonyára kapóra jött úgy neki, mint mesterének is. Plotényinek nem volt maradhatása mestere családjában, még pedig  -  ezt saját, januári leveléből is láthattuk  -  Reményiné miatt. Az ok valószínűleg az, hogy az asszony indulatosságát, zsarnoki szeszélyeit még az angyali szelídségű Nándor sem bírta elviselni. Az egyik, alábbi levélből kitűnik, hogy Plotényi nősülése Reményiné tudtán kívül történt, bárha nehezen érthető meg, miképp tudták ezt előtte eltitkolni. Amint atyám elbeszélte, művész öccse Párizsban szoros ismeretségi viszonyba lépett a már említett, Mac Alister nevű skót nemesi családdal, mely akkor Beaumanoirban élt, Tours mellett. Ha jól emlékszem, a gyenge szervezetű Mac Alisterné miatt telepedtek le az enyhe éghajlatú Touraine-ben. A család nem csak kedvelte a zenét, hanem előszeretettel művelte is. A zene hozta tehát össze a művészt és tanítványát Mac Alisterékkel. Csakhamar szerelmi viszony fejlődött ki a csinos és szimpatikus Nándor, és a család egyik leánya, a nagy műveltségű és igen szépen zongorázó Eugénia közt. A művész észrevette a viszonyt, és vallomásra bírta tanítványát. Midőn ez kijelentette, hogy szerény születésénél fogva nem merészkednék a gazdag és előkelő leányt megkérni, a művész maga vállalta a kérő szerepét. Lépése sikerrel járt, és úgy látszik, a házasság már 1878 április havában megtörtént. Ezt bizonyítja a Magyar Nemzeti Múzeum 1911 évi Liszt Ferenc emlékkiállításának lajstroma, mely a 13. oldalon felsorolja Lisztnek egy Weimarból 1878. április 20-án kelt, és Plotényihez intézett levelét, amelyben utóbbinak házasságkötése alkalmából a tanúságot elvállalja, és egyben képviseletével J. W. Fieldet bízza meg. Reméli egyszersmind, hogy Párizsban mint jury-tag Magyarországot (valószínűleg az 1878. évi párizsi világkiállításon) képviselni fogja, találkozandnak. Plotényi nősülésével megvált mesterétől, miután 16 évig élt vele együtt. Egyszersmind megvált a művészi pályától is. Boldog családapa lett, akinek családjában a zene ápolása hagyományossá vált. Az ifjú pár egyelőre Beaumanoirban telepedett le a Mac Alisterék által bérelt kastélyban, és csak körülbelül egy évtized múlva tette át lakóhelyét Magyarországba.
Most térjünk vissza a magára maradt, szerencsétlen művészhez. Legközelebbi levele, mely még Párizsból (11. Rue Constantiople), 1878 szeptember 19-éről van keltezve, és atyámnak szól, már a küszöbön álló fordulatot jelzi. Még mindig titokban kell írnia, ha tartózkodás nélkül akar szólni. Igazi leveleit három ponttal jelzi, a jelzés nélküliek otthon iratnak és érvénytelenek, de azokra is felelni kell. Igazi leveleire a válasz még mindig Voirinhez intézendő. „Végre valahára  -  így írja  -  szabadon lélegzem. Egy 36000 frankos szerződésem van 10 hónapra Észak-Amerikában. Feleségem ezt is másképp tudja, mert különben meg nem menekülhettem volna. Most tehát mindenek előtt egyet kell tüstént tudnom: Eljönnél-e te feleségemért és gyermekeimért  -  őket hazaviendő  -  október 10. felé Párizsba? A pénzt ezen útra nagynehezen elküldhetem Neked, és itt 3000 frankot fogsz találni az idevaló és otthoni költségekre. Ezen levelemre Voirinhez felelj postafordultával. Ha ezt megteszed, meg vagyok mentve, feleségem és gyermekeim is. Ha ezt sem teheted értem, akkor tudj elveszettnek. Ezt szívedre kötöm. Hallgattam az egész idő alatt, de most eljött az idő cselekedni. Úgy mint Te azelőtt akartad, kivihetetlen volt, pénz híján nem ment volna. Most lesz pénzem, és most menni is fog a dolog  -  csak Te akarjad. Suaviter in modo, fortiter in re. (Szelíden a módban, erősen a lényegben.) Az amerikai utamról egy szót se senkinek, Károlyt kivéve, mert különben a hitelezők raja mind rám támad. A hitelezők lajstromát otthoni levelemben elküldöm Neked, és fel foglak hatalmazni, velük egyenként véglegesen kiegyezkedni, mielőtt amerikai utamról hallanának. Sebtiben írom e levelet, és várva-várom kétségbeesetten jó válaszodat Voirinhez." Utóirat: „Csak úgy menekülhetek, mert én okt. 5-12-ig Londonban játszom, és onnan Liverpoolba indulok, ahol hajóra szállok, másképp sohasem menekülhetnék. Gizi engemet 13-14-ére vár vissza Párizsba, és helyembe Te fogsz jönni. Érted? Légy jó hozzám, és hozd meg ezt az áldozatot. Kérlek! Írj tüstént!"
Hogy mit válaszolt atyám e sürgető kérésre, nem tudom. Csak annyit tudok, hogy a művész családja a családfő távozása után is Párizsban maradt, és mindaddig ott élt, míg a családfő 12 év multán vissza nem tért.
A következő két levél már Londonból szól, és nem atyámhoz, hanem anyámhoz van intézve. Ennek okát nem tudom megadni. Az első levél okt. 9-ikére van keltezve. Arra kéri anyámat, hogy bizonyos zálogcédulákat, bizonyára a művész számára értékes tárgyakért (melyeket még Pesten volt kénytelen zálogba adni), egyelőre előlegezendő, de a hét végén általa megtérítendő 80 frt-ért váltsa magához, ekként megmentve a zálogholmikat. A hó vége felé indul. Aláírva: „Halálra kínzott Edéd."
Másik levele így hangzik: „Ma (október) 28-án indulok Liverpoolba; onnan holnap Amerikába. Az útról körülményesebben fogok írni Neked, Antalnak meg Károlynak. Gizi még nem tud semmit. Szerdán, 30-án, vagy csütörtökön, 31-én fogja megtudni. A körülményes levélben minden meglesz. Roppan hatást idéztem elő itt Londonban. Amerikában egyelőre 6 hónapig maradok. Jetzt bin ich wie der Koloss von Rhodus, stehe fest mit beiden Füsse über dem Ocean. (Olyan vagyok most, mint a rhodosi kolosszus, szilárdan állok lábaimon az óceán felett.) Isten tartson meg Benneteket, engemet, gyermekeimet és feleségemet." Az elmaradhatatlan utóirat: „Két nap múlva kapsz körülményes levelet. Gizinek csak azt mutassátok meg, amelyet megmutathatónak fogok megjelölni. Természetesen Ti semmit sem tudtatok minderről."
Az elutazás tényleg sikerült. Queenstownból (Irland déli partján), ahonnan elindult, már útban az Egyesült Államok felé, a hajó fedélzetén október 30-án még egymás után két levelet ír, ismét atyámhoz. (E leveleket valószínűleg egy kis gőzös vitte vissza Queenstownba, miután egy ideig a sík tengerre kísérte volt a személyszállító gőzöst.) E levelek beszédesen írják le lelkiállapotát, ezer gondját, mely e nagy pillanatban lelkében rajzik, főleg pedig aggodalmas érzelmeit, mellyel elhagyott családjára visszagondol, és amelynek sorsáról gondoskodni akar. Az első levél fején megadja amerikai címét (United States, E. Reményi, 50. Irving Place, New York), hogy ott mihamarabb hírt kapjon szeretteiről. A levél némileg a felesleges ismétlések kihagyásával rövidített szövege ez: „Édes Antalom! Légy kérlek segítségemre. Íme megtettem, amit meg kellett tennem. A tengeren vagyunk, és Gizi csak holnap fogja megtudni, hogy indulok az Egyesült Államokba. Ma küldtem el neki a szükséges pénzt. Hidd el, ő nem pazar, sőt fukar. De bolondériái által mentünk így tönkre. Gizinek haza kell menni. Ha megérkezik, légy gyengéd és főleg ne protektoroskodjál, hanem légy erányában jó tanácsokkal, és légy azon, hogy menjen a gyermekekkel falura, Serkébe, testvéréhez, hogy a hitelezők ne bántsák. Te pedig kérlek, kérdezd ki Gizitől a főbb tartozásokat. A mostani világban a hitelezők megelégszenek 10-25 %-al. Lépj egyenként velük egyezségre, és az egyezségi pénzösszeg kezeidhez fog mindig pontosan jutni. A szerződést csak 6 hónapra kötöttem. Nem olyan nagy summa, mint előbb hittem. De 24000 frankot mégis kapok, abból már kaptam 3000-et. Több dolgot meg kell fizetni, szegény Gizi egészen le van rongyolódva. Szánd meg (ne mutasd) és légy segítségére. Hogy Gizi most hazaérkezik, senkinek sem kell tudni egyelőre. Majd New Yorkból megírom, hogy mennyi pénzt küldhetek. A hitelezőkkel csak azután intézkedjél. Sikerem Angliában roppant volt, de ebben a saisonban azt nem folytathatom. Hat hónap múlva, ha akarok, haza mehetek. Szerződésem olyan, hogy ha nagy sikerem lesz az Egyesült Államokban, akkor az impresszárióknak én fogok parancsolhatni. Itt a hajón ez a 42-ik levél, amit írok. Képzelheted, olyan a fejem, mint a hordó, ezért már sokat nem is írok, mert azt hiszem megértettél. Művészi helyzetem gyönyörűen kezd kibontakozni, és a pénzbeli bajokból ez által könnyen ki fogok bontakozni, csak szabad mozgásom legyen,  az pedig most van. Képzelheted, mennyire fáj, hogy sem nőmtől, sem gyermekeimtől el nem búcsúzhattam. Az előlegezett 80 pengőt visszafizetendem; az elzálogosított tárgyakat nem akarom eladni, és ki is fogom válthatni. Gizi még most sem tudja Nándor házasságát. Ha szó esne róla, mondjátok, hogy bizony megházasodott, de nem boldog. Isten segítségével fogok dolgozni éjjel-nappal. Ha nem küldtem cikkeket (hangversenyeimről), akkor azért nem küldtem, mert nem akartam, hogy roppant nagy sikerem a magyar újságokban kürtölve legyen. A hitelezők mindjárt aranyhegyeket látnak. Főleg olyan koldus országban, mint a  mienk, ahol minden tönkre megy, kivévén a kipödört bajuszt. Az is lekonyul már. Ó Istenem! Mily felette szomorú alakban jelentünk meg a kiállításon! (Az 1878-iki Párizsban rendezett világkiállítást érti.) Szégyenletes volt, még bajuszpedrőt sem küldtünk. Áldjon benneteket az ég, szeress, csókollak mindnyájatokat, Károlyt, Johannát és Téged; még egyszer kérlek testvéri szeretetedre és segítségedre. Megírtam Gizinek, hogy Téged megkértelek, segítsd őt legjobb tanácsaiddal. Isten veletek és legyetek boldogok Szerető Edéd."
 
Utóirat: „A hajó pompás, amelyen megyek. Megérkezésemkor ezt fogom sürgönyözni Neked: „Arrivé". Ezt megteszem Gizi és a Ti nyugalmatokért. Ezt én a mai levelemben neki megírtam és megígértem  -  meg is tartom. Isten veletek, csókol Edéd." Végül még: „Johanna extra pusziltatik. Hát a gyerekek hogy vannak?"
 
Előbbi levél után azonnal még egy „II. levél"-nek címzettet írt, mely tulajdonképpen nem más, mint az előbbinek folytatása, vagy hosszabb utóirata. E levélben ismételten kéri atyámat, hogy legyen segítségére, és Gizi irányában legyen a legjobb tanácsokkal. Mert elképzelhető, a rengeteg csapás, mely a szegény asszonyra van mérve, midőn anélkül, hogy bármit is gyanítana, egyszerre csak Queenstownból azt a hírt veszi, hogy férje eltűnt. „Nem szököm meg  -  így írja  - , de nem kaphat meg, pénzzel el van látva, és így akár akar, akár nem, haza kell mennie, Párisban maradása nincs." Nagyon kéri atyámat, hogy e levél vétele után egy vígasztaló sürgönyt küldjön Párizsba, Gizinek. Megírta Gizinek, hogy atyám tüstént fog neki sürgönyözni, hogy csak jöjjön. „Légy segítségemre, ismétli még egyszer, és ne hagyj el  -  kérlek. Megteszed? Remélem. Képzeld csak, kérlek a csapást, ami éri." Miután még felkéri, hogy Reinitzet, ki Párizsban is bepereltette, vegye rá, hogy elégedjék meg 500 frt-tal, kis összegekben fizetve. Így végzi levelét: Áldjon meg az ég és írj mentől elébb egy vigasztaló levelet Edédnek."
Ezek voltak a főnixmadárként új életre rebbenő művész búcsúszavai, midőn addigi működésének színhelyét, a vén Európát elhagyta, hogy az Új Világban új teret nyisson magának, minden feszélytől menten, szabadon mozogva, és új sikereket vívjon ki, Isten adta tehetségével, kiforrott művészetével, melyben rendületlenül bízott. Amint Siegfried elhagyta Brünhildát, hogy új hőstetteket hajtson végre, úgy neki is el kellett hagynia mindennek dacára is szeretett hitvestársát, nehogy művészi karja megbénuljon. Kövessük tehát a mi hősünket hódító pályafutásának eme merőben új szakaszán, és lássuk, mily sors várt reá az Óceán túlpartján.
 
  E l s ő   h a n g v e r s e n y e   N e w - Y o r k b a n,  1 8 7 8.  n o v e m b e r   1 1 – é n
 
Midőn Reményi 1878. nov. 10-én partra szállott, másodszor lépett Amerika földjére, mely második hazája lőn, és ahol végül, 20 évvel később, a nyugtalanul bolygó zenész örök nyugalomra tért. Már a megérkezése utáni napon, nov. 11-én fellépett New-Yorkban. Legelőször 28 évvel korábban játszott New-Yorkban, egy szerény mulatóhelyen, és hallatta zsenge, bontakozó művészetét. Feltűnést akkor nem keltett, nyomot nem hagyott. Azóta az Egyesült Államok zenei kultúrája hatalmasan fellendült, nagy zeneértő közönsége lett, melynek tetszéséért elsőrangú európai művészek versenyeztek. Csak kevéssel Reményi jötte előtt járt ott Wikelmj, és Reményi jövetelét a szokásos nagy reklám helyett csak egy rövidke újsághír előzte meg. Merész vállalkozás volt tehát ezek után a nagy amerikai főváros közönsége elé lépni. Mégis teljes diadalt aratott, melynek eleven képét nyújtja Loew Vilmos, egy alkalmi tudósító, ki „Az Ellenőr" 1878 dec. 4-iki számában „Két magyar művész diadala New-Yorkban" címmel, részletes tudósítást nyújt Gerster Etelka,  kiváló magyar énekművésznő és Reményi Ede fellépéséről New-Yorkban, egy és ugyanazon napon.
E tudósításból főleg a Reményi Edére vonatkozó részleteket közlöm kivonatosan. 
„E hó 11-én ismerkedett meg Amerikának e nagy metropolisa két művésszel, és azon idő óta, midőn a haza nagy önkéntes száműzöttje, Kossuth Lajos emelte fel itt ékesen szóló hangját hazája ügyében, magyar embernek Amerikában nem volt olyan szép fogadtatása, oly rokonszenves, óriási közönsége, mint Gerster Etelkának és Reményi Edének; azóta magyar ember nem hódított meg annyi szívet, amióta magyar nemzetünkről nem hallatszott újságokban és utcasarkokon, stb. annyi szép, jó és dicséretes.
Gerster Etelka az úton meghűlvén, csaknem 5 heti betegség után lépett fel e hó 11-én Bellini „Alvajáró"-jában, Amina szerepében, és evvel kirántotta a Mapleson féle olasz operatársaságot, melynek primadonnája volt, a közel álló bukásból. Az Academy of Music, New-York óriási hangműterme, zsúfolásig megtelt. Gerster Etelka nagy, hódító művészetét hangosan hirdeti ma Amerika minden újsága. Ugyanezen este, csak alig pár lépésnyire az Akadémiától, a Steinway Hallban Reményi úr lépett fel. Reményi úr jövetele nem volt nálunk tudatos másképp, mint egy egyszerű kis hír által, mely pár hét előtt a lapok zenehír-rovataiban állott. Egy és ugyanazon hónapban, melyben Wilhelmj játékára figyelt zenekedvelő népünk, merészen lép fel egyedül, és követeli az elsőbbséget a nagy német művész felett, követeli a babérkoszorút mindazon hegedűművészek felett, kik az utolsó időben felléptek, és akik közül a már említett német művészen kívül felsorolom még az orosz (helyesen: lengyel) Wieniawskit, a belga Vieuxtemps-t, a spanyol Sarasatét és az amerikaiak kedvencét: a norvég Ole Bullt. Minthogy az amerikai nép mit sem tisztel és becsül jobban, mint a bátorságot, már ezen körülménynél fogva Reményi fellépésekor oly fogadtatásban részesült, minőre büszkeséggel emlékezhet vissza évek után is. Igaz, hogy e fogadtatás melegségét emelte a jelenlévő magyarok részvétele, kik nemzeti ünnepnek tekinték nagyszerű honfitársuk fellépését, és teljes számban jöttek el őt megéljenezni. Reményi nagy győzelmet vívott ki. Soha, de soha idegen művész nem keltett oly általános bámulatot, mint ő. Hogy ezt jellemezzem, nem tehetek jobb szolgálatot, mint hogy idézem a helybeli lapok legnagyobbjait, így adván a legjobb képet arról, hogy mit tartanak Amerikában Reményiről. A citált újságok mindegyike nov. 12-ről kelt. Szó szerint idézek, de természetesen csak kis részleteket. A „New-York Times", a nagy republikánus orgánum ezt írja: "Csak figyelnünk kellett Mendelssohn concertója első pár ütemeinek játszására, és máris elébünk tolult a tudat, hogy Reményi játéka e nagy mester revelációja volt reánk nézve." A „New-York Herald", a nagy világújság így ítél: „Ő hangszerének nagy mestere, és soha egy hegedűművész nem keltett nagyobb bizalmat, és nem mutatott biztosabb otthoniasságot azon, mint ő. Játéka varázshatalmú, és a diminuendo passzázsokban utolérhetetlen bájos szépségű. A „New York World" a demokrácia nagy lapja így szól: „Reményit bátran nevezhetjük a hegedű Lisztjének, vagy a hegedű Chopinjének." A „New-York Daily Tribune", a nagy konzervatív lap ítélete ez:
„Reményi egyike azon fenomenális művészeknek, kiket összehasonlítani nem lehet. Saját vas jelleme tűnik fel minden művén, technikai művészetében egyenrangú ő mindnyájukkal, de képzettségben, bizonyos indulatok kifejezésében túlhaladja mindazokat, kiket valaha hallottunk." Az „Evening Post", a nagy esti lapnak nézete az, hogy ő a legnagyobb hegedűművész, ki Amerikában valaha fellépett. A „Staatszeitung", a nagy német újság bírálata ebben áll: „Der Ungar Reményi hat in Steinway Hall einem Erfolg gehabt, auf den er stolz sein kann… Durch sein Spiel lodert ein eigenes Feuer  -  und das reisst Alles mit sich fort." (A magyar Reményi olyan sikert aratott a Steinway Hallban, amire büszke lehet… Játékában sajátos tűz lobogott, amellyel mindenkit magával ragadott.)                                                                                                                     
A többi kisebb-nagyobb lapok hasonlóképpen egyértelműek Reményi dicséretében. A helybeli magyarok vetélkednek egymással a nagy művésznél való tisztelkedésben. Ma egyenként tódulnak szállodájába, holnap díszlakomát rendeznek számára, és meghívás meghívást követi. Reményi a koncert-szezon oroszlánja. Nincs kétség abban, hogy utazása az Unióban nagy diadalmenet lesz.
 
H a n g v e r s e n y k ö r ú t a k   a z   E g y e s ü l t   Á l l a m o k b a n  1 8 7 8 – 8 4 – i g
 
A jövendölés be is vált. Reményi a következő hetek folyamán a new-yorki filharmonikus hangversenyeken vett részt, azután a brooklyni filharmonikus hangversenyeken, melyeket Thomas Tivadar, a kiváló dirigens vezényelt. Majd Bostonban, Hartfordban, és december  végén Washingtonban játszott, ahol Hayes állami elnök vendége volt a Fehér Házban.
1879-ben folytatta amerikai turnéját, fellépett New-York, Albany, Troy, Buffalo, Cincinnati. Chicago, Quincy, Illinois, Burlington, Iowa és más városokban. 1880-ban egészen Colorádóig terjesztette ki körútját, és a többi közt igen jól érezte magát a bányásztelepeken, hol nagyon kedvelték rögtönzéseit. Hangversenykörútjait időnként megújítva, egészen 1884-ig tartózkodott Amerikában. Bejárta az Unió és Kanada majdnem minden városát, volt Mexicóban és Havannában is. New-Yorkban különösen gyakran szerepelt. A „World"
new-yorki hírlap 1898 V/16-iki száma (nekrológ) felemlíti például, hogy huzamosabb ideig volt szerződtetve a Koster és Bid vállalat által, melynek hangversenyterme a 23. utcában volt. Bővebb részletek ismeretlenek. A hírlapi bírálatok, melyeket az amerikai életrajz közöl, tele vannak dicséretekkel.
 
                                F ö l d k ö r ü l i    u t a z á s   1 8 8 4 - 1 8 9 0
 
Reményi 1884-ben egyszerre csak eltűnt. Jó ideig az amerikai közönség semmit sem tudott e mindig némileg rejtélyes bohém ember hollétéről, míg végre Ausztráliából jöttek hírek róla. Később kiderült, hogy Reményi egy kisebb művész társasággal, melyet maga köré gyűjtött, földkörüli utazásra indult, ekképp ismételve meg hírneves művész-társának, Wilhelmjnek egzotikus hangversenykörútját, melyet emez 1878 és 1882 között végzett volt. Csakhogy Reményi művészi körútja a föld körül még nagyobb szabású, és hosszabb tartalmú volt, talán páratlan a maga nemében. Bejárta Ázsia, Ausztrália, Afrika sok részét, tehát az egész egzotikus világot. Nem csoda, hogy való hír csak kevés jutott el az amerikai és európai újságokba, de annál több regényes és rejtelmes hír keringett róla, főleg Amerikában. Híre járt, hogy hajótörést szenvedett és odaveszett, majd azt rebesgették, hogy vademberek megölték, vagy hogy kevéssé ismert országokban nyoma veszett. De azután ismét csak felbukkant valahol a világ végén, ép egészségben, jó kedvben, gyönyörű dolgokat látva, sokat tapasztalva, és fáradhatatlanul vándorolva mind tovább, valami ellenállhatatlan vágytól űzve, egy újabb Bolygó Hollandi módjára. Olykor kofferek, elhagyott holmik érkeztek tőle vissza, ami persze mindig új okot adott kalandos találgatásokra.
Útvonalát azért nagyjából összeállíthatjuk. A leghitelesebb forrást képeznék saját levelei, de ő utazása alatt nagyon kevés levelet írt hozzátartozóinak, ismerőseinek, barátainak; úgy látszik örült, hogy jó időre hátat fordíthatott Amerikának és Európának. Azonban fennmaradt egy levele, melyet Owen nevű amerikai barátjának 1887. január 19-én írt Benton Harbour-ba, amikor az Indiai Óceánon útban volt Mauritius szigete felé. Forrásul szolgál nejének egy 1890. dec 3-án, már a művész hazaérkezése után, Neuilly-ből, atyámhoz intézett levele, és egy interjú, melyet fél évvel világkörüli utazásának befejezése után, egy londoni riporternek adott, és amely az „Evening Star" 1891. január 18-iki számában jelent meg. Ezek szerint Reményi 1884. július végén utazott el Kaliforniából, és a Csendes Óceánt délnyugati irányban átszelvén, legelébb a Sandwich szigeteket (a Havaii-szigetek másik neve) érintette (Honolulu), ahol egy hónapig időzött. Október elején kikötött Ausztrália keleti partján, és Sydney városában lépett fel először a legifjabb világrész területén, a lehető legnagyobb sikert aratva. Bejárta azután Új-Zélandot, hol különösen Dunedinban (Déli sziget) ünnepelték, és ahol egy maori főnök külön meghívása folytán egy tisztán maorikból álló hallgatóság előtt is játszott, valamint Tasmániát, és ismét visszatért Ausztráliába, melynek minden nagyobb városát meglátogatta. Melbourne-ben történt, hogy felfedezte Armstrong asszony kiváló zenei képességét, és nagyszerű hangját. Nevezett azután az ő buzdítására kiképeztette magát Európában, és Melba néven híres énekesnővé lett. Midőn én 1893-ban Sydneyben jártam, még többen emlékeztek nagybátyámra.
1885 őszén a Torres szoroson át Jáva szigetére hajózott. Itt is hosszabb ideig időzött, és a hollandusok elragadtatással fogadták. Midőn 1893-ban Batáviában (Indonézia fővárosának, Djakartának holland neve) voltam, megismerkedtem Karácson Árpád magyar ültetvényessel és vállalkozóval, aki szoros viszonyba lépett volt Reményivel, kinek arcképét is bírta emlékül. E képet nagy becsben tartotta, mert emlékeztette a Reményivel, Jáva szigetén együtt töltött időkre. Elbeszélte nekem, hogy Reményi igen megkedvelte őt, és egész ottléte alatt vele kellett lennie. Pedig Reményi sokáig időzött Jáván. Nagyon megszerette a gyönyörű szigetet,  és a jó embereket, akik lakják. De ők is viszont szerették őt. Ahová csak jött, összesereglettek az európaiak és a malájok is, mert bizony ritkán jön oda művész ember. És ő nem csak a kozmopolita zeneirodalom jeles műveit adta elő, hanem ha jó kedvében volt, eljátszotta a messze magyar haza egy-egy bús dalát is, mellyel épp úgy elérzékenyítette jávai hallgatóit, mintha csak Magyarországon lett volna. Íme az igazi érzés hatalma.
Karácson sok érdekes adomát tudott művész barátjáról. Reményi, ismervén a világ nagy részét, tudta becsülni a nagy, világhódító nemzetek kiváló tulajdonságait. De ha kellett, kardot rántott kicsiny szülőhazája becsületére is. Egyszer egy batáviai hölgy, híres szépség, bele akart kötni. „Mondja Reményi  -  kérdé tőle  - , igaz-e hogy a magyar nyelvet idegen nem tudja megtanulni, olyan csúnya és nehéz?" „Nagyságos asszony  -  felelé a művész  - , hogy szép-e vagy nem a magyar nyelv, meg hogy nehéz-e, azt nem tudom megmondani. Nálunk Magyarországon a nép azonban azt tartja, hogy az angyalok magyarul beszélnek. Ennélfogva én azt tartom, hogy Kegyed igen hamar megtanulna magyarul."  A bók letöri az irónia nyílhegyét. A hölgy a hadakozás ilyen lovagias módjához nem volt hozzászokva. Le volt főzve, s minthogy a párbeszéd nyilvánosan folyt, szégyenében mélyen elpirult.
Jáva után Burma, Elő-India, Ceylon került sorra. Indiában sok időt töltött. Érdekelte ezen annyira sajátos világ művészete, főleg zeneművészete. Calcuttában volt alkalma az eredeti, hamisítatlan hindu zenével behatóbban megismerkedni. Élt ottan egy Radsa Sir Sourindro Mohun Tagur (angolosan írva Tagore) nevű deposszedált (birtokaitól megfosztott) bengál fejedelem, ki nagy általános műveltséggel bírt, angolul is tökéletesen beszélt és írt, és aki célul tűzte ki magának, hogy népe szellemi világát megismerteti Európával. Nagy tudós lévén,
egész sor könyvet írt angol nyelven is, a hindu drámáról, zenéről és táncművészetről. A zenét tudományosan és művésziesen művelte otthonában, a „Pathoriagata Raj Bati" nevű palotában, ahol hangszergyűjteménye is van. E gyűjtemény világhírű, mert magában foglalja India összes hangszereit, melyeknek száma pedig rendkívül nagy. Van például köztük egy húros hangszer, melynek hangdoboza két üres strucctojásból áll. Legérdekesebb azonban a csupán Indiában előforduló „nyasztaranga", egy fúvós hangszer, melyet azonban nem fújnak, hanem kívülről a gégéhez illesztve, a hangszálak rezgésével hoznak hangzásba. A radzsa a bécsi Naturhistorisches Hofmuseum számárais adományozott ily indiai hangszergyűjteményt. Általában előszeretettel gyakorolta az érintkezést előkelő, vagy tudós idegenekkel. Valahányszor egy-egy hadihajónk Calcuttában időzött, a radzsa mindig rendezett ez alkalomból művészestélyt palotájában. Ily nemű tevékenység mellett nem csoda, hogy a radzsa nemcsak a Ferenc József rend kiskeresztjét, és a „Star of India" rendjét bírja (az utóbbi révén címe „Sir"), hanem se szeri, se száma egyéb külföldi rendjeleinek, és a tudományos társulatok, melyeknek tagja, egész légiót tesznek. Evvel az érdekes és nagytudású férfivel ismerkedett meg tehát Reményi, amikor 1885-ben vagy 1886-ban, Calcuttában időzvén, a bengáli zene iránt érdeklődött. Megismerkedését, és első találkozásuk eredményét ő maga részletesen írta le, s tette közzé a Calcuttában megjelenő „Daily English-man"-ben, melyet  magyar fordításban, teljes terjedelmében ide mellékelek.

                                                 A  h i n d u   z e n e

A „Daily Englishman” bevezető megjegyzése: Reményi, a kiváló magyar hegedűművész leírta számunkra egy látogatását a Bengal Academy of Music-ban, mely leírását különös érdekkel fogják olvasni a szakemberek. A hindu zenéről sokat írtak már európai zenei szakértők, de különösen Sourindro Mohun Tagore radsa, kinek tollából az állandó értékű művek egész sora jelent meg a hindu nemzeti zenéről, és aki a Conservatorium felállítására szentelte idejét és vagyonát. Mindazonáltal, mi európaiak távol vagyunk attól, hogy e zene szépségét és értékét ismernők. Tudjuk, hogy Guido d’Arezzo által, a 11. század elején, az európai zenében bevezetett kottaírás eredetileg Indiából származik, és több mint 2000 éves; továbbá, hogy mi itt (Indiában) élő állapotban bírjuk a görögöknek néhány archaikus zenei formáját, és hogy a hindu zene virágzó kora a mohamedán dinasztiák előtt volt. Mégis zavarban vagyunk, ha arról van szó, hogy hindu melódiákat értékeljünk. Ezért kapóra jön nekünk, hogy ilyen kiváló zenei tekintély mint Reményi, a véleményét nyilvánítja. De most adjuk át a szót neki.
„Ha részletesen akarnók tárgyalni a hindu zenét, köteteket kellene megtöltenem vele. Nekem azonban arra kell szorítkoznom, hogy mint zenész, pártatlan véleményemet nyilvánítsam, amennyire e tárgyról való ismereteim terjednek. Első sorban el kell ismernem azon munkának  értékét, melyet Radsa Sir Sourindro Mohun Tagore végzett, midőn egy majdnem veszendőbe ment, és igen finom művészetet feltámasztott. Megérkezve Indiába, nagy érdekkel kérdezősködtem a hindu zene iránt, azonban mindig csak két dalt hallottam, amelyek sem szépek, sem eredetiek nem voltak, valami európai ízlés érzett meg rajtok. Ezért nagyon megörültem, midőn néhány napja Sir Mohun Tagore  meghívott, hogy látogassam meg néhány valódi, régi hindu zenedarab meghallgatása végett. Magammal vittem kottapapirost és tollat, hogy feljegyezzem igen érdekes zenei társalgásomat a tudós radsával. Nagy élvezet volt számomra ezeket az egészen újszerű dallamokat hallgatni. Melódikus és ritmikus felfedezések voltak ezek. Mikor a radsa palotájához értem, a szolgaseregen kívül egy bennszülött őrszemet láttam, puskával a vállán, és egészen olyan egyenruhába öltözve, mint valami angol katona. Bejelentettek a radsánál (radzsa = keletindiai fejedelem, király), és amikor az első emeletre értem, egy úriembert pillantottam meg egy kis szobában, íróasztal mellett ülve. Ez volt a radsa, ki engem felette barátságosan köszöntött. A radsa a veleszületett udvariasság és szívélyesség megszemélyesítése. Azonnal láttam, hogy tudós ember, és hogy igen komolyan veszi a hindu zenét. Mi zenészek könnyen megértjük egymást, mert van egy nemzetközi nyelvünk, és ez a hangközök nyelve. A beszélgetés folyamán egy finom külsejű fiatalember lépett be, kit a radsa mint Bramod Kumar Tagore nevű fiát mutatott be. Jobb kéz felöl, egy kis szobában néhány bennszülött úriember ült a padlón, hangszereket vizsgálgatva. A radsa mögött egy nagy üvegszekrény állt, tele japán hangszerekkel, miket a mikádótól császártól) kapott ajándékba. Balra tőlem, egy antik padon egy igen értelmes arcú, középkorú férfi ült, egészen hindu ruhába öltözve. E férfi, kit Babu Kali Prasanna Banerjie (zenemester) néven mutattak be, inkább magyar embernek látszott, mint bengálinak. Éppen olyan folyékonyan beszélt angolul, mint a radsa és fia. A radsa valami keverék hindu fajta sitáron játszott (megj.: a sitar perzsa eredetű, 3 húros, hosszú nyakú lant). Kali Prasanna egy valódi hindu sitart tartott a kezében, mely oly hosszú volt, mint az, amellyel Sarasvatit, a hindu zene és tudomány istennőjét ábrázolják. Úgy tetszett nekem, mintha az istennő kiterjesztené szárnyait a két zenész fölé, mialatt rapszódiáikat játszották. A legnagyobb élvezettel és figyelemmel hallgattam e hamisítatlan eredetű zenét, melyet teljesen megértettem, hiszen az igazi művészetet mindenki megérti. A kettős mintegy negyedóráig tartott, és világosan megkülönböztettem azon hangközöket, melyeket úgy a mi zenénkben, mint a régi görög hangsorokban is megtalálunk. Megvolt benne az a panaszkodó, különleges skála is, melynek lemenő és felmenő részében a bővített kvart fordul elő. A radsa játszotta a vezető-szólamot, és kész művésznek mutatkozott. Kali Prasanna virtuóz tökéllyel kísérte őt, és azonnal kitaláltam, hogy kísérő szólamában a legszövevényesebb ellenpontot, és pedig a helyes ellenpontot rögtönözte. Így csodálkozásomra, azt kellett felfedeznem, hogy a hindu zene ugyanazon alapra van építve, mint az európai, amely szintén a Keletről származik. Tudniillik a tonikán, a dominánson és a szubdominánson alapszik. Lejegyeztem a zene legjellegzetesebb vonásait, és a radsa tökéletesen helyesnek találta. Ezután igen érdekes eset történt. Hálámat zeneileg óhajtottam kifejezni a radsának, és arra kértem fiát, hogy diktáljon nekem találomra négy hangközt. Ezt megtette. E négy hangra egy teljesen szabatos magyar dalt komponáltam, és írtam le, melyet a radsa és fia helyesen olvastak és énekeltek. Ez azonban nemcsak elismerés volt részemről a kitűnő fogadtatásáért, de úgyszólván zenei csapda is. Látni akartam, vajon  a radsa és fia  képesek-e közölni ezen rögtönzött magyar dalt Kali Prasannával; örömömre és meglepetésemre, a radsa lemásolta ezen ötsoros rendszerben írt dalomat, összes ritmikai interpunkcióival (írásjeleivel), egysoros kottaírásba, melyet nem ismertem. Kali azonnal eljátszotta  -  még pedig korrektül  -  az én magyar dalomat. Szóval felsültem a zenei csapdámmal. Mindezekből azt következtetem, hogy a mi zenénk keletről származik, aztán a hindu zene mai állapotában ott van, ahol a mi zenénk volt a 16. században, amikor Palestrina lángesze rendet teremtett a gregoriánus formákban, melyek a Keletről jöttek. Palestrina a mi európai zenénk igazi alapítója. Azon magvakból, amelyeket ő vetett, fejlődött ki a századok folyamán mai csodálatos állapotáig, Bachon át Beethovenig. Palestrina és Beethoven közt mintegy három század van; mily nagy fejlődés ily rövid idő alatt. Jöhetne egy hindu Palestrina is, ki felszabadítaná hazája ősi zenéjét. Ahogy mi az egyszerű gregorián énektől előhaladtunk Beethoven szimfóniáinak nagyszerű polifón szépségeihez, éppúgy India gyönyörű dallamai is egy új művészet kiindulását képezhetnék. A jó Saurindro radsa ezen új művészet prófétája. Remélem, lesznek követői, akik az ő igen érdekes zenei mozgalmának értékét megértik.
Sokan azt mondják, a zene nem régi találmány. Én az ellenkezőjéről vagyok meggyőződve. De ha úgy is volna, mit sem jelentene, mert minden az egyszerű kezdetből indul ki. Ha kritikánkat ilyen érvelések irányítanák, vége lenne minden művészetnek, és a világ nem ismert volna meg egy Beethovent, Gluckot, Mozartot, Haydnt, Bachot és Chopint.
A zenei géniusz nem szorítkozik egyik vagy másik népre vagy országra. Befejezésül köszönetemet kell kifejeznem a radsának azon zenei kinyilatkoztatásért, amellyel megörvendeztetett, s amely még bizonyára sok zenetudóst fog megörvendeztetni a kritikus Európában.” (Ezen recenzió, vagy vélemény is jellemzi Reményi Ede minden művészi szépért könnyen lelkesedő, és előítélet nélkül nyilatkozó, fogékony természetét.)
Én nyolc évvel később, egy hónapot töltvén Calcuttában, hallottam nagybátyám szoros kapcsolatáról a fejedelmi indiai zenetudóssal. Konzulunk útján kérdést intéztem tehát hozzá, vajon elfogadja-e látogatásomat? Igenlő válaszát véve, felkerestem. Látogatásomat később leírtam, és közzé tettem a „Vasárnapi Ujság” 1897. évi 9. számában „Látogatás a hindu zenekirálynál” címmel. E cikkem szerint, midőn a látogatás folyamán nagybátyámra került a szó, a radsa megemlékezett a vele töltött időkről, és hozzátette, hogy igen gyakran zenéltek együtt. Örömmel látszott emlékezni az európai művésszel kötött ismeretségre. Megmutatta
nagybátyám fényképét, amelyik az egyik asztalon volt. A fényképen ott volt aláírása, s fölötte egy angol dedikáció: „A hindu zenekirálynak, egy magyar hegedős-dalos”. Az utóbbi szó helyén egy azonos értelmű indiai szó volt. „Igen kedves emlékem”  -  mondta a radsa.
A Bombay-ban megszerzett indiai kapuról  -  melyet azonban magával soha nem vitt  -  az összegző végtanulmányban lesz szó. Az „Evening Star” interjúja szerint, Indiában játszott csupa bennszülöttekből álló közönség előtt is (csak az angol kormány képviselői voltak még jelen), és éppúgy, mint az új-zélandi maorik előtti zenéléskor, egyáltalán nem tért el rendes műsorától, tehát játszott klasszikus darabokat is. Úgy bánt velük, mint bármely európai zeneértő hallgatósággal. Csak igyekezett még bensőségesebben játszani, mint rendesen. „A hatás bámulatos volt”  -  mesélte Reményi az interjú készítőjének. Ha hat darab eljátszásában állapodtam meg, kénytelen voltam tizenhatot előadni, a szüntelen újrázásnak engedve. A maori és hindu hallgatóság semmiben sem tért el egymástól. Reményi egyébként azt az elvet tartotta szem előtt, hogy egyszerű, de azért zeneileg értékes darabokat játszott első hangversenyein, melyeket valamely helyen adott. Csak ha érezte, hogy a közönség, és ő közte
bizalmas viszony keletkezett, vette elő a nehezebben érthető, igazán klasszikus darabokat, amilyen például Bach Ciaconnája, melyet igen sokszor játszott széles e világon. Indiából visszafordult, és Kelet-Ázsia hatalmas birodalmait, Kínát és Japánt kereste fel, ahol 1886 nyarán időzött. A messzi Keleten is tudott lelkesedést ébreszteni. Kínában csak néhány nagy városban játszott, ahol európaiak is vannak. Ezek Hong-Kong, Kanton, Shanghai. Egyáltalán csak olyan helyeken játszott, hol túlnyomó rész európaiakat talált, vagy legalábbis magasabb műveltségű bennszülötteket, akik zene dolgában a mi színvonalunkon álltak. Tokióban  -  ami ott még soha nem fordult elő  -  azon kitüntetésben részesült, hogy egy hangversenye alkalmával Matszuhito mikádó, nejével együtt megjelent a páholyban. A „World” 1898 V/16. száma szerint (nekrológ) a tokiói udvar szertartása olyan szigorú volt, hogy a művész nem hozhatta magával rendes zongorakísérőjét. Szerencsére az osztrák-magyar követ, Zalusky (?)
gróf, aki őt bemutatta, mint Liszt tanítványa, kitűnően képzett zenész volt, és a hangverseny
sikeresen folyt le. Rendkívül érdekelte Reményit a Felkelő Nap országának kultúrája, mely akkor csak kezdetén volt korszakos átalakulásának. De már akkor előre látta, hogy az európaiasítás tönkre fogja tenni Japán sajátos, és oly magas fokú nemzeti művészetét.
Japánból Manilán (Fülöp szigetek) és a Malaka szoroson át ismét nyugatnak vette útját, és áthajózva az Indiai óceánt, Mauritius szigetén kötött ki 1887 elején. Ott időzött két és fél hónapig, február havától április végéig, amikor átkelt Dél-Afrikába. Sajátos játéka a véletlennek, hogy az én első nagy kadett-utazásom folyamán (1886-87), egy hónappal azután (május végén) érkeztem Durban-ból jövet Port Louis-ba, Mauritius főhelyére, midőn ő a szigetet már elhagyta, mit sem sejtve ottlétéről. Nagybátyám port-louisi szerepléséről legalább az utcai falragaszok révén értesültem, melyek még láthatók voltak a városban, hirdetve valamelyik hangversenyét. A falragasz így szólt: „Concert Reményi  -  Samedi, 16 Avril a 8 heures du soir avec le gracieux concours de Mme. Baisseuil Baron et M. Edouard Mathe”
Részleteket nagybátyám mauritiusi időzéséről legelébb M.Sumére-nél, a port-louisi dokkok igazgatójánál tudtam meg, ahol estély volt a „Saida” tisztikarának tiszteletére. Míg bajtársaim nevét csak a legfurcsább elferdítéssel tudták a meghívott francia hölgyek kiejteni, addig az én névjegyemről folyékonyan, és nem túl rosszul olvasták le nevemet; látszott, hogy e név igen ismerős előttük. Mindjárt meg is kérdezték, nem vagyok-e rokona a hasonnevű hegedűművésznek, ki csak egy hónapja távozott el? Elbeszélték, hogy az ott töltött két és fél hónap alatt több koncertet adott Port-Louis-ban és Curepipe-ben, s hogy játéka mindenkit elragadott: „il est le plus grand violiniste du monde” (ő a világ legnagyob hegedűse). Nyelvtudása felett is csudálkoztak, hogy mint magyar ember, folyékonyan beszél franciául és angolul. Egy kis társaság kíséretével utazik, s vagy Port Natal, vagy Fokváros felé vette útját. Eszerint útvonalaink Dél-Afrika és Mauritius közt esetleg keresztezték egymást. A Reményi név egész mauritiusi tartózkodásom alatt kitűnő ajánlás volt úgy a francia, mint az angol társaságban, mely két elem akkor valósággal hadilábon élt egymással a szigeten. Természetesen nagybátyám nem szorítkozott Port-Louis-ra, hanem bejárta a trópikus természet minden szépségében bővelkedő, egész szigetet. Gyakran, főleg az esti órákban  kirándult a Port-Louis közelében lévő villa-telepre, Pamplemousse-ba, ahol a világ egyik legszebben berendezett botanikus kertje van. A kert igazgatója elbeszélte nekem, hogy nagybátyám órákig szokott a kertben időzni; olykor elhozta magával hegedűjét, és ábrándozva játszott a buja természet bűvös hatása alatt. Az igazgató is a világ első hegedűsének tartotta őt.
Dél-Afrikában teljes három évet töltött, és a „Zenevilág” szerint megfordult Port Natal, Fokváros, Kimberley, Grahamstown, Johannesburg és a többi nagyvárosban. Amerikai életrajza szerint a Dél-Afrikában töltött időben állítólag 59 hangversenyen lépett fel. Sajnos, e hosszú időnek bizonyára igen érdekes élményeiről úgyszólván semmit sem tudunk. (Megjegyzés: Reményi 1887. június közepétől 1890. május végéig tartózkodott
Dél-Afrikában. Erről J. Bouws írt részletes, német nyelvű beszámolót, lásd a Studia Musicologica Academiae Scientiarum Hungaricae 1968. évi 10. számát, valamint a Zenekar c. lap 2007/2 számát.) Hogy az oda kivándorolt francia hugenották késői utódaitól 30 régi hegedűt szerzett meg, ezt végtanulmányomban említem meg. Úgyszintén ott idézem egyetlen, meglévő dél-afrikai levelét szó szerint, melyet Durban-ból, 1890. január 3-án írt édesanyámhoz. E levelében azt írja, hogy soha sem volt beteg, és most is kitűnő egészségben van; írja azt is, hogy megelégedett; sok jó újságot mondhatna róla Gizi, a felesége, tehát neki is írt. Teljes két és negyed évet várt a válasszal anyám 1887. október havában hozzá intézett levelére; az okát ne kutassa; de szeretne most már bővebb híreket kapni Magyarországról, Károly öccsétől (kiről tudta, hogy szorgalmas és jó levélíró). Ha élvezte is eddig a teljes elszakadás érzését mindentől, ami a múltra emlékeztette, most mintha valami honvágyat érezne már. Eredeti tervével (lásd az Owenhez írt, fent említett levelét), hogy Dél-Afrikából még átmegy Dél-Amerikába, valószínűleg már ekkor felhagyott, és elhatározta, hogy egyelőre visszatér Európába. Újra fel kellett tehát vennie az elejtett szálakat. Gyönyörű helyen lakik  -  írja anyámnak  - , a városon kívül, dús, virágzó, trópikus  gyümölcsöket termő, paradicsomi vidéken, hol január lévén  -  ami a mi júliusunknak felel meg  -  a délszaki nyár javában pompázik. Pálmák, banánok, mangók közt a kilátás oly gyönyörű, hogy „arkangyalokat is kísértésbe hozhatna világi vágyak számára”. Mi boldog lehetett ott, a természet szépségeinek e szenvedélyes bámulója! És egészen bizonyosra vehetjük, hogy anyagilag is jó dolga lehetett, hiszen különben nem maradhatott volna 3 évig e földrészen, hol nem túlságosan sok a jó zenét értő és kedvelő európaiak által lakott városok száma, és nem szerezhetett volna 30 hegedűt.
Az Owenhez írt levél szerint földkörüli utazásán óriási gyűjteményt szerzett össze igen értékes tárgyakból, miket jórészt ajándékba kapott. A művész visszaérkezése után három hónappal, 1890 okt. 10-én, nejének Neuillyből, anyámhoz írt levele szerint Reményi pénzt nem, de nagyon sok értékes holmit hozott haza, melyeket el fognak adni. Alkuban voltak akkor többek között egy gyönyörű Greuze-féle festmény miatt, melyet a szakértők 250.000 frankra becsültek. E festményt azonban mégsem adták el, mert még Amerikában is megvolt. Ezt bizonyítja a többi közt ott írt apró tanulmánya Greuze-ról és Rembrandtról. Úgy látszik, Dél-Afrikában a főhelye Fokváros volt, mert oda kéri anyámhoz írt levelében a leveleket címezni.

                   V i s s z a t é r é s   E u r ó p á b a,  A n g l i a,  P á r i z s  (1890)

1890. május 28-án végre hajóra szállt a vándor-művész, hogy egyelőre visszatérjen a vén Európába. Tizenkét évvel azután, hogy nyugat felé elhagyta Londont, tért vissza keletről ugyanoda, közben megkerülvén a földkerekséget. Június 15-én érkezett meg az angol fővárosba, ahol régóta ismert, nagyra becsült művészként fogadták. Az időszak is előnyös volt, mert ilyenkor van Angliában a „season” (hangverseny-évad). A következő nyolc hónap folyamán tehát bejárta ismét Angol- és Skótországot; hogy mily eredménnyel, mutatja az a tény, hogy a kizárólag klasszikus zenét pártoló, angol „Bach-Társulat”, mint kiváló Bach-interpretálót, tiszteletbeli tagjai közé választotta. Közben azonban családját is meglátogatta, még pedig nem sokkal visszaérkezése után, mert már július elejéről vannak Párizsban kelt, és anyámnak szóló levelei (ki akkor Karlsbadban volt). Úgy látszik, hogy a 12 évi, elvált élet kitűnő hatással volt mindkét házastársra. A feleség nem akadályozta többé férjét művészi hivatásának szabad gyakorlásában, gyengéd, nyugodtabb, majdhogynem higgadt volt, ahogy azt mi, pesti rokonok is megállapítottuk, midőn Reményi családjával együtt, a következő évben Magyarországon időzött. A nyugtalan vérű művész is előnyösen változott meg;
megnemesedett; ha tehette, szeretett otthon időzni a meleg családi körben, hol örömét lelte időközben szépen fejlődött, már 17 éves gyermekeiben. Adrienne leányában zenei képességet is sejtett, amennyiben kitűnő hallást állapított meg nála. Annál gyengédebb volt családja iránt, mert úgy felesége, mint gyermekei gyengélkedtek akkor. Úgy látszik, felesége később Amerikában is folyvást beteges volt, mégis jóval túlélte férjét, aki az egzotikus világrészekből vas egészségben tért vissza, csak külsőleg öregedve. Persze a családdal való egyesülés ismét fokozott gondokat rótt rá, mert az egész idő alatt csak igen rendetlenül küldött pénzt haza, tehát sok volt az adósság, amit most művészi bevételeivel, avagy értékes műtárgyainak eladásával fedezni kellett. A kóborlásaiból éretten visszatérő, most már 62 éves művészt talán legjobban jellemzi nejének már említett levele, melyet 1890. okt. 10-én Neuillyből, édesanyámnak írt. Így szól róla: „Ede hál’Istennek nagyon egészséges; úgy játszik, hogy fogalmatok nem lehet róla, olyan perfectióról álmodni sem lehet. Nagyon jó most én hozzám, jobb nem is lehet, igyekszik minden hibáját helyrehozni, s igazán minden tekintetben megnemesedett; nagyon szép, mikor az ő korában az ember olyan szépen változik.” Azután: „Ő reggeltől estig tanul, s én nála ülök, és beszélgetünk, míg ő ujjait gyakorolja. Nagyon, nagyon szép compositiói vannak Edének.”  -  „Ede nagyon erős, de én megöregedettnek találom, amit ő nem akar elhinni, de ereje talán több van, mint azelőtt, mert soha sem fárad el. Alig eszik, most már a dohányzást is elhagyta, képzeld Edét cigaretta nélkül! Reggel kávé előtt gyümölcsöt eszik; Edison tanította őt erre a régime-re (életmódra). Nagyon sok afrikai vendégünk volt a nyáron  -  nem képzeled, mennyire szeretik Edét Amerikában is. Tibor mondja, hogy mikor együtt voltak Londonban (eszerint a hazatért művész elvitte magával fiát egy időre, ez is jellemző), az utcán is előfogták, s úgy örültek neki az ott lévő amerikaiak.”
Jellemző e tekintetben Reményinének egy másik levele is, melyet urának írt, szintén Neuillyből, 1890. nov. 18-án. „Édes jó angyalom! Úgy örülök, hogy minden kedved szerint megy, és hogy sikerül minden, amit akarsz. Látod, édes jó angyalom, mióta olyan jó vagy, minden sikerül. Isten áldása van rajtad, és tudom, kedvesem, hogy te is jobban érzed magadat. Le contentement légitime de soi meme , c’est une belle  et bonne chose et cela doit reposer l’ame, tandis qu’on soit heureux tout qu’on veut (a mondat utóbbi részének értelme kétes, mert néhány szó teljesen olvashatatlan), mais la paix de conscience vaut plus que tout cela.
E percben volt itt a „Vasárnapi Ujság” levelezője adatok és arcképért, hogy írhasson rólad. Szombat reggelire meghívtam, és akkor mindent elvégzünk. Mondja, hogy deputációval fognak fogadni. Mondja, hogy a három legnépszerűbb név Magyarországon Kossuth, Reményi, Munkácsi. A mostani nemzedék nem ismer, annak csak egy legendáris, mesés alak vagy. Lesz ott olyan csete-paté, mint annak a rendje. No, a gyermekek miatt örülök, nagyon, nagyon. Ó édes Edém, be jól tetted, hogy haza jöttél. …. Holnapra többet az én jó drágámnak, kit nagyon szeretek, 10000 millió csók az én drágámnak.” E levélből már kiderül az utolsó magyarországi látogatás előjátéka. Kezemben van egy másik levele, mely október 10-én kelt. Itt még nincs szó a hazajövetelről, csak arról, hogy a jövő év augusztus vagy szeptember havában az egész család Amerikába megy, mert oda a művészt rendkívül előnyös szerződéssel hívják. Chicagóban fognak valószínűleg lakni, központias fekvése miatt. Örül, hogy ekképp Málit, édesanyám egy ott élő nővérét látni fogja. Valószínűnek tartom, hogy az eszme: a művész jöjjön még egyszer vissza hazájába, édesatyám részéről indult ki. Mindenesetre ő egyengette az útját a hazajövetelének, és ő keltette fel a kedvező közhangulatot  -  legalább közvetve  -  a hírlapok útján. Ezek, legalábbis a budapesti hírlapoknak egy jó része, melegen karolták fel a tervet, külön tárcákat szenteltek a művésznek, ismertetve érdekes és fordulatos életrajzát az újabb nemzedék számára, mely őt személyesen nem ismerte. Mint a „Vasárnapi Ujság”, úgy más budapesti hírlapok is utasították párizsi tudósítóikat, hogy interjúvolják meg a művészt. Egy ilyen interjút majd később közlök. A művész sokat időzött Angliában, főleg Londonban, nemcsak hangversenyei érdekében, hanem az amerikai szerződés kötése, és némely műtárgyainak eladása is ott volt legjobban elintézhető. De azért több ízben Párizsban is időzött családjánál. Így nemcsak július elején, hanem szeptemberben is megfordult Párizsban, és a karácsonyi ünnepeket is otthon töltötte családjánál. Még egyszer bejárni a hazát, mielőtt a valószínűség szerint végérvényesen letelepednék Amerikában, még egyszer élvezni a népszerűségét nemzete körében, ez a gondolat mindinkább megtetszett a művésznek. Neje, egy nov. 29-én édesanyámhoz,  folytatásként írt levélben írja, hogy reméli, miszerint februárban haza mennek. Ede akarja, hogy a gyerekek születésnapjukat otthon töltsék. Mielőtt a következő fejezetben leírnám 1891 február havában történt hazatérését, a jelen fejezet befejezéseképpen, legalább bő kivonatban ismertetem Salamon Ödön hangulatos leírását az 1890. évi karácsonyi időről, melyet a művész Párizsban töltött, és ismertetni fogom elutazása előtti, utolsó londoni hangversenyének leírását is. Salamon cikke azért is érdekes, mert néhány impressziószerű vonással, találóan jellemzi a 62 éves művész külsejét, beszédmodorát, gondolkodását, érzelmi világát, és az egész miliőt, amelyben élt. A tárca, amely az „Egyetértés” 1891. január 2-iki számában jelent meg, kivonatosan így hangzik:

                                           Reményi Ede Párisban
                                                                                                     Páris, december 30.

Reményi, a hegedűkirály hosszabb távollét után, karácsony előestéjén érkezett vissza Londonból Párizsba. Reményi Edéné szíves meghívójának engedve, a karácsonyestét e kedves családi körben töltöttem. Soha, soha ilyen karácsonyestét!....Először életemben hallottam Reményi Edét hegedülni. Hegedült pedig nem a nagyközönségnek, hanem gondtalanul és kedvteléssel, boldog családi körben. Varázshegedűjének csodás hangjai még most is visszhangzanak fülemben. A nagy művész megjelenése rendkívül felbátorított. Nem egyike ama férfiaknak, kik öntudatosan adják a nagy férfiút, hanem sejteni sem látszik, hogy mi többiek, mennyire csodáljuk művészetét. Első látásra azt hinnők, hogy humánus érzelmű városi plébánoshoz van szerencsénk. Termete a közepesnél valamivel kisebb, zömök. Jól táplált arcán se bajusz, se szakál. Feje csaknem kopasz. Parókát nem visel, tehát nem hiú. Fénylő kék szemek sűrű szemöldökökkel, erős ép fogak, ha mosolyog (ami elég gyakori eset), és erős izmú karok nem sejtetik, hogy előttünk 60 éves férfiú áll. Fehér házikabát, fekete nyakkendő és fekete öltöny angol ízlésről tanúskodnak. Reményi legott örömét fejezte ki, hogy magyar emberrel beszélhet, mihez vajmi ritkán van alkalma. Beszédje, mint minden világlátott férfiúnak, aforizmaszerű. Beszédjében csodálatos módon gurulnak a tárgyak, városok, események, észrevételek, adomák. Minden egyes észrevétele egy-egy érdekes tárca, vagy napi újdonság. Előadása gyors, de megfontolt és minden szavából kicsillámlik a jóízű palóc humor. Kiejtése tőről metszett magyaros, látszik, hogy magyarul gondolkozik. Nevetése jóízű. A nagy művész a kandalló előtt ülve, az utazás alatt szenvedett hidegtől megdermedt kezeit tartotta tűz elé, átellenben pedig Reményiné kényelmes karosszékben foglalt helyet. A magyar gentry asszony őszinte, nyílt és finom modorát valló úrhölgy szemei sugároztak a benső örömtől, hogy férjét hosszú távollét után ismét viszontláthatja. Hátul a zongora szárnyához támaszkodott egy csodálatosan szép, szőke hajú, kék szemű, körülbelül 16 éves lányka. Kedves, rendkívül megnyerő arcán megismerni, hogy magyar. A „Gizus” kisasszony mellett (az elnevezés helytelen, hiszen Adrienne-t otthon „Ali”-nak becézték) fivére, egy szellemes külsejű, komoly, és apjához feltűnően hasonlító ifjú, Tibor állott. A két franciául gondolkozó ikertestvér éppoly áhítattal leste apjuk arcát, mint e szavak írója. Lassanként beesteledett. Reményi nevetve mesélte, hogy mily könnyű felöltőben tette meg az utat (tudniillik Londonból Párizsba). Útitársai állig bundába takaróztak. Kérelmére meg kellett tapogatnom a 60 éves férfi karjait, melyek igazán atléta-izmúak. „Hja, ezt Edison barátomnak köszönhetem”  -  jegyzé meg a művész. Az ő életmódját követem. Soha nem szivarozom. Keveset eszem, és a szeszes italtól tartózkodom. Rendkívül sokat gyalogolok.” (Itt elbeszélte aznapi találkozását Klapkával, melyet, valamint másnapi látogatását már a II. fejezetben említettem.) Majd áttértünk a magyar viszonyokra. Reményi nem akarta elhinni, hogy Budapest milyen rohamosan fejlődött 1876 óta. Aztán hirtelen az akkor aktuális Parnell (ír függetlenségi, „home rule”-párti politikus) kérdésére tért át. A karácsonyasztal fel volt tálalva. Három szeretetreméltó francia vendég érkezett. Összesen nyolcan voltunk az asztalnál. Az egyik vendég vicomte (francia nemesi cím, a bárói és grófi rang között) volt. E körülmény pompás adomát juttatott eszébe Reményinek. „Párizsban egy dúsgazdag tőkepénzessel kötöttem ismeretséget. Kétségbe volt esve, hogy vendégei csupa polgáremberek. Végre sikerült felfedeznie egy eleven vicomte-ot. Eme vicomte volt parvenü (újgazdag) szalonjának fő nevezetessége. Úgy mutatta be vendégeinek: Íme uraim, egy élő, eleven vicomte! Midőn vendégei mosolyogva hallgattak, dühösen folytatta: De kérem, ez a vicomte élő és eleven. Tessék megtapogatni. E szavakkal a hiú házigazda úgy megtapogatta a szegény vicomte-ot, hogy az fájdalmasan felsikoltott. Lám, lám, hogyan él  -  mondá Reményi mosolyogva  -  a francia nyárspolgár. Mindnyájan nevettünk a franciául elmondott adomán, míg végre Reményi is úgy megtapogatta az ifjú vicomte-ot, hogy az felsikoltott. „Lám, lám, az én vicomte-om is él”  -  mondá általános hahota között Reményi. Míg mi jóízűen falatoztunk, a nagy hegedűművész már készen volt az estebéddel. Egy-két vékony szelet borjúhús, egyetlen falat kenyér, egy pohár víz, voilá tout (ez minden). Midőn a harmadik fogás pecsenyére került a sor, Reményi egyszerre megragadta Stradivarius hegedűjét, és játszott. A villa és kés mozdulatlanul a kezemben maradt. Miközben játszott, mindnyájan elfelejtettünk enni. A koronás fejedelmek is megirigyelhettek bennünket, mert nekik nem Reményi Ede játszott karácsony estéjén. Reményi Ede nekünk játszott e pillanatban. Itt van Reményi, az élő Reményi! (Szinte szerettem volna megtapogatni, vajjon igazán él-e?) Bizet-nek egy szerelmi áriáját húzta. Azt az érzést nem tudom leírni, mely egész belsőmet áthatotta játéka alatt. Majd rózsás kedvben éreztem magamat, szép májusi napon, majd hegyek közt, közel a mennyekhez, majd egy drága női lény forró leheletét éreztem. Életem összes kellemességei egyszerre vonultak el szemeim előtt, víziószerűen. Midőn a hegedűművész abbahagyta isteni játékát, nem tapsolt egyikünk sem. Reményi Ede játékának nem tud tapsolni senki sem. A bámulat, a meglepetés, a mámor fogva tartja az embert. Midőn magunkhoz tértünk, Reményi Edét már nem láttuk magunk előtt. A háziasszony jelentette, hogy Reményi aludni tért. Az úti fáradalmak erőt vettek rajta. Még sokáig vígan maradtunk együtt. Karácsony első napján nem zavartam Reményit, de másnap sürgöny útján hivatott. Már korán reggel elmentem hozzá. Még ágyban találtam. Az emlékiratairól beszélt, amelyeket angol nyelven írt meg egy amerikai könyvkiadó számára. Azok magyar kiadásáról értekeztünk. Reményi szeretné, ha útleírásai, melyek ethnográfiai, esztétikai és bölcseleti szempontból felette érdekesek,
legelőször is magyar nyelven jelenhetnének meg. (A szerző megjegyzése: Itt félreértés forog fenn, mert Reményi sohasem írta meg emlékiratait, de tényleg szándéka volt megírni, amint azt amerikai életrajza bizonyítja. Éppen azért, hogy a művész szándéka legalább részben megvalósuljon, amerikai barátai minden amerikai kézben lévő, és irodalmi értékű, levélszerű értekezéseit összegyűjtötték, és közzé tették, amint ezt végtanulmányomban bővebben kifejtem. Mindenesetre látjuk, hogy a művész már földkörüli utazása befejeztével foglalkozott ezen eszmével.) A nagy művész azután megkért, segítsem felkeresni régi jó barátját, Latinovics Leót, ki őt a Bácskában 20 évvel ezelőtt négyes fogaton cipelte egyik falutól a másikig. Latinovics, kit legott felkerestem, magán kívül volt örömében, hogy régi barátját viszontláthatja. Sietett is tiszteletét tenni a nagy mesternél. Szemtanúja voltam a megható viszontlátásnak. Percekig átölelve tartották egymást. Beszélgettek a régi jó bácskai világról. Reményi pedig nagylelkűen fogta hegedűjét, és elhúzott egy régi bácskai nótát. És Latinovics Leó, a régi lovastiszt, könnyezett. Hihetetlen, e cinikus világban vannak még ily elégikus percek… Midőn távozott, Reményivel együtt elindultunk Klapka tábornokhoz. Ott beszéltek még Reményi jövőbeli terveiről, Klapka egészségi állapotáról és helyzetéről, az aradi vértanúk szobrának leleplezési ünnepéről, a Reményit felette érdeklő Petőfi-szoborról, amely Klapka szerint a legszebb az összes fővárosi szobrok között. Visszafelé siettünk. Az estebédet ismét Reményiéknél töltöttem. Új meglepetés várt. A családdal együtt meg voltam híva egy francia polgári családhoz, az ifjú Reményi Tibor iskolatársának szüleihez. Két kocsin, pereputtyostól útnak indultunk. Reményi pompás csínyen törte a fejét. Puha pörge kalapjával, és hegedűjével a hóna alatt szerény színházi muzsikusnak látszott. Amint megérkeztünk Rodriguez, magas állami tisztviselő házába, legott kitaláltam a csínyt. A szalon zsúfolásig megtelt fiatal, serdülő hölgyekkel, frakkos fiatalemberekkel. A zongora közelében már helyet foglalt két amatőr hegedűművész. Reményi megérkezésével cseppet sem látszottak törődni a jelenlévők. A trióban jó lesz harmadiknak, volt az általános vélemény. Mindenki Monsieur Francois játékára volt kiváncsi. Reményi helyet foglalt M. Francois, és a másik művész mellett. Midőn azután egy Beethoven-szonátára gyújtottak, és Reményi átvette a prímet, a bámulat vett erőt mindenkin.  Monsieur Francois ijedtében megállott. „Mais vous jouez comme un diable!”  -  volt a megjegyzése. Én pedig lassan megsúgtam a sóbálvánnyá vált vendégeknek, hogy a magyar hegedűkirály játszott most előttük. A tréfa pompásan sikerült, de most Reményi igazán unalmas ovációk tárgya lőn. December 28-át Reményi Munkácsi barátjánál töltötte, kit 14 éve nem látott. A kapus az igénytelen külsejű Reményit fel sem akarta bocsájtani. Azt hitte, hogy modell. Képzelhetni csodálkozását, amint a concierge látta, hogy a lépcsőn lesiet Munkácsiné és Munkácsi Mihály, és agyba-főbe csókolják Reményi Edét. Munkácsi legott műtermébe vezette Reményit. A hegedűkirály kérte Munkácsit, hogy fessen előtte. Munkácsi csak úgy egyezett bele, ha Reményi játszik ezalatt. És míg Munkácsi az „Árpád honfoglalása” vázlatán dolgozott, Reményi eljátszotta a „Repülj fecském”-et…
Mindezekről pedig nem álmodtam. Mindez megtörtént. És most megáll a tollam. Önkénytelenül eszembe jut, vajjon igaz-e, megtörtént-e mindez?”

Azt is olvassuk Salamon tárcájában, hogy Reményi magyarországi látogatásakor hátra akarta hagyni „zenei testamentum”-át a jelenlegi nemzedéknek. Amerikai életrajzában ugyanez a szándéka van felemlítve, de ott meg is van határozva, hogy miben állott e hagyaték. Egy nagyszabású magyar nemzeti hymnus volt ez, amit ő Mátyás király kolozsvári szobrának leleplezése alkalmából akart hazájának bemutatni. A halál azonban meggátolta szándéka végrehajtásában. Nem tudni, hogy miért nem mutatta be hymnusát már 1891-ben? Valószínűleg még nem volt készen, és utolsó magyarországi látogatása alatt nem jutott a komponáláshoz, vagy pedig hiányzott a kellő alkalom (nemzeti ünnep) az ilyen fajta mű közzétételére.

                                 U t o l s ó  l o n d o n i   h a n g v e r s e n y e

Az új évben (1891) ismét Londonban találjuk művészünket. Nem tudni, hogy magyarországi turnéja előtt többször lépett-e még fel? Bizonyos, hogy utolsó londoni hangversenyét február 12-én (a „Times” 1891. jan. 22-i számában ugyan február 11-ére volt hirdetve) adta, és pedig nem Londonban magában, hanem közelében, a délkeletre fekvő New-Eltham-ben, North ezredes új képtárában, annak megnyitása alkalmából. Külön vonat szállította a hangverseny látogatóit Londonból Eltham-be és vissza. A jegy ára 1 guinea  =  21 shilling volt. Hangverseny kezdete délután 3 órakor. A „Times” hirdetésében Reményi mint az osztrák császár és magyar király magánhegedűse szerepel. Nyílt kérdés marad, miért nem mint az angol királynő magánhegedűse? A „Saturday Review” február 14-én kelt száma részletes ismertetést hoz e hangversenyről, melyet fordításban, alább közlök:
                                                  
                                                 Reményi-hangverseny

Azon hangversenyek közt, melyek az utóbbi időben adattak, a hírneves magyar hegedűművész Reményi Edéé talán az, amely a legnagyobb érdeklődést keltette, és pedig jogosan, az általános zenekedvelő közönség lelkében. A legtöbb más zenész valószínűleg túlságosan megterhelte volna sikerének esélyeit azáltal, hogy ha oly távolságra Londontól ad hangversenyt, melyet csak 20 percnyi vasúti utazással lehet megtenni. De a százakra menő nép, mely múlt csütörtök délután a különvonatokból Eltham-ben kiszállott, és amely megtöltötte North ezredes óriási, új képtárát, látható bizonyítékot szolgáltatott azon ténynek, hogy ha a vonzóerő eléggé nagy, akkor még a lusta londoni is beleegyezik abba, hogy kihelyezze magát, ahogy azt francia szomszédaink mondanák. Bizonyos érdeket kölcsönzött az a tény, hogy e koncert befejező hangversenye Reményi 12 évi földkörüli utazásának. Ő ugyanis csütörtökön este, közvetlenül az előadás után, elutazott Párizsba és Budapestre, mely fővárosok mindegyikében honfitársai várják, hogy diadallal fogadják, lelkesen üdvözöljék.
A hangverseny Mendelssohn hegedű-zongora „concerto”-jával kezdődött, melyet a nagy hegedűművész csodálatosan adott elő. A kromatikus lépcsőben mozgó akkordok, melyek az Andantét oly különleges módon jellemzik, valamint az Allegro non troppo brio-jának   (Allegro molto vivace) finom és sziporkázó jellege oly módon érvényesült, hogy a hallgatóság legnagyobb lelkesedését váltotta ki. A „Paraphrase de concert”-et, melyet Reményi úr Schubert zenéjére szerzett, a művész egyedül, minden kíséret nélkül játszotta, és tényleg az ember nem érezte, hogy a kíséret szükséges volna hozzá, oly tömör és hatalmas volt a Stradivarius hangja, mely Reményit hosszas utazásain kísérte. Sarasate jól ismert
„Zapateado”-ja következett; azonban ama sajátos spanyol táncok  -  bárha mindig elragadók  -
annyira azonosulnak a zeneszerző által használt, egyéni előadási modorral, hogy bárki másnak ujjai alatt kissé jámboroknak mutatkoznak. Azonban ha a „Zapateado”-t némi kicsinyítő, kedvezőtlen kritika illeti is, csakis a korlátlan dicséret hangján lehet elismernünk Reményi előadását, amellyel Chopin B-dúr mazurkáját a saját átiratában játszotta. Chopin e művében oly csodálatosan tükröződik géniusza és nemzeti érzülete: a szláv zene bánatos panaszát félbeszakítja a sarkantyús bokák csörgése, a lengyel tánc ritmikus lendülete, amely a hódoltság szomorú emlékeit elfeledteti. A tűz és a pátosz, az erő és kellem vegyüléke, mellyel Reményi e művet játssza, a sokféle technikai nehézség, amellyel azt körülcsipkézte, hallgatóinak örömére, de esetleges követőinek keservére szolgál, és mindez több mint figyelemre méltó volt. Nem lepett meg minket, hogy a közönséget nehezen lehetett volna kibékíteni a zajosan követelt ráadás nélkül. Többi számai közt Reményi egy Andantét játszott ama hegedűversenyből, egy finoman és tudományos készültséggel írt műből, melyet kifejezetten az ő számára szerzett George Clutsam úr, aki az egész hangverseny folyamán zongorán kísérte őt. Végezetül Reményi Paganini híres 24 Capricciói közül a 21. és 24. számúakat játszotta, melyek után North ezredes külön kívánságára, mint búcsú-ráadást, az örökké friss „Home, sweet home”-ot (Otthon, édes otthon) zendítette meg oly lágyan és patetikusan, hogy bizonyára maradandó benyomást tett vele hallgatóira.

Ha most, e fejezet végén összegezzük tartalmát, szembetűnik, hogy éles disszonanciával kezdődik, és szép, reményteljes harmóniával végződik. A művész elkeseredetten válik meg 16 évi időzés után hazájától, hová születése, vérsége, érzése, és újonnan alapított családja kötik. Ismét a külföldön telepedik le, hol nincsenek irigyei, hol művészetének szárnyait szabadon bonthatja ki. De a szabad röpülésben váratlanul megakadályozza neje. Zsarnokos és kicsinyes uralma mind elviselhetetlenebbé válik. A művész nem lát más módot az érvényesülésre, mint valóságos szökéssel elválni családjától, s visszanyert szabadságával mennél messzebb távolodni tőle, bejárni széles e világot, annak előtte még ismeretlen tájait. Miután hat évig sikert siker után arat Észak-Amerikában, és ott előkészíti a talajt a végleges letelepedéshez, hat éven át végigbarangolja Ausztráliát, Ázsiát és Afrikát. Megöregedve, de meg nem törve,
megnemesedve tér vissza ezen új Peer Gynt Solvejgjához, ki híven várakozik reá, gonddal és keservvel nevelgetve csemetéit. A szív viharai elmúltak, a házastársak megértik és megbecsülik egymást, kedélyük megnyugodott, és mi sem áll többé útjában az együttélésnek. A művész hírnevét már az egész világ hirdeti, Londonban lelkesen fogadják, Amerikából kecsegtető ajánlatok érkeznek és hazulról is hívogatják, jöjjön el még egyszer hallatni egykor oly varázserejű hegedűjét. A legszebb reményekkel telve indul el tehát hazájába. Lássuk most, mennyire valósultak meg ezek a remények.

UTOLSÓ LÁTOGATÁS A HAZÁBAN (1891)

Atyám Bécsig elébe utazott művész öccsének. Budapesten, a vasúti állomáson megjelent a budapesti 1848-49-es Honvédegylet elnöksége, és a Zenetanárok Országos Egyesületének küldöttsége, és lelkesen fogadták Reményit, mint soká nélkülözött hazafit és honvéd bajtársat, illetve mint a magyar művészet egyik ragyogó csillagát. A művész egyelőre atyám lakásában szállt meg. Később, mikor családja is utána jött, külön lakást bérelt, ha jól emlékszem a Múzeum körút 15. szám I. emelet alatt. Régi barátok és ismerősök egymás után keresték fel a hazatért művészt, és felidézték vele a múlt emlékeit. A beharangozás a hírlapok útján megszakítás nélkül folyt. Úgy látszott tehát, hogy ha a hangulat nem is olyan, mint 31 évvel ezelőtt, 1860-ban, de legalábbis hasonló volna. De azért a különben harmonikus üdvözlő zöngékbe már akkor belevegyült néhány erősen disszonáns hang. Reményit nem csak régi barátai nem felejtették el, de régi ellenségei sem, ezek is nyilatkoztak a sajtóban. Egyik  legkonokabb ellensége Ágai Adolf volt, aki a „Borsszem Jankó”-ban már Reményi jöttét, és a jövetelének kissé tényleg túlreklámozott beharangozását gunyoros megjegyzésekkel kísérte, például „Ő jön!” címmel, vagy pedig így írván Reményi nevét  -  a „Repülj fecském” elferdítésével  - , „Reményülj fecském”. Ágai malmára vizet hajtott a jórészt ügyetlenül vezetett hírlapi reklám: „Reményi búcsú-hangversenye”  -  „Reményi ezzel a turnéjával befejezi virtuóz pályáját”  -  „Reményi leghatásosabb darabjait fogja játszani”, stb., valamint az is, hogy Reményi az országot járván minden apró-cseprő városkát meglátogatott, nyílván pénzszerzés céljából. A „Pester Lloyd” is hűvös, fölényes, kicsinylő hangot használt, nemkülönben Sztojanovits is, a „Zenevilág” szerkesztője, és az „Egyetértés” zenei referense. Kár, hogy a Reményivel rokonszenvező sajtó közleményeinek megfogalmazására nem fordítottak kellő figyelmet, s nem követték mindenben Reményi Károlynak, a művész öccsének tanácsait. Tudjuk, hogy ő mintegy 12 éven át volt művész bátyjának úgyszólván impresszáriója az 1860-76 közti időszakban, s akkor rendkívül bőséges tapasztalatokat szerzett e téren. Ezért ő, ki most Balassagyarmaton volt megtelepedve mint ügyvéd, később mint városbíró, testvéri szeretetétől indíttatva, már Reményi Ede tervezett hazajövetelének első hírére, vagyis már 1890 november hava óta sűrűn levelezett főleg atyámmal, ki legalább eleinte a művész hangversenyeinek általános rendezését intézte, vagy közvetítette. Reményi Károly szakszerű tanácsokat adott az érintett városok, a meglátogatandó személyek, s főleg a sajtóközleményekre nézve. Különben ő maga is írt ily közleményeket. Ha tanácsait megfogadják, valószínűleg sokkal harmonikusabb, szebb és eredményesebb lett volna a művész legutolsó szereplése a hazában.
A többi közt óva intette bátyját, hogy a „Repülj fecském”-et és a „Rákóczi induló”-t soha ne játssza, még műsoron kívül, közkívánatra sem, mert ellenfelei rögtön azt fogják állítani, hogy igen, a magyarokat jól játssza, de csakis ezeket, klasszikus darabokat nem tud játszani; különben is, semmi szüksége népszerűséget hajhászni. Sajnos, a művésznek nem volt erélye a „Repülj fecském” iránt, több ízben viharosan megnyilatkozó közkívánatnak ellenállni. Azt is ügyetlenül, és a valóságnak nem megfelelően hangsúlyozta Hubay Károly a lapokban, hogy Reményi a „Repülj fecském”-mel, és más effajta darabokkal alapította meg világhírét. Reményi Károly helyesen utalt arra, hogy az ilyen ügyetlenségek csak Reményi Ede ellenségeinek malmára hajtják a vizet. Ehelyett azt kellett volna kiemelni, hogy Reményi Bach klasszikus szóló-hegedűműveiből is fog játszani, amelyeknek révén a londoni Bach-Társulat csak az imént választotta meg tagjává. Ha Reményi nem vett volna fel egy-két magyar számot most is  minden műsorába, amelynek zöme különben a klasszikusok és romantikusok műveiből volt elég változatosan összeállítva, ezzel természetesen megtagadta volna egész, nem dicstelen múltját.  Igyekezett azonban nem régi magyar repertoárjára szorítkozni, ami meglehetős gondot okozott neki. Hiszen 15 év óta semmi kontaktusa nem volt a magyarországi zenei élettel, s nem ismerte újabb fejleményeit. Sok válogatás után megtetszett neki Szentirmay Elemérnek „Csak egy kislány van a világon” című dala (amelyet különben Sarasate is felhasznált „Cigánydalok” című magyar egyvelegében), s e dal felett budapesti időzése alatt variációs parafrázis-félét komponált, mely e dalt a műzene szférájába emelte. Elő is adta ezen átiratát nyilvánosan.
Atyám egy meglehetősen hosszú körútra kötött szerződést öccse nevében a „Harmonia” nevű vállalattal, melynek vezetője Hubay Károly volt. E szerződés nem bizonyult előnyösnek, mert a művész úgy találta, hogy hangversenyeinek látogatottságát tekintve jóval nagyobb javadalmazásban kellett volna részesülnie. Minthogy pedig neki igen nagy pénzre volt szüksége  -  nagy összegeket kellett küldenie Párizsba, családja ottani adósságainak kiegyenlítésére, továbbá családjának utaztatása és budapesti tartózkodása is sok pénzt emésztett föl  - ,  ennélfogva a „Harmónia” rendezte körút után még egy, vagy két körutat tett, melynek rendezését más vállalkozókra bízta. Jobban járt-e ezekkel, nem tudom. Mindenesetre viszonylag legjobban jövedelmeztek azon hangversenyei, melyeket unokaöccse, ifj. Farkas Ferenc rendezett Balassagyarmaton, Losoncon és Esztergomban. (Megjegyzés: Reményi Gézától tudjuk, hogy az 1905-ben születetett Farkas Ferenc zeneszerző közeli rokoni kapcsolatban állt az említett ifj. Farkas Ferenccel.) Nem tartom érdektelennek egyik vidéki hangversenyének, a kassainak, még a „Harmónia”-féle rendezés idejéből való elszámolását közzétenni. A „Harmónia” ottani megbízottja egy bizonyos Maurer Adolf volt, aki az elszámolás és az azt kísérő levél után ítélve inkább a művész, mint a „Harmónia” érdekeit iparkodott érvényesíteni.

B e v é t e l:

151 körszék, ár 2.50 Ft ………………… 377.50 Ft
241 zártszék, ár 1.50……………………. 361.50 Ft
33 karzat, ár 1 Ft…………………………  33      Ft
150 állóhely, ár 0.60 Ft………………….. 90     Ft

Ö s s z e s   b e v é t e l: 862 Ft

K i a d á s:

Terem: 80 Ft
Nyomda: 11.90 Ft
Zongora: 10 Ft
Rendezőség: 15 Ft
Rendőri engedély: 17 Ft
Sürgöny, bérkocsi: 5.12 Ft

Ö s s z e s   k i a d á s: 139.02 Ft

M a r a d    t i s z t a    b e v é t e l: 722. 98 Ft

Ebből átutalt a „Harmónia” részére 250 Ft-ot, azután a „Hamóniá”-n át Reményi részére 200 Ft-ot (ezt az összeget azonban a vállalat nem akarta kiadni a művésznek), 200 Ft mint „jutalék a régi deficit fedezésére” számoltatott el, 20 Ft-ot kapott a zongorakísérő, s végül az 52.18 forintnyi maradványt Maurer közvetlenül a művésznek küldte meg. Maurer az elszámolást után megjegyzi, hogy azon esetben, ha a művész Kassán még egy hangversenyt óhajtana adni, ő rendelkezésére áll minden provisio (jutalék) nélkül, s bizonyosra veszi, hogy ha a bevételeknek egy bizonyos százaléka a kassai múzeum támogatására fordíttatnék, ismét oly nagyszámú közönség látogatná a hangversenyt, mint az előbbit.
Ilyen esetekben a művész valószínűleg megbánta, hogy nem ő rendezi lelkes és önzetlen helyi vállalkozók segélyével hangversenyeit, hanem egy szűkmarkú vállalat útján, amelynek a művészet nem öncél, hanem üzlet. A zongorakíséretnek egyáltalán nem lényegtelen kérdése csakhamar és megfelelően elintézést nyert egy fiatal és kezdő zongoraművésznek, Bodó Alajosnak szerződtetésével, ki Hubay Jenőt is kísérte volt oroszországi körútján. Bodó, mint néhány próba alkalmával magam is tapasztaltam, csakhamar hozzáilleszkedett mesterének egyéni felfogásához, és önálló zongoraszámait is szabatosan, briliáns technikával játszotta, megérdemelt tapsokat aratva. Úgy tudom, hogy ő kísérte Reményit összes magyarországi hangversenyein. Utóbb azonban visszavonult a művészi pályáról, megházasodott, és jogi pályára lépett.
Reményi jónak látta magyarországi turnéját nem a fővárosban, hanem vidéken kezdeni meg. Egerbe és Miskolcra látogatott el legelőbb, ahol nevelkedett, illetve született. A rendelkezésemre álló adatokból nem állapíthatom meg pontosan, hogy mely vidéki városokban, és mikor fordult meg. Annyi bizonyos, hogy Eger és Miskolc után még februárban Debrecen következett két hangversennyel, valamint Nagyvárad és Ungvár. Március 2-án Kassán játszott, s azután következett első budapesti hangversenye (márc. 4.).
Nyitrán március 22-én játszott. Áprilisban 1-én és 14-én volt két hangversenye Budapesten,  a kettő között megjárta Esztergomot (ápr. 2.), Balassagyarmatot (ápr. 4.), és Losoncot (ápr. 5.). Májusba az Alföld, Erdély és általában Magyarország keleti része került sorra: Marosvásárhely két hangversennyel (egyik május 2-án), Szatmár, Nagybánya (május 6.), Fogaras, Nyíregyháza (május 10.), Miskolc még egyszer (május 11.), s valószínűleg még május hó folyamán Szeged, Arad és Pécs.
De ez csak igen hiányos felsorolása az általa több mint három hónapon át,  fáradhatatlanul végzett művészi vándorlás folyamán érintett városoknak, melyeknek egyikében vagy másikában kétszer is megfordult. De nem is szükséges a hiánytalan sorozatot megállapítani. Hiszen fogadtatása és szereplése a vidéken majdnem tipikus volt, s folyvást megismétlődött. Elegendő lesz tehát egyik-másik vidéki hangversenyét ismertetni, és szembeállítani budapesti hangversenyinek lefolyásával, melyek egészen más jellegűek. Megállapítható az is, hogy kár volt oly tömérdek hangversenyt adni akkor is, szűk hazánkban. Ellenfelei azonnal kihasználták e ténykedését, népszerűség- és pénzhajhászását vetették  -  bár burkoltan  -  szemére, s rámutattak azon tényre is, hogy a nagy külföldi művészek csak a fővárosban lépnek fel, de még hazai művészeink sem járják végig az országot. Lejáratta  tehát magát. Ez az eredmény ismét csak azt bizonyítja, hogy mindenben bölcs mérsékletet kell tartani, és hogy a több sokszor kevesebbet ér, mint a kevés. Mentségére felhozhatjuk nem csak a már érintett okot, hogy tudniillik pénzre tényleg nagy szüksége volt, hanem azt is, hogy vidéken mindenütt nagyon lelkesen fogadták, és nehéz lett volna ellenállni a csábításnak, mely újabb és újabb sikereket és ovációkat ígért, ha folytatja turnéját.
Mielőtt Reményi vidéki és budapesti szereplését leírnám, néhány vonással jellemezni akarom a nagy különbséget, a vidéki és fővárosi intelligencia hazafias érzülete közt, ahogy az utóbbi félszázad folyamán kialakult. A múlt század közepén e tekintetben különbség nem volt, sőt tudjuk, hogy a forradalmi mozgalmak éppen Pestről indultak ki. Az 1860 idején beállott nemzeti felbuzdulás is erős hullámokat vert még, nem csak a provinciában, hanem a fővárosban is. Korábban már láttuk, hogy mily elemi erővel követelte a Nemzeti Színház közönsége Reményitől, hogy a rendőrség által eltiltott Rákóczit játssza.
A változás érezhetően a kiegyezéssel (1867) kezdődik. A magyarság elnyomása megszűnt, a nemzeti érzelmek szabadon nyilvánulhattak meg. Az alkotmányos éra beköszöntével Magyarország, legalább ami belügyeit illeti, önmagát kormányozhatta a felelős magyar minisztérium és népképviselet útján. A kormány, és az azt támogató parlamenti többség az úgynevezett szabadelvű politikát követte, amely elvitathatatlanul hatalmas lendületet adott a nemzet életének, főleg anyagi, közgazdasági téren. Felvirágzott a kereskedelem, az ipar, a közlekedés. A kormány azonban egyoldalúan a főváros érdekeit támogatta intézkedéseivel. Budapest lett az egész vasúti hálózat gócpontja, ott alakult meg a legtöbb gyár, s egyéb üzem. A főváros ennek folytán majdnem amerikai arányokban fejlődött. Ennek az lett a következménye, hogy az a népességi elem, melynek igazi hazája nincs, s melynek csak két eszménye van: a pénz és az érzéki élv, melyet pénzzel megszerezni lehet, azonnal megérezte a pénzszerzés nagy lehetőségét Budapesten, ott nagy számmal letelepedett, elszaporodott, meggazdagodott, tehát el is hatalmasodott. Pénzével, mozgékonyságával, élelmességével s hatalmas törtetésével egymás után hatalmába, vagy legalább is befolyása alá kerítette összes kultúrtényezőinket, mindenek előtt a szuggesztív erejű sajtót. Főleg e sajtó alámosó hatása alatt, a főváros egyéb intelligenciájának, főleg pedig a munkásosztálynak jó része lassankint elanyagiasodott. A nemzeti eszmények háttérbe szorultak, az anyagi jólét, ez az új ideál Budapesten is uralomra került. Az ekképp elváltozott mentalitású fővárosi intelligencia egész más szempontból néz minden kultúrmozzanatot, a többi közt a művészetet is, mint egy hazafias eszményekért élő és lelkesedő közönség. Egy művésszel szemben tehát nem elsősorban annak nemzeti értékét méltatja, hanem hidegen mérlegeli, milyen rangot képvisel az illető művészi kvalitásaival, a világ összes művészeinek sorában, sőt a magyar érzület és születés inkább hátrány, mint előny, mert a külföldi ember több autoritással (tekintéllyel) bír, mint a hazai. El van kényeztetve, mert a világjáró művészek oda jönnek, ahol pénz van és viszont, a pénz birtokosai elsősorban élvezhetik e művész jövevényeket, mert van pénzük hozzá, és ebből bizonyos mértékben és irányban kifejlődött kulturális igényük.
E folyamatnak következménye tehát az, hogy a fővárosban domináló elem nemzetközies és anyagias, míg a vidék, amely nálunk csak lassan fejlődik, inkább megóvta régi jellegét, s ezért még mindig hazafias,  és általában az eszmények iránt inkább lelkesedik.
Ez az érzelemkülönbözet már 1891-ben is megvolt, mikor Reményi 15 évi távollét után hazajött. Azonkívül egy új nemzedék nőtt fel, mely őt csak hírből, jórészt ferde hírekből ismerte. Ez a fő oka annak, hogy miért fogadta a hazatérő magyar művészt, a hajdani szabadságharcost, s a nemzet vigasztaló és feltüzelő hegedűsét a vidék olyan lelkesen, a főváros közönségének jó része pedig viszonylag hidegen. A sok vidéki szereplés közül kiválasztom a nagyváradit, melyről a „Szabadság” című ottani napilapnak 1891. február 27-iki száma a következőképp számol be.

                              R e m é n y i   E d e   N a g y v á r a d o n  (február 26.)

A világszerte ünnepelt művészt tegnap Nagyvárad falai közt tisztelhettük. Az izgatott várakozás, mely fellépése elé irányult, jogosnak bizonyult. Reményi ma valóban a legelső hegedűművész, akit csak bámulni és tapsolni lehet.
Délután érkezett meg a 3 órai vonattal. A vasúti állomáson sokan várták. A Zeneegyesület tagjai különösen szép számban jelentek meg. Amikor Reményi a vonatról leszállott, s az alacsony termetű, teljesen borotvált arcú, jóságos kinézésű férfit a közönség meglátta, zajos éljenzésben tört ki, mely mindaddig tartott, míg a nagy vendég kísérőjével, a fiatal Bodó zongoraművésszel, és Tibor fiával a peronra lépett. Reményi, dacára 61 évének, friss és életerős, mozdulatai ruganyosak, kedélye ép és derült. Mezey Mihály, a Zeneegyesület elnöke üdvözlé Reményit. Örömét fejezte ki afelett, hogy a körútban Nagyváradot is meglátogatta, és a közönségnek alkalmat adott arra, hogy a világ által csodált művészetében gyönyörködhessék. Reményi válaszában megjegyzé, hogy szívesen jött Nagyváradra, és óhajtja, hogy csak némileg is megfeleljen a hozzá fűzött várakozásnak.
Az éljenzéssel fogadott válasz, és a bemutatások után kocsikra ültek, és Reményi ifj. Bölöny Sándorral, kinek vendéglátását elfogadta, ennek lakására hajtatott, ahol többen meglátogatták.
A hangverseny este 8 órakor kezdődött, de már 7 órakor sűrű csoportokban özönlött a közönség a Sas felé, s háromnegyed 8-kor zsúfolásig megtelt a nagyterem. Zichy Géza hangversenye alkalmával voltak csak ennyien jelen; nem volt egy talpalatnyi hely, a melléktermek, a karzat is szorongásig megteltek. Nemcsak Nagyvárad közönségének színe-java, de a megye számos előkelő családja is bejött a hangversenyre.
Fullasztó hőség és ideges izgatottság uralkodott, amikor belépett Reményi Ede. Falrengető taps és éljenzés fogadta, mely csak akkor szűnt meg, mikor Reményi a hegedűjéhez nyúlt.
A lélegzet elült az ajkakon; csend honolt az egész teremben, s Reményi elkezdte játszani Mendelssohn hegedűversenyéből az „Andante és a Finale”-t. Az egyszerű szárazfa hatalma, csodálatos bűbája kolosszusként emelkedett ki a közönség előtt Reményi játékában, amely során aztán több zeneművet is bemutatott. Sírt, jajgatott, kesergett a hegedű; majd örült és nevetett; a fájdalom és öröm hangjait utánozhatatlan finom árnyalatokban, és szívhez, lélekhez szólva fejezte ki, úgy, hogy a közönség nem győzte beszívni az édes hangokat, melyek úgy folytak a hegedűből, mint a patak vize. Alapos és korrekt technika, és ami a fő: mély érzés és melegség uralja Reményi játékát, mely magával ragadja a közönséget, és minden darab után viharzó, harsogó tapsözönben tört ki.
A remek zenedarabok, melyeket Reményi felülmúlhatatlan virtuozitással és művészi ízléssel  játszott, minden nagyszerűségük dacára sem voltak képesek úgy megragadni a közönséget, mint a magyar dalok. És tényleg ezekben legnagyobb Reményi. Ezekben áll előttünk teljes nagyságában a magyar művész; érzéseiben és kifejezéseiben azt rejti, minden motívumán és nyirettyű-vonásán látszik, kiérzik belőlük a magyar szellem, mely annyira becsessé teszi játékát, s amely gyújtó hatást képes előidézni a leghidegebb hallgatónál is. Mikor a „Repülj fecském” című, híres force-darabját (erős oldalát bemutató darabját) előadta, a közönség nem győzte eléggé csodálni a rendkívül finom játékot, mely a gyönyörű dalt valóban feledhetetlenné tette. Reményit, ki valódi Stradiváriuson játszott, hangverseny közben és után sokan üdvözölték. A hangverseny után, melynek hatása maradandó lesz hosszú időkig, előkelő közönség gyűlt össze a Sas alsó termeiben, hol Reményit beléptekor Hamza Miksa és fia cigányzenekara a Rákóczi-indulóval, a közönség pedig éljenekkel fogadta. A vacsora alatt természetesen tósztok is voltak. Először dr. Bodor Károly üdvözlé Reményit csinos beszédben, a Zeneegyesület nevében, majd Endrődi Sándor éltette költői szépségű beszédben Reményit, kit a madárhoz hasonlított, mely vándorútjára is magával viszi hazája iránti ragaszkodását. Reményi érdeme, hogy a külföldön is magyarnak maradt minden ízében, szívének minden dobbanásában, a mi szeretetünket, fájdalmunkat és lelkesedésünket visszhangozzák az ő húrjai. Ezután általános figyelem mellett Reményi szólott, s szíve mélyéből köszönetet mondott a lelkes szavakért. A sok dicséretet, amit róla elmondtak, annak tulajdonítja, hogy míg külföldön volt, tehetségét mindig a magyar nemzetnek szentelte (éljenzés). Erről meggyőződhetett akárki, aki arra járt, amerre ő. Neki, úgymond, a hazafiság olyan, mint a lélegzet (éljenzés). Amint lélegzés nélkül nem élhet, úgy nem élhet hazafiság nélkül sem (zajos éljenzés). Ha tett valami jót és nemeset, az csak hazafiságának tulajdonítható. Kijelenti azután, hogy az a hír, hogy ő most búcsúhangversenyt ad, nem való; csak Amerikába megy egy kicsit, ahol 224 hangversenyt kell adnia egymás után, már október 15-én játszania kell, de a vén muzsikus azután sem hal meg, hanem visszatér, és állandóan Magyarországon marad (éljenzés), sőt Nagyváradra, e szép és nemes városba 2-3 hónap múlva is visszajön (lelkes éljenzés). Ha visszatér, be akarja fejezni a magyar zenéről kezdett tanulmányát is.
 
Tehát akkor még vissza akart térni Magyarországra, valószínűleg a lelkes fogadtatás hatása alatt. De csakhamar beláthatta, hogy állandóan a hazában élni éppoly lehetetlen most, mint volt 1876-ban. Ezért Amerikában telepedett le, hol tág tere volt a működésre, s ellenségei sem voltak, csak barátai. Élete vége felé még egyszer haza akart jönni. Erről más helyütt esik szó. A magyar zenéről írt tanulmányát soha sem fejezte be, amint hogy a nagy művek alkotására e bohém embernek, kit folyton zaklatottak a megélhetés gondjai, sem ideje, sem nyugalma nem volt. A jókedvű társaság sokáig maradt együtt. A 12 óra előtt távozó Reményit lelkes éljenzésekkel  és zeneszóval kísérték ki a teremből.
Néhol a fogadtatás még melegebb, ünnepélyesebb volt. Így például Szegedről azt írja a művész atyámnak: „Na hiszen, egész Szeged városa kint volt a fogadtatásomon.” Losoncon, mely városnak Reményi díszpolgára volt, már a határon üdvözölte őt a nagyszámú küldöttség,
A polgármesterrel az élen,  a város díszfogatán, egy hosszú kocsisor élén vitték a nemzetiszínű lobogókkal díszített utcákon át. Ahol ciszterciták, vagy piaristák, vagy bencések rendháza volt, többnyire ott szállt meg, s ilyenkor a rendnek küldötte is fogadta. Másutt, például Esztergomban, a hangverseny folyamán valamely hölgyszónok babérkoszorút, vagy virágcsokrot nyújtott át neki. Reményi felhasználta vidéki hangversenyeit arra, hogy szokott jótékonyságát most is kifejtse, vagy hazafias és társadalmi kötelességeinek eleget tegyen. Marosvásárhelyen például az egyik hangversenyét jótékony célra rendezte, és pedig a római katolikus hitközség épülőfélben lévő leányiskolája és neveldéje javára. „A tiszta jövedelemből  -  írják -  Kovács Ferenc ottani apátplébános atyának, az intézet kápolnája számára oltárt állítunk, melynek homlokzata hirdetni fogja az utókornak a nagynevű művész jótékony szellemét.”
Debrecenben koszorúkat tett le a Petőfi-szobor mintázatának talapzatára, és a Csokonai szoborra, meglátogatta a főiskolát, és a beteg Révész püspököt. Tiszteletére Dégenfeld főispán soiré-t (estélyt) adott. Balassagyarmaton, midőn értésére esett, hogy a leányneveléssel foglalkozó „Páduai Szent Vince leányai” apácarend szintén óhajtaná őt hallani, de a rendi szabályok szerint nem vehetnek részt nyilvános hangversenyen, legott önként elhatározá, hogy bemegy a rendházba, és játszik e művelt lelkű, áldásosan működő, tanító hölgyeknek. Pár órával a hangverseny előtt megjelent a zárdában, hol a főnöknő egybegyűjté társnőit a  fogadó szobában. Reményi a szoba közepén leült egy kemény székre,  s pár percnyi magába mélyedés után két igen szép, egyházi stílű darabot, és befejezésül magyar népdalokat hegedült. „Festő ecsetjére lett volna méltó e jelenet”, jegyzi meg a „Nógrádi Lapok” 1891 ápr. 12-iki száma. (Meg is örökítette utóbb egy festő.) „A főnöknő és a zárdabeli nővérek a gyönyörű zene hatásától szóhoz is alig  jutva köszönték meg, és hálálkodtak a művésznek e nemes tettéért.” Mikor Debrecenből Nagyváradra utazván, Püspökladányon négy óra hosszat kellett várakoznia, megtáviratozta Ladányba érkezését azzal, hogy jöjjön ki a község népe a pályaudvarra, játszani fog nekik ingyen. Impulzív, ötletes, minden nemes cselekedetre hajlandó volt tehát most is, úgy, mint fiatal korában. Öreg honvédeket, ha találkozott velük, megajándékozott. Nagy bajt és fejtörést okozott mindenütt vendégszerető házigazdáinak, különösen február és március havában, hogy mivel vendégeljék meg, mert ő semmi áron nem volt hajlandó eltérni vegetariánus életmódjától, sem szeszes italhoz nem nyúlt hozzá. Most pedig áttérek budapesti hangversenyeinek ismertetésére.
Első hangversenyét március 4-én tartotta meg a Vigadó nagytermében, ilyen műsorral:
Mendelssohn hegedűversenye (mind a három tétel), Paraphrase de Concert Schubert egy témája felett (saját szerzemény), Playera és Zapateado Sarasatétól, Magyar nemzeti dalok (saját szerzemény), Paganini: Caprices (a 21. és 24. szám). Közben Bodó játszott három zongoradarabot. E hangverseny lefolyásáról két recenzió áll rendelkezésemre. Az egyik „G” jelöléssel, a „Budapesti Hírlap” 1891. márc. 5-iki számában jelent meg, s méltányos, megértő, meleg hangon van megírva. Jóval hűvösebb, kritikusabb, fölényeskedő a másik, melyet valami „X” jelű tudósító írt a „Neues Pester Journal”-ban, ugyanazon a napon. Mindkettőt csak lényegtelen részek kihagyásával közlöm, mert élesen világítják meg a 60-as évek óta alaposan megváltozott budapesti közönséget, s annak magatartását, bárha ott voltak Reményi barátai és tisztelői a régi időkből is. A „Budapesti Hírlap” tárcája így szól.

                                         R e m é n y i    h a n g v e r s e n y e

A Vigadó nagyterme, mely felé ma este az a valóságos népvándorlás hömpölygött, most 20 éve nem volt olyan, mint most. Ma kevesebb benne a csillogó, és kevesebb a rikítóan világos szín. Homályos festékkel vonták be a padozatot, sötétebbre márványozták az oszlopokat. És ebbe a józanabbá, egyszerűbbé lett terembe ma egészen más közönség jár, mint a 70-es évek elején. A mai hangversenyhallgatókban több a gondolkozás, mint a lelkesedés, kevesebb a melegség, mint a hideg ítélet. Az elnyomás szomorú ideje már csak emlékezet, és vele együtt immár csak emlékezet a hatalmas nemzeti reakció is, amelyet az osztrákok jogsértése a természet törvényei szerint felidézett. Nem járunk többé magyar ruhába, mert nincs ki ellen demonstrálni, nem tombolunk többé, ha a cigány ráhúzza a Rákóczit, mert nem tiltja senki. Nagyon megerősödtünk. Nem ujjongunk többé, ha felbukkanik egy-egy nagy művész, a szépnek bármely országában, mert az egyetlenek uralma megszűnt, és egészen közönséges dolognak tartjuk, ha itthon és külföldön hazánk fiai szép sikereket érnek el, mert igen sokan  dolgoznak és törekszenek. Megbecsüljük a magunkét most is, de a puszta magyarság egymaga nem tesz naggyá nálunk senkit; mindent a maga érdeme szerint ítélünk meg. Ez elé a megerősödött, megsokasodott, és magában bízó magyar közönség elé lépett ma este Reményi, akit a 30 év előtti nemzedék rajongó lelkesedéssel vett körül, mint vigasztalóját a szomorú napokban, a nemzet zenéjének legnagyobb megszólaltatóját a hallgatás közepette, s az egyetlen igazi magyar művészt az időben, mikor a Liszt Ferencek nem voltak itthon, s külföldről írták ellenünk a könyveket (a szerző megjegyzése: ez csakis Lisztnek a cigányzenéről szóló művére vonatkozhatik. Liszt sohasem írt magyar hazája és nemzete ellen, s téves nézetét a magyar zenéről, melyet cigányzenének minősített, később visszavonta).
Mikor fölmentem a lépcsőn, és láttam a gyülekező sokaságot, azt hittem, hogy ez este mégis a múlt évtizedek lelke fog megelevenedni. Egészen más publikum volt ez, mint a rendes. Eljött ugyan a mi zeneköztársaságunk apraja-nagyja, még a főúri világból is. De láttunk sok matrónát, öregurat, kik a „Repülj fecském”-et még mint eladó leány, s első éves jogász hallgatták, ifjú lelkesedéssel. Láttunk atillás aggastyánokat, kik a szabadságharcbeli kis ezüstkoszorút viselik a mellükön; most viszontlátni jöttek a sötét napok fényes zenészét. A szakadásig tömött nagytermet egész ünnepiessé tette ez a szokatlan gyülekezet; a nyitott kisterem ajtóiban pedig egymás hátán tolongott néhány száz fiatalember. Fél 8-ra volt kitűzve a hangverseny kezdete, de Reményi még 8 órakor is ott beszélgetett az első sorban ülő Tisza Lászlóval (a Budapesti Honvédegylet elnöke), s más régi ismerőseivel. A közönség nem is vette észre a fehér nyakkendős, frakkos, beretvált képű kis embert. Végre a kisterem népe türelmetlenné vált, tapsolni kezdett, s egy felfedezésre méltó, hatalmas tenorhang óriás „halljuk”-ot és „leülni”-t kiáltott végig a közönség feje felett. Talán e hosszas várakozásból keletkezett ingerültség volt az oka, hogy a pódiumra lépő Reményit nem fogadta olyan impozáns üdvözlés, mint aminőt kétségkívül megérdemelt volna a Petőfi-szobor alapvetője, 20 éves távollét után. Keresetlen, nyugodt megjelenése eleve megcáfolta azokat a legendákat, melyeket az ő követelő, és elbizakodott voltáról anyáinktól hallottunk. És igen egyszerűen, minden pretenziók (hivalkodások) nélkül játszotta el Mendelssohn legismertebb hegedűversenyét. Azt hiszem, Amati volt a kezében, mert a cremonai mesterre vall a nem széles, de szívhez szólóan lágy és édes hang. A laikusok, kik tüstént csodákat vártak Reményitől, nagyot csalódtak. Mert ő ezt a koncertet csak úgy adta elő, mint akárki, nem tolakodott előtérbe a saját énjével, nagyon mérsékelt volt, csak a közönség „felsőbb tízszer tize” vette észre azt, ami e mesterben a legnagyobb érték: a nemes kantilénát, a szentimentalitás nélküli érzést, és a költői gondolkozást. Gyönyörű volt az első tétel cadentiája, véges-végig megragadó az Andante, és fényes az Allegro molto vivace. A közönség azonban mégis meglepő hidegen viselkedett, a taps csak udvariasságszámba ment. Hol maradt a lángoló lelkesedés, amelyet Joachim gyújtott fel ugyane darabbal? E hűvös hangulat nyitja talán az, hogy a telitömött két teremben kicsi e hegedű hangja, és a hátul levő közönségre nézve nagyon sok részlet elveszett.
Némileg melegedni kezdett a hallgatóóság Reményi Schubert-átiratára, amely óriási technikai nehézségeken épül, és csillogó; Sarasate két, boszorkánymesterséget követelő spanyol nótája már akkora tetszészajt idézett fel, hogy a művész ráadás gyanánt eljátszotta Chopin Esz-dúr Nocturne-jét, saját átiratában. Az igazi, a nagy forrongást azonban Reményi magyar nótái keltették: Két lassú, és a „Kis szekeres, nagy szekeres”, meg a „Szomorúfűz ága”. Nem egyszer volt alkalmunk hirdetni e lapban, hogy a ráfaragott cifraságok elvékonyítják, meggyöngítik a mi népzenénk törzsét, s megmondottuk azt is, hogy e ma már szinte általános hiba Reményitől ered. Ismételjük ezt ma is, hallván e virtuózul kieszelt s virtuózul előadott hangcikornyákat. Nem ilyen a magyar muzsika, bizony nem. És nem is ez lelkesített ma, hanem az igazi magyar zamat, mely kiérzett még az összehalmozott sok cifraság alól is, a művész játékából. Hej, ha egy igazi nótát hallhatnánk ettől a mestertől, akiben a mi géniuszunk él! A közönség riadó tapssal üdvözölte a ritka, igen ritka vendéget: a magyar szellemet. De Reményi nem ismételt semmit, csak eljátszotta Paganini 24 Capricciójából a legnehezebbet, mely az üveghangoknak örök iskolája. Eljátszotta igen nagy virtuózsággal, akár egy Sarasate vagy Thomson, hanem hát ez nálunk már nem szokatlan dolog. A technika már csak szolgája a talentumnak, az egyszerű anyag, amelyben kifejeződik.
Tíz óra felé járt az idő. A közönség felkerekedett, és elindult a ruhatárak felé. Ekkor azonban a kisteremből előtört néhány száz hallgató, akik egész este vajmi keveset hallottak, és a pódium köré tódulva lelkes zsarnoksággal követelték, hogy Reményi játsszék még valamit. „Repülj fecském”, harsogott a sok torok. A mester 5-6-szor is megjelent a pódiumon, mozdulatokkal fejezve ki, hogy nem bír többé; mikor nem használt, szóval mondta el igen szimpatikus egyszerűséggel: „Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Nagyon fáradt vagyok a sok utazástól, meg nagyon elfogult a fogadtatástól. Nem bírok játszani. De majd, ha visszajövök, játszok Önöknek annyi magyart, amennyi csak kell.” Harsány éljen felelt e szavakra.
Ezzel véget ért ez a szép este, mely csak azokat nem elégítette ki, akik azt képzelték, hogy az idő folyama most az egyszer vissza fog vonulni, egy negyedszázad előtti medrébe. Reményi az, aki akkor volt: geniális művész, egyike az élő legjelesebb hegedűsöknek, és nekünk legkedvesebb, mert a legmagyarabb. De a közönség megváltozott; rajongani nem igen tud e pozitív gondolkodású világban, s babérerdőket sem pusztít el, hogy a művészek lábához rakja a lombokat. A mai koszorú, a mai tapsok és éljenek sokkal becsesebbek, mint a régi diadalok voltak, mert csakis a művésznek magának szólnak.
A „Neues Pester Journal” így számol be a hangversenyről. Miután egészen hasonlóan, mint a „Budapesti Hírlap”, jellemzi Reményi jelentőségét a múltban, a mai est szokatlan összetételű,  és nagyszámú közönségét, s a hangverseny előzményeit, ezt írja:
 
„Neben ihnen (tudniillik az öreg  honvédek, s a vidékről is összesereglett polgárok, kik még egyszer akarták hallani Reményit) sassen wir Jüngeren, wir Modernen, welchen bloss der Ruhm von Reményis Künstlerschaft überliefert vorden ist, die wir ihn selbst nicht gehört  -  aber all’ die anderen Grossen, welche jetzt als leuchtende Sterne an dem Himmel der Kunst prangen. Da erklingt der Ton der Saiten, die der Künstler stimmt mauschenstill wird es im Saale. Ein kleiner Mann mit scharf gemeisseltem Kopf  betritt das Podium und rauschende Applausgrüsse, brausende éljen-Rufe schallen ihm entgegen. In nervöser Eregtheit beginnt er das Mendelssohn-konzert zu spielen, er überstürzt sich, er kratzt, er fahrt mit dem Bogen unter die Saiten: die Rührung hat ihn übermannt. Doch bald gewinnt er seine Ruhe, und spielt in tadelloser Prazision weiter. Nach jeder Numer seines Programmes ertönt lauter Beifall, der lauteste nach dem ungarischen Liedern. (Ezután következik a kisterembeli fiatalság előtörése a pódiumhoz, további magyar dalok követelése, aminek a művész fáradtsága, s elfogultsága miatt nem tud eleget tenni.)
Und nun sei, nachdem der Chronist seiner Pflicht nachgekommen, auch dem Kritiker ein kurzes Wort gegönnt. Gar viele und uns haben Eduard Reményi heute zum ersten Male gehört uns seine vielgerühmte Indidualitat kennen gelernt; wir vermögen somit auch über den Künstler ein unbefangenes Urteil zu fallen. Der heutige Abend hat uns gezeigt, dass Eduard Reményi tatsachlich unter die hervorragendsten Violinvirtuosen der Gegenwart gehört. Seine Technik ist eine doch  entwickelte, sein ton von edler, ruhiger Glatte, seine Bogenführung eine ebenso kühne, wie sichere. Wenn wir indess Reményi nicht auch für einen gleich grossen Künstler erklaren können, so scheint uns der Grund hiefür in der eigentümlichen, festgefügten Individualitat Reményis zu liegen, welche zu einer wirklich künstlerischen Abklarung nicht gelangen konnte. Das spezifisch magyarische Moment, welches sich in dem Untergrunde eines zwischen damonisch-wildem Auflodern und melancholisch-süssem Schmachten schwankenden Empfindens aussert, tritt bei dem Spiele Reményisi m Rhythmus, in der Nuancierung, in der Phrasierung überall zum Vorschein. Was uns der Konzertgeber als Menelssohn-Konzert bot, war ein interessantes, ungarisch verschnürtes, stelklenweise willkürlich korrigiertes Tonstück, welches von ihm mit blendender Virtuositat, im Andante mit wohltuender Schlichtheit des Ausdrucks gespielt wurde, aber Violinkonzert Felix Mendelssohns war es nicht. Diese magyarisirende Bestreben, das immerhin als Originalitat gelten mag, findet seinen Ausdruck, ob nun Reményi Kompositionen Sarasates, eine Transcription von Chopin’s  Es-dur Nocturne, eigene Variationen über ein Schubertsches Thema oder Kaprizen von Paganini spielt. Innerhalb dieses national verengten Rahmens zeigt aber der Vortrag Reményis so viel Adel, der Form, so viel tiefquellende Empfindung, dass ihn unser Herz lieben muss, wenn ihm auch vielleicht unser Kopf  nicht immer zustimmt.”

(Mellettük ültünk mi fiatalok, modernek, akik előtt Reményi művészi hírneve ismert volt, de akik magát Reményit soha nem hallottunk  -  hallottuk viszont valamennyi művésztársát, akik ma világító csillagként büszkélkednek a művészet egén. Ekkor felhangzott a húrok zenéje, és a teremben néma csend lett. Egy éles arcélű, kis emberke lépett a pódiumra, hatalmas tapsvihar közepette, és hullámzó éljen-kiáltások visszhangzottak feléje. Ideges felindulással kezdi játszani a Mendelssohn-koncertet, túlfűtötten, kaparva húzza a vonót a húrokon: a meghatódottság legyőzte. De hamarosan visszanyeri nyugalmát, és tökéletes precízséggel folytatja. Programjának minden egyes száma után hangos tetszésnyilvánítás hangzik fel, a leghangosabb a magyar dalok után. És ezek után, amikor a krónikás megtette kötelességét, szenteljünk néhány szót a kritikának is. Amint sokan mások, mi is ma hallottuk először Reményi Edét, és ismertük meg sokat dicsért egyéniségét; így megkísérlünk a művészről elfogulatlan ítéletet mondani. A mai este megmutatta nekünk, hogy Reményi Ede a jelenkor legkiválóbb hegedűvirtuózai közé tartozik. Kiforrott technikája, nemes,  zökkenőmentesen csengő, könnyed hegedűhangja van, vonóvezetése éppen olyan merész, mint amennyire biztos. 
Ha mi eközben Reményit nem a nagy művészekkel egy sorban említjük, ennek oka Reményi sajátos individualizmusában keresendő, amely nem segíti tisztázni előttünk, vajon igazi művészről beszélhetünk-e. Az a jellegzetesen magyaros tényező, ami a háttérben, hullámzó érzelmeket fejez ki a démonian vad fellángolások, és a melankolikusan édes bágyadtság között, jelenik meg Reményi játékának ritmusában, jön elő frazeálásában.
A Mendelssohn-koncert, amit a hangversenyező előadott, érdekes, magyarosan gombolt, helyenként önhatalmúlag korrigált zenedarab volt, amit ő csodálatos virtuozitással,  az Andantéban pedig  jóleső egyszerűséggel játszott, de az nem Felix Mendelssohn hegedűversenye volt. Ez az eredetiségnek tűnő, magyaros törekvés  azt juttatta számunkra kifejezésre, hogy Reményi Sarasate műveit, Chopin Esz-dúr Nocturne-átiratát, a Schubert-témára készített variációt, vagy Paganini Caprice-eit játssza. De ebben a nemzeti sűrítményben Reményi előadása annyi nemességet, formát, mélyről jövő érzelmet mutatott, aminek szívünk még akkor sem tudott ellenállni, ha eszünk ennek az ellenkezőjét diktálta.)                                                      

Nagybátyám e hangversenye napján még lábadozó beteg voltam, s így nem lehettem jelen. Zeneértő rokonaim elbeszélése szerint a művész játékán tényleg meglátszott, hogy elfogult volt. Reményi azon művészek közé tartozott, kiken a hangulat uralkodik. Magam is tapasztaltam ezt egy hónappal később. Április 1-én adott második budapesti hangversenyén már részt vehettem, s ott voltam másnap, Esztergomban adott hangversenyén is. Bármennyire tetszett budapesti játéka, mégis jobban megkapott Esztergomban. Látszott rajta, hogy a meleg érzésű, vidéki miliő lelkes fogadtatása és ünneplése egész énjét jóleső melegséggel töltötték el, mely játékában megkapó, elragadó kifejezést nyert. Második budapesti hangversenye április 1-én volt, még pedig a Vigadó kistermében. E hangversenyre nézve is a legjobbnak vélem, ha a meglévő három recenziót kivonatosan ismertetem. A „Nemzet” meleghangú, a „Budapesti Hírlap”  már jóval hűvösebb, és a „Pester Lloyd” éles hangú, gunyoros s bizonyos vállveregető fölénnyel írt kritikát (mindhárom ápr. 2-án jelent meg). A hangversenyterem ismét megtelt, s a művészt lelkesen fogadták. E hangversenyén természetesen már nem játszhatta mint „grosse piéce”-t, a Mendelssohn-koncertet, hanem az akkor még kevéssé ismert, rendkívül szellemes és érdekes Godard-féle „Concerto romantique”-ot adta elő. A műsor többi számait Chopin- és Schubert-művekről készült saját átiratai, és magyar népdal-átiratok képezték.
A”Nemzet” kritikusa bevezetésül megemlíti, hogy Reményi valóságos diadalmenetben járta be az országot; hírlik, hogy fog még egy harmadik hangversenyt is adni a fővárosban, de reméli, hogy ez sem lesz búcsúhangversenye, hanem, ha nem is zárhatja magát Magyarország falai közé, ami érthető, mégis reméli, hogy hangversenyévadunkat egyszer-egyszer gazdagítani fogja ezután is.  „Mai hangversenyére  -  így írja tovább  - ,a Vigadó kistermét a legelőkelőbb közönség zsúfolásig megtöltötte, s a lelkesedés és taps piécéről piécére (zenedarabról zenedarabra) növekedett. Godard „Concert romantique”-jával nyitotta meg Reményi hangversenyét, s a rendkívül nehéz koncertdarabot bámulatos virtuozitással, játszi könnyedséggel adta elő. A közönség lelkesedése akkor hágott azonban a tetőfokra, midőn magyar darabok kezdtek elhangzani nyirettyűje alól. Ezek közül először a „Hősi magyar” című magyar dalegyveleget játszotta, s amelyre az „Ősi magyar” jelző még jobban ráillenék, amennyiben több régi kedvelt magyar dalt írt át benne Reményi, a maga eredeti, zamatosan  magyaros  stílusában. Ettől kezdve az egész műsor felbomlott, mert a közönség folyton megismételtette a magyar dalokat. Reményi kénytelen volt majdnem két hangversenyt elhegedülni egy este. De a mestert láthatólag felvillanyozta a közönség lelkesedése, játékából a bravúr és a virtuozitás mellett kiérzett a művész érző szíve, a magyar ember érzése, aki hosszú idők múltán ismét magyaroknak játszik magyar dalt. A mai estének kétségkívül a legkiemelkedőbb pontja lesz a „Repülj fecském” kezdetű népdal előadása. Midőn e dalba kezdett Reményi, csend állott be a teremben, mindenki valósággal visszafojtott lélegzettel hallgatta a maestrót, csak hogy egyetlen hangot se veszítsen a híres dalból. Ezt az „Ezt a kerek erdőt járom én” követte. A programmnak ezzel már vége volt, de midőn a közönség csak nem mozdult, hanem percekig tapsolt, Reményi még a Marseillaise motívumaiból átírt darabbal toldotta meg a hangversenyt. Ez az Amerikai Egyesült Államok számára írt „Szabadság himnusza”, amely egyáltalán nem átirata a Marseillaise-nek, hanem csak némi ritmikai és igen kevés dallambeli hasonlatossággal bír a francia szabadságdallal.

A „Budapesti Hírlap” miután felsorolta a műsor számait, ilyen kritikát fűz hozzá:
„Reményi első hangversenyekor már elmondtuk mindazt, ami mondanivalónk van e jeles magyar művészről. Afféle rendes zenebírálatot írni róla nem lenne sem igazságos, sem okos. Reményi Ede még a mi nemzedékünk szemében sem puszta hegedűs, akinek bele lehet kapaszkodni a G-húrjába, hogy miért recseg oly gyakran (ez a kellemetlen mellékzörej nekem is feltűnt, de nem vagyok hegedűs, s így nem tudom megmondani, vajon e jelenség oka a hegedűben, vagy a vonókezelésben volt-e), akinek szemére szabad hányni sok mindenfélét, amivel nem értünk egyet. Reményi Ede ma is mindenekfölött derék, lelkes magyar ember, aki a szomorú napokban apáinkat vigasztalta édesszavú muzsikájával, aki a Petőfi szobornak megvetette alapját, aki minden hazafias célra szórta az aranyat, míg maga szegény maradt. E szép és nagy érdemek tiszteletét fejezte ki ma az az őszintén tapsoló, szívből éljenző közönség, juttatva hódolatából az előadóművésznek is, ki kétségkívül a ma élő elsők közül való.”
A „Pester Lloyd” A. B. jelzésű kritikusa pedig ezt írja (a magyar fordítás a német nyelvű cikk után található):
„Dass patriotische Empfindung und persönliche Sympatie das rein künstlerische Interesse überwogen, das zeigte sich heute sehr deutlich in der Phfisiognomie des Saales, in welchem unsere musikalische Gesellschaft vollstandig fehlte. Das ist bezeichnend für eine Erscheinung wie Reményi, um die mehr die poetische Erinnerung als echte, vollgiltige Kunst ihren verklarenden Schein gebreitet. Sein Spiel hat heute keine neuen Seiten gezeigt, eine sehr achtenswert, in mancher Hinsicht brillante Technik, energische, nur oft unruhige Bogenführung, eine Íntonation, die bei schwerigen Kunststücken unerschütterlich bleibt, um gleich darauf in der einfachen Kantilene daneben zu rutschen, und ein Vortrag von einer ganz eigenen Freizügigkeit, die einmal interessiert, ein andermal verletzt, aber nur selten den Geist der Komposition wiederspiegelt.
Über Reményi ist einmal das Schlagwort gefallen, dass er „der Zigeuner unter den Virtuosen” ist. Das stimmt wohl schon deshalb nicht, weil ihm die sinnliche Gut abgeht. Nach der Willkür des Ausdrucks und nach der ganz besonderen Art, wie er sich ein Stück geistig und technisch zurechtlegt, ist er eher ein musikalischer Bohemiens zu nennen, was nicht dasselbe ist. Diesen Eindruck gewann man auch heute aus dem Vortrage des geistreichen, eleganten „Concert Romantique” von Godard und den 3 Transkriptionen Chopinscher und Schubert’scher Stücke, die er recht dankbar für sein Instrument, wenn auch nicht ohne sanfte Vergewaltigung selbst besorgt hatte. An gelungenen Details fehlte es nicht, so ganz besonders in Schubert’s „Standchen” mit der in die Ferne sich verlierenden , in feinstem Piano abgestuften Schlussmelodie. Wieder bewegte sich Reményi auf seinem eigensten Gebiete, als er uns ungarisch kam. Des „Hősi Magyar”, ein Stück altungarischer Tanzmusik, in welchem nur der zwischen Tonika und Dominante fortwahrend schwankende
„Figura” ein zu breiter Raum gewidmet war, sein mit überreichen Passagenzierrat behangtes „Repülj fecském” und endlich die Zugabe des wirkungsvoll für die Geige appretierte Volkslied „Szomorú fűz ága” mit den hübschen Flagolet-Variationen entfesselten stürmischen Beifall. Reményi wurde immer wieder gerufen und lebhaft akklamiert und verstand sich endlich doch zu einer allerletzten Zugabe, einem amerikanischem Freiheitshymnus aus eigener Feder, dessen Melodie, marschartigten in Oktaven daherschreitend, ihre nahe Verwandschaft mit der „Marseillaise” nicht verleugnet.”

(Hogy a hazafias érzés és a személyes szimpátia felülmúlta a pusztán művészi irányú  érdeklődést, ez jól látszott a terem arculatán, amelyből teljes mértékben hiányzott zenei társadalmunk. Ezt fémjelezte az a jelenség, ahogyan Reményi költői emlékezetével egykori, igazi művészetéről adott világos képet. Ma nem mutatott újat játéka, de előadása nagyon tiszteletreméltó volt; némely esetben briliáns technika, energikus, és gyakran nyugtalan vonóvezetés jellemezte, és olyan intonáció, amely a nehéz technikai trükkök bemutatásakor is megingathatatlan maradt, hogy aztán ismét egyszerű kantilénába váltson át, tükrözve az előadás szabadságát, amely néha érdeklődést keltett, máskor megbántottságot fejezett ki, ugyanakkor ritkán adta vissza a kompozíció szellemét. Egyszer azt mondták Reményiről, hogy „ő a cigány a virtuózok között”. De ez egyáltalán nem így van, hiszen akkor az érzelmi értékek elvesznének nála. Ahogy kénye-kedve szerint alkalmaz egészen különleges kifejezésmódot, ahogy szellemi és technikai szempontból előkészít egy darabot, ennek alapján inkább zenei bohémnek kellene nevezni, ami a cigány-hasonlat esetében nem stimmel. Ezt a benyomást keltette ma Godard szellemes és elegáns „Concert Romantique”-jával, és három Chopin- és Schubert-átiratával, amelyek megszólaltatásáról  -  hangszerének hála  -   nem éppen szelíd erőszak nélkül gondoskodott. Nem hiányoztak az eredeti módon megformált részletek, különösen Schubert „Standchen”-jének végén, a piano legfinomabb árnyalatával tovatűnő, befejező motívumánál. Reményi ismét a saját területén hozott izgalomba bennünket, amikor magyar muzsikát játszott. A „Hősi Magyar”, ami régi magyar táncmuzsika, és amelyben széles skálán mozog az ide-oda táncoló „Figura” a tonika és a domináns között, a „Repülj fecském”  túldíszített menetei, s a végül ráadásként elhangzó, igen hatásos, hegedűre átírt népdal, a „Szomorú fűz ága”, a kedvesen megszólaltatott flageolet-variációval, hatalmas tapsvihart váltott ki. Reményit újra meg újra visszahívták, és igen élénk tetszésnyilvánításban részesült, ezért végül még egy utolsó ráadást kellett adnia: egy saját maga által készített amerikai Szabadság-himnuszt, amelynek oktávmenetekben mozgó dallama nagyon hasonlít a „Marseillaise”-re.) 

Két héttel reá, vagyis április 14-én volt Reményi harmadik és utolsó budapesti hangversenye, és pedig a Népszínházban, az „Otthon” (az írók és újságírók köre Budapesten) javára, mely akkor alakult. A hangversenyt egy unalmas angol bohózat előzte meg. Mégis, a hangverseny kitűnően sikerült, jobban, mint az előtte való kettő. A „Budapesti Hírlap” IV. 15-iki száma ezt a hírt közli a hangversenyről:
„A hegedűkirály, aki egy hónap alatt Magyarország összes babérait összeszedte, ma búcsúzott el a főváros közönségétől. Két korábbi hangversenye csak fokozta iránta az érdeklődést, amihez hozzájárult, hogy a helyárak alig voltak felemelve. Reményi művészetét már két ízben  méltattuk, s itt csak annyi írnivalónk van, hogy ma rendkívüli tetszés közt játszott. A zsúfolt ház minden megjelenésekor zajos tapssal fogadta, s minden szám után 2-3-szor kihívta. Különösen tetszettek a „Szentirmay-Reményi féle dalfűzér”, a Sylvia-keringő (Delibes), a magyar népdalok a „Repülj fecském”-mel. Utóbbit frenetikus tapssal fogadták.

A „Budapester Tagbalatt” recenziója így hangzik (a fordítás a cikk után olvasható):
„Jenes hauptstadtische Publikum, welches heute alle Raume der Volkstheaters füllte, scheint es sich zur Aufgabe gemacht zu haben, dem Virtuosen Reményi ein gutes Angedenken an die Haupstadt mit auf den Weg zu geben. Das Abschiedskonzert ersetzte, was etwa die beiden früheren Konzerte an Warme des Beifalls mangeln liessen. Der Applaus gemahnte an langst entschwundene Zeiten, da man nicht ins Theater ging, man sich zu amüsieren, sondern um Gelegenheit zu suchen, seinen politischen und patriotischen Gefühlen auf irgend eine Weise Ausdruck zu geben. Um die Illusionen vollstandig zu machen, ertönte sogar zum Schlusse, nach minutelangen Beifall der immer stürmischer werdende Ruf: „Wir wollen der Rákóczi-Marsch hören!”
Allein, da man der Vorhang hinabliess, ging das Publikum ohne weiteres ruhig nach Hause. Und das ist eben der Unterschied zwischen einst und jetzt. Nicht Reményi hat sich also verandert, sondern das Publikum. Reményi spielte auch heute mit herrlichem Feuer seine wildleidenschaftlichen und gleich darauf wieder tiefmelankolischen Weisen, er gab auch heute seine schönsten Virtuosenkünststücken zum Besten, er is auch heute noch der „Alte, allein die Jungen” von ehedem sind alt geworden und die heutige Jugend hat weniger gerauschvolle Ideale. Dennoch kann Reményi mit seinen Abschiedskonzert zufrieden sein. Was das heutige Budapester Publikum einem Virtuosen geben kann, das hat es ihm geboten.”

(A fővárosi publikum, amely ma a Népszínházat teljesen megtöltötte, úgy látszik feladatának érezte, hogy a virtuóz Reményi útravalóul szép emlékeket vigyen magával a fővárosról.
A zárókoncert pótolta az előző két koncert alkalmával elmaradt meleg fogadtatást. A taps a rég tovatűnt időkre emlékeztetett bennünket, amikor az emberek nem jártak színházba kikapcsolódni, hanem politikai és hazafias jellegű csoportosulásokban vettek részt, ilyen módon juttatva kifejezésre érzelmeiket. Hogy teljes legyen az illúzió, a percekig tartó taps után egyre hangosabbá vált a kiáltás: „A Rákóczi-indulót akarjuk hallani!”
Mivel leengedték a függönyt, a publikum szó nélkül, nyugodtan ment haza. És éppen ez a különbség a múlt és a jelen között. Nem Reményi változott meg, hanem a közönség. Reményi ma is tüzesen, vad érzésekkel játszott, majd rögtön utána ismét mélyen melankolikus dallamokat szólaltatott meg, most is a legjobban játszotta legszebb, virtuóz darabjait, még ma is ő az „egyetlen öreg a fiatalok között”, bár megöregedett, és a mai fiatalságnak kevesebb zajjal járó ideáljai vannak. Mégis, Reményi elégedett lehet utolsó koncertjével. Amit a mai  budapesti publikum egy virtuóz művésznek adhat, azt Reményinek megadta.)

A „Pester Lloyd” recenziója nincs kezemben, de Reményi Károly IV. 18-án kelt levele szerint gúnyos kárörömmel utalt arra, hogy mily furcsa és érthetetlen dolog, hogy az annyira lelkesítő magyar hegedűs, midőn még hozzá „örökre” búcsúzik Budapesttől, még csak egy árva koszorút sem kapott. Hubay Károly ugyanis eléggé ügyetlenül, azt kürtölte ki a lapokban, hogy Reményi ezüst babérkoszorút fog kapni a fővárosi zenészkörök részéről. Hogy Reményi kapott-e utóbb, a búcsúhangverseny után ily koszorút, arról nincs tudomásom. Aki e három hangverseny egymás mellé állított hírlapi kritikáját olvassa, jó képet nyer arról, hogy van-e, s mennyi az értéke a sajtóvéleményeknek. Hiszen láttuk, hogy egy és ugyanazon hangverseny mily különböző méltatásban részesült aszerint, hogy milyen viszonyban állt az illető újság a Reményi személyében és játékában megnyilvánuló nemzeti, hazafias eszmével. Míg a magyar újságok többé-kevésbé melegen írnak róla, s éppen Reményi művészetének magyar voltát találják dicsérendőnek, addig a német nyelvű pesti hírlapok referenseit nem csak hogy hidegen hagyja ez a körülmény, hanem bizonyos kaján, gunyoros, kicsinylő, fitymáló hangon szólnak e magyar elemről mint olyanról, amely az igazi, vagyis nemzetközi művészetet elferdíti, vagy legalábbis szűk korlátok közé szorítja. Jól mondja Ábrányi „Életemből és emlékeimből” című művének „Reményi Edéről” szóló fejezetében az ilyen világszempontos magaslatról dörgő Jupiterekről, hogy a világ fennállása óta éppen az képezi főleg a zeneművészek legkimagaslóbb érdemét, ha saját nemzetük géniuszának a zománcával képesek frissíteni a világirodalom talaját, mely idők múltán épp úgy ki van téve a kiszáradásnak, mind a föld humusza.
A teremtő művészek, ha Isten kegyelméből hivatottak, akkor saját nemzeti érzületüket és kifejezési módjukat törekednek érvényre juttatni. Mit tesz a végrehajtó művészek egyetemessége? Akik a zeneiskolák pedagógikus porát képtelenek lerázni saruikról, vagy akik pregnánsabb egyediséggel nem bírnak, azok kiváló gépek lehetnek, de lelkesíteni sohasem fognak. Ellenben, akiknek homlokára már bölcsőjében hosszú csókot nyomott a Múzsa, s egyszersmind az illető haza Nemtője is, az olyan végrehajtó művész játékából nemzetének kitörülhetetlen ős véralkata és kifejezési sajátsága mindig ki fog csillámlani.
Ezen felül az egyéni sajátosság is minden nagy művészt megkülönböztet a többitől. Ha ez nem így lenne, akkor a művészek csak síneken kimérten mozgó gépekhez volnának hasonlók, kiket mesterdalári normatívumok, és nem a szabad géniusz ihletettsége irányítaná. Rámutat Ábrányi Lisztre, ki nem egyszer mutatta meg, hogy ugyanegy klasszikus művet miként lehet épp ellenkező előadási, időmértéki vagy dinamikai modorral úgy értelmezni, hogy mindig elragadó hatást gyakoroljon. Ez a hatás a fő. Az, hogy minő eszközökkel, előadási modorral éri el a művész e célt, keveset határoz. Mint ahogy a háborúban sem az a fontos, hogy mily taktikai elv szerint harcolunk, hanem hogy győzzünk. S Reményivel szemben akármit is kifogásoljon a szőrszálhasogató kritikus, azt az egyet el nem vitathatja tőle, hogy minden hangversenycsatából győztesen kerül ki. Ennek egyszerű a magyarázata: Reményi nem azért hegedül, hogy a hegedű-hangszert, mint ilyent mutassa be, összes technikai sajátosságaival, hanem a zeneköltészetet mutatja be a hegedűn, s ezzel szól a szívekhez. Ha pedig a magyar zene talajára lép, s annak páratlan szépségeit magyarázza, még a távoli világrészek hallgatói is elbűvölve érzik magukat. A magyar ember pedig azt érzi, hogy az ő játékában benne van az egész magyar nemzet búbánata, ábrándossága, komoly méltósága, hősisége, s kedélyének szilajsága. S ennek hódol azután ellenállhatatlanul, mert ha nem tenné, önmagát tagadná meg.
De van még más is  -  így szól tovább Ábrányi  - , mi az ő magyarországi népszerűségét indokolja, s ez az ő hárompróbás magyar hazafiúi érzelme. Mert ennek életében, s főleg ama 16 év alatt, mit (1860-76) nagyrészt körünkben töltött, annyi számtalan jelét adta, hogy azokkal szemben a magyar nemzet csak a hálátlanság bélyegét sütné magára, ha elfelejtené, és nem viszonozná általános rokonszenvének nyilvánításával.

Így vélekedett Ábrányi néhány évvel Reményinek utolsó magyarországi szereplése után művészetének és érzelmeinek magyaros jellegéről. Evvel szemben egészen bizonyos, hogy az általam idézett, német nyelvű kritikákat oly egyének írták, kiknek Magyarország csak lakóhely, s jó üzleti spekulációk színhelye, de nem hazája, vagyis nem népe e földdarabnak, melyhez minket a vérség, a származás, a hagyomány erős és mindenekfelett drága kapcsai fűznek. Annyit azonban megállapíthatunk az egymástól eltérő híradásokból, hogy Reményinek több hónapra terjedő, magyarországi séjourja (tartózkodása), melynek folyamán mintegy 50 hangversenyt adott, általában véve szépen folyt le, legalábbis erkölcsi sikerekben gazdag volt. A vidék a régi lelkesedéssel, szeretettel és tisztelettel fogadta, és a főváros közönsége is, bármennyire megváltozott is a hosszas távollét alatt, mindinkább felmelegedett, s végül zajos, tüntető tapsokkal búcsúztatta el.

REMÉNYI  EDE  UTOLSÓ ÉVEI AZ EGYESÜLT ÁLLAMOKBAN (1891-98). HALÁLA ÉS TEMETÉSE

Gwendolyn Dunlevy Kelley amerikai hölgy, Reményi halálára írt költeménye, Eölbey-Thyll Margit fordításában:

„The strings are mute
And the bow is stilled
Forgone is the master-hand.
Yet the chords he stirred
Int he hearts once thrilled
Find echoes in every land.”

(Immár némák a húrok,
Megállott a vonó,
A mesterkéz kihűlt.
De szívünk húrjain
Még csendül a dallam
S visszhangzik mindenütt.)

                                   
                                  A z   1 8 9 1  - 1 8 9 8  k ö z t i   i d ő s z a k

Reményi utolsó magyarországi hangversenykörútja után Párizson át Amerikába, az Egyesült Államokba utazott ki. Úgy látszik, családját egy ideig még Párizsban hagyta, míg végleges letelepedését Amerikában el nem határozta. Esetleg leányának művészi kiképzését is még Párizsban akarta elvégeztetni. Van ugyanis egy újságcikk („Egy távollevőről”, Magyar Hírlap, 1896. jan. 24.), amelyben egy levelező Párizsból 1896. január 21-én ezt írja: „Harmadfél éve, hogy az egész Reményi-család elhagyta Párist, hol állandóan tartózkodott volt, s Amerikába vitorlázott, úgy tetszik örökre. Reményi Edét egy hosszabb időre szóló szerződés kötötte, míg Adrienne kisasszony debütálni akart, túl az óceánon.”
Midőn aztán Reményi családját is átvitte az Egyesült Államokba, azt nem Chicagóban, mint tervezte volt, hanem New Yorkban telepítette le, és pedig a 85. utcában, West 73. szám alatt.
Eleinte csak egy hosszabb szerződésről volt szó, de ebből állandó tartózkodás lett. Eltekintve rövid időzésétől a szabadságharc után, 1878-84-ig 6 évet töltött már az Unióban, melynek szabadságszerető, törekvő népét nagyon megszerette, s ahol őt is szerették, becsülték és tisztelték. Most harmadszor került tehát oda, és nem is távozott többé az Unió földjéről. Második hazája lett, ahol mindenképpen jól érezte magát. Nem bölcsője volt, de sírja, mert itt halt meg 1898-ban.
Keveset tudunk a 7 évről, mely halálát megelőzte. Nehéz, küzdelmes évek voltak ezek, mert bármily nagy is az Unió területe, s bármilyen népszerű is volt Reményi, művészembernek ott is nehéz pusztán hangversenyzésből megélni, ha nincs fix állása, vagy állandó szerződtetése. Családja fenntartásának gondja súlyosan nehezedett reá annál inkább, mert felesége majdnem állandóan beteg volt, s gyermekeiről is  -  kik 1891-ben már 18 évesek voltak, s addig Párizsban nevelkedtek  - , gondoskodnia kellett. Tibort, ki komoly természetű volt, s úgy látszik, inkább tudományos pályákra bírt hajlammal, főiskolai tanfolyamokra kellett, járatni. Adriennek kitűnő zenei hallása és jó hangja volt. Belőle tehát énekművésznőt szeretett volna nevelni. Már Párizsban képeztette ez irányban Marchesi asszonynál, majd Duvernoynál. Egy amerikai hír szerint már hangversenykörutat is hirdetett leányával. Bizonyos azonban, hogy nem lett belőle neves énekesnő; férjhez ment  von Ende német származású, amerikai zenetanárhoz.
Mint 60 évnél idősebb embernek, tehát szüntelenül robotolnia kellett, hogy megkeresse mindennapi kenyerét. Többször utazta be az Uniónak különösen nyugati részét, s csak időnként tért vissza new-yorki otthonába, rövid pihenőre. Azért még mindig gyakorolta a jótékonyságot. 1895-ben például játszott a new-yorki Magyar Társulat javára: ő és Seidl Antal magyar születésű karmester voltak a hangverseny hősei, mely 2500 dollárt jövedelmezett a jótékony célra.
Az örökös gond, a túlfeszített s izgalmas munka végre az ő vasegészségét is kikezdte, s erejét lassanként megőrölte. Egy new-yorki nekrológ szerint, melyet a Budapesti Hírlapnak ottani magyar tudósítója küldött be 1898. V. 29-én, életének utolsó évében kétszer is a halál szélén állott. Egy ízben Davenportban, Iowa államban, másodszor Spokanéban, a messze nyugaton fekvő Washington államban esett oly betegségbe, melyből fiatalabb ember is alig lábadt volna ki. De Reményi szívós természete mind a kétszer győzött. Egy amerikai újságíró szerint, egy évvel halála előtt szívbántalmai voltak, s utána gyakran kellett ülve játszania a hangversenyeken. Stockinger Ferenc new-yorki főkonzul 1898. V. 31-én, atyámhoz írt levelében írja: „Néhány hónappal ezelőtt láttam utoljára, mielőtt az utolsó körútra indult. Valami másfél évvel ezelőtt cokorkórban nehéz beteg lett, azóta tejjel és fekete kétszersülttel (az előbbi tudósító szerint almával, tejjel és Graham-kenyérrel) táplálkozott. Egyébiránt, korára nézve testileg-lelkileg csodálatosan jól bírta magát; kedves hegedűjén épp oly tűzzel, hévvel játszott, mint 30 évvel ezelőtt.”
Azért talált ő közben elég lelki nyugalmat és ihletet, hogy komponáljon is. Szerzett a többi közt egy habanerát, és a Magyar Nemzeti- vagy Király-himnuszt. Az amerikai életrajz szerint (Megjegyzés: Gwendolyn Dunlevy Kelley - George P. Upton: Edouard Reményi, 1906, 2000, University Press of the Pacific, Honolulu) e nagyszabású művét, mely ének- és zenekarra volt írva, Mátyás király kolozsvári szobrának ünnepélyes leleplezése alkalmával akarta személyesen egy legutolsó látogatás folyamán bemutatni hazájában. A „Budapesti Hírlap” már többször említett tudósítója szerint viszont a Millennium alkalmára komponálta volna e magyar Király-himnuszt. Ő is felemlíti, hogy Reményi leghőbb vágya volt még egyszer hazamenni, és otthon bemutatni e szerzeményét, melyről azok, kik hallották, a leglelkesebb elismerés hangján nyilatkoztak. Esetleg e himnusz eszméje már 1891-iki, utolsó magyarországi időzése alatt is megfogant, hiszen hallottuk, hogy akkor zenei testamentumát akarta nemzetének hátrahagyni. Mindenesetre semmi egyéb művéről nincsen tudomásunk, mely ilyen rendeltetésnek megfelelt volna.
Bárha korának előrehaladása, betegségei komolyan figyelmeztették Reményit arra, hogy a mulandóság örök törvényének ő is alá van vetve, azért a harcot az elmúlás ellen nem adta fel. Lelkének minden energiájával küzdött ellene. Ő nem akart tehetetlen, elernyedt aggastyánná vénhedni, ő élete végéig ruganyos, tevékeny, működő művész akart lenni, s ha be is látta, hogy valaha el kell hagynia a világot, amelynek szépségeit az ő művészi érzékei annyira tudták élvezni, úgy hegedűjével a kezében, lobogó lánggal a szívében, dörgő tapsvihar közepette óhajtott meghalni.
Több kijelentése van feljegyezve, amelyből kicsendül a művészi, még meg nem tört potenciának boldog érzése. És több ízben megjövendölte halálát, úgy, amint az be is következett.
1914-ben Pásztor Árpád jeles írónk kint járt az Unióban, és felkereste Reményi özvegyét Acron városkában. A hangulatos interjúból, mely az „Est”-nek 1914. IV. 23-iki számában jelent meg, az özvegy halála alkalmából, „Reményi Edéné emlékei” címmel, egyelőre csak a következő részletet idézem: „Ede néhány nappal végső útja előtt boldog volt. Gyakorlás közben mondogatta nekem: Mamákám, mamákám, mintha szárnya nőne az ujjaimnak.”
Mary Dunlevy Kelley asszony egy megkapó, intim jelenetet ír le az amerikai életrajzban.

„Sohasem fogom elfelejteni zenei géniuszának egyik legmagasabb röptét. Szerettem volna fiamnak hegedűt venni, és Reményi kettőt kiválasztott, hogy ezek közül én válasszak. Az illető hangszerüzlet az első emeleten volt, és miközben a lépcsőn felmentem, hegedűhangokat hallottam. Belépvén, Reményit találtam ott. Ő a helyiség egyik oldalán, egy hegedűszekrény közelében ült. A hegedűk közt tőle is volt egy-kettő eladásra elhelyezve. Kivette e hegedűknek egyikét, és valósággal becézte  -  búcsúképpen. Felkért, hogy foglaljak helyet, és ő maga is leült ismét. Szótlan volt; szórakozottnak látszott. Hegedűjéből lágy, zümmögő hangokat csalt ki. Hosszabb idő múlva így szólt: „Most Önnek fogok játszani, de igazán.” És így is tett. Félig behunyta szemét, s Bachnak valamelyik fúgáját játszotta el. Folyvást növekvő ragyogással s bensőséggel bogozta a szövevényes mű szólamait. A nagy, négyszögletű szobában a művészen kívül csak két személy volt jelen. Mozdulatlanul hallgattuk a játékába elmerült művészt. Úgyszólván levegő után kapkodtunk, mikor befejezte a felettébb komplikált és gyönyörű zenedarabot. Ő úgy tűnt fel nekem, mintha a szépség túlvilági birodalmából tért volna vissza e földre. Én valahogyan megpróbáltam szavakban kifejezni érzéseimet, mire ő felkiáltott: „That is mu-u-u-sic!” (Ez  ze-e-e-ne!) Ily betűzéssel szokta ő jellemezni az amerikai emphatikus (érzelmileg színezett) beszédmodort. És hozzátette:
 „Oh igen, tudok játszani!” Egy úr, aki jelen volt, és akiről később tudtam meg, hogy Thomas Tivadar hangversenymester, visszhangozta: „Igen, ő tud játszani!” Mikor pár nappal később elhagytam New-Yorkot, nem sejtettem, hogy utoljára láttam és hallottam Reményi Edét.”
Tehát Reményi halála pillanatáig tudott művészien játszani, s egyáltalán nem volt elöregedve, amint azt néhány rosszakaratú kritikusa sejtetni engedte.
Cukor Mór ügyvéd és konzul elbeszéli, hogy 1898 kora tavaszán egy fogadás alkalmával, melyet a „New-York Hungarian Literary Society” rendezett Reményi tiszteletére, mielőtt a Nyugatra  -  utolsó földi célja felé  -  elutazott, Reményi így szólt hozzá: „Kedves barátom! Ez a darab fa (tudniillik a hegedűje), s ennek elődje voltak leghívebb, legközelebbi társaim egész életemben. Ha sírtam, ők zokogtak, ha örültem, ők nevettek. Ők osztoztak bánatomban és örömömben. Tudom és érzem, hogy hivatásom teljesítése közben fogok meghalni, hogy utolsó földi utamra értékes társaimmal fogok elindulni, tolmácsolva lelkem legmélyebb gondolatait, és kifejezve leglágyabb és legbensőbb megsejtéseimet. Igen, kedves fiam, én hegedülve fogok meghalni.” Hasonlóan nyilatkozott Stockinger főkonzul előtt is. Reményi tehát akarta, érezte és tudta, hogy őt a halál a hangversenyteremben, vonóval a kezében fogja elérni.
Míg ő Amerikában diadalt diadal után ért el, s barátainak és csodálóinak számát egyre gyarapította, addig ő hazája számára már úgyszólván halott volt. Csak egyesek emlékeztek még reá. Így például id. Ábrányi Kornél igen melegen emlékezik meg róla, 1897-ben megjelent „Életemből és emlékeimből” című memoárjában, külön fejezetet szánva neki, melyből már idéztem is. A tömeg, a nemzet már elfelejtette. Találóan jellemzi ezt a „Magyar Hírlap”-nak egy párizsi levelezője, aki a millenniumi ünnepek előestéjén, 1896. január 21-én „Egy távollevőről” cím alatt töpreng azon, vajon a magyar nemzet fiai közül kik lesznek ott a nemzeti ünnepen, és kik lesznek távol? A kérdésre ő maga felel: „Nem lesz ott Bem hegedűse, Reményi Ede (ez helytelen, mert Reményi sohasem volt Bem hegedűse, hanem Klapkáé és Görgeyé), a legnagyobb magyar hegedűs, csak tovább csinálja, szövi azt a kábító legendát, amely az egyéniségéhez forrott. Vajon ki tudja, hol van Reményi Ede, melyik partján a végtelennek? A földön van-e, vagy a Marsban él-e még, vagy az égben játszik-e, az Istennek lévén udvari zenésze? Az ő apró, kemény, csakugyan viharedzett alakjával hova veszett? Madagaszkárban van-e, vagy Transvaalban, a nagy gömb valamely sötét és képtelen helyén?
Hol van Reményi Ede, ez a Sue regényéből való ördögi hegedűs, ez a fantasztikus globe-trotter? (megj.: világjáró) Mert hogy ezt kérdezzük, hogy keressük, talán megérdemli ez a magyar ember, aki a maga csakugyan magyar szívével a magyar dalt sétáltatja a föld körül, a „Repülj fecském” hangjaival fonva át a földgömböt. Talán megérdemli hogy keressük őt, ki végigküzdötte a forradalmat s a hegedűjével emelt szobrot a forradalom költőjének? Nem úgy tetszik-e, hogy ennek a „Repülj fecském”-nek végzetes jelentősége van, s amikor megkomponálta, Reményi a maga indulóját írta. Igen, mintegy magához dalolt: „Repülj fecském!” „Repülj fecském!” És vajjon hová repült?
Hová lett ő is, a családja is? A millenniumi ünnep Reményi Ede rajongó hazafiságát rá fogja-e bírni, hogy előkerüljön, hírt adjon magáról? Ámde ki tudja, vajjon egyáltalán tudomással bír-e arról, mi van készülőben a három hegy hazájában? Valahol elveszve a végtelenben, talán újság, semmiféle hír sem kerül hozzá, nem látja csak a maga megbarnult Stradiváriusát, egy csodálatosan kék eget maga felett, nem hallja csak valamely egzotikus közönség különös formában: lándzsák, pajzsok, bambusz és pálmaágak agitálásában megnyilatkozó tapsát és tetszésnyilvánítását.”

     REMÉNYI  EDE  HALÁLA  SAN FRANCISCÓBAN, 1898  MÁJUS  15-ÉN

Elérkeztünk Reményi utolsó hangversenykörútjához. Halálának leírásában általában Kowalsky Henrik ezredes elbeszélését fogom követni, ki Reményi egyik legközelebbi
san-franciscói barátja és halálának, valamint a halál előzményeinek szemtanúja volt. De figyelembe veszem az amerikai újságok híradásait, így főképp a „New York Herald” részletes távirati jelentését is, valamint egyéb forrásokat. A lényeges eltérésekre rámutatok.
1897-1898 telén Reményi igen nyomott hangulatba volt. Az a tudat, hogy megöregedett, és sem saját, sem családjának jövője biztosítva nincs, hogy fiatalos nemtörődömséggel minden alkalmat elmulasztott vagyont szerezni, súlyosan ránehezedett. Akkoriban egy élelmes vaudeville-vállalat (énekes-zenés vígjáték és bohózat-társulat) elsőrangú művészeket szerződtetett, igen előnyös feltételek mellett. Reményi kénytelen volt a vállalathoz szegődni, mert ez volt a legfolytonosabb és a legjövedelmezőbb szerződés, melyet köthetett. Azonban ezáltal hosszú időn át teljesítendő, fárasztó, nehéz munkára kötötte le magát. És úgy érezte, géniusza be van fogva Mammon szekerébe, és talán soha többé fel nem szállhat az igazi művészet tiszta légkörébe. De ő azért törhetetlen bátorsággal nézett e vállalkozás elébe, és kijelentette barátai előtt, hogy a vaudeville-színpadon is lehetséges a zeneművészet magasztos hivatását teljesíteni, vagyis a tömegek lelkét megmozgatni. Hogy ő erre igenis képes, ezt ő meg fogja mutatni, és emberek ezreinek tapsa fog tanúságot tenni mellette. „Evvel meg fogom alkotni életem szenzációját”  -  mondogatta emfatikusan.
Korát és gyengülő egészségét semmibe sem vette. Bízott önmagában. Szerette állítani, hogy ő még most is gyorsabban tud járni, mint sok fiatal ismerőse. Szorgalmasan gyakorolt és úgy érezte, hogy ujjai mozgékonyabbak mint valaha. Eljárt intim, baráti körökbe. Mary Dunlevy Kelley asszony írja, hogy Reményi gyakran jött el new-yorki lakására; olykor késő este jött, néha magával hozta hegedűjét, és játszott úgy, ahogy ő szeretett játszani.
1898. március 13-án indult el New-Yorkból a turnéjára. Sem ő, sem családja nem sejtette, hogy két és fél hónap múltán holtan fog visszatérni a messze Nyugatról. Március havában Bostonban lépett fel. A vaudeville-színház közönsége közt volt nagyon sok zeneértő is, de azért a hallgatók jó része bizonyára nem érezte ki művészetének finomságait. Úgy játszott, mintha önmagának, vagy csupa zeneértőnek játszott volna, kedvvel és lendülettel. A turné közbenső állomásait nem ismerjük, csak a legutolsót, San Franciscót. Itt az „Orpheum színház”-ban kellett fellépnie május 15-én. Már az előző napon rosszul érezte magát, szenvedett. Le kellett feküdnie szállodai szobájában, orvos és ápolónő voltak körülötte. De azért még nem sejtette, hogy olyan közel van művészpályájának fináléjához. Nem akart még félre állni. „Játszani fogok egész életemben, játszani fogok a halálomban is. Kezeim még hajlékonyak, s karjaim még mindig erősek”  -  így erősködött a szobájában egybegyűlt barátai előtt. Az előadás napján már magasan járt a nap, midőn megkérdezte az ápolónőtől, hogy hány óra van, s hozzátette: „Tizenegy órakor próbát kell tartanom a zenekarral.” Orvosa, dr. Andersen Winslow azonban megtiltotta, hogy felkeljen. De Reményi mosolyogva így szólt:
„Egész éjjel az ágyban maradtam, mert akkor az volt a megfelelő hely számomra, de ma az én helyem ott van a színpadon, a hegedűvel a kezemben, és meg fogom alkotni életem szenzációját.”
„Nem fogadott szót sem orvosának, sem barátainak”  -  írja Kowalsky ezredes, hanem magára öltötte híres köpenyét, hóna alá vette hegedűjét, és éppen készült indulni a színházba, midőn egy küldöncfiú egy nagy csokor szegfűt hozott neki a lányomtól. Reményi megcsodálta a csokrot, és magán kívül volt örömében. Kijelentette, hogy nem mehet el anélkül, hogy levelet ne írna a leányomnak. Leült tehát, és következőket írta leányomnak: „Igen kedves Miss Mabelem: Egy millió (de számlálja is meg!) szíves köszönet bájos, leányos virágküldeményéért. Meg fogom kísérelni, hogy felemelkedjem hegedűmmel az elküldőhöz, és a küldött virágok szépségéhez. (Will try to come up with my violin to the sender and the beauty of the flowers.) Köszönöm , és tartsa mindig barátjának Reményi Edét.”
Ez volt Reményi utolsó levele, egy szellemes bók gyengéd, női ajándékért, mely szívét örömmel töltötte el. A biztos diadal tudatában indult el végső földi ténykedésének színhelyére. Midőn az előadás folyamán reá került a sor és a művész megjelent, viharos tapssal üdvözölték. Meghajolt, és látszott rajta, hogy a fogadtatás rendkívül jól esett neki. Két vagy három klasszikus darabot játszott, s midőn a közönség ráadást követelt, e kívánságnak a népszerű „Old glory” (A csillagos lobogó) előadásával felelt meg. Reményi úgy játszott, mintha valósággal meg volna ihletve. Midőn játékával mind magasabbra emelkedett, s elérkezett a darab tetőpontjához, 3000 főnyi hallgatóját a szó szoros értelmében magával ragadta. Felugráltak üléseikről, és a darab végén a brávók vihara zúgott végig a házon. A fülsiketítő tetszészaj percekig tartott. Reményi és kísérője, Rosner E. P. előléptek, és midőn a tetszés újból kitört, Reményi elkezdte játszani Delibes „Sylvia”-balettjéből a „Pizzicati” részletet. De alig végzett néhány ütemet, midőn előrehajolt, mintha valamit mondani akarna a zenekar egyik tagjának. Pillanatnyi szünet állt be, mire a művész lassan arcra bukott. Az egyik zenész felfogta őt, éppen mielőtt a dobogót érintette volna, és megőrizte attól, hogy lebukjék onnan.
Vége volt mindennek. Elvitték a színpadról, és orvosok igyekeztek életre kelteni, de minden iparkodásuk hasztalan volt. Úgy látszik, a nagyszerű fogadtatás erőt vett rajta. A műsor első része után így szólt egyik barátjához a színfalak mögött: „Bámulatos! Csodálatos közönség! Nagyszerű!”
A fentiekben a „New York Herald” sürgönyi híradását követtük, mely a halál esetét az amerikai újságokkal közölte. Minthogy Kowalsky leírása némileg eltér ettől, azt is közlöm. Midőn a művész megjelent, nagy ovációval fogadták. Hallgatósága ismerte őt, és lelkesen tüntetett érzelmeivel. Percekig tartott, míg megkezdhette játékát. „Legkedvesebb barátom”  - ,
így látszott szólni hegedűjéhez, mikor állához emelte, és büszkén nézett reá. Első darabját talán jobban játszotta, mint valaha. A tetszés, mely következett, annak jele volt, hogy a közönség tudatában volt ennek. Reményi ismételten hajlongott, aztán belekezdett második darabjába. Ez a „Pizzicati” volt, Delibes „Sylvia” című balettjéből. Az utána kitörő tetszés sem volt kevésbé meleg. Azután egy harmadik darabot játszott, mellyel új brávókat és tapsot aratott. A viharos közkívánatra, rövid habozás után, mert fáradt volt, újból megjelent, és beleegyezett, hogy eljátssza az „Old glory”-t (Stockinger főkonzul szerint az amerikai nemzeti himnuszt, a minden amerikai által szeretett „Liberty Hymn”-t, a saját átiratában). De alig játszott el négy ütemet, midőn teste egyszerre csak megremegett, és vonója kiesett kezéből. Csend állott be. A művész ijedten nézett maga elé, megérezte, hogy elérkezett életpályája végéhez. Utolsó gondolata hegedűje volt. Mindkét karjával körülfogta, és oly gyöngéden ölelte magához, mint egy anya a gyermekét. Lebukott a színpadra, a hegedűt megóvták az eltöréstől, sőt a sérüléstől is. A holt művészt kivitték egy szomszéd helyiségbe, és ott legközelebbi barátai, és őszinte csodálói szeretettel gondoskodtak róla. De hiába volt minden. Értesítést küldtek a családnak, és intézkedtek, hogy a holttestet New-Yorkba szállíthassák. Egyelőre bebalzsamozták, és Schmidt Valerián halotti maszkot készített róla. A maszkot átadták Wells F. Marion szobrászművésznek, aki részben már elkészítette Reményi mellszobrát, midőn halála bekövetkezett.
Lássuk, hogyan jutott el a gyászhír a családhoz, a művész new-yorki otthonába. (Itt Pásztor Árpád interjúját követjük.) Reményi körútjának minden koncertje után megsürgönyözte, hogy miképpen sikerült. Reményiné az ágyban feküdt este, mikor csengetést hallott. Odaszólt fiának: „Biztosan Ede sürgönye.” Tibor lement, de túl hosszú ideig maradt ott. Mi lehet? Reményiné nyugtalankodni kezdett. Fia végre bejött, s csak ennyit mondott: „Papa est mort.”
A következő percben már egy riporter rontott be a szobába. Amerikai riporter, kalappal a fején. „Engem, vagy az apámat?”  -  kérdi Tibor. „Hiszen az apja meghalt”  -  kiabál a riporter. Az özvegy elájult.

 


G y á s s z e r t a r t á s  S a n   F r a n c i s c ó b a n  é s  N e w – Y o r k b a n. T e m e t é s

A bebalzsamozás San Franciscóban, a hirtelen halál okozta hatósági lépések, és az érintkezés a new-yorki magyarsággal néhány napot vett igénybe. Még San Franciscóban, május 20-án ment végbe a gyásszertartás első része. San Francisco legnagyobb termében, a ravatal körül   gyűltek össze az ottani magyar egyesületek tagjai, a város zenészei és zenebarátai. Száz tagú zenekar játszotta a gyászzenét. Kowalsky Henrik, az elhunyt hű barátja mondott emlékbeszédet, s azután elvitték a koporsót a pályaudvarra, ahonnét a tetem az ottani magyar kolónia intézkedésére vasúton New-Yorkba szállíttatott. Mihelyt ugyanis Reményi halálának híre eljutott New-Yorkba, nyomban megérlelődött a magyarság körében az a terv, hogy Reményi tetemét New-Yorkba hozzák, és ott a magyarság rendezze a végtisztességet. „Kötelességünknek tartottuk ezt  -  így írja „Reményi Ede temetése” cím alatt a „Budapesti Hírlap” 1898. június 4-iki számában new-yorki magyar tudósítója  - , nemcsak azért, mert Reményiben a magyar géniusznak utolsó, köztünk, Amerikában élő magyar képviselőjét siratjuk, de azért is, mert be akartunk állani szülőhazánk mandatáriusainak (megbizottjainak), s mint ilyenek róni le a kegyeletet, mellyel Magyarország Reményi emlékének tartozik.”
A Magyar Társulat, Magyar Egyesület, Magyar Önképző Egyesület, a Yorkvillei Magyar Társulat és Betegsegítő Egyesület megalakították tehát az emlékbizottságot, melyhez aztán a Magyar Daloskör, és az Első Magyar Társulat és Betegsegítő Egyesület, valamint kolóniánk több jeles tagja, és a new-yorki  zenevilág képviselői is csatlakoztak. E bizottság, melynek Kármán Mór pedagógus öccse, Kleinmann Manó, a Magyar Társulat  elnöke lőn elnöke, Braun Márkus hírlapíró a jegyzője, és Sommer Leó dr. a magyar népzenekarok impresszáriója a pénztárosa, szerezte be a temetési költségek fedezésére a szükséges pénzt, és gondoskodott a végtisztességről, mely méltó volt az elhunythoz és a magyar névhez. Reményi nagybeteg özvegye és gyermekei készséggel beleegyeztek a magyarság e kegyeletes akciójába.
Május 26-án érkezett meg a holttest New-Yorkba, és itt a Yorkvillei Magyar Egyesület helyiségében állították fel a ravatalt. Reményi az egyesületnek tiszteletbeli tagja volt, és utoljára annak lakomáján jelent meg nyilvánosan, honfitársai között. Május 28-án délután volt a beszentelés a római katolikus vallás szertartása szerint. Május 29-én, vasárnap délelőtt 11 órakor ment végbe a nyilvános gyásszertartás a Lenox Lyceumban (Madison Avenue és 59. Street), New-York egyik legnagyobb termében. E terem zsúfolásig megtelt gyászoló közönséggel, és a páholyokban ott voltak a new-yorki zenevilág és társaság legkiválóbb tagjai. A Yorkvillei Magyar Egyesület kb. 200 tagja kísérte a halottas kocsit a Lyceumig; a tervezett nagy, zenés kíséretet ki kellett hagyni, mert arra  -  vasárnap lévén  -  a rendőrség nem adott engedélyt. A Lenox Lyceum bejáratánál a koporsót átvették a „pallbearer”-ek (koporsóvivők), szemfedélvivők, amint itt azokat nevezik, kik a temetéseknél a koporsót kísérik. E közvetetlen gyászkíséretben részt vett a new-yorki zenevilág színe-java, és Reményi legközelebbi barátai, összesen harmincan, ezek közt Ingersoll G. Róbert ezredes, Amerika legnagyobb szónoka, Griffin H. Róbert, Mac Millan Emerson, Chapman T. Henrik bankár, Sousa Fülöp János, az ismert indulószerző, Stockinger Ferenc osztrák-magyar főkonzul, Klein Brúnó Oszkár, az ismert zeneszerző, Vojnich Miksa magyar zeneszerző, Joseffy Rafael zongoraművész, Luckstone Izidor zongoraművész, aki Reményit világkörüli útján is kísérte, Englander Lajos magyar származású operett-szerző, Goff W. János törvényszéki főbíró, Percel Vilmos, dr. Sommers Leo, Maton, Sonta, Purzel, Bournel, Cornelius, Coimvins, Neustadt, Fotis, Kovács Vilmos, Murphy, Kleinmann, Kiss János, Cukor Mór ügyvéd és konzul, Edison Tamás a nagy feltaláló, a magyar egyesületek elnökei, stb. Mialatt ezek a terem dobogója előtt felállított ravatalhoz kísérték a koporsót, megszólalt a
„Musical Protestive Union” tagjaiból alakult zenekar, mely Thomas Ludomirnek ezen alkalomra írt gyászindulóját adta elő. A Lyceumot zsúfolásig megtöltötték az elhalt művész tisztelői. Két gyermeke, Tibor és Adrienne a ravatal két oldalán foglaltak helyet. Az özvegy betegsége miatt nem vehetett részt a gyásszertartáson, férjét holtan nem láthatta, és így nem is búcsúzhatott el tőle. A gyászinduló után a Magyar Daloskör (Hungarian Singing Society) férfikara, melyet Ringelmann tanár vezényelt, a magyar nemzeti himnuszt énekelte. Azután következett a zenei program legmegkapóbb része: az erre az alkalomra egyesült öt magyar cigányzenekar gyászzenéje. Hazai Náci játszotta el a „Kitették a holttestet az udvarra” című népdalt, Horváth Miska a „Szomorú fűzfá”-t, Balogh Mátyás a „Lehullott a rezgő nyárfa levelé”-t, s végül Oláh Pál a „Repülj fecském”-et, Reményi átiratában. Ez utóbbinál nem maradt szem szárazon; mindenki az elhunyt mesterre gondolt, ki oly utolérhetetlenül játszotta ezt a poétikus darabot. Cukor Morris ügyvéd és konzul emelt most szót, és ekképp búcsúztatta elhunyt barátját, magyar nyelven:

„Honfitársak, és az elhunytnak barátai! Mi nemcsak művészt és zenészt vesztettünk el, hanem egy oly férfit és hazafit, aki zenéjének géniuszával meg tudta hódítani az embereket. Nem csak Magyarországnak van joga e nagy emberhez, hanem ennek az országnak is, melynek nemzeti himnuszát játszva halt meg. Szerette Amerikát azért a szabadságért, melyet népe élvez, mert mindenek felett állt nála a szabadság. Mint zenész, nem követett egy iskolát, egy mestert sem, az inspiráció volt nála minden. Isten veled kedves Mester, jó Reményi! Szerettünk az életben, szeretünk a halálban is.”

Nagy hatása volt e szavaknak, könnyek hullottak a hölgyek szeméből. Majd Goff W. János recorder (vizsgálóbíró), New-York fenyítő törvényszékének főbírája mondta el a következő emlékbeszédet, angol nyelven:
„Megtisztelve érzem magamat, hogy a sokak közül, kik az én nyelvemet beszélik, és nálam erre sokkal jobban képesek, engem választottak ki, hogy a nagy ember és zenész, Reményi Ede iránt a tisztelet adóját lerójam. Élete a bölcsőtől kezdve a sírig csupa áldozat volt hazájáért, és testvéreiért. Ő nem csak nagy zenész, hanem nagy hazafi is volt. Tizenkét éve annak, hogy mi az Egyesült Államokban, két evangélista által felvillanyoztattunk. Az egyik szónok volt, a másik énekes. S ez nem az első eset volt, hogy két azonos természetű ember a zene és a szó hatalmával megváltoztatta az egyének életét és a nemzetek politikáját. Az 1848-as forradalom alatt, mikor Magyarország függetlennek nyilvánította magát Ausztriától, két férfi ébresztett az országban lelkesedést a szabadságért: Kossuth, a szónok, és Reményi, a zenész. Reményi úgy halt meg, ahogy meghalni óhajtott. Éppen mostan, mikor ebben az országban a hazafias lelkesedés lángja végiglobog óceántól óceánig (akkor volt ugyanis az Unió háborúja Spanyolországgal Cuba miatt), Reményi megzendítette vonójával hegedűjét, s miközben a „csillagoktól fénylő lobogó” hangjai elvesztek a mennydörgő tapsban, halt meg ő, ahogy halni akart, kedves régi hegedűjét szorosan keblére ölelve. Isten veled Reményi! A világ jobb lett, amíg Te abban éltél. Béke, áldás szálljon emlékedre!”
Most a Yorkvillei Egyesület hat tagja újból vállára emelte a koporsót, és a Chopin-gyászinduló hangjai mellett kivitte a gyászkocsiba. A közönség néma felállással búcsúzott a nagy halottól. A nagyszabású, nyilvános gyászünnep ezzel véget ért.
A végtisztesség utolsó része az Evergreen Cemetery-ben (Örökzöld temető) ment végbe, ahol az Actors Fund of America által felajánlott díszsirhelyen helyezték örök nyugalomra a Mestert. Itt Mayer József, a Yorkvillei Egyesület elnöke mondott megható búcsúztatót, és hazai földet szórt a koporsóra. Számos virágadomány díszítette azt, melyeket főleg amerikai magyar egyesületek és magánszemélyek küldtek.
Megemlékezett róla úgyszólván az egész amerikai magyarság, és az amerikai társadalom sok-sok tagja, kik az elhunytat szerették, tisztelték, becsülték. Az amerikai lapok meleghangú nekrológokkal búcsúztatták a népszerű művészt. Így a „New Yorker Staats Zeitung” 1898. május 30-iki számában többek között ezt írja róla:
„Im Evergreen Friedhof ruht nun die sterbliche Hülle von Eduard Reményi, der mit der Allgewalt der Töne, welcher seiner Geige zu entlocken verstand, so oft die Massen begeisterte. Im Tode erstarrt is die Hand, die mit so seltner Virtuositat den Bogen geführt. Fern von der Heimat, der teuren, hat der Töne Meister die letzte Ruhestatte gefunden.”

(Az Evergreen temetőben nyugszik Reményi Edének a porhüvelye, aki minden hangot elő tudott csalogatni hegedűjéből, és a tömeg gyakran lelkesedett érte. A halálban megdermed a kéz, amely ritka virtuozitással vezette a vonót. A hangok mestere távol a drága szülőföldtől lelte meg végső nyughelyét.)

A „Budapesti Hírlap”, leírásának végén két dologra hívja fel a magyar zenekörök figyelmét. Az egyik az, hogy Reményi „Magyar Király-himnusz”-át nem adhatta elő hazájában, mint óhajtotta volt. A halál véget vetett e tervének. Otthoni zenészeinken a sor gondoskodni róla, hogy oda kerüljön, ahová szánva volt: Magyarországba, és ott nyilvánosan előadassék.
A másik az, hogy talán még sem volna helyes, hogy a század legnagyobb magyar hegedűse idegen földben nyugodjék. A new-yorki magyarok megtették kötelességüket. Elhozatták a hamvakat New-Yorkba. Most otthon élő honfitársainkon a sor, hogy hazahozassák Reményi hűlt porait, és helyezzék nyugalomra abban a földben, melynek szólt meleg szívének minden dobbanása. A new-yorki magyarság várja ez irányban hazulról a kezdeményezést, s mindenképpen elő fogja segíteni a terv megvalósítását.”
A felszólítás hiába hangzott el a „Budapesti Hírlap” hasábjain. Az özvegy elbeszélte Pásztor Árpádnak, hogy Magyarországról egyetlen részvétnyilatkozatot sem kapott. Néhány nekrológ, ennyi volt az egész, amit a hazai újságok Reményi Ede emlékének szántak. Pedig végigküzdötte a szabadságharcot, tizenhat évet töltött azután itthon, hegedűjének ábrándos, majd tüzes hangjaival élesztve a hazafias érzést. Egész vagyont áldozott hazafias és jótékony célokra, míg ő maga szegény maradt, előmozdította a magyar műzene kifejlesztését, tiszteletet és elismerést szerzett a magyar géniusznak, különösen a magyar nemzeti zenének. És csak hét évvel halála előtt járta végig még egyszer az egész országot. Mégis, halála nagyobb benyomást nem keltett, mozgalmat, mely emlékét megörökítette volna, nem indított. Csutor Sándor nyugalmazott magyar királyi erdőtanácsos volt az egyetlen, aki „Emlékezzünk Reményi Edéről” cím alatt felhívást intézett a  Petőfi Társaság elnökségéhez a „Pesti Hírlap” 1909. febr. 21-iki számában. Azt indítványozta, hogy Budapesten a Régiposta utcát, melynek 2. számú házában lakott Reményi leghuzamosabban, nevezzék el Reményi Ede utcának. Hiszen hogy a régi posta valaha ebben az utcában volt, talán nem olyan históriai tény, hogy ezt meg kellene örökíteni. Viszont nem csak hogy ott lakott Reményi, hanem az az utca torkollik bele a Petőfi térbe, ahol a lánglelkű költő szobra áll, melynek alaptőkéjét Reményi úgyszólván egymaga hegedülte össze.
E felhívásnak akkor foganatja nem volt. A Régiposta utca neve változatlan maradt. A Petőfi-szobor talapzatán csak ez van bevésve a költő nevén kívül: „Nemzeti adakozásból”. A való ténynek az felelne meg, ha ehhez hozzátették volna: „Reményi Ede kezdeményezésére.” Így aztán nevét egyelőre nem örökítette meg Magyarországon semmi. A későbbi időben már a hírlapok is csak nagy ritkán emlékeztek meg a „nemzet hegedűséről”. A Párizsból írt millenniumi megemlékezést már említettem. Halálának 10-ik évfordulóján, 1908. május
15-én Huszár Imre publikált még egy igen szép visszapillantást „Reményi Edéről” cím alatt „Az Ujság” tárcarovatában. Aztán elcsendesült minden, s úgy látszott, mintha a magyar nemzet teljesen megfeledkezett volna a „nemzet hegedűsé”-ről, akiért egykor szinte szertelen lángolással lelkesedett. Viszont Amerikában, második hazájában elevenen élt emlékezete.
A nagyrabecsülés, melyet az amerikaiak iránta éreztek, nem merült ki abban, hogy impozáns temetésről gondoskodtak. Gondoskodtak barátai arról is, hogy emlékét egy díszes és érdekes könyv alakjában (megjelent Chicagóban, 1906-ban) megörökítsék, mely életrajzán kívül jellemző mozzanatokat, és a művész írói hagyatékát teszi közzé. Gondoltak ők az élőkre is, a művész hátrahagyott családjára, melyről tudták, hogy nagyon rá van szorulva a segélyre. Az özvegy állandóan beteg volt, s most teljesen meg volt törve, és az árvák még kereset nélkül voltak. Az elhunyt semmiféle vagyont nem hagyott hátra. Néhány hegedű, műtárgy, kép  -  ez volt az egész hagyatéka. A család barátai elhatározták, hogy kinyomozzák Reményi rengeteg hegedűjének hollétét, és ezeket, valamint a képeket értékesítve, biztosítják az özvegy hátralevő éveit. A két gyermek részére pedig kereset után néztek. A mi nemeslelkű főkonzulunk, Stockinger Ferenc, mint az elhunyt művész barátja állott a mozgalom élére. Az özvegy javára egy nagy emlékhangverseny rendezését kezdeményezte, bárha, mint atyámnak 1898. május 31-iki kelettel írja, az idény lehetőleg kedvezőtlen volt, mert ily jótékonysági előadásról októberig szó sem lehetett. Ugyane levelében megpendítette az eszmét, hogy „otthon nem lehetne-e rendezni valamit?”, s hozzá teszi: „Írtam Harkányi Frigyes bárónak (politikus, közgazdász, országgyűlési képviselő, a közmunkatanács tagja), hogy lehetőleg
járjon közbe a Fáy családnál” (bizonyára, hogy segélyezzék az özvegyet, ki Fáy-leány volt).
Magyarország részéről ez irányban semmi sem történt, de az amerikai társadalom részéről bizonyára, mert midőn Pásztor Árpád író kinn járt 1914-ben az Egyesült Államokban, az özvegyet és fiát Acron városában (Ohio állam) találta eléggé szegényes viszonyok között ugyan, de megéltek. Tíz évvel azelőtt költözködtek oda. Adrienne már férjnél volt, nőül ment von Ende, Amerikában megtelepedett, német hegedűművészhez. Tibor pedig, ki előbb francia nyelvmester volt, egy áruháznál dolgozott és haladt előre. Utóbb, ugyancsak Acronban egy alumíniumvállalat vezetője lett, és kedvezőbb viszonyok közt élt.

Cukor Morris ügyvéd és konzul emelt most szót, és ekképp búcsúztatta elhunyt barátját, magyar nyelven:
„Honfitársak, és az elhunytnak barátai! Mi nemcsak művészt és zenészt vesztettünk el, hanem egy oly férfit és hazafit, aki zenéjének géniuszával meg tudta hódítani az embereket. Nem csak Magyarországnak van joga e nagy emberhez, hanem ennek az országnak is, melynek nemzeti himnuszát játszva halt meg. Szerette Amerikát azért a szabadságért, melyet népe élvez, mert mindenek felett állt nála a szabadság. Mint zenész, nem követett egy iskolát, egy mestert sem, az inspiráció volt nála minden. Isten veled kedves Mester, jó Reményi! Szerettünk az életben, szeretünk a halálban is.”

Nagy hatása volt e szavaknak, könnyek hullottak a hölgyek szeméből. Majd Goff W. János recorder (vizsgálóbíró), New-York fenyítő törvényszékének főbírája mondta el a következő emlékbeszédet, angol nyelven:
„Megtisztelve érzem magamat, hogy a sokak közül, kik az én nyelvemet beszélik, és nálam erre sokkal jobban képesek, engem választottak ki, hogy a nagy ember és zenész, Reményi Ede iránt a tisztelet adóját lerójam. Élete a bölcsőtől kezdve a sírig csupa áldozat volt hazájáért, és testvéreiért. Ő nem csak nagy zenész, hanem nagy hazafi is volt. Tizenkét éve annak, hogy mi az Egyesült Államokban, két evangélista által felvillanyoztattunk. Az egyik szónok volt, a másik énekes. S ez nem az első eset volt, hogy két azonos természetű ember a zene és a szó hatalmával megváltoztatta az egyének életét és a nemzetek politikáját. Az 1848-as forradalom alatt, mikor Magyarország függetlennek nyilvánította magát Ausztriától, két férfi ébresztett az országban lelkesedést a szabadságért: Kossuth, a szónok, és Reményi, a zenész. Reményi úgy halt meg, ahogy meghalni óhajtott. Éppen mostan, mikor ebben az országban a hazafias lelkesedés lángja végiglobog óceántól óceánig (akkor volt ugyanis az Unió háborúja Spanyolországgal Cuba miatt), Reményi megzendítette vonójával hegedűjét, s miközben a „csillagoktól fénylő lobogó” hangjai elvesztek a mennydörgő tapsban, halt meg ő, ahogy halni akart, kedves régi hegedűjét szorosan keblére ölelve. Isten veled Reményi! A világ jobb lett, amíg Te abban éltél. Béke, áldás szálljon emlékedre!”

Most a Yorkvillei Egyesület hat tagja újból vállára emelte a koporsót, és a Chopin-gyászinduló hangjai mellett kivitte a gyászkocsiba. A közönség néma felállással búcsúzott a nagy halottól. A nagyszabású, nyilvános gyászünnep ezzel véget ért.
A végtisztesség utolsó része az Evergreen Cemetery-ben (Örökzöld temető) ment végbe, ahol az Actors Fund of America által felajánlott díszsirhelyen helyezték örök nyugalomra a Mestert. Itt Mayer József, a Yorkvillei Egyesület elnöke mondott megható búcsúztatót, és hazai földet szórt a koporsóra. Számos virágadomány díszítette azt, melyeket főleg amerikai magyar egyesületek és magánszemélyek küldtek.
Megemlékezett róla úgyszólván az egész amerikai magyarság, és az amerikai társadalom sok-sok tagja, kik az elhunytat szerették, tisztelték, becsülték. Az amerikai lapok meleghangú nekrológokkal búcsúztatták a népszerű művészt. Így a „New Yorker Staats Zeitung” 1898. május 30-iki számában többek között ezt írja róla:
„Im Evergreen Friedhof ruht nun die sterbliche Hülle von Eduard Reményi, der mit der Allgewalt der Töne, welcher seiner Geige zu entlocken verstand, so oft die Massen begeisterte. Im Tode erstarrt is die Hand, die mit so seltner Virtuositat den Bogen geführt. Fern von der Heimat, der teuren, hat der Töne Meister die letzte Ruhestatte gefunden.”

(Az Evergreen temetőben nyugszik Reményi Ede porhüvelye, aki minden hangot elő tudott csalogatni hegedűjéből, és a tömeg gyakran lelkesedett érte. A halálban megdermed a kéz, amely ritka virtuozitással vezette a vonót. A hangok mestere a drága szülőföldtől távol lelte meg végső nyughelyét.)

A „Budapesti Hírlap”, leírásának végén két dologra hívja fel a magyar zenekörök figyelmét. Az egyik az, hogy Reményi „Magyar Király-himnusz”-át nem adhatta elő hazájában, mint óhajtotta volt. A halál véget vetett e tervének. Otthoni zenészeinken a sor gondoskodni róla, hogy oda kerüljön, ahová szánva volt: Magyarországba, és ott nyilvánosan előadassék.
A másik az, hogy talán még sem volna helyes, hogy a század legnagyobb magyar hegedűse idegen földben nyugodjék. A new-yorki magyarok megtették kötelességüket. Elhozatták a hamvakat New-Yorkba. Most otthon élő honfitársainkon a sor, hogy hazahozassák Reményi hűlt porait, és helyezzék nyugalomra abban a földben, melynek szólt meleg szívének minden dobbanása. A new-yorki magyarság várja ez irányban hazulról a kezdeményezést, s mindenképpen elő fogja segíteni a terv megvalósítását.”
A felszólítás hiába hangzott el a „Budapesti Hírlap” hasábjain. Az özvegy elbeszélte Pásztor Árpádnak, hogy Magyarországról egyetlen részvétnyilatkozatot sem kapott. Néhány nekrológ, ennyi volt az egész, amit a hazai újságok Reményi Ede emlékének szántak. Pedig végigküzdötte a szabadságharcot, tizenhat évet töltött azután itthon, hegedűjének ábrándos, majd tüzes hangjaival élesztve a hazafias érzést. Egész vagyont áldozott hazafias és jótékony célokra, míg ő maga szegény maradt, előmozdította a magyar műzene kifejlesztését, tiszteletet és elismerést szerzett a magyar géniusznak, különösen a magyar nemzeti zenének. És csak hét évvel halála előtt járta végig még egyszer az egész országot. Mégis, halála nagyobb benyomást nem keltett, mozgalmat, mely emlékét megörökítette volna, nem indított. Csutor Sándor nyugalmazott magyar királyi erdőtanácsos volt az egyetlen, aki „Emlékezzünk Reményi Edéről” cím alatt felhívást intézett a  Petőfi Társaság elnökségéhez a „Pesti Hírlap” 1909. febr. 21-iki számában. Azt indítványozta, hogy Budapesten a Régiposta utcát, melynek 2. számú házában lakott Reményi leghuzamosabban, nevezzék el Reményi Ede utcának. Hiszen hogy a régi posta valaha ebben az utcában volt, talán nem olyan históriai tény, hogy ezt meg kellene örökíteni. Viszont nem csak hogy ott lakott Reményi, hanem az az utca torkollik bele a Petőfi térbe, ahol a lánglelkű költő szobra áll, melynek alaptőkéjét Reményi úgyszólván egymaga hegedülte össze.
E felhívásnak akkor foganatja nem volt. A Régiposta utca neve változatlan maradt. A Petőfi-szobor talapzatán csak ez van bevésve a költő nevén kívül: „Nemzeti adakozásból”. A való ténynek az felelne meg, ha ehhez hozzátették volna: „Reményi Ede kezdeményezésére.” Így aztán nevét egyelőre nem örökítette meg Magyarországon semmi. A későbbi időben már a hírlapok is csak nagy ritkán emlékeztek meg a „nemzet hegedűséről”. A Párizsból írt millenniumi megemlékezést már említettem. Halálának 10-ik évfordulóján, 1908. május
15-én Huszár Imre publikált még egy igen szép visszapillantást „Reményi Edéről” cím alatt „Az Ujság” tárcarovatában. Aztán elcsendesült minden, s úgy látszott, mintha a magyar nemzet teljesen megfeledkezett volna a „nemzet hegedűsé”-ről, akiért egykor szinte szertelen lángolással lelkesedett. Viszont Amerikában, második hazájában elevenen élt emlékezete.
A nagyrabecsülés, melyet az amerikaiak iránta éreztek, nem merült ki abban, hogy impozáns temetésről gondoskodtak. Gondoskodtak barátai arról is, hogy emlékét egy díszes és érdekes könyv alakjában (megjelent Chicagóban, 1906-ban) megörökítsék, mely életrajzán kívül jellemző mozzanatokat, és a művész írói hagyatékát teszi közzé. Gondoltak ők az élőkre is, a művész hátrahagyott családjára, melyről tudták, hogy nagyon rá van szorulva a segélyre. Az özvegy állandóan beteg volt, s most teljesen meg volt törve, és az árvák még kereset nélkül voltak. Az elhunyt semmiféle vagyont nem hagyott hátra. Néhány hegedű, műtárgy, kép  -  ez volt az egész hagyatéka. A család barátai elhatározták, hogy kinyomozzák Reményi rengeteg hegedűjének hollétét, és ezeket, valamint a képeket értékesítve, biztosítják az özvegy hátralevő éveit. A két gyermek részére pedig kereset után néztek. A mi nemeslelkű főkonzulunk, Stockinger Ferenc, mint az elhunyt művész barátja állott a mozgalom élére. Az özvegy javára egy nagy emlékhangverseny rendezését kezdeményezte, bárha, mint atyámnak 1898. május 31-iki kelettel írja, az idény lehetőleg kedvezőtlen volt, mert ily jótékonysági előadásról októberig szó sem lehetett. Ugyane levelében megpendítette az eszmét, hogy „otthon nem lehetne-e rendezni valamit?”, s hozzá teszi: „Írtam Harkányi Frigyes bárónak (politikus, közgazdász, országgyűlési képviselő, a közmunkatanács tagja), hogy lehetőleg
járjon közbe a Fáy családnál” (bizonyára, hogy segélyezzék az özvegyet, ki Fáy-leány volt).
Magyarország részéről ez irányban semmi sem történt, de az amerikai társadalom részéről bizonyára, mert midőn Pásztor Árpád író kinn járt 1914-ben az Egyesült Államokban, az özvegyet és fiát Acron városában (Ohio állam) találta eléggé szegényes viszonyok között ugyan, de megéltek. Tíz évvel azelőtt költözködtek oda. Adrienne már férjnél volt, nőül ment von Ende, Amerikában megtelepedett, német hegedűművészhez. Tibor pedig, ki előbb francia nyelvmester volt, egy áruháznál dolgozott és haladt előre. Utóbb, ugyancsak Acronban egy aluminiumvállalat vezetője lett, és kedvezőbb viszonyok közt élt.
Az özvegy még ugynazon évben meghalt (Budapesti Hírlap 1914. április 22-iki, s „Az Est” április 23-iki száma) anélkül, hogy hazáját viszontláthatta volna. Hogy mennyire vágyódott pedig utána, mutatja az, hogy utolsó kívánságához képest Clevelandban elégették avégett, hogy porait hazaszállítsák és széjjelszórják szülőföldjén, a miskolci temetőben. Temetésén a gyásszertartást Csutoros Elek clevelandi református lelkész végezte, megható beszédben búcsúztatva a megboldogultat.
Nekrológnak beillik, bár még életében írta róla 1908-ban Huszár Imre: „Reményi Edéről” című visszapillantásában („Az Ujság”, 1908. május 15.): „E szenvedélyes, de nagy műveltségű és bámulatosan nemeslelkű nő a legnagyobb viszontagságok és legkeserűbb nélkülözések közt is valóban rajongó szeretettel csüngött mindvégig férjén, aki méltán mondhatta róla: „Oly türelmes, mint egy szent.” És ha még él és e sorok eljutnak hozzá, talán örömet fog szerezni neki az a tudat, hogy vannak még itthon barátai, kik szeretettel és kegyelettel emlékeznek meg róla.” Tehát még barátai sem tudták itthon, hogy az Amerikába szakadt család hol van, él-e vagy nem, annyira megszakadt minden kapcsolat közte és a szülőhaza közt.
Tíz évvel később meghalt Tibor is Acronban (Budapesti Hírlap 1924 január 19-iki száma). Az életben maradt Adrienne csakhamar özvegy lett. New-Yorkban élt, énektanítással tartván fenn magát. Házasságából származott egyetlen leánya férjhez ment egy Johnson nevű jogászhoz, aki szintén meghalt néhány év múlva, egy fiacskát hagyván hátra. Ezek voltak az utolsó hírek Reményi Edéről és családtagjairól, Amerikából.
Itthon minden és mindenki hallgatott róla. Úgy látszott, mintha a nemzet egykor annyira tömjénezett hegedűsének emléke teljesen feledésbe ment volna. Szinte meglepetés számba ment tehát, amikor 1928-ban neve egyszerre ismét aktuális lett. A huszas évek folyamán egymást követték híres magyar írók születésének századik évfordulói. Megünnepeltük Petőfi, Madách, Jókai és Lévay centenáriumait. Meglehet, hogy a múlt század kiváló magyar férfiainak ezen utóünneplése fordította a figyelmet Reményire, aki szintén a múlt század huszas éveinek vége felé született. Meglehet azonban, hogy Miskolc, az ő szülővárosa különben is megemlékezett volna róla. Tény az, hogy a Miskolcon székelő Lévay József Közművelődési Egyesület, mely mely élénk tevékenységet fejleszt ki minden kulturális téren, már az 1927-28. évi egyesületi programjába beillesztette a Reményi-centenárium előkészítését. Az egyesület rendkívül agilis és szakavatott igazgatója: Bank Sándor, kereskedelmi igazgató, az egymástól eltérő adatoknak utána járva megállapította, hogy Reményi 1828 január 17-én született Miskolcon. Hiteles anyakönyvi előjegyzéseket nem talált, ennélfogva Egerbe fordult, mert az bebizonyított tény volt, hogy Reményi az ottani ciszterciták gimnáziumába járt. Ezen gimnázium anyakönyveinek 1838-39. évi I. Semesterének feljegyzéseiben találtatott a pontos és más híján egyetlen hiteles születési adat, továbbá hogy római katolikus vallású volt; atyja: Henrik egri polgár, magaviselete és tanulmányi eredménye: eminens. Pontosan a születés századik évfordulójára már nem lehetett kitűzni az ünnepélyt, de még ugyanazon év december 8-án és 9-én tartották meg. Az egyesület ezt előkészítendő, felkutatta a művésznek még élő összes rokonait és hozzátartozóit, akikkel érintkezésbe lépett, hogy az ünnepély számára megfelelő anyagot szerezzen. Így jutott birtokába életrajzi adatainak, leveleinek, fényképeinek és egyéb emlékeinek. Felkutatta nyomtatott zeneszerzeményeit is, amelyekből néhányat Rózsavölgyi és Társa cégnél  -  Reményi műveinek egykori kiadóinál , azután az Országos Zeneművészeti Főiskola könyvtárában találtak, összesen körülbelül tizet. Plotényi Nándor, Reményi egykori tanítványa és kísérője, aki az idő szerint mint 85 éves ember élt visszavonultan Nagy Lázon, Ungvár mellett, szintén küldött közel 10 Reményi-kottát, úgyhogy az egyesület a centenárium idejére egész kis gyűjteményt állíthatott össze Reményi zeneműveiből. A készítendő emléktábla céljára én küldtem meg nagybátyámnak egyik híres német szobrászművész által készített plakettjét, melyet a Lévay Egyesület Budapesten, Ficzek Károly szoboröntő műhelyében bronzba öntetett, és a márvány emléktábla felső részén elhelyezett. Utóbbit Waelder Gyula műegyetemi tanár rajzolta meg, és Edelstein miskolci kőfaragó készítette el siklósi márványból.
Az ünnepély első napjára egy, a városi zenepalota dísztermében adandó, nagyszabású hangverseny volt kitűzve, míg másnapra az emléktábla leleplezése volt tervbe véve. Ezenkívül a Lévay Egyesület szaklapjának: a „Miskolci Szemlé”-nek október-november-december 7-8-9. számát „Reményi-szám” elnevezéssel teljes egészében a művész emlékének szentelte. Érdemes ezen „Reményi-szám” bevezető sorait idézni, mert megvilágítja az egyesületnek célját, melyet e centenárium megünneplésével maga elé kitűzött:

„A Lévay József Egyesület Reményi Edének, a világhírű művésznek a születése 100-ik évfordulóján Reményi-számot ad a közönség kezébe. Reményi Ede félszáz év előtt sok dicsőséget hozott az akkor még kis Miskolc város szellemi életére. A Lévay Egyesület a centenárium esztendejében kötelességének érzi, hogy azért a fényért, mely Reményi pályájáról reánk világít, hálásak legyünk s emlékét felidézzük. A virtuózok sorsa bizonyos tekintetben úgyis tragikus. Minden fény, minden dicsőség reájuk szakad életükben, de azután, testi halálukkal művészetük emléke is feledésbe megy.
Reményi, Déryné, Egressy Gábor, Jókainé Laborfalvi Róza, Blaha Lujza pályájának fényessége  -  bizony  -  ma már csak a folyton fogyó emberi emlékezetben él. Pedig nekünk, magyaroknak mostanában kétszeresen szükségünk van reá, hogy múltunk emlékeit el ne felejtsük, hanem a jelen sivárságban öleljük át a múlt fényét, dicsőségét, hogy Anteusként új erőt leljünk sivár helyzetünkben.
Ez a meggondolás vezette a Lévay József Egyesületet, amikor Reményi Ede centenáris ünnepségét országos jelentőségűvé akarja tenni, emlékművet állít részére, a nagy hegedűs művész-rokonainak segítségével hangversenyt rendez, külön könyvben kiadja Reményi életrajzát, és a Miskolci Szemle mai számát teljesen Reményi emlékének szenteli.”

A Miskolci Szemle idézett számának tartalmát érdekes életrajzi adatok, visszaemlékezések, négy saját kezű levele, melyet hozzátartozóihoz intézett 1862 és 72 között, Arany Jánosnak („Reményihez”, emlékkönyvbe), Tompa Mihálynak és Berzsenyi Lászlónak hozzá intézett költeményei tették.
(Megjegyzés: a Reményihez írt költeményeket Reményi Ferenc az életrajzi kézirat 148-151. oldalán ismerteti. Itt közli Arany 1859-ben írt versét, valamint Tompa 1861. szeptember 16-án, Rimaszombatban, Reményi emlékkönyvébe írt költeményét. Itt található még Dalmady Győzőnek „Reményi Ede emlékkönyvébe” címmel, 1860. október 7-én, Érsekújvárott írt verse (Dalmady Győző: Hazafias költemények, 1856-1894, Budapest, 1894, Atheneaum,
52. l.), és Berzsenyi Lászlónak  -  aki a „Magyarország” 1908. december 25-én kelt száma szerint Berzsenyi Dániel legfiatalabb gyermeke volt  -   Reményihez írt ódája, amit 1861. február 11-én jegyzett be Niklán a gazdasági naplóba, annak emlékére, hogy a művész 1860-ban Niklára jött, a Berzsenyi-emlékoszlop leleplezésére. Ezeken kívül a szerző még 12 magyar, 1 cseh, 1 latin, és 1 olasz nyelvű költeményről tesz említést, illetve az előző számunkban közölt angol nyelvű versről, valamint az 1928. évi centenárium alkalmával, a miskolci „Magyar Jövő” december 8-i számában megjelent költeményről, amely „Igric” írói álnéven jelent meg. Lestyán Sándor 1942-ben megjelent, „Repülj fecském” c. életrajzában arról számol be (25-26. l.) hogy Szász Károly 1849. május 16-án részt vett Kazinczy Gábor estélyén Debrecenben, ahol Reményi Ede hegedült, és jelen volt Szemere miniszterelnök is.  Reményi játékának hatására később Szász verset jelentetett meg az esti lapban: egy „ábrándot a Rákóczi-induló felett”  -  olvasható az életrajzban.)
Közölve volt a művésznek az 1860-as évekből származott arcképe is Barabástól, valamint Liszt Ferenc, Reményi Ede és Plotényi Nándornak egy együttes fényképe. A miskolci zenepalotában  -  amely kulturépülettel Miskolc városa, azt hiszem, megelőzte az ország összes vidéki városait  - , a december 8-iki hangverseny valóban díszes keretekben mozgott. A nagy díszterem, amely architektonikusan (művészi felépítésében) szépen van kiképezve, és amelynek legnagyobb dísze a Sugár Viktor orgonaművész tervei szerint épített pompás orgona, teljesen megtelt ünneplő közönséggel, amely az emlékhangverseny összes számait emelkedett hangulatban hallgatta meg, és egyes számait lelkes tapssal honorálta. A hangverseny műsora a következő volt:
 
1. Liszt Ferenc: Epithalamium (Reményi esküvőjére, 1872 február 10-re). Orgonán előadja Sugár Viktor kormányfőtanácsos, a koronázó Mátyás templom karnagya. Hegedűn: Koncz János hegedűművész.
2. Megnyitó szavak (Bank Sándor igazgató)
3. Hubay: Repülj fecském  -  Csárdajelenet. Hegedűn előadja Tornyai Rigó Csaba hegedűművész

(Itt jegyezzük meg, hogy a „Repülj fecském…” Hubay 6. csárdajelenetének harmadik dallama. Ez a népdal egyik változata a „Gyere velem Mónár Anna…” kezdetű népballada dallamának, amit Kodály Bukovinában, Fogadjistenen. A népdal Bartók Béla által Magyarvalkón, Kolozs megyében gyűjtött változata az Apáczai kiadó által megjelentetett, 6. osztályos énekkönyvben található, „A tavaszi szép időnek…” kezdettel. Második versszakának kezdete: „Repülj fecském ablakára, Kérjed: nyissa meg szavadra…”
Két szép, régi stílusú népdalunkkal összevetve ma már hitelesebben tudjuk megítélni a Reményi által játszott „Repülj fecském”-dallam zenei értékét, mint ahogy azt a XIX. század utolsó harmadának egyik-másik hazai kritikusa tette.)

4. „Emlékezés nagybátyámra”  -  Kőszegi Reményi Ferenc nyugalmazott ezredes, a nagy művész unokaöccsének felolvasása.

5. a/  Chopin-Reményi: Nocturno (Esz dúr)
    b/  Reményi Ede: Nagy hallgató magyar. Előadja Farkas Márta hegedűművésznő, Reményi Ede dédunokahúga. Zongorán kíséri Plotényi Nándor művész, Reményi Ede egykori tanítványa és hűséges barátja.

6. a/ Thaly Kálmán-Reményi Ede: Hulladozó hársfavirág                                                                                                    
    b/ Petőfi-Reményi: Boldog éjjel, együtt vagyok rózsámmal
    c/ Petőfi-Reményi: Hejh! Nekem hát vigasztalást mi sem ad.
Énekli Kolbay Ildikó, a Miskolci Nemzeti Színház művésznője, zongorán kíséri Donáth Lajos, az Egyesület zenei osztályának titkára.

7. Mendelssohn: Hegedűverseny (II. és III. tétel)  -   Reményi ezt a versenyművet szerette legjobban, és ismertette meg a világgal. Előadja Farkas Márta hegedűművésznő, zongorán kíséri Kőszegi Reményi Ferenc ezredes.

8. Reményi: Rákóczi induló. Zongorán előadja Ambrózy Béla zongoraművész.

A műsorból látjuk, hogy az előadók közt szerepeltek az ünnepelt művész rokonai is. Kivette részét Plotényi Nándor is, és megindító látvány volt, amikor az agg művész zongorához ült, hogy egykori mesterének „Nagy hallgató magyar”-ját  -   amelyet a Plotényiben élő hagyomány szerint, Farkas Márta, Reményi dédunokahúga adott elő  - , kísérje. Az élénk taps nem csak a régi magyar zenét megszólaltató, hangulatos szerzeménynek, és nem csak a violinistának szólt, hanem Plotényinek is, aki tekintet nélkül agg korára és az utazás fáradalmaira, eljött, hogy még egyszer áldozzon mestere emlékének.
A hallgató közönség közt ott voltak Reményi Ede rokonai közül mindazok, akik eljöhettek. Sajnos, nem lehetett jelen egyetlen, még élő gyermeke, Adrienne; körülményei nem engedték meg, hogy a nagy utat Amerikából Miskolcra megtehesse. A hangverseny után közös vacsora volt, amelynek felszólalói közül különösen Bank Sándor igazgató és Hodobay Sándor polgármester emlékeztek meg szép, találó szavakkal az ünnepeltről, és az ünnepély jelentőségéről.
Másnap, december 9-én délelőtt 11 órakor folyt le az emléktábla leleplezésének ünnepélye. Az emléktábla a zenepalota előcsarnokának egyik falába volt illesztve, a következő felírással a bronz profil-fej alatt:

           „Reményi Ede (1828 – 1898) világhírű hegedűművész, e város szülöttje   emlékezetének,  születése százesztendős évfordulóján  -  Miskolc város közönsége.”

Az emlékmű költségét Hodobay Sándor dr., Miskolc város lelkes és rendkívül agilis polgármestere, egyben a Lévay Egyesület alelnöke is, vállalta el. Miután díszes közönség gyűlt össze, emlékbeszédeket mondtak Csathó Kálmán író a Petőfi Társaság képviseletében, és Meszlényi Róbert dr., a zeneművészeti főiskola titkára, az Országos Zeneművészeti Főiskola képviseletében. Hodobay polgármester átvette az emlékművet, s azt a testületek és a rokonok megkoszorúzták. Bevezetésül, és az ünnep végén a Miskolci Daláregylet énekelte a Himnuszt, illetőleg a Szózatot. Az ünnepélyről úgy a miskolci, mint a fővárosi lapok részletes ismertetést hoztak, és egyben felelevenítették az ünnepelt művész emlékét.
Egy „Reményi Ede utca” már régebben van a szülővárosában. A főváros azonban csak hat  évvel a centenárium után követte Miskolc példáját, amennyiben a Fővárosi Közmunkák Tanácsának 1934. június 27-én tartott ülésén hozott határozatával elrendelte, hogy a III. kerület egyik névtelen utcája „Reményi Ede utcának” neveztessék el. (Megjegyzés: a Reményi Ede utca a HÉV Kaszásdűlő-megállójánál van). Megfelelőbb lett volna ugyan, ha Csutor erdő-számtanácsosnak 25 évvel azelőtt, a Pesti Hírlapban tett javaslata szerint a Régi Posta utcát nevezték volna el Reményiről. Mindazonáltal, a főváros e ténykedésével bizonyságot tett arról, hogy Reményi Ede emlékezete a főváros intézőinek körében nem ment feledésbe. Valamiképpen mégis megemlékeztek arról az ízig-vérig magyar művészről és lelkes hazafiról, aki több mint másfél évtizedig lakván a múlt század közepén Pesten, ébren tartotta a hazafias érzést, hozzájárult a magyar zene kifejlesztéséhez, és minden hazafias és jótékony célra bőkezűen áldozott, nevezetesen úgyszólván ő állította fel Petőfinek, a legnagyobb magyar lírikusnak fővárosi szobrát.

Tüneményes életpálya volt az, amelyet híven követtünk végig. Jól jellemzi Reményi Edét egy amerikai író, aki azt mondja, hogy üstökös volt ő a művészet egén, fényes, sziporkázó nyugtalan üstökös, mely kiszámíthatatlan görbét írva le az égen, egy nagyot lobbant utoljára, aztán eltűnt valahol a messze Nyugat látóhatárán. Mint szerény család szülötte, egy szál hegedűvel a kezében, istenadta tehetségével felküzdötte magát az emberi társadalom legmagasabb szférájába. Fejedelmek és lángészek kegyeltje volt anélkül, hogy szoros viszonya a nagy néptömegekkel megszűnt volna. Látott és élvezett ő mindent, amit a bódítóan változatos földünk, s a rajta lakó emberiség szépet és érdekeset produkált. Ő mindebből ihletet merített, hogy a zeneművészet magasztos hivatását teljesítve, duzzadó szívének érzéseit kiöntse a tömegekre, s őket magához ragadja, ki a föld porából, fel a Szépség birodalmába. S ő sohasem fáradt el eme hivatásban. Tovább és tovább vándorolt, hogy megalkossa életének szenzációját, hogy megindítsa a zene hatalmával ezrek lelkében a hazafias lelkesedés lávafolyamát. Ez a lávafolyam öntötte el őt. Mikor mennydörgő tapsok és harsogó éljenek közt egyszerre csak megállt a szíve, hozzászorította hű Stradiváriusát, mely mind e szenzációt létrehozta, rátekintett ujjaira, melyek oly hatalmas hangokat tudtak kicsalni a száraz fából, s visszagondolt hátrahagyott családjára: „Mamákám, mamákám, mintha szárnya nőne az ujjaimnak!”  -  mondta volt két hónappal azelőtt feleségének, mikor utolsó útjára indult. Most talán ismételte magában búcsúmondását, de más értelemben: szárnya nőtt az ujjainak, s elrepült velök a másvilágra. Szép halál volt, diadalmas művészhalál, a lehető legszebb befejezése művészéletének.

            REMÉNYI EDE JELLEMZÉSE, MINT MŰVÉSZ ÉS MINT EMBER

                                         K ü l s e j e. H e g e d ű j á t é k a.

Külsejét tekintve első pillantásra senki sem sejtette volna benne a művészt. Alacsony, zömök, kissé köpcös termet. Szélesen ovális, sima arc, melyet megnagyobbított a korán kopaszodó koponya. Joviális, többnyire vidám arckifejezés. S minthogy otthon egy papos szabású, sok apró gombbal nyakig begombolt bársonykabátban szeretett lenni, inkább valami jól táplált szerzeteshez hasonlított, mint a többnyire excentrikus külsejű művészemberekhez. Nem volt tehát feltűnő. Csak ha kedvére való társaságban beszélni kezdett, és ha megszólaltatta hegedűjét, akkor egy egészen sajátos delejesség, a lángész foszforeszkáló tüze sugárzott belőle. Sohasem felejtem el kék szemének ama felvillanását, melyet 1891-ben, utolsó magyarországi időzésekor, mikor betegség utáni hosszú szabadságon otthon voltam a pesti szülői házban, egy próba alatt reám vetett. Zongorakísérőjével az adandó hangverseny műsorát próbálta, ha jól emlékszem, Godard érdekes „Concerto romantique”-ját. Fel és alá járt játék közben a szobában, olykor energikusan odakiáltott a kísérőnek és nagyokat dobbantott zömök lábaival, ha a kísérő a darab komplikált ritmikájában csak egy hajszálnyit is vétett. Egész alakja mintegy megnőtt, arca sugárzott, szeme lángolt. Ez a lángoló tekintet az elemében lévő művészt tükrözte vissza, ki feltétlenül uralkodik a maga birodalmában, aki érzi és tudja fölényes hivatottságát.
Amerikai szakírók, amatőrök, és személyes barátai is mind megegyeznek abban, hogy Reményi nagy volt a hangversenyteremben is, a dobogón, a nyilvánosság előtt, különösen, ha lelkesen fogadták, s ha érezte a feléje sugárzó rokonszenvet, de igazi művészi volta csak kis, meghitt körben, congeniális (rokonlelkű) hallgatók társaságában nyilvánult meg. Rendkívül érzékeny, impresszív volt. A hideg, közönyös, tárgyilagos közönség lehűtötte. Játéka ilyenkor se nem egészen biztos, se gyújtó nem volt. Ilyen elfogódottság vett rajta erőt első budapesti hangversenye alkalmával, 1891-ben. A fővárosi sajtó egy része hűvösen, gunyorosan, lekicsinylően fogadta, s Reményi tudta, hogy oly közönség előtt áll, mely őt jórészt csak hírből ismeri és szkeptikus. Ezért játékába nem öntötte bele lelkének gyújtó lángját, nagyjából hidegen is hagyta közönségét. Mennyire másképp fogadták, és mennyire másképp játszott is tehát a vidéki városokban, amelyek közönsége nem olyan blazírt, internacionális és fölényes, mint a főváros. Itt Reményit majdnem oly melegen fogadták, mint fénykorában. Itt aztán ő is ismét az igazi Reményi Ede volt, majd gyújtó, majd ábrándos, mindig meleg érzelmű hegedű-költő, kinek ujjai alatt daloltak a húrok.
Technikája annyira tökéletes volt, hogy nehézségek nem léteztek számára. Ezt annál inkább ki kell emelni, mert a természet nem éppen ideális művészkézzel teremtette, amennyiben termetének megfelelően kissé rövid és kövéres ujjai voltak. Mégis, még a nehéz Paganini féle darabokat is könnyen játszotta. Mennyire képes volt még öreg korában is e tekintetben haladni, mutatja az az eset, hogy egyszer Amerikában Thomson Césárt hallván, egészen el volt ragadtatva e virtuóznak bámulatos technikája által, amely egészen új lehetőségekkel ismertette meg. Szállására visszatérve, azonnal elővette hegedűjét, és kezdte próbálgatni az imént hallott új fogásokat. Alig telt bele pár hét, már is bemutatta néhány barátja előtt a Thomsontól elsajátított technikát.

                      H o g y a n   é r t é k e l t e   R e m é n y i   B a c h o t

Igazi bohém természet volt, impulzív, szeszélyes, eleven képzeletű és nagy mértékben alávetve az alkalom, a környezet, az előadott darab és egyéb tényezők által keltett hangulatnak. Ezért nem tartozott ő azon művészek közé, akiket par excellence klasszikus művészeknek szokás nevezni (amilyenek voltak például Joachim, Wilhelmj, stb.). Nem mintha ő nem értette volna, és nem tudta volna szépen előadni a zeneköltészet klasszikusainak műveit is. Hiszen ismeretes, hogy éppen Bachnak „Chaconne”-ja volt egyik force-darabja már a hatvanas évek óta, és éppen a Bach-darabok klasszikus előadása miatt választották őt meg 1890-ben az angol Bach Társaság tiszteletbeli tagjává.
Hogy Bachot tartotta a zeneművészet alfájának és omegájának, ezt egy ditirambikus (mámorosan csapongó) esszéből tudjuk, melyet Amerikában, vasúti utazás közben írt. Ebben ilyen kifejezések fordulnak elő: „Ha oly zenét akarsz hallani, mely abszolút tele van jelentőséggel, nézz fel Bachra. Ha abszolút zenét akarsz, melyben nincs semmi eltérés a szépség fenséges vonalától, és amelyben nincs semmi üresség, nézz fel Bachra. Ha mennyei zenét akarsz hallani, mely lejött hozzánk a földre, nézz fel Bachra. Ha azt akarod tudni, hogy hogyan énekelnek a hetedik égben az angyalok, úgy hallgasd meg Máté passióját.”
E tanulmány végén azt ajánlja, hogy minden zenélni tanuló gyermek, mihelyt megfelelő technikai készültsége van, azonnal játssza Bachnak két szólamú invencióit, és azt ajánlja, hogy Bach legyen minden zenésznek mindennapi kenyere, talizmánja, vademecumja (utikalauz, „jöjj velem” jelentéssel). Ha ez így lesz, akkor a zene lesz a művészetek művészete. Még nem értük el ezen állapotot, de a zene máris valami kombinációja a művészetnek és tudománynak, melyet a mennyek, mint vigasztaló és közvetítő elemet a föld és az ég között küldtek le hozzánk, mely elemnek arkangyala Bach.
A hivatott klasszikus művésznek kiegyenlített, nyugodt kedélyűnek kell lennie, mert a tulajdonképpeni klasszikus zene nem hangulatzene, hanem formaművészet. Előadása nem az egyéni hangulatnak, hanem ama régi kor és ezen belül a szerző stíljének feleljen meg. Éppen ezért Reményi egyéniségének a klasszikus zene kevésbé felelt meg. Ő a maga impulzív és emocionális természetével az u. n. romantikus zene hivatott interpretálója volt, azon zenének, amelyben az egyén jut érvényre a forma felett. Itt volt ő igazi elemében, itt játszhatta el a hangulatok és kifejezések bámulatosan változatos skáláját, és kiélhette magát minden isteni és emberi iránt fogékony lelke. Játéka majd erőteljes, férfias sőt hősies volt, majd ábrándos és érzelmes. Komoly és magába szállt volt egy percben, azután, ha a zene jellege változott, gyengéd vagy játszi lett a következő percben. Ilyenkor arckifejezése is híven tükröztette vissza hangulatváltozását. Olykor halkan beszélt önmagához játék közben. Meghitt körben fel és alá járt, olykor egy jellemző szót odavetett valamelyik hallgatójának; ha táncdarabot játszott, néha lendületesen mozgott, kifejezve a tánc ritmusát. Ilyenkor hatása ellenállhatatlan, szuggesztív, delejes és elragadó volt.

                                                            H a b a n e r a

Jellemző példája ennek egy eset, melyet amerikai életrajzában találunk. „Egy reggel  -  így írja az emlékíró  - , Reményi megkért, hogy engedjem meg, miszerint lakásomra hivathassa zongorakísérőjét és az énekesnőt, és nálam tartsa meg az aznap este adandó hangverseny műsorának próbáját. Midőn hozzátette, hogy meghívhatom ha tetszik néhány zenekedvelő barátomat, tudtam, hogy nagy élvezetben lesz részünk. Midőn a koncertdarabok próbáját, melyben mindnyájan gyönyörködtünk, elvégezte, Reményi, ki lelkes hangulatban volt, így szólt. „Most eljátszom önöknek az én Habanerámat.” A darab csak kéziratban volt meg, és nehéz volt első látásra eljátszani. A nehéz feladatra egy fiatal hölgy vállalkozott, kit szellemessége és művészi hajlamai miatt Reményi barátságára méltatott. Az ő finom zenei érzéke, pótolván a tudást, szimpatikusan támogatta Reményi gyönyörű játékát. Micsoda tűz! Micsoda lendületes ritmus! Mi féktelen elevenség a kergetőző frázisokban! Kihallottuk belőle a pálmalevelek egymáshoz csapódását, és a pálmák alatt táncoló párok lábdobbanását, a perdülő táncosnők ruhájának suhogását. Reményi maga is, elragadtatva zenéjének lendületétől, ide-oda mozgott a szoba szabadon hagyott helyén, és testével olykor ritmikusan lengett. Saját lelkesedettsége és jókedve átragadt a hallgatókra, kik maguk előtt láttak egy ünnepi ruhába öltözött, csapongó hévvel, ingerlő mozdulatokkal táncoló, kreol parasztokból álló társaságot. Itt megemlítendő, hogy miképp jutott Reményi a Habanera szerzéséhez. Már gyermekkorában vágyott pálmákat látni, miket addig csak könyvekből ismert. Végre a 60-as években Genuában, 73-ban pedig Egyiptomban látott igazi, élő pálmafákat. A kecses, művészi alakú növényt annyira megkedvelte, hogy valóságos kultuszt űzött vele. Ha tehette, például Kaliforniában egy kecsesen görbülő pálmaággal a háttérben fényképeztette le magát. Kedvenc Stradivárius hegedűjének tokjában mindig rejtegetett egy pálmaágat. Ismerte ugyan a „Carmen” c. opera habaneráját, sőt ez egyik kedvenc darabja is volt, de az igazi, népies habanerával, úgy a tánccal mint a hozzávaló zenével, valószínűleg csak Amerikában ismerkedett meg, midőn az 1878-84 közti időben lement az Egyesült Államok déli részébe, Mexikóba, sőt Habanába (Havanna) is, a habanera ősi helyére. E délvidéken, egy pálmaligetben ülve kapta Habanerájának intuícióját. Amint a szél ide-oda csapkodta a pálmafák ágait, sajátos szinkópás ritmust hallott ki belőle, mely hasonlított a habanera alapritmusához. Gondolatkapcsolat folytán szeme előtt látta a kreolok ingerlő táncát, és megszületett benne Habanerájának gondolata. Ebben egyesítette a pálmák ringatózását a habanera táncmozdulataival.
A pálmakultusz még amerikai leveleiben is megnyilatkozik. Egyszer például ezt írja kedvelt, fiatal barátnőjének: „Ezer millió üdvözlet és köszönet az én jó és zseniális barátnőmnek az ő hódoló pálmafa-hegedűsétől, Reményi Edétől.”

                                       M a g y a r   N e m z e t i   H i m n u s z

De térjünk vissza a szóban forgó, rögtönzött zeneestélyhez. A Habanera után elővette „Magyar Nemzeti Himnusz”-ának kéziratát, és felkérte szoprán énekesnőjét, hogy a vezető szólamot első látásra énekelje; a kíséret játszása is a legnagyobb követelményt támasztotta a pianistával szemben. Természetes, hogy Reményi vezette hegedűjátékával az együttest. Alig lehet nagyobb ellentétet elképzelni, mint ami a briliáns Habanera és e himnusz között van.
Hangulata az elején nyugodt, méltóságos volt, azután mindjobban emelkedett, szimfonikus harmóniái mind szövevényesebbek lettek. Reményi maga lassan előre és hátra mozgott, néha behunyta szemeit, majd vonójával megérintette a pianistát, erősebb akcentusokra serkentvén. A zene hullámai mind magasabbra csapkodtak. A hallgatók elbűvölten és lélegzetüket visszatartva érezték, hogy a művész most mint hazafi, hazája szabadságának és dicsőségének eszméjét akarja megnyilatkoztatni, és ezt az eszmét a zenész géniuszán átszűrve végül egy nagyszerű csúcspontot ér el, melyben a zeneköltő az ő szeretett hazájának apoteózisát fejezi ki. Rendkívüli lelki esemény volt ez mindnyájunk számára, mert ritkán vehetni részt a lélek és az érzés ilyetén felemelkedésében.
Ezután más zenét csinálni igazán lehetetlenség lett volna. A varázs megszűnt, a társaság apró csoportokra oszlott, és sokan égtek a vágytól beszélni azzal az emberrel, akinek bűvös hatalmát csak az imént érezték. Ez volt az a nagyszabású himnusz, melyet Mátyás király kolozsvári szobrának leleplezési ünnepére szánt.
Érdekes volt az is, hogy miképp végezte Reményi játékát ily intim magánelőadásokon. Ha a darab valami nyugodt pianóban csengett ki, akkor vonóját lassan, zajtalanul lebocsátotta térdéhez. Ha azonban valami briliáns darabot adott elő, úgy egy egészen sajátos lendülettel suhogtatta meg vonóját a záróakkord után.
Reményi igen érzékeny volt a természet szépsége iránt, és a hatás, mit benne a természet szemlélete keltett, megnyilatkozott zenélésében is. Degré Alajos írja például (Budapesti Hírlap, 1891. január 4.), Reményi látogatóba jött hozzá Papvölgyre. Gyönyörű, holdvilágos nyári éj volt. A Degré család kiült a teraszra, s onnan csodálta azt a bűbájos látványt, amit a teliholdtól megvilágított Duna nyújtott. A hatalmas folyó tündökölt, ragyogott, mint valami tündérregebeli óriás tükör. Mindnyájan költői gondolatokba merülve andalogtak, midőn a kert bokrai közül , hová Reményi lelopódzott, megszólalt varázshegedűje. Tán soha szebben, szívrehatóbban nem szólt, mint ebben a pillanatban. „Azt hittük  -  írja Degré  - , hogy nem vagyunk a földön. A csodásan igéző hangok mintha az égből szálltak volna alá, és oly érzést keltettek bennünk, mintha a föld tünedeznék, és mi lassanként közelednénk a mennyországhoz.”

                                   A „Re p ü l j   f e c s k é m”   k e l e t k e z é s e

Ilyen hangulat szülte meg az elhíresedett „Repülj fecském”-et is. „Alkonyatkor  -  így írja Vécseyné Jankovich Lujza írónő  - , Reményi unokahúga emlékeiben („Magyarország”, 1908. nov. 1.), bűvös félhomályban együtt ült a család. A művész fel és alá járkálva a szobában, ábrándozott hegedűjén. Egy régi magyar dal motívuma tört elő ujjai alól. Később csodás változatokat rögtönzött hozzá; benne volt e hangokban az erdő mélyén támadt szellő sóhajtása, hegyi patak csörgése, párját sirató vadgalamb búgása. Katica, Reményi egyik nővére (az én édesanyám), kivel mindig a legjobban értették meg egymást, elragadtatva sóhajtott fel: „Edus, ha te ezt egy hangversenyen így eljátszanád!”  „Igazán? Hát tetszik neked?”  -  csillantak fel Reményi szemei, és tovább játszott, most már öntudatosan, lelkesedéssel. A hegedű sírt, zokogott. Megszületett a „Repülj fecském”, melyet a legközelebbi alkalommal, egy hangverseny végén ráadásként el is játszott. Leírhatatlan az a lelkesedés, szűnni nem akaró tapsvihar, mely játékát kísérte. És attól kezdve sohasem engedték el neki a „Repülj fecském”-et, a közönség mindig addig tombolt, lázongott, míg el nem játszotta.”

                               R ö g t ö n z ö t t   j á t é k a   a   C h e o p s   p i r a m i s n á l

A „Leipziger Illustrierte Zeitung” 1873 március 15-iki számában találjuk Reményi rögtönzött előadásának leírását, melyre őt Cheops piramisának megmászása indította.
„Január 2-án néhány hölgy és úr kirándult Kairóból Gizehbe. Köztük voltak Reményi Ede kísérőjével, Plotényi Nándorral, Klapka tábornok, és más ismeretes személyek. Felérkezve a 450 láb magas gúla tetejére, gyönyörű idő fogadta a kirándulókat. Szellő sem rezdítette a nyugodt levegőt, tisztán, felhőtlenül tündökölt alá a sötétkék égbolt. Tiszta fényben csillámlott a végtelenül elterülő sivatag. A zene hangjai hatalmas benyomást keltettek a fenséges csendben, mely a magasságban honolt. Reményi több darabot játszott, egy Chopin-féle prelude-t, Vörösmarty „Szózat”-át, egy saját szerzeményű török dallamot, a „Repülj fecském” című magyar dalt, Kölcsey „Himnusz”-át, és Plotényival együtt egy Spohr-féle kettőst. Tömören és tisztán hangzottak alá a hegedű hangjai a piramis csúcsáról, majd vígan, majd ábrándosan és remegve, a lejjebb elmerülve hallgatók közé.
Midőn a társaság leszállt a gúláról, a piramis lábánál felállított alkirályi pavilonban finom reggeli várta őket. És mindenki megegyezett abban, hogy az imént élvezett órák emlékét semmi sem moshatja le többé.

                                                    „N i a g a r a   A p ó”

Élete vége felé így írja le Reményi a Niagara-vízesés hatását reá, amerikai barátnőjének „Niagara Apó” címmel:
„E néhány sort azért írom Önöknek, hogy tudassam, mennyire lenyűgözött Niagara Apó „basso profundo”-ja. E nagy öreg ember nem alkuszik senkivel, sem ragyogásával, sem szépségével, sem örökkévalóságával. Röviden, Niagara Apó megteszi kötelességét, és ő boldoggá tett engemet tegnap és ma. Ablakommal szemben vannak a zuhatagok, és briliáns párázatuk gyönyörködteti szemeimet. Eksztázisban vagyok, tegnap a hangversenyen úgy játszottam, mint 100.000 fenegyerek. Nem ismertem magamra, s mindezt Niagara Apónak köszönhetem. A szépség örök forrása az örömnek: ez az, amit Niagara Apó a fülembe zúg.”

Gyönyörű, bensőséges kifejezéssel tudott játszani akkor is, ha vallásos hangulatban volt. Egy misztikus homályú templom ilyen hangulatot keltett benne. Szeretett a mise alatt szólót játszani, az „Offertorium”-ot, vagy a „Benedictus”-t. A 60-as években többször játszott a pesti belvárosi templomban, s minden ilyen alkalom sok közönséget vonzott oda. Liszt ismerte ezen előszeretetét, és mikor megkomponálta koronázási miséjét, egyenesen számára írta annak „Benedictus”-át.
Ahogy a „Niagara Apó”-ban oly találóan jellemzi önmagát, Reményi számára a szépség az öröm folyvást bugyogó forrása volt. Ő nem csak hegedűművész volt, sőt zeneművész sem csupán. Ő vérbeli művész volt. A szépség minden formájában hatott reá, annak minden megnyilvánulását megérezte, megértette. Dante, Shakespeare, Petőfi, Victor Hugo, Michelangelo, Leonardo da Vinci, Rafael, Palladio, szóval minden nagy teremtő művész hatott érzékeny és fogékony művészlelkére. Remekműveik folyvást lelki szemei előtt álltak. Ha a tollat kezébe vette, és bugyborékoló gondolatait kifejezni akarta, hozzájuk fordult. Azért oly színesek és oly változatosak az írásai. A történelem, különösen a magyar múlt dicső eseményei és alakjai lelkesítették játék közben, és zenei alkotásokra indították. A szabadság szent és fenséges fogalom volt számára, melynek kultuszát már a szabadságharcban megismerte, és később Amerikában, a szabadság eme klasszikus földjén tovább művelte. Ez indította őt amerikai szabadsághimnuszának szerzésére; az általa annyira dicsőített Mátyás király emléke pedig talán legnagyobb szabású szerzeményének: a „Magyar Nemzeti Himnusz”-nak megalkotására. Ha egy hősi magyart, vagy egy andalgót játszott, nemzeti harcainkon, vagy a puszták délibábján révedezett lelke. Tehát nem pusztán zenei megfontolások, hanem gondolatbeli elképzelések, és abból származó érzések, hangulatok irányították játékát. Született romantikus volt tehát, és nem csoda, hogy Liszt felvette a „Murlok” közé, és hogy Liszt, Wagner és a többi zenei forradalmár és reformátor lelkes híve lett. A programzene, vagyis az a zene, amely gondolatbeli elképzeléseket akar kifejezni, ez az irány felelt meg saját egyéni hajlamának.
Amellett egyáltalán nem szorítkozott ezen zenei műfajra; tudjuk, hogy nagyra értékelte Bachot; játszott ő minden kiváló zeneszerzőtől, sőt igen értékelte a népzenét is, és nem csak a magyar népzenét. Csak egy követelmény volt számára: amit játszik, az zeneileg értékes legyen. Élesen meg tudta különböztetni például a magyar, skót, olasz, német népdalok közt a gyöngyöt a selejttől. Művészi voltát talán legjobban jellemzik 1863-ban, Észak-Olaszországban végzett hangversenykörútjának benyomásai alapján írt „Olaszországi levelei”, amelyek ugyanebben az évben jelentek meg a „Zenészeti Lapok”-ban. Ezen rendkívül érdekes irodalmi termékek valóságos művészi hitvallást képeznek. Megnyilatkozik a művészember túláradó eksztázisa, melyet városról városra vándorolva, benne az olasz reneszánsz mestereinek csodálatos remekművei keltenek. Nem tud betelni hatásukkal, elmélyed tanulmányozásukban, és hogy mennél alaposabb tudást szerezzen magának, mindenütt szakértőkhöz fordul. E levelekben az összes művészetekről és a legkülönbözőbb műalkotásokról van szó. A zene csak mint a művészetek egyike szerepel, bárha az író behatol az olasz zenébe is, különösen a 18. század nagy olasz zeneszerzőinek műveibe. Saját hangversenyeit csak úgy mellesleg említi.
Özvegye emlékeiben megemlíti, hogy Reményinek a művészi szépség iránti érzéke már zsenge korában megnyilatkozott. A szülei házában volt Napóleonnak egy gipsz mellszobra, mely arannyal volt bevonva. Ez az ízléstelenség sértette a kis Ede esztétikai érzékét. Nem nyugodott tehát addig, míg fel nem mászott a szoborhoz, és egy póznával le nem döntötte. Egerben a székesegyház pompás, de nem ízléses műépület volt. Ezt Reményi nem szerette, ellenben órákig nézegette a szemben lévő, régi líceumot, melynek kopott, igénytelen külseje volt, de művészi értéke nagyobb.
Aki a szép tárgyakat úgy szereti mint Reményi, az többnyire nem elégszik meg időnkénti látásukkal, hanem magát állandóan körül akarja venni velük. Ez a vágy vezet a gyűjtési szenvedélyre. Reményi is szenvedélyesen szeretett gyűjteni, mely szenvedélyét folytonos utazásai közben, mint művész könnyen elégítette ki. A 70-es években, rákospalotai lakásán valóságos kis múzeumot hordott össze régiségekből, képekből, csecsebecsékből és ritkaságokból, melyeket vagy megszerzett, vagy ajándékba kapott. Különösen Erdélyből hozott akkoriban sok régiséget. Midőn 1876-ban kivándorolt, gyűjteményének egy részét a Nemzeti Múzeumnak ajándékozta. Konstantinápolyból igen értékes numizmatikai gyűjteményt hozott haza, melyet báró Prokesch-Osten internuncius  -  kinek vendége volt Reményi  - , küldött a Tudományos Akadémia számára.
Mindent tudott gyűjteni, csak vagyont nem. A pénzzel nem tudott bánni. Határtalan jótékonysága és gyűjtési szenvedélye, valamint bohém könnyelműsége miatt mindig nehéz anyagi viszonyok közt élt. Állandó bevétele nem volt. Tartozásait olykor nem lehetett másképp fedezni, mint műtárgyainak elzálogosításával vagy elárverezésével. Így aztán mindene elkallódott, amit oda nem ajándékozott idejében a Nemzeti Múzeumnak.
Nagy földkörüli utazása újabb kitűnő alkalom volt egzotikus műtárgyak gyűjtésére. Különösen Kínában, Japánban kincseket érő darabokat szerzett. Volt többek között antik kínai vázája a Ming-dinasztia korából. Bombayban pedig egy régi, indiai házkapu annyira megtetszett neki, hogy megvette, és egyéb kuriózumokkal együtt ládákba csomagoltatta. Azonban nem vihette magával; azután pedig nem törődött vele, valószínűleg nem volt pénze az elszállításhoz, vagy nem tudta, hová irányítassa, és mit csináljon azzal a kapuval. Sok baja volt vele Stockinger akkori bombay-i főkonzulnak is, míg végre  -  úgy tudom  -  elárverezés útján kelt el. Midőn Reményi 1890 derekán Párizsba visszatért, sürgette szüleimet, hogy küldessék el sürgősen a bombay-i eladásból fennmaradt 3200 és néhány forintot a magyar belügyminisztérium részéről Párizsba, az osztrák-magyar főkonzulátushoz. Mennyire különbözik e tekintetben Hopp Ferenctől, a Calderoni és Társa budapesti látszerüzlet tulajdonosától, ki hasonló utazási és gyűjtési kedvtelést űzött, de emellett körültekintő, számító üzletember is volt, és állandó lakhellyel bírt budapesti „Buitenzorg-villá”-jában, mely külön e célra volt berendezve. Hopp külföldi szerzeményei nem vesztek el, hanem szépen összegyűltek, és már Hopp életében főképp az ő saját, és barátai gyönyörűségére szolgáltak, most pedig egyik legértékesebb nyilvános gyűjteményünket alkotják (Hopp Ferenc keletázsiai művészeti múzeum).
Reményinek a gyűjtési vágy csak futó öröm, de annál maradandóbb szenvedés forrása lehetett, minthogy már életében minduntalan túl kellett adnia gyűjteményein.

Reményi három évi dél-afrikai időzése alatt különösen régi, értékes hegedűk gyűjtésére adta magát. Hogy miképp jutott hozzájuk, ezt 1891 január havában, Londonban, az „Evening Star” tudósítójának beszélte el. Midőn a nantes-i edictum (rendelet) visszavonása után sok hugenotta kivándorolt  Franciaországból Hollandiába, a vagyonosabbak magukkal vitték értékes tárgyaikat, így jó hegedűiket is. Midőn aztán a holland kormány leszállította a hugenotta jövevényeket a Fokföldre (akkor még holland gyarmat volt), ezek magukkal vitték, vagy maguk után küldették értéktárgyaikat is. Utódaik idővel finom kultúrájukat elvesztették, elbúrosodtak, hegedűjüket nem használták, de megtartották. Így jutott hozzájuk Reményi, ki értéküket azonnal felismerte. Valami 30 régi, részben kitűnő hegedűt szerzett össze, úgy hogy 1890-ben saját bemondása szerint 47 hegedűje volt. Joggal szakértőnek tartották őt tehát e téren is, amit a következő eset bizonyít (nekrológ a „The World” 1898. május 16-iki számában).
A new-yorki Jefferson Marketen lévő rendőrbíróságon ítélkezni kellett oly esetben, ahol egy hegedű értéke volt meghatározandó. Reményi, ki mint szakértő volt meghíva, játszott a hangszeren, mígnem maguk a foglyok is sírva fakadtak („until even the prisoners cried”). Azok, akik Reményit hallgatták, hajlandók voltak hinni, hogy a kezében lévő hegedű bűbájos hangszer. Pedig Reményi  -  játékát végezvén  -  kijelentette, hogy a hegedű bizony nem Stradivárius, ahogy állították.
Amerikai, utolsó időszakában (1891-98) Reményi szintén létesített művészi gyűjteményt new-yorki otthonában, mely valóságos múzeum volt, tele képekkel és ritkaságokkal, melyeket távoli országokból hozott magával. Amerikai ismerősei szerint voltak kiváló műbecsű tárgyak is köztük, a többi közt Greuze-nek és Philippe de Champagne-nak egy-egy képe. A gyűjteménybeli Greuze-képről és a Chicago Art Institute-ban lévő Rembrand-képről, mely „A szolgálóleány” név alatt ismeretes, egy rövidke, de felette érdekes összehasonlító vázlatot írt („Paintings-Greuze and Rembrand”), melyből a következőket idézem, mint művészi felfogását és érzését élesen jellemző részleteket:

„The Greuze is true and more ideal than „The Servant Girl” of Rembrand, but the Rembrand’s treatment of his subject is still truer though less ideal. Greuze looked into the face of his subject and put her up into heaven; Rembrand looked also into the face of his subject, and put her into his heart. His artistic heart was his heaven and a grand heaven it was  -  a heaven full of human radiancy. A truthfulness which reflects with an extra haloed glory on the firmament of art, where he was such shining sun. I would say was a Sebastian Bach with a glimpse of Beethoven, and Greuze was a Chopin with a glimpse of Mozart. Art posesses me entirely. With me it is not an agreeable pastime; it is my life, my blood, my everything.”
(Greuze képe őszinte és igaz; eszményibb mint Rembrandt „Szolgálóleány”-a, viszont Rembrandt hitelesebben, bár kevésbé eszményien dolgozza fel témáját. Greuze szembe fordul    alakjával, és felhelyezi a mennybe; Rembrandt is az arcába néz, de a szívébe fogadja. Az ő művész-szíve volt a mennyek országa, és ez a mennyország hatalmas volt  -  telve emberi ragyogással. Ez az őszinteség tükröződik külön fénykoronaként a művészet égboltján, amelynek ő fénylő napja volt. Úgy is mondhatnám, Sebastian Bach volt, Beethoven elővillanó arcavonásaival, Greuze pedig Chopin, akiben Mozart elmosódott alakjára lehet ráismerni. A művészet engem teljesen a hatalmában tart. Ez nem valamiféle kellemes szórakozás nekem; ez az életem, a vérem, a mindenem.) 

Amerikában ő általában kiváló műértő hírében állt. Olykor a szoros kapcsolatot valamely családdal a zenén kívül a képzőművészet képezte. A Dunlevy Kelley családban például kivált azért érezte magát otthon, mert házuk művészi ízléssel volt építve és berendezve.
Hogy öregségében sem lohadt le gyűjtési mániája, mutatja a következő eset, melyet egyik amerikai barátja beszélt el.
 „Egyszer elkísértem Reményit egy műkereskedőhöz, hol egy bizonyos művésznek képei, körülbelül egy tucat kaliforniai tájkép, volt kitéve eladásra. A művész megszorult, és hogy pénzhez jusson, az egész sorozatot egy bizonyos összegért átengedte a kereskedőnek. Alig hogy Reményi megpillantotta a képeket, kijelentette, hogy jó művész munkái. Felkért, hogy tudakoljam meg árukat. A kereskedő azt mondta, hogy 15 dollárért bármelyiket odaadja. Reményi azt hitte, tévedés forog fenn, és még egyszer kérdést intéztetett hozzá. Midőn a kereskedő megmaradt az árnál, Reményi azt mondta: „Megtartjuk valamennyit”. A kereskedő kérdezte, hová küldje a képeket? De Reményi igen izgatott volt, és azt felelte, hogy szükségtelen volna elküldeni, mert ő maga fogja elvinni. Azután hozzám fordulva így szólt: „Fáradságot okozok Önnek, de hozzám való rokonszenvének ez lesz a próbaköve. Nekünk magunknak kell a képeket elvinnünk.”  -  „”Miért?”  -   „Először is azt hiszem, hogy ha nem visszük el azonnal a képeket, a kereskedő meggondolja magát, és más árat szab. Én pedig igazán nem tudnék lemondani róluk.” Így aztán a képekkel a hónunk alatt elindultunk. Reményi szinte futólépésben ment. Sokan felismertek minket és utánunk néztek. A szállóba érve Reményi körbe állította a képeket szobájában, és valóságos táncot járt örömében a jó üzlet felett. Örömtáncának még javában volt, midőn kopogtak az ajtón, s Reményi olyan halvány lett, mint valami kísértet. Ujját szájára téve csendre intett. Midőn a kopogás erősödött, így szólt: „Tudtam, hogy felfedezik tévedésüket, és most a képekért jönnek. De megfizettük és az elismervény a kezünkben van. És ugyebár, az üzlet az üzlet.” Újfent kopogtak. Reményi most izgatottan felnyitotta az ajtót; vele szemben a szobapincér állt, kezében Reményi zongorakísérőjének névjegyével. Reményi igen meg volt könnyebbülve, borravalót adott a fiúnak, s azt mondta: „Mondja meg neki, hogy jöjjön fel.”
(Megjegyzés: Reményi szép festmények iránti vonzalmáról tanúskodik, hogy amikor  Párizsban volt, megkérte Liszt hozzátartozóit, engedjék meg, hogy Madarász Viktor másolatot fessen számára, a Lehmann által készített Liszt-képről. A másolat később Reményi Ede bátyjához, Antalhoz került, aki azt végrendeletében a Nemzeti Múzeumra hagyta. Ezzel kapcsolatban egy helyreigazítást közlünk. A Reményi-életrajz 2. részébe (Zenekar, 2008/1) tévesen szerepel, hogy a Lehmann-kép az 1871-es párizsi kommün alatt tűzvész áldozata lett. Eckhardt Mária szíves közlése nyomán hívjuk fel rá a figyelmet, hogy a Lehmann-kép Párizsban, a Louvre-ban látható.)
De Reményire nemcsak a holt szépségek hatottak, hanem az élők is, ami alatt a szép nőket értjük. Hiszen a szép nő egyben természeti és művészi szépség is. De a női szépség nem erotikailag, hanem inkább mint esztétikai inger hatott reá. Az örök Szépnek egyik megnyilatkozás volt számára. Egyszer így szólt egy amerikai hölgytársaságban: „Mindig szeretek fiatal lányokkal találkozni. Szeretek mindent, ami fiatal, szabad, és (bocsánatot kérek) szép. Minden szépség élvezet számomra. Csak így érzem, hogy élek. Ha egy szép fát látok, ha egy madár édesen dalol, ha egy hajó kecsesen vitorlázik, ez mind gyönyör számomra. Így teszem boldoggá az életet, mert bárha folyvást öregszem, felette szomorúvá válnék, ha nem keresném ki belőle azt, ami élvezetet szerez.”
Reményi nagyon szerette a szép gyermekeket is. Mary Dunlevy Kelley asszony elbeszéli, hogy Reményi, ki igen sokat járt a házába, igen kedvelte 12 éves fiacskáját. E szép gyermek számára új és új neveket talált fel, amelyekben csodálatát fejezte ki. Leginkább „Adonis Apollóniá”-nak hívta. „Oh, te medaillon-arcú kis fickó!”  -  kiáltott fel egy napon. „Sajnállak téged, mert az emberek szépséged arányában fogják szellemedet megítélni, míg az ilyen tökfejű emberektől, mint én vagyok, nem várnak semmit, s ha mégis fényes szellemet („brilliant intelligence”) találnak nála, meg vannak lepődve.”
Reményi mindig csak az esztétikai ingert, és nem a durva érzéki kéjvágyat kereste. Ő, aki szerette magát a szépség mindenféle megnyilvánulásával körülvenni, nemcsak hogy ínyenc nem volt, hanem étel, ital és dohányzás dolgában valósággal aszkéta módon élt. Mikor 1891-ben Magyarországon időzött, már régen vegetáriánus életmódra adta magát. Ezt Edisontól, a híres amerikai feltalálótól sajátította el, aki képes volt, amikor valami gondolat megvalósításán törte a fejét, napokig csakis gyümölcsön élni. Ilyenkor Edison elzárkózott, és mindaddig folytatta munkáját, míg célját el nem érte. Reményi utolsó éveiben, midőn beteges volt, kizárólag tejjel, almával és száraz Graham-kenyérrel (gyógykenyérrel) táplálkozott, szeszes italhoz, dohányhoz hozzá nem nyúlt. Egyszer Chicagóban fényes bankettet rendeztek tiszteletére, válogatott menüvel. Reményi érintetlenül hagyta a finom ételeket. Amikor a menü közepén tartottak, elővett zsebéből egy darab száraz kenyeret, és egy pohár tejet kért. Ez volt egész ebédje.
Reményi művész jellemrajza nem volna teljes, ha írói munkásságáról meg nem emlékeznék. Nyomtatásban ugyan kevés jelent meg tőle, de annál több, irodalmilag értékes levél és vázlata maradt meg kéziratban. Nyomtatott iratai is, melyek tudtunkkal főleg a „Zenészeti Lapok” hasábjain jelentek meg a 60-as években, az irodalmi levél alakját mutatják. A már említett olaszországi leveleken kívül ide tartoznak konstantinápolyi levelei, melyekben Kabuli basa háremében és Abdul Aziz Khán szultán előtti fellépéseit írja le, egy berlini levél a porosz király előtti szerepléséről, és penzingi levele, amelyben látogatását Wagner Richárdnál írja le. A konstantinápolyi leveleket könnyed, gördülékeny stílus, és jóízű humor jellemzi. A berlini levélben, melynek hasonló jellemvonásai vannak, megkap minket egy vonás, mellyel művészi impresszionizmusát jellemzi. Midőn a királyi díszterembe vezetik, mely a hangverseny számára ki volt szemelve, egy művészileg gyönyörűen kiképzett lépcsőzethez ér. Itt felkiált, hogy miért nem itt lesz a hangverseny, mily lelkesedéssel tudna játszani a művészi miliőben. A hazafias hang mindenütt kicsendül. A 60-as években, a külföldön is mindenütt  -  uralkodók előtt is  -  fekete, magyar szabású, zsinóros ruhában, csizmában lépett fel. Ruházatán kívül, a műsorba mindig felvett magyar darabokkal dokumentálta magyar voltát, és ambíciója volt elismertetni, hogy van magyar kultúra, van magyar géniusz. A penzingi levélben nem csak Wágnernek, a nagy zeneművészeti reformátornak kitűnő jellemzése érdekel bennünket, hanem lándzsatörése a művész fenséges hivatásának érdekében is.
Hogy francia nyelven írt válaszirata Liszt „Les Bohémiens et de leur musique en Hongrie” című röpiratára megjelent-e nyomtatásban, nem tudom. Ami magyar újságokban megjelent e  témáról, az talán csak kivonat abból. Mindenesetre állásfoglalása e kérdésben végérvényesen helyreigazítja Liszt tévedését. Megállapítja, hogy igen is van magyar zene, csakhogy abba  - , minthogy a magyar nép a zenéjét, legalább ami a nem vokális, hanem instrumentális előadást illeti, századok óta kiszolgáltatta a bevándorolt, teljesen idegen fajú, a magyar nép lelkületétől távol álló, ezért zenéjét meg nem értő, s azt elferdítő cigánynak  -  cigányos elemek vegyültek, főleg a harmonikus és ritmikus részekbe, valamint a cikornyás fioriturákba  (díszítésekbe). A hozzáértő magyar fül azonban ezen idegen, cigányos elemeket élesen megkülönböztetheti az eredeti magyar elemektől. Eredeti cigányzene, legalábbis itt Magyarországon, nincs is. Később maga Liszt is belátta tévedését.
Ami kéziratú leveleit illeti, azokat két részre lehet osztani. Vannak olyanok, amelyekben komoly hangon, és tudományos felkészültséggel művészi tárgyakról értekezik. Amerikai életrajzában egy egész sorozatát találjuk az ilyen értekezéseknek, melyekre nézve azt óhajtotta, hogy fennmaradjanak, mert szándéka volt művészi tapasztalatait, az egész földkerekségen szerzett etnográfiai és kulturális észleleteit, filozófiai nézeteit egy majdan megírandó, nagy műben közzé tenni. E vázlatok a következők:
„A zene”, „A népies zene”, „A hindu zene” (reprodukció a calcuttai „Daily Englishman”-ből), „Az amerikai civilizáció, szemben az európaival”, „Olaszország és a reneszánsz aranykora”, „A múlt és jelen építészete”, „Görög és japán művészet”, „Az Egyesült Államok jövője”, „A természet szépségeinek szeretete”, „Gabriele d’Annunzio”, „Niagara Apó” , „Tanulmány Bachról”, „Hegedűk és hegedűkészítők”, „Festmények. Greuze és Rembrandt”, „Aforizmák”.
(Itt jegyezzük meg, hogy ezek a tanulmányok a Gwendolin Dunlevy Kelley és George P. Upton által, „Edouard Reményi” címmel, 1906-ban kiadott, majd 2000-ben ismét megjelentetett    -   University Press of the Pacific, Honolulu, Hawaii  -  könyvének 3. fejezetében (133-185. l.) találhatók. A mintegy 250 oldal terjedelmű könyvet Reményi Ferenc fia, Reményi Géza bocsátotta a rendelkezésünkre.)
Igen messze vezetne ezen angol nyelven írt tanulmányok és gondolatok ismertetése. Néhányat (Greuze és Rembrandt, Niagara Apó, a Bachról írt esszé) már említettünk, a hindu zenéről szólót pedig az életrajzban már felhasználtuk. Általában rendkívül sokoldalú szellemi érdeklődés, tudás vagy pedig intuíció nyilatkozik meg ezen elejétől végéig érdekesen megírt dolgozatokban, melyekben gondolatait, nézeteit világosan, olykor patetikus sőt ditirambikus stílusban fejezi ki. Átható és messzelátó szemének megfigyelései ezek. Így például a 
D’Annunzival készült interjú olvasásakor szinte előre látja e tehetséges, akkor még fiatal olasz irodalmár felforgató szerepét. Vagy pedig, midőn a 80-as évek közepén, tehát csak mintegy 17 évvel Japán európaizálásának kezdete után, ott szerzett benyomásai alapján megállapítja, hogy Japánnak megnyitása az ősi japán művészet elpusztulását jelenti.
Aforizmáiból, melyek szintén levelekből valók, néhányat ide iktatok:
„Art is a virgin who resents and revenges herself on anybody who is rash enough to soil her. (A művészet olyan szűzlány, aki megharagszik mindazokra, és bosszút áll rajtuk, akik arra a  meggondolatlanságra vetemednek, hogy bemocskolják. )  „A little too much is much to much; a wee bit too little is not sufficient.” (Ami kicsit sok, az már túl sok; a valamicske pedig nem elegendő.) „If a musician would be vain, whisper into his ears the name of Beethoven; and if, on hearing that name, the musician does not collapse, stick a pin into him as into a full-blown up bladder and just look at his collapse.” (Ha egy muzsikus beképzelt, súgd a fülébe Beethoven nevét; ha ettől sem omlik össze, szúrj belé egy gombostűt, mintha felfújt hólyag lenne, és figyeld, hogyan roskad össze.) „There are but two things absolutely absolute; those two things are Love and Art.” (Két abszolút tökéletes dolog létezik: a szeretet és a művészet.) „Duty is the only joy; work the only consolation.” (Egyetlen örömünk a szolgálat; vigaszt csak a munka ad.) „You are hard at work; you do well to do so. Angels must work; only drones do not. Besides Leonardo da Vinci says: „Vogli sempre quel che tu debi.” (Keményen dolgozol; mindent megteszel, hogy jól végezd munkádat. Az angyaloknak dolgozniuk kell, csak a semmittevők henyélnek. Leonardo da Vinci még hozzáteszi: „Mindig vágyaink adósai vagyunk.”) „In some respects it is good to be lenient; I can’t be, I’m sorry to say, in art matters. Art, real art is absolute and not lenient either when judged by Michelangelo or Schumann.” (Bizonyos tekintetben jó megbocsátónak lenni; sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de a művészettel kapcsolatos dolgokban én erre nem vagyok képes. A művészet, az igaz művészet tökéletes, és nem elnéző akkor sem, ha egy Michelangelo, vagy egy Schumann mond róla ítéletet.) „If the young musician takes his art into his soul and heart, he will become one; if not, not. He ought to grow.” .” (Ha egy fiatal muzsikus a lelkéből és a szívéből meríti művészetét, akkor még lehet belőle valaki; ha nem, akkor nem. Akkor még fejlődnie kell.) „Die echte Verklarung in der Kunst ist das ewig Natürliche.” (A művészet az örök természetesség által dicsőül meg igazán.)

Az Amerika jövőjéről írt nyilatkozatban megállapítja, hogy az Egyesült Államok szerkezete a legegészségesebb alapokra van fektetve, hogy nem nehezedik rá a múlt idők nyomasztó tradíciója, minek folytán itt korlátlan fejlődés és érvényesülés nyílik meg úgy az összesség, mint az egyén előtt. Ezért fel fogja szívni a vénülő Európának minden, még életre képes és törekvő elemét. Lakosságban szaporodva és saját területét teljesen kultiválva, hatalmát végül ki fogja terjeszteni az egész amerikai földrészre. Kultúrája még kissé nyers, de máris van művészete, és ha ezt a hivatott tényezők gondosan ápolni és fejleszteni fogják, akkor lesz saját nagyszabású és értékes nemzeti művészete is. Megjövendöli tehát, hogy a világ leghatalmasabb nemzete lesz. Ezen nyilatkozatából és más hasonlókból megállapítható világpolitikai éleslátása, és az, hogy ő, bár művészeténél és örökös vándorlásainál fogva sok tekintetben kozmopolita volt, de azért elsősorban mindig magyar szülőhazája fiának érezte és vallotta magát, másodsorban pedig az Egyesült Államokat szerette legjobban, hol második hazára lelt. Saját szempontomból feltétlenül igazat adok nagybátyámnak, hogy a fehér faj összes, még egészséges és életképes ereje az Egyesült Államokban fog koncentrálódni. Hogy ki lesz azonban a világ ura, ez azon harc kimenetelétől függ, amely feltétlenül be fog következni, akár Japán szervezi meg, és bírja imperialista politikára az óriási, őserejű, egységes és tisztavérű, intelligens kínai népet, akár a nemzeti önvédelem kényszeríti Kínát a nagy átalakulásra, a fölényes fehér kultúrával szemben. 
Megállapítható mindezekből, hogy Reményi, ha nem lett volna nagy művész, kiváló íróvá fejlődhetett volna, sőt művész és író is lehetett volna egyszerre, mert tehetsége volt elég, csak nyugtalan, bohém élete kizárta a nyugodt és folytatólagos írói működést. Nagy kár, hogy élete utolsó pillanatáig folyton robotolnia kellett a megélhetésért, és így nem jutott hozzá tervezett összefoglaló művének megírásához sem.
Leveleinek második csoportját, az intim magánleveleket a hangoknak egy sajátságos, egészen egyéni akkordja jellemzi. Hármashangzat ez, amelynek tonikája az emfázis (érzelmi nyomaték), dominánsa a humor, és közbenső terce az ötletes szellemesség. Az emfázis a művész könnyen lelkesülő, lobbanékony lelkének természetes megnyilvánulása, mely bizonyos nagyzoló kifejezések használatára indítja. Humora olykor bohó, pajzán, telve népies kifejezésekkel, fordulatokkal, és saját készítményű, a címzettel való viszonyból, vagy pillanatnyi körülményekből eredő, új, komikus szavakkal. Egy örökké ifjú, szinte gyerekesen naiv, optimista életkedvű lélek emanációja (kisugárzása). Nem ritkán mondhatatlan báj ömlik végig sorain. Ötletei csapongók, és villanásai egy sokat tapasztalt, olvasott és világlátott ember elméjének. Alig van levele néhány utóirat nélkül; a fődolgot sokszor ezekben mondja. Hogy a jellemző vonásokat bemutassuk, néhány levelét időbeli sorrendben idézzük.

Reményi 1860 szeptember 16-án Rimaszombaton, hová első nagy magyarországi körútja folyamán jutott el, megismerkedett Tompa Mihállyal, kivel szoros viszonyba lépett. Tompa megígérte, hogy dalokat fog írni, melyeket Reményi megzenésít. Főleg ezen tárgyban leveleztek egy ideig egymással. Közlöm Reményi egy levelét Tompához, Lőcséről, 1860. szeptember 22-éről keltezve.
„Édes Miksucskám!
Tele vagyok dallal! Oh-oh, a többit már tudod. Készítsd mentül előbb a költeményeket. Ha egy párral netalán tán kész lennél in einigen Tagen (néhány nap múlva), azokat elküldhetnéd szépen Pozsonyba, poste restante a nevem alatt. Írj…… vagy irass más által, de írj! Híved: Reményi Ede.
Utóirat: Ez már aztán az élet! Az egész éven át fel és alá kószálom a két magyar hazát. Schönes Leben führen wir, nun so lebe wohl, Du famoser Kerl Herr von Stumpf! (Szép az élet, amely bennünket vezérel, élj hát boldogul, Te remek fickó, Te híres Herr von Tompa!)
Téged Bach így nevezett volna el. (Bach alatt itt természetesen a germanizáló Bach miniszter értendő, kiről feltételezi Reményi, hogy Tompa nevét is Stumpfra változtatta volna át.) Így én még sokat firkálhatnék a Te gyönyörűségedre, de én csak annyit akarok, hogy éppen összefusson a nyál a szádban. Speichel nicht das Wasser soll dir im Munde kommen. (Vízet sem tudunk inni, ha a szánkban nem fut össze a nyál.) Tisztelem a hanvai templomot. A lelkesedés mindenütt követ. Rozsnyón szép koncert volt. Ma Lőcsén  -  ezek a szepesi németek fene tiszaháti magyarok (vagyis hazafias érzületűek). Hétfőn Iglón, kedden Késmárkon, aztán Liptószentmiklós, Besztercebánya, Léva, Nyitra és Pozsony, hol dalaid várni fognak rám. Puszilom feleségedet, akár engeded, akár nem. Pá! A haza szeretetében.”
Szembetűnő a levélben egy bizonyos bizalmaskodó, élcelődő, bohémes hang. Nem csoda tehát, hogy Hanvay Zoltán közlése szerint Tompa nagyrabecsülte ugyan Reményit, mint kiváló művészt, és meleg érzésű hazafit, de excentrikus (hóbortos) egyénisége, és a levelein is átvonuló bizalmaskodó modor visszatetszést szült a komolyabb életfelfogású költőnél. Reményi bohó ötleteit jellemzi, hogy egy másik levélben így írja alá magát: ”Pá……. Eduard, alias Reményi Ede céhmester.” Egy harmadik levelében pedig: „Az Úrnak alázatos csizmadiamestere, és a „Gyilkos fenék malom volna, ha volna…” (Tompa-féle népballadához írt zene) szerzője.” Ez allúzió (utalás) a rimaszombati és más városok csizmadia céheire, melyek Reményit céhmesterré választották.
Most két,  S c h a m b a c h   J á n o s   kassai kereskedőhöz írt levél következik, ki a művésznek földije volt. Igen szívélyes, baráti viszonyban álltak egymással, és a 70-es évek elején élénk volt a levelezés,  különösen Reményi Károly részéről, ki azon időben művész bátyjának úgyszólván mint titkára és impresszáriója szerepelt. A levelezést is jobbára ő végezte. De maradtak fenn Reményi Ede részéről Schambach-hoz intézett levelek is. Ezekben furcsán torzított helyesírást használ, tréfából, minek nyitja valószínűleg az, hogy a Schambach család egyik-másik tagja, különösen Schambach mama nem igen jól tudtak magyarul, vagy tájszólással beszéltek. Schambach valahányszor Pestre jött, felkereste a művészt vagy családját, és hozott magával jó kassai sonkát, vagy pedig küldött ilyent. Találunk erre célzatokat az alábbi levelekben.

                                                                                         1873. március 23. Pest, Mészáros u. 3.
„Édes Schambach bácsi!
Köszönöm a tudakozódólódólódásodat én felőlem. Igen is élek, mint Te, megjöttem-érkeztem az fáraók jországábó, (Plotényi) Nándor otthon. Ytthol pedigtelen egy élő fiút és egy még élőbb leányt, és egy legislegélőbbebb feleséget találtam.  -  Egyet hagytam itthol  -  találtam hármat  -  már ez imigyen járja nálam  -  a fiú már most is (nem) hegedül  -  a leány pedig guitáron (nem) accompagnálja. Továdtabban pedig szegény Nándor anyja Egyiptomban létünkkor meghalt  -  szegény Nándor nagyon, nagyon szerette őt  -  úgy, mint én is szegény anyámat  -  hiszen Te jól ismerted anyámat  -  én hogy szerettem  -  azért áldott meg az Isten kedves, jó, angyali feleségvel, ki engem oly busásan megajándékozott  -  hát nem jajándékról jutt eszembe  -  pácoltattunk be jó és szép nyelveket  -  de hozzá ami nagyon szükséges, az a sunka nállllatok, az van rendkívüli jó  -  az jóóó sunkáli sunka  -  küldj tehát kettőt vagy hármat vaggy pizért, vagy banknótáért (Reményi kedvelt szójátéka: a „die Note” ugyanis nemcsak bankjegyet, de kottát és nótát is jelenthet), amint akarod és barátod
                                                                                                                     Reményi Ede
nagyon hálás lesz hozzád és néked és tőled és veled, ky is  -  már mint én, bennnnetöket méltányosan sogszor tisztöllek és csókollak  -  a német mama kezeit chókolok  - , hát a hegedűs colléga fráter mit mővel? Szervus.” (Az egyik Schambach fiú, akinek a művész keresztapja volt, hegedülni tanult.)

Kivonat Reményi Edének 1873. augusztus 21-én, Pesten (Zerge u. 19.) kelt leveléből
S c h a m b a c h   J á n o s h o z, melyben kéri, hogy tudakozódjék valami birtok után, melyet anyósa szeretne megvenni.  
„Ne resteld a fáradságot és spendírozzál inkább két új forintokat (megadom  -  vigyen el az ördög), és írasd le a telekkönyvi kivonatot hitelesen. Ez a kérésem. Megbizatásomat híven elvégeztem  -  jó, szigorú, fontos, hiteles, precis  -  feleleted, ha csak lehetséges, póstafordultával elvárja
                                                                híved és barátod   Reményi Ede
Német mama kezeit csókolom, Téged és fiadat pedig puszillak. Gonosz gazember, itt létedkor nem voltál nálam  -  pedig fel- és meghívtalak. In illo tempore (amint az idők változnak) ezen tettedért fel is akasztatlak, legyen csak forradalom!
Hát fiad jobban hegedül-e már nálamnál?”

Reményi Ede levele édesanyámhoz,  R e m é n y i   A n t a l n é h o z  Durban-ból, Natal, South Afrika, 1890. január 3-án. (Megjegyzés: a magyarul elkezdett levél franciául folytatódik. A francia nyelvű rész magyar fordítása a levél után olvasható.)
„Kedves Jankám!
Leveledet, kedves leveledet, melyet október 8-án 1887. hozzám intéztél  -  rég megkaptam. Hogy nem feleltem, annak okát ne keresd, és ha az okot keresnéd is, soh’ sem találnád meg. Ergo nyugodj meg abban, hogy nem feleltem, és vedd oly kedvesen ezen levelemet, amint én vettem a tiedet  -  és imigyen quittek leszünk. Ha most írok, annak egyedüli oka az, hogy írok. Voilá tout. És ha sok (jó) újságot akarsz felőlem tudni,  -  addresse-toi á Gizi. Elle vous en donnera in Hülle und Fülle  -  donc né t’ attends pas á des amples nouvelles dans cette lettre-ci. Je veux donner signe de vie et signe de bonne santé, et signe de contentement, et surtout signe de bonne volonté.  -  Avant tout, j eme réjouie de grand coeur dans la réussite de vos enfants  -  plus tu ne peux demander  -  c’est la plus haute félicité  -  et je vous en fais mes sincéres félicitations. Je te remercie du fond de mon coeur de m’avoir donné des nouvelles de tous-tout-et de tout le monde.  -  J’espére que tout va bien  -  et que tout prospére  -  et surtout que tu prospéres. Dites á Charles (ez Károly öccse), que je l’ embrasse et de m’ écrire une longue, longue, longue lettre détaillée et surtout de ne me faire le moindre reproche. Ha Újságot akarsz felőlem, adressez vous, comme je l’ ai dit avant á Gizi. Envoyez lui cette lettre. J’ embrasse tout le monde, qui me’ vite d’ étre embrassé. Quant á toi sois embrassé de la part de ton affectionné  
                                                                                                            Ede
C’ est une lettre trés courte, n’est ce pas? Mais elle contient cepedant des volumes.  -  Ma santé est bonnissime. Je n’ étais jamais malade.  -  Je suis en ce moment dans un pays enchanteur semi-tropique.  -  Janvier  -  il fait adorablement chaud.  -  Tout fleurit.  -  Les portes, les fenétres sont grandement ouvertes jour et nuit.  -  Les palmiers sont adorables. Les fruits semi-tropiquez délicieux. Les ananas (immense) les bananas et les mangots sont succulants et ne coutent rien.  -  Je demeure á la campagne dans un cité-fit for paradise itself  -  with a view to tempt an Archangel for wordly desires.  -  Saluts á Antal, que Charles m’ écrive tout de suite-et bravement 500.000 pages, il faut qu’ il en registre sa lettre, afin que je la recoive pour sur. Adresse: Edouard Reményi c.o. Darters Music Store, Adderley Street, Cape-Town, South Afrika, Cape-Colony.”

(„Ez minden. És ha sok (jó) újságot akarsz felőlem tudni, - fordulj Gizihez Ő majd bőségesen ellát – hát ne várj bőséges híreket ebben a levélben. Életjelet akarok adni, a jó egészség jelét és az elégedettség jelét, és mindenekfölött a jó szándék jelét. Mindenekelőtt teljes szívből örülök a gyerekeid sikerének – többet nem kívánhatsz -  ez a legnagyobb boldogság – komolyan gratulálok hozzá. Szívem mélyéből köszönöm neked, hogy mindenről és mindenkiről hírt adtál. – Remélem, minden rendben van – és minden jól megy – és főleg te boldogulsz. Mondd meg Károlynak, hogy csókolom és írjon nekem egy hosszú, hosszú, hosszú és részletes levelet, és főként a legkisebb szemrehányást se tegye nekem. Ha újságot akarsz felőlem, fordulj, mint ahogy fentebb mondtam, Gizihez. Küldd el neki ezt a levelet. Csókolok mindenkit. Ami téged illet, légy csókoltatva a te szerető Edédtől.

Ez egy nagyon rövid levél, nemde?  De köteteket tartalmaz. Az egészségem kiváló. Soha nem voltam beteg. – Pillanatnyilag egy varázslatos fél-trópusi országban vagyok. – Január – csodálatos meleg van. – Minden virágzik. -  Ajtók, ablakok tárva nyitva éjjel-nappal. A pálmafák imádnivalók. A fél-trópusi gyümölcsök finomak. Az ananászok (óriásiak), a banánok és a mangók zamatosak s nem kerülnek jóformán semmibe.  Vidéken lakom, a város  maga a Paradicsom – olyan kilátással, hogy látványa evilági vágyakat ébresztene még egy arkangyalban is.  Üdv Antalnak, Károly írjon nekem azonnal és derekasan 500.000 oldalt, iktassa a levelét, hogy biztosan megkapjam. Cím: Edouard Reményi c.o. Darters Music Store, Adderley Street, Cape-Town, South Afrika, Cape-Colony.”)

Az Amerikában töltött utolsó 7 év alatt szoros barátságba lépett a Dunlevy Kelley családdal, amelynek nőtagjai művészi érzékkel bírtak. Házuk görögös stílben lehetett építve, a szobákban szobrok és képek álltak. Ez az első pillanattól kezdve kellemesen hatott a művészre. Miss Gvendolynnel, Kelleyék fiatal leányával különösen szimpatizált, mert igen művelt és szellemes volt, művészi hajlamokkal és képességekkel. Európában nevelkedvén, több nyelven beszélt. Valószínűleg sokat beszélt Kelleyéknek Corvin Mátyás királyunkról, kit annyira adorált (bálványozott), és innen származhatott az, hogy Miss Gvendolynt olykor Corvina becéző néven szólította.

A  M i s s  G v e n d o l y n  D u n l e v y   K e l l e y -hez írt levelek közül közlöm az 1897. május 14-én, Elkhartból (Indiana állam) írott levelet, mint különösen jellemzőt. A levél általában franciául van írva, de belevegyített angol szavakat és frázisokat is. Más levelei inkább angolul, egy kis francia, sőt német vegyülékkel írván. Ő nem tartotta magát soha sem sablonokhoz.

„Ma chére Enfant!
Il  y a  dans moi une coquetterie féroce, car quand vous aspirerez avec délice le parfum acre de cette excellente racine orientale, je savais déjá que le paquet entier vous appartenait, mais j’ ai maintenu my inborn ferocious coqueterie et je ma suis dit quel effet cela produire quand elle recevra tout le paquet envoyé de quelque part. Le voila donc ce paquet, at quoique je ne sois ni Grec, ni jeune, ni beau, au contraire tout poturonesque (pumpkin is poturon in French) cependant il  y  aura de la joie dans la maison en recevant le petit paquet. And now, faites le moi savoir par un petit mot, adressé á Edouard Reményi, á Chicago, Illinois, if everything is all O.K. dans la belle et bonne maison, et s ion se souvient avec bienveillance du Seigneur Pumpkinois et de tout ses Crankinisnes?
Je joue tous les jours de mieux en mieux quelque fois, quand je suis dans la tres sainte furie, je joue comme 1000.000.000.000 diables, diabletins, imps, gnomes et d’ autre betes féroces  -  et avec la grace des Gazelles. There now, there is vanity for you  -  of course there is.
Je donnerais trois sous si je pouvais vous avoir auprés de moi et votre chére mére et excellentissime pére, et meme votre tante, en un mot, je me suis enamouraché de tout, meme des pierres de cette belle et bonne maison antiqua  -  et maintenant bien de choses tout ce
qu’ il  y a  de plus aimables pour vous tous  -  and all the rosy greetings from heaven and musical and other paradises. Good-.bye
                                                                      Your friend    Edouard Reményi
P.S. N’ osez pas arriver á N.Y. avant que j’ y sois-vous le saurez quand-car nous resterons (avec ou sans votre permission) en correspondance. Éljen Mátyás király, qui veut dire en hongroise: Vive Mathias Corvinus roi!”

(„Kedves Gyermekem!
Kegyetlen kacérság van bennem, mert amikor maga élvezettel szívja majd be ennek a kiváló keleti gyökérnek fanyar illatát, én már tudom, hogy az egész csomag az öné, de megtartottam velem született veszett kacérságomat, és azt mondtam magamban, milyen hatást kelt majd, amikor megkapja az egész valahonnan küldött csomagot. Íme tehát e csomag, és bár én nem vagyok sem görög, sem fiatal, sem szép, ellenkezőleg, teljesen mafla, mégis a kis csomagot megkapva öröm lesz a házban. És most, tudassa velem néhány szóban, Edouard Reményinek címezve, Chicago, Illinois állam, hogy minden O.K.-e a szép és jó házban, és hogy jóindulattal emlékeznek-e Mafla Úrra és minden rosszkedvére? Minden nap jobban és jobban játszom, néha, mikor elfog a szent düh, úgy játszom, mint 1000.000.000.000 ördög, ördögöcske, gnóm és más kegyetlen állatok – és a gazellák kecsességével. Persze ezt most  teljesen hiábavaló dolog említeni Önnek. Mit nem adnék érte, ha magam mellett tudhatnám kedves édesanyját és legkiválóbb édesapját, sőt nagynénjét is, egy szóval beleszerettem mindenbe, még e szép és jó antik ház köveibe is – és most mindnyájuknak a legjobbakat – és legmelegebb üdvözlet az égből, zenei és más paradicsomokból. Good bye
                                                                                                    Barátja Edouard Reményi
P.S. Ne merészeljen N.Y-ba érkezni mielőtt én ott lennék – ezt ön tudni fogja, mert (engedélyével vagy anélkül) továbbra is levelezésben maradunk. Éljen Mátyás király, ami azt jelenti magyarul, hogy: Vive Mathias Corvinus roi!”)

Mind e levelekből láthatjuk, hogy mily könnyedséggel kezelte ő az általa bírt 5 nyelvet (magyar, német, francia, angol és olasz). Nyelvtehetsége valóban rendkívüli volt, és hallása a nyelvek sajátos hangzása iránt épp oly éles, mint zenei hallása. Utóbbira nézve jellemző, hogy atyám elbeszélése szerint egy zenekari hangverseny alkalmával kihallott a zenekarból egy hamis hangot. A hangverseny végeztével odament egy zenészhez, és azt mondta neki: „Ugyebár Ön volt az, aki X hang helyett Y hangot játszott?” És valóban úgy volt. Nyelvtehetségét jellemzi, hogy minden nyelven oly jól beszélt, mint anyanyelvén, az idegen akcentust nem lehetett beszédjében megérezni. Amerikai életrajzírói felemlítik például, hogy Reményivel egyszer elmentek egy olasz vendéglőbe, hogy az általa igen kedvelt makarónit élvezhesse. Midőn Reményi a vendéglőssel beszélt, az igen megörült, hogy honfitárssal beszélhet. Más alkalommal egy francia vendéglőben franciának tartották. Emlékszem, hogy 1891-ben, mikor 15 évi távollét után hazatért Magyarországra, a legkisebb idegenszerűséget sem lehetett észrevenni kiejtésén, és sohasem kereste a szavakat. Mintha sohasem lett volna távol hazájától. Emellett nem igen tudni, hogy hol és mikor tanulta meg ily tökéletesen az idegen nyelveket. Németül bizonyára a bécsi konzervatóriumban tanult meg. A francia nyelvet 1851-52-ben sajátította el, mert 1853 július havában Liszthez már franciául ír. Az angol nyelvre elég ideje volt 1854 és 1860 között. Azonban nem tudni, hogy mikor tanult meg olaszul, mert 1859-ben már ezt a nyelvet is belevegyíti Liszthez írt leveleibe, idéz Dantéból, pedig 1863 előtt nem volt Olaszországban. Ezzel Reményi művészi jellemzését befejeztük. Most általános emberi vonásait elemezzük. 
A természetben határok nincsenek. Minden összefolyik az átváltozások szakadatlan folyamatában, és az energiák egymást indukálják. Így lehetetlen éles határt vonni egy művészember tisztán művészi és emberi vonásai közt. A művészi produkció és reprodukció esztétikai kisugárzása a művész emberi tulajdonságainak. Láttuk ezt Reményi fenti művészi jellemzésében. Mennyi emberi vonás nyilatkozott már meg művészi működésének elemzése folyamán! Megismerkedtünk előszeretetével a természet szépségei és a szépség minden formája iránt, gyűjtési szenvedélyével, jótékonyságával, patriotizmusával, impulzivitásával, sajátos humorával, nyugtalan véralkatával, mely örökös vándorlásokra késztette, filozófiai hajlamok mellett gyermekesen naiv kedélyével, önzetlenségével, stb. E vonásokat tehát úgyszólván már csak ki kell egészítenünk néhány jellemző tónussal.
Reményi általában véve a „bohém” típusa volt: jószívű, könnyelmű, szeszélyes, lelkesült, érzékeny, képzelgő. Igazi művészember volt, egy más világ lakosa, kit evvel a reális világgal csak a szépség szálai kötöttek össze. Az esztétikai szépség egy olyan fa, mely gyökereivel a valós világ humuszából szív nedveket, légköréből szellemi karboniumot szed magába, s mindezen anyagból merőben újat, lényegileg érinthetetlent és csodálatosat alkot. Emerson híres filozófiai esszé-sorozatában: „The representative men of human race” bátran odaállíthatta volna Reményit, mint a művész tipikus képviselőjét, ha ismerte volna, bárha Reményi mint inkább reproduktív művész, a tudományos elemzésre kevésbé alkalmas példa volt.
Reményi mindenekelőtt határtalanul jószívű volt. Az emberi nyomor és szenvedés mindig megrezdítette szívének és hegedűjének húrjait. Különösen ha egy művésztársa szorult támogatásra, segélyezési törekvését valóságos szenvedély jellemezte. Láttuk ezt már a fiatal, még ismeretlen Brahms esetében is. Ha valamely bohém társa megszorult, úgy Reményiben mindig készséges támogatóra talált. A 60-as években már szinte hírhedt lett e téren, mert ha nem segíthetett a szükségben szenvedőn hegedűjátékával, úgy pénzt gyűjtött számára. Zsebében csaknem mindig volt ilyen jótékonysági aláírási ív. Ismerőseit irgalmatlanul megadóztatta, de maga is jó példával járt elöl. Jó szívének számos jelével találkoztunk már életrajza folyamán.
Életének Amerikában töltött szakából még néhány idevágó eset érdemes feljegyzésre.
A „Boston Evening Telegraph” 1878. június 20-iki számában egy kedves jelenetet ír le, midőn Reményi a new-yorki szegény olasz gyermekek karácsonya javára rendezett ünnepségen működik közre. Ezen eset különben is annyira jellemző, hogy teljes terjedelmében idézzük a riportot.

„In the large hall of the building on Leonard Street occupied by the Italian School of the children’s Aid Society, there was an amusing illustration a few evenings ago, of the fondness of the young Italians for music and of its influence upon them. The locality is that formerly known as the Five Points, and about 450 children of ragpickers, pedlars and laborers assembled for their Christmas festival which had been postponed. If it had been generally known that Reményi had kindly offered to show these children of the land of song what could be done on the violin, the audience would have been uncomfortable large. As it was, the hall was crowded, and after the little ones had sung a hymn and a band, composed of the older scholars, had performed some selections from Verdi in a style which showed a dedicated inclination for fortissimo effects, the Hungarian violonist began to excercise the magic of his art. The 400 little faces brightened as the children listened to the „Elegie” of Ernst and Chopin nocturne. M. Reményi said that he would first try the effect of serious music upon these little waifs of humanity, and it was curious to note the interest which they showed in the tender strains he drew from his violin. As he played, his juvenile audience grew move and move absorbed in their attention, and when he finished they greeted him with a storm of applause. But when he gave them a lively air with variations and a Caprice of Paganini introducing some of the surprising staccato and pianissimo effects of which he is master, the young Italians were irrepressible in their demonstrations of delight. They could not be kept from rising to their feet and interrupting the performance with shouts and laughter and clapping of hands.”
(Néhány nappal ezelőtt, a Gyermeksegély Egylet olasz iskolájának Leonard utcai épületének nagytermében, a kis olasz gyermekek zeneszeretetének, és a muzsika rájuk gyakorolt hatásának élvezetes példája okozott számunkra gyönyörűséget. A helyszínen  -  amely korábban „Five Point”-ként volt ismert  - , a későbbre halasztott karácsonyi ünnepség alkalmával guberálók, házalók, földmunkások mintegy 450 gyermeke gyűlt össze. Ha széles körben híre ment volna,  hogy Reményi volt szíves felajánlani nekik: bevezeti őket a dal világába  -   legalábbis amennyire ez a  hegedűvel lehetséges  - , a közönség csak szorongva fért volna el a teremben. A helyzet ugyanis az, hogy tele volt a terem, és a kicsinyek énekét követően a zenekar egy himnuszt adott elő, amit a nagyobb diákok komponáltak; néhány válogatás hangzott el Verditől olyan feldolgozásban, amely a fortissimo-hatások iránti vonzalomról tanúskodott, majd a magyar hegedűs kezdte meg varázslatos művészetének bemutatását. Sugárzott a 400 kis gyermekarc, miközben Ernst „Elégie”-jét és Chopin nocturne-jét hallgatták. Reményi úr elmondta, hogy először megpróbálja a komoly zene hatása alá vonni ezeket az elhagyott kis teremtményeket, és különös volt megfigyelni a gyerekek érdeklődését a lágy hanghatások iránt, amit hegedűjéből kihozott.  Miközben játszott, a fiatalokból álló közönség megindultan, nagy figyelemmel szívta magába a muzsikát, és amikor befejezte játékát, kitörő tapsviharral köszöntötte. Amikor viszont egy Paganini Caprice variációival teremtett számukra élénk hangulatot, meghökkentő staccato- és pianissimo hatásokat keltve, aminek ő a mestere, a kis olaszok elragadtatott tetszésnyílvánítása elsöprő erejű lett. Nem bírtak ülve maradni, és kiabálással, nevetéssel és közbetapsolással szakították meg az előadást.)

Ezen esetben jellemző vonásai: a jótékonysága, szeretete a gyermekek iránt, továbbá azon törekvés, hogy a zene bűvös erejével nemesítsen. Ő nem süllyedt le egy csekély műveltségű hallgatóság szintjére, hanem felemelte őket az ő színvonalára. Így tette ezt földkörüli útján is, mikor egzotikus közönség előtt is ugyanolyan darabokat játszott, mint európaiak vagy amerikaiak előtt. S így járt el, midőn élte alkonyán Orpheum színházakban játszott. (Amerikában ez alatt nem a mi orfeumunkat értik, hanem színházat, hangversenytermet.)

Ide tartozik egy másik eset is, melyet Kelleyné beszél el. „Reményi közölte velem, hogy ígérete szerint másnap reggel a Vakok Menhelyén fog játszani, és ezen előadásra engemet, a „kicsikét” (vagyis a lányomat) és más jó barátait is meghívta, kikről tudta, hogy élvezni fogják játékát. „Mert  -  tette hozzá  -  szívem mélyéből fogok játszani, és meg fogom indítani az ővéiket.” Magammal vittem két barátomat és a „kicsikét”, és sohasem voltam annyira meghatva Reményi játékától, mint ekkor. Műsor persze nem volt, de az előadott darabok közül néhány annyira gyöngéd és patetikus volt, hogy szíveink húrjai úgy rezegtek, mintha a hegedűs rajtuk játszott volna. Miután hallgatóinak érzékeny szívét megindította, egy Caprice-t játszott, és azután az izgalmat keltő velencei karnevált, és pedig oly briliáns és bonyolult rögtönzött változatokkal, ahogy ez már szokása volt. Teljesen szabadjára hagyta csapongó képzeletét, nagy lelkesedést váltva ki hallgatóságából. Az egész idő alatt élénken figyelte az előtte ülő vakok világtalan szemeit, arckifejezésüket és önkéntelen mozdulataikat, melyekben érzelmeik megnyilvánultak. Utána a vak zenészek legügyesebbje játszott, mire elmentünk.”
Egy alkalommal a vasúti állomás csarnokában várt a vonatra, hogy elutazzék. Néhány magyar munkás is ott volt, és magyarul folytatott beszélgetésükből Reményi megértette, hogy el akarnak utazni valamelyik szomszéd városba, ahol munkát kaptak, de a munkások egyikének nincs annyi pénze sem, hogy a jegyet megváltsa odáig. Panaszkodott az illető, hogy ha az Isten csodát nem mível a vonat indulásáig, elesik a keresettől. Reményi szó nélkül odament a pénztárhoz, jegyet váltott a munkásnak, és átadta neki. Nagy volt szegény ember meglepetése, különösen mikor Reményi magyarul szólította meg. Valóságos őrangyalnak vélte, ki egyenesen az égből jött segítségére.
Néha jótékonyságát tréfával kötötte össze, nagyon szeretett így tenni. Egy amerikai hangversenykörútján a vasúti kocsiban ült impresszáriójával. Minthogy közeledtek a városhoz, ahol mindjárt a megérkezés után volt kitűzve a hangverseny, Reményi levette hegedűjét, hogy behangolja. Egy mellette ülő fiatalember, látván ezt, így szólt: „Játsszon egy nótát!” Reményi azonnal felfogta a helyzetet, és így felelt: „Mennyit fizet?”  -  „Nem bánom, megkockáztatok negyed dollárt.”  -  Reményi: „No, ez nem elég. De megmondom magának, mit csináljon. Én játszom magának, mihelyt a vonat lassít az állomás közelében. Minthogy azonban a többi utas is fogja hallani, magának kalapjával a kezében végig kell mennie a kocsin, és kéregetni kell.”  -  „Rendben van”  -  szólt az ifjonc. Mihelyst azonban Reményi játszani kezdett, a fiatalember nagyon meg volt lepve, és szörnyen zavarba jött. Reményi, játékát végezvén, mosolyogva figyelmeztette őt ígéretére, mire ő szégyenülten elindult kalapjával kéregetni az utasoktól. Ezek közül többen ismerték Reményit, és nevetve dobtak aprópénzt, vagy dollárbankót a kalapba. Midőn az ifjonc kalapját odaadta Reményinek, ez felkérte az impresszáriót, hogy számolja meg a pénzt. Négy dollár 30 cent volt a kalapban. Reményi ezután felszólította, hogy a nála lévő pénzből egészítse ki az összeget 10 dollárra.
Ezt az összeget átadta a fiatalembernek, és így szólt hozzá: „Itt van fiam 10 dollár. Vigye el a városba, adja át a polgármesternek legjobb üdvözletemmel együtt, és mondja meg neki, hogy Reményi Ede, a magyar hegedűs küldi a pénzt városának szegényei számára.” Az ifjonc nagyon kelletlenül vette át a pénzt, az utasok tetszésnyilvánítása közben.

Hogy a Petőfi-szobor eszméjét ő pendítette meg, mikor 1860-ban hazajött, és hogy a szoboralap nagyobb részét ő hegedülte össze hangversenyein, vagy pedig gyűjtötte íveken, azt már említettük. Más hazafias célokra is adakozott. Így a Nemzeti Múzeumnak sok értékes tárgyat ajándékozott.
Egyszer Reményi Magyarországon egy vendéglő termébe lépett, hol cigányok játszottak.
„Hát Ferkó, a prímás, hol van?”  -  kérdezte a bandától.  -  „Beteg  -  felelték  -  nagy nyomorúságban van.” Reményi kivette a cigány kezéből a hegedűt, fellépett a pódiumra, és a közönség riadó tapsai és éljenzései közt két nótát játszott el. Aztán kalapjával körüljárt. Csak úgy hullott bele a sok bankó. Odaszórta a pénzt a cigányok elé az asztalra, azzal az üzenettel: „Mondjátok meg Ferkónak, hogy ez a jó közönség küldi neki, melyet remek játékával annyiszor gyönyörködtetett…”
Az ilyen esetek mutatják, hogy őt a művészi gőg sohasem akadályozta meg jó szíve sugallatának követésében. Degré Alajos beszéli, ki váckerületi országos képviselő volt, hogy a kerületében fekvő Vörösegyház község kétharmada leégett. Javukra felolvasó- és hangversenyestét akart rendezni Vácott. Írt Reményi Edének. Ő már másnap kijött hozzá Papvölgyre néhány művésszel, és nagysikerű hangversenyt rendeztek Vácott. A vörösegyháziak szép összegben részesültek.
Degréné fekvő beteg lévén, nem mehetett el Vácra, a hangversenyre. Másnap a hangversenyzők kinn ebédeltek a Degré-házban. Egyszerre csak Reményi kiment az ebédlőből a folyosóra, és a Degréné hálószobájába vezető ajtót ily szavakkal nyitotta ki:
„Fiúk, kedves háziasszonyunk nem jöhetett el a hangversenyre, játsszuk el neki itt. Siposs és Juhász (Reményi művésztársai) rögtön zongorához ültek. Reményi megragadta hegedűjét, Füredy (énekes) megreszelte a torkát, és az egész műsort elejétől végéig eljátszották. Ilyen ötletei voltak Reményi Edének. Hasonló adomáknak se szeri, se száma. De elég belőle ennyi.
Emlékezőtehetsége valóban rendkívüli volt, és éles megfigyelőképességgel párosult. Több mint 600 darabot tudott kotta nélkül, köztük sok nagyszabású klasszikus darabot. Egyszer egy amerikai társaságban tiszteletére a Liesegang négyes Beethoven- és Mozart-kamaradarabokat
játszott. A házigazda szerette volna, hogy Reményi maga játssza az első hegedűt valamely kedvelt darabjában, de Reményi vonakodott eleinte, mert félt, hogy nem tudja memorizálni, 25 éve nem játszván már a darabot. Végül mégis kezébe vette hegedűjét, odament a kottaállványhoz, belenézett a kottába, megkezdte a játékot, de néhány taktus után elhagyta az állványt, és játékát kotta nélkül folytatta.
De egyebekben is rendkívül éles és biztos volt az emlékezőtehetsége. Mindenre tudott emlékezni, amit változatos és gazdag életében valaha olvasott, látott vagy hallott, s ez elevenen működő szellemének mindig kész, új és meglepő anyagot szolgáltatott. E képessége, párosulva egyéb tulajdonságaival, valósággal mágikus hatást gyakorolt ismerőseire, ha elemében volt, ha jól érezte magát. Ez az ellenállhatatlan, villanyozó hatás annál meglepőbb volt, mert egyszerű és keresetlen megjelenése alapján nem lehetett gyanítani, hogy mi rejlik benne.
Lelkiismeretes és szorgalmas művész volt, ki hivatását igen komolyan vette. Órákig tartó gyakorlatait el nem engedte, még akkor sem, ha vendégei voltak. Csak ha elvégezte penzumát, vett részt a társalgásban, de akkor csak úgy sziporkázott eleven elméje. Családját nagyon szerette. Felesége, úgy látszik, a 12 évi távollét alatt szintén meghiggadt. Reményi vele, utolsó amerikai korszaka alatt a legnagyobb egyetértésben élt, gyöngéden gondoskodott róla betegsége alatt, és gyermekei sorsát is szívén viselte.
Testi szervezete, mielőtt utolsó éveiben betegeskedni kezdett, kitűnő volt. Atléta izmai voltak, nem ismerte a fáradságot. Egyszer Amerikában egy több hónapra terjedő hangversenykörutat tett, ilyen menetrenddel: naponta hangverseny, mindig más és más városban, utána bankett, vasúti utazás; másnap próba, hangverseny, és így tovább. Majdnem ilyen volt utolsó magyarországi hangversenykörútja, 1891-ben is. Akkor én otthon időztem, és beteges, gyenge szervezetű voltam. Bámultam a 63 éves ember ruganyosságát. A lépcsőn mindig futva haladt, két fokot véve egyszerre. Aludni bármikor és bárhol tudott. Hangverseny előtt néhány órával beült egy karosszékbe, s azt mondta: „Keltsetek fel egy órával a hangverseny előtt.” Azonnal elaludt.
Minden művészi tehetséget és nagyságot  -  saját szakmájában is  -  kitörő lelkesedéssel ismert el, nem hogy irigykedett volna. Így Thomson César kápráztató technikája, Sarasate gyönyörű játéka valóságos eksztázisba hozták. Utóbbit 1890-ben hallotta először Londonban. A hangverseny után első dolga volt egy szép virágajándékkal kedveskedni a spanyol mesternek, hogy elragadtatását kifejezze. Sarasate-nak e szokatlan elismerés egy művésztárs részéről igen jól esett. Ugyanígy fejezte ki szerencsekívánatait Thomsonnak is, kit 1894-ben hallott először Amerikában. Óriási követelményeket támasztott az igazi művészet tekintetében. Azt vallotta, hogy minél öregebb lesz, s minél tovább halad művészetében, annál inkább érzi, hogy még mindig kell tanulnia, mert bármily egyszerű hangszer is a hegedű, oly bámulatos tökélyű, de titokzatos találmány. Teljesen még senki sem hódította meg. „The violin is unconquered!”  -  így fejezte ki meggyőződését.
Abban telt legnagyobb öröme, ha egy általa is elismert nagy művész tetszését tudta megnyerni. Ysaye-val San Franciscóban találkozott. Ysaye nagyon megszerette Reményit, és bizonyos darabok nagyon tetszettek tőle. Egy alkalommal felkérte, hogy játsszon el neki egy magyar rapszódiát, a leírás után ítélve ez valószínűleg Reményi Rákóczi-átirata volt. Reményi hatalmas tűzzel játszott, benne volt a művészi furorban (szenvedélykitörés), és azon volt, hogy a darab hősies jellegével hasson Ysaye-ra. Ysaye Reményi játéka folyamán mind nagyobb lelkesedésre gerjedt, s midőn a hosszú darab végeztével Reményi letette hegedűjét, Ysaye megölelte, és mindkét felöl megcsókolta őt. „Charmant! Magnifique! Bravo!”  -  így kiáltott egyre-másra, s kijelentette, hogy ezt a fajta muzsikát nincs élő művész, aki Reményinél jobban tudná játszani. Reményi is meg volt indulva, könnyek peregtek le arcára; oly boldog volt, mint egy király, s azt mondta: „Az elismerés ilyen embertől méltó jutalma élete egész munkájának.”
Reményi nagyon szerette Mac Kinley-t, az Egyesült Államok 1897-ben megválasztott elnökét, kivel jó viszonyban volt. Ha Washingtonba jött, rendszerint meglátogatta a Fehér Házban. Egy ilyen alkalommal az elnök megjegyezte, hogy az a szoba, amelyben vannak, a miniszteri szoba („Cabinet Room”). Reményi körülnézett, s így szólt: „Tudja mit, elnök úr. Az Ön kabinetje nem teljes, és az is marad mindaddig, amíg nem alkalmaz egy hegedűst („until you add a fiddler to your body”). -  „Jól van  -  szólt az elnök mosolyogva  - , de mi célja legyen ezen kibővítésnek?” Reményi válaszát angol eredetiben adom, mert szójátékai szinte lefordíthatatlanok: „Becouse, first, I could always produce harmony when became inharmonious. If you found the country financially depressed, I could make notes to relieve you. I could always come to the scratch. In fact I could work the time to suit and pull the strings any way it became necessary.” (Először is, mert mindig harmóniát tudnék teremteni, ha diszharmónia keletkezne. Ha lehangolónak találná az ország pénzügyi helyzetét, tudnék bankjegyeket (másik jelentéssel: hangjegyeket) készíteni, hogy segítsek Önnek. Mindig a helyzet magaslatán állnék. Szóval, mindig időben lazítanék a pórázon (más jelentéssel: a húrokon), vagy fognám feszesebbre, ahogy a szükség kívánja.)
Az elnök nevetett, megveregette Reményi vállát, mondván: „Ön kitűnő acquisition (nyereség)  lesz. Mihelyt a Kongresszus ismét összeül, és mi megkapjuk a felhatalmazást a kibővítésre, Ön ajánlva lesz erre az állásra.”
Midőn Reményi egyszer az Egyesült Államok nyugati részébe utazott, a chicagói vasútállomáson megkérdezte, hogyan juthatna el Illinois államnak egy bizonyos városába. A hivatalnok azt mondta: A „C, B és Q”-val. Reményi zavarba jött, nem tudván, mit ért a hivatalnok ezen betűk alatt. De így felelt: „Akkor én D. A. T. megyek.” Most a tisztviselőn volt a sor zavarba jönni, ami miatt felvilágosítást kért. „Mit jelent ez?” Reményi viszont ezt kérdezte: „Mit értett Ön a C., B. és Q. alatt?”  -  „Természetesen a Chicago, Burlington és Quincy vasúti vonalat.”  -  „Úgy? Én pedig azt akartam mondani: (D)ay (A)fter (T)omorrow  - (holnap után)”

                                      REMÉNYI EDE SZERZEMÉNYEI

Reményi Ede szerzeményeinek alábbi jegyzékét a rendelkezésemre álló életrajzi források, a Zenészeti Lapok, a Vasárnapi Ujság, stb alapján állítottam össze. Felhasználtam Julius Fuchs: „Kritik der Tonwerke” című művét is. Megjegyzendő, hogy a műveknek csak egy kis része jelent meg nyomtatásban; legnagyobb része kéziratban maradt meg, s valószínűleg elkallódott. Ha más megjegyzés nincs, akkor az illető mű hegedűre van írva, zongorakísérettel.
                                            A/ M a g y a r   m ű v e k

-  Introduction et marche hongroise
-  Magyar himnusz
-  Trois morceaux hongrois
-  Sok magyar népdalt és táncot átírt, és vannak ilyen jellegű, önálló szerzeményei is. Ezek közül ismeretesek: „Repülj fecském ablakára” és „Ezt a kerek erdőt járom én”  -  Eredeti népdalok és csárdások, 3 füzetben zongorára (Kiadta Rózsavölgyi és Társa).
-  Eredeti magyar és egy nemzeti táncdal. Ajánlva gróf Wass Emma kisasszonynak windsori emlékül (1859). Kiadta Reményi Károly.
-  Eszményített magyar nóták.
-  Nagy hallgató magyar (Rózsavölgyi és Társa)
-  Rákóczi-induló. Átirat.
-  Magyar király- (vagy nemzeti) hymnus. Nagy zene- és énekkarra (Mátyás király kolozsvári szobrának leleplezésén akarta bemutatni, de halála miatt tervét nem hajthatta végre.)
-  Pastorale és Vigadó. Magyar vonósnégyes.
-  Magyar hősies és friss. Magyar vonósnégyes.
-  „Délibáb”. Zongorakísérettel.
-  Zene Dobsa Lajos „I. István magyar király” című tragédiájának 2. felvonásához (szerelmi       románc).
-  Schubert „Divertissement á la hongroise”-ának átirata vonóötösre: violino principale, 1. és 2. hegedű, cselló és bőgő (Előadták többek közt a 70-es évek közepén, Reményi Antal lakásán:Violino principale-Reményi Ede, 1. hegedű-Plotényi Nándor, cselló-Ruhoff, a többiek a Nemzeti Színház operai zenekarának tagjai.
-  Paraphrasis Szentirmay Elemér „Csak egy kislány van e világon” című dala felett. Írta 1891-ben.
- Énekhangra, zongorakísérettel megzenésítette Petőfinek, Tompának és Thaly Kálmánnak néhány legnépszerűbb dalát. Ilyenek Petőfinek „Boldog éjjel együtt vagyok rózsámmal” és „Hejh! Nekem hát vigasztalást mi sem ad”, valamint Thaly „Hulladozó hársfavirág” című költeményei.
                                                  B/ E g y é b   m ű v e k

-  Ábránd a „Hugenották” dallamai felett (ajánlva a német császárnak).
-  Valse noble
-  Ábránd a „Sevillai borbély” dallamai felett.
-  Liberty Hymn (ajánlva az Egyesült Államoknak).
-  Gezinel Hassan halálára
-  Egy tragédia
-  2 hegedűverseny zenekari kísérettel
-  „Nouvelle école de violon” (megjelent Párizsban). Átiratok Field nocturne-jeiből (a többi közt az A-dúr nocturne, melyet „Rózsa-nocturne”-nek nevezett), számos Chopin-darab, Schubert- és Bach-szerzemények átirata, egy Gregoriánus ének, stb. Ezekkel ki akarta bővíteni a hegedűirodalmat. A Chopin-darabok átiratával megelőzte kortársait.
-  Habanera (eredeti szerzemény Amerikában)
-  Átirat a „Home, sweet home” angol dal felett.
-  Choral-téma
-  Átiratok Wagner Richard zenedrámáiból (például Elza nászmenete a münsterbe a Lohengrinből)
-  Zene Shakespeare „Mab királyné”-jához (programzene).
-  Változatok a „Velencei karnevál” dallamai felett
-  Átirat a „Sonnambula” (Alvajáró) ötöse felett
-  Török induló. Abdul Aziz Khán szultánnak ajánlva
-  Mazurka (Ábránd) zongorára. Kapható Treichlinger József műkereskedésében, ára 80 új krajcár.
-  Paraphrase de concert Schubert dallamai után. Átirat Schubert „Standchen”-jéből (esetleg benne foglaltatik a „Nouvelle école de violon”-ban).

R e m é n y i   E d é n e k   a j á n l o t t,  v a g y   s z á m á r a   s z e r z e t t   m ű v e k

-  Hans Huber: „Phantaisie”, dem kaiserliche österreichischen Soloviolinisten E. Reményi freundschaftlichst gewidmet. Op 17, g-moll, Für Violine und Pianoforte. Erschienen in Breitkopf und Hartel’s Violin-Bibliothek.
-  Liszt Ferenc: „Benedictus” a koronázási miséből.
-  Liszt Ferenc: „Epitalamium” Reményi Ede esküvője alkalmára.
-  Liszt Ferenc: ismeretlen című hegedűdarab, melyet Liszt Reményi Ede második olaszországi útja alkalmával írt, 1864-ben. (Megjegyzés:  Lisztet Nikolaus Lenau azonos című verse ihlette a „Die drei Zigeuner” című dal megírására. 1864. május 9-én, Rómában elkészítette a dal hegedű-zongora parafrázisát is, és Reményinek ajánlotta. A hegedű-zongora változat 1869-ben jelent meg Lipcsében. A Hubay-hagyatékban lévő kotta az OSZK zeneműtárában 66.805/a jelzettel található. Utolsó oldalán Liszt kézzel írt bejegyzése és aláírása olvasható: „Ecrit pour Reményi Ede  -  9 Mai Rome 64 (Madonna del Rosario) FL”  -   A bejegyzés egyben utalás arra, hogy Liszt Rómában, a „Madonna del Rosario” kolostorban lakott.)
-  George Clutsam: hegedűverseny
-  Thomas Ludomir: Gyászinduló Reményi Ede temetésére.

                                   EMLÉKEZÉSEIM NAGYBÁTYÁMRA
 
(Befejezésül annak a beszédnek lerövidített változatát ismertetjük, amit Reményi Ferenc ezredes, Reményi Ede unokaöccse, a Reményi Ede születésének 100. évfordulóján, 1928. december 8-án Miskolcon megrendezett, ünnepi megemlékezés alkalmával elmondott.)

Amikor Reményi Ede 1876-ban Párizsba költözött, én csak 8 éves voltam. Ennélfogva azon időből egyáltalán nincsenek reá vonatkozó emlékeim, mert csak akkor kezdtem zeneoktatásban részesülni. Egy zenélésre azonban mégis emlékszem, amely kisebb fajta forradalmat okozott abban a bérházban, ahol laktunk. Nagybátyám ugyanis átírta vonósötösre Schubertnek, a most 100 éve elhalt nagy zeneköltőnek „Divertissement á la hongroisé” című nagybecsű művét, melyből a 100 év előtti magyar zene híven, és érdekes műformába öntve csendül ki. (Éppen ezért becsülte nagyra nagybátyám.) A próbákat szüleim lakásán tartották. A művész játszotta a violino principale-t, az 1. hegedűt pedig Plotényi Nándor, az ő egyetlen tanítványa és hű kísérője másfél évtizeden át. Nagybátyámnak nemcsak rendkívül éles és finom, u.n. abszolút hallása volt, hanem különösen érzékeny volt a ritmika iránt. Márpedig, a jelzett darabban elegendő számmal fordulnak elő ritmikai nehézségek, különösen a 3. tételben. Ezek a részek eleinte sehogy sem mentek az ő tetszése szerint. Ilyenkor indulatosan nagyokat dobbantott zömök, erős lábával a padlóra, hogy az csak úgy remegett. Az alattunk lakó bérlők megijedtek, azt hitték, hogy földrengés van. Azután rájöttek a dobbanások okára, kiszaladtak a folyosóra, és hangosan szitkozódtak. Azt hiszem, panaszt is emeltek, mert nem csak a „Divertissement á la hongroisé”, de Schubert és Reményi Ede összes szerzeményei kedvéért sem akarták elszenvedni, hogy a mennyezet a fejükre essék.
1882-ben atyám a fiumei haditengerészeti Akadémiába adott, úgy vélvén, hogy az jó pálya lesz nekem. A zenére ugyanis, melyre 7 évig taníttatott  -  az elemi ismereteket Plotényitől nyertem  - , nem lévén annyi tehetségem, hogy művész lehettem volna. A fiumei Akadémiában 4 évet töltöttem. Rengeteget kellett tanulnom, nyáron mi növendékek az Adrián és a Földközi tengeren gyakorló utazásokat végeztünk, ritkán kerültem szabadságra haza, és így keveset hallottam külföldre távozott nagybátyámról. Csak annyit tudtam, hogy már elhagyta Amerikát is, és egzotikus világrészeken kalandozik: Ausztráliában, Kelet-Ázsiában és ki tudja, még hol?
Az Akadémiát mint tengerészeti hadapród elvégezvén, 1886 nyarán kéthavi szabadságot kaptam. Atyám, jutalmul a sikeresen végzett tanulmányokért, utazni vitt Franciaországba és Svájcba. Hadd lássam előbb a szárazföldet, mielőtt megkezdem pályámat az óceán vizein. Első állomásunk Párizs volt. Itt meglátogattuk Ede bácsi családját. Ő ugyanis 1878-ban, mikor eltávozott Európából, otthagyta családját, mely feleségéből és két ikergyermekéből állott, akik ez időben 13 évesek voltak. Elég szűkös viszonyok közt találtuk őket egy külvárosi lakásban. Jobb sorsuk lett volna, ha 1878-ban, mikor nagybátyám elhagyta Párizst, hazajöttek volna Magyarországra. Azonban az asszony nem akarta Párizst elhagyni, mert ott mégis többet tudhatott meg világjáró férjéről, mint nálunk. Egy cabinet de lécture-be (hírlapolvasó terem) szokott elmenni, ahová angol, amerikai és mindenféle egyéb külföldi újságok jártak, amelyekben itt-ott mégis talált hírt arról, hogy hol jár a férje. Ede bácsi ugyanis, bár igen szellemes levélíró volt, nem szeretett levelet írni. Levelet tehát ritkán kapott az asszony, pénzt még ritkábban, úgyhogy olykor igen megszorult. A gyermekeket persze azért iskoláztatta valamelyik párizsi iskolában. Nem is tudtak azok más nyelven, mint franciául, hiszen három éves korukban hagyták el Magyarországot. A két ikergyermek szépen fejlődött, Adrienne bájos szőke lányka volt, Tibor pedig komoly, elgondolkozó fiúcska. Atyám, hogy egy kis mulatságot szerezzen nekik, elvitte a gyerekeket a Hyppodrom nevű cirkuszba, melynek mutatványai nagyon mulattatták őket. Igen hálásak voltak érte szegények.
Párizsból Beaumanoirba mentünk, hogy Plotényit látogassuk meg. Ő ugyanis 1878-ban megnősült, elvevén Mac Alister Eugéniát. A Mac Alister család akkor egészségi szempontból a zord Skócia helyett az enyhe éghajlatú Touraine-t választotta lakhelyül, és Tours mellett, Beaumanoirban élt, egy kastélyban. Itt lakott a fiatal pár is, apró gyermekeivel együtt. Néhány igen kellemes napot töltvén Mac Aléisterék és Plotényiék körében, mely időzés főleg zenével    -  de kirándulásokkal is a közeli régi kastélyokhoz  -  telt el, Svájcon át visszatértünk Budapestre.
Szeptemberben megkezdtem első, nagy tengerentúli utazásomat, és pedig a „Saida” nevű vitorlás fregattán. Az utazás 13 hónapig tartott. Útvonala a következő volt: Pólából elindulva, a Földközi tenger nyugati medencéjén át, Gibraltárnál ki az Atlanti óceánra, Madeira, a Cap Verdi szigetek, Brazíliának három kikötője, azután Tristan da Cunha szigetének érintésével, át a Dél-Atlanti óceánon, Fokvárosba. Innét Durbanba vitorláztunk, ahol elhagytuk Dél-Afrikát, hogy az Indiai óceánba behajózva fölkeressük Mauritius szigetét. 1887 május 23-án vetettünk horgonyt a sziget fővárosának, Port Louisnak kikötőjében. A sziget híres tropikus szépségéről, és azok előtt, akik olvasták Bernardin de Saint-Pierre „Paul et Virginie” című, idillikus szerelmi történetét, mely itt játszódott le, nem ismeretlen. Szerettem volna megérkezésünk után mindjárt partra szállni, azonban őrszolgálatban lévén, aznap még nem mehettem, csak néhány kadettársam. Midőn éjjel ezek a hajóra visszajöttek, megleptek azzal, hogy nevemet utcai falragaszokon látták. Egyikük le is másolta a plakátot, amely így szólt:
                      „Concert Reményi,
                       Samedi, 16 Avril á 8 heures du soir
                       avec le gracieux concours de Mme. Boisseuil
                       Baron et M. Edouard Mathe.”
Ez a plakát eszembe juttatta, hogy nagybátyám már évek óta kóborol egzotikus országokban. Íme tehát, ide is eljutott! Most az a kérdés izgatott, vajon itt van-e még? Milyen regényes lett volna nagybátyámmal itt, az Indiai óceán közepén találkozni, miután 11 évvel ezelőtt, Pesten láttam utoljára! Sajnos, a következő napokon arról értesültem, hogy ő április vége felé  -  két és fél havi időzés után  -  elhagyta a szigetet, és Dél-Afrikában folytatta útját. De ha nem is találkoztam ez alkalommal nagybátyámmal, azért valamit hátrahagyott számomra: a hírnevét. Ez tényleg kitűnő ajánlólevél volt Mauritius szigetének társaságában, és hozzájárult ahhoz, hogy időzésem élvezetes és érdekes legyen. Mauritius szigete azelőtt francia gyarmat volt. Tőlük az angolok vették el 1810 körül. A franciák azért nem vándoroltak ki, és még most is a fehér elemnek egy tekintélyes részét teszik. A „Saida” törzskara mind a két elemmel, mely akkor még ellenséges lábon élt egymással, érintkezésbe lépett. A franciákkal Monsieur  Sumére útján jutottunk érintkezésbe, aki az ottani hajómendencék igazgatója volt. A hajónkra jött, hogy azt, mint szakember, megtekintse. Az előzékeny fogadtatás, melyben a „Saidá”-n részesült, arra indította, hogy estélyt rendezzen házában, a mi tiszteletünkre. Meg volt hívva mintegy 10 fiatal, francia kreol hölgy, akikkel csakhamar a legélénkebb csevegés alakult ki. Volt alkalom csengő kacagásukat hallani, mert a mi furcsa francia kiejtésünk, szavaknak elcserélése, félreértések folyvást nevetésre ingerelték őket. Rajtunk volt azonban a sor nevetni, amikor átadtuk névjegyeinket, és elolvastattuk velük neveinket. Egzotikus hangzású nevet kapott ily módon egyikünk-másikunk. Nagyon csodálkoztam tehát, hogy az enyémet folyékonyan, és nem túlságosan rossz kiejtéssel olvasták el. Látszott, hogy jól ismerik ezt a nevet. Rögtön meg is kérdezték, hogy rokona vagyok-e a hasonnevű hegedűművésznek? Mikor igenlően feleltem, körülfogtak, és mindenki tudott róla valami érdekeset beszélni. Februárban jött ide , egyenesen a Fülöp szigetekről, és annyira tetszett neki Mauritius, meg az itteni társaság, hogy április végéig időzött itt. Port Louisban és Curepipe-ban többször fellépett, és mindig elragadta közönségét mély érzésű, majd tüzes játékával. A hölgyek nézete szerint „il est le plus grand violiniste du monde” (ő a világ legnagyobb hegedűművésze). Az is roppantul tetszett nekik, hogy magyar ember létére úgy beszél franciául, mintha Párizsban született volna. A szelleme is egészen franciás, ötletes, eleven, élces. Monsieur Sumére, a házigazda megmutatta a művész dedikált fényképét, melyet emlékül hagyott nála.
Egy napon Pampelmousse-ba rándultam ki. Ez a helység nem messze fekszik Port Louistól, és botanikus kertjéről híres. Bemutatkoztam a kert igazgatójának, aki a legnagyobb előzékenységgel kalauzolt a rendkívül terjedelmes és érdekes kertben, mely nem teszi a tudományos rendezettség benyomását, hanem egy gyönyörű parkét, amelyben művészi szempontokból csoportosítva megtaláljuk a tropikus növényvilág legszebb és legérdekesebb fajait. És valami sajátos, idillikus hangulat ömlik végig e csodaszép kerten; Saint-Pierre fantáziája nélkül is bukolikus regényjeleneteket képzelhetünk el benne. Nem is csodálkoztam hát azon, hogy  -  az igazgató elbeszélése szerint  - , Ede nagybátyám, ki annyira szerette a természet szépségét is, és annyira képes volt hatásából művészi hangulatot meríteni, ittléte idején majdnem naponta kijött a kertbe. Az estéli órákat szerette itt tölteni. Olykor elhozta magával hegedűjét, és a természet hatása alatt méla ábrándokat rögtönzött. A direktor rajongott Ede bácsiért és művészetét igen nagyra becsülte.
Négy évvel később, vagyis 1891. újév táján szabadságot kaptam. Akkor már főhadnagyi rangban lévő tengerésztiszt voltam. Hazautazván Pestre, hófúvás következtében kétszer is megakadt az utazásom. Csaknem három napi utazás után megtörve, és a velőkig átfázva érkeztem Pestre. Néhány nap múlva bélgyulladással ágynak dőltem, és hat hétig feküdnöm kellett. Ezen időbe esett nagybátyám megérkezése. Miután végül teljes 3 évet töltött Dél-Afrikában, nem fejezte be teljesen földkörüli utazását  -  terve volt ugyanis eredetileg, hogy Afrikából átkel Dél-Amerikába  - , mert úgy látszik, mégis csak honvágyat kapott. Európát is, családját is már 12 éve nem látta. 1890. május végén felszállt tehát Fokvárosban egy gőzhajóra, amely őt Londonba vitte. Onnét Párizsba ment, s visszatért családjához. Miután fél évig Angliában hangversenyezett  -  főleg atyám indítására  - , még egyszer hazajött Magyarországra, hogy bejárja 60-as, 70-es évekbeli ünnepeltetésének helyeit. Atyámmal érkezett, aki Bécsig elébe ment. Miután a pályaudvaron hivatalosan fogadták, egyenesen lakásunkra hajtatott, mert Ede bácsi egyelőre, míg családja utána nem jött, nálunk szállott meg. Már az előszobából hallottam mély, érces hangját, jóízű nevetését, eleven beszédjét. Mikor belépett betegszobámba, figyelmesen reám nézett, aztán mosolyogva így szólított meg. „Hát te vagy a jövendő magyar admirális? Sose hallottam még, hogy az admirálisok betegek is szoktak lenni!” Egy pár percig még élcelődött velem, aztán ment a szomszéd szobába, mely vendégszobául szolgált. Pihenni nem volt ideje, már jöttek régi ismerősei és barátai, és megkezdődött a koncert-turnék üzleti megszervezése és lebonyolítása. Szóval nagy sürgés-forgás keletkezett a különben oly csendes házunkban, és ekkor láttam először, hogy mennyi sugarat lövell ki, hogy mennyi sugár összpontosul egy ilyen nagy tehetség és híresség személyében. Állapotom csakhamar annyira javult, hogy minden ténykedését figyelemmel kísérhettem. Engem már a művész nagybácsi alakja, megjelenése, és sajátos szelleme is érdekelt és megkapott. A közepesnél valamivel alacsonyabb alak volt, atléta izmokkal és karokkal, ujjai rövidek és vastagok voltak, és mindig csodálkoztam, hogy tud ezekkel  -  különösen a diszkantban (magas fekvésekben), hol a hangok igen közel vannak egymáshoz  - , olyan finom, majd édesen zengő, majd tüzesen harsogó hangokat , és oly magasan fejlett technikát kifejteni. Feje kerek volt; nagy homloka még nagyobbnak tűnt fel, mert koponyája majdnem kopasz volt, csak hátul, és halántékain volt egy kevés haj. Arca teljesen simára volt beretválva. Ha hozzávesszük, hogy otthon rendszerint térdig érő, hosszú, fekete bársonykabátot szokott viselni, igen sok gombbal és állig csukva, mely ruhadarab hasonlított a reverendához, akkor hihető, hogy sokan papnak nézték. Azonban ha beszélt, azonnal a sokat látott, minden művészetben otthonos, szellemdús világfit ismertük fel benne. Élmények, adomák, szellemes mondások, élcek egymás hegyén-hátán tolongtak elő, emlékképekkel rendkívül gazdagon megrakott lelkéből. 63 éves volt már, de kedélye üde, naiv, csaknem mint egy gyermeké. Sajátos humora volt, mely még a beszélgetés során felmerülő, legkomolyabb tárgyakat is áttörte. Folyvást több nyelven beszélt, leveleit is így írta. Öt nyelven tökéletesen beszélt, oly helyes kiejtéssel, mintha valamennyit az anyatejjel szívta volna be. Ami leginkább meglepett, hogy magyar beszédén a legkisebb idegenszerűség sem érződött. A legmélyebb benyomást azonban akkor keltette bennem, ha hegedűjén játszott, mégpedig otthon, kis meghitt körben, vagy olyan közönség előtt, melyből kiérezte, hogy lelkesen hallgatják. Ilyenkor szabadjára engedte fantáziáját és egészen egyéni felfogását; a kantilénában mély, poétikus érzés jutott kifejezésre, a gyors, figurázott részekben erőteljes ritmika és elragadó lendület. Otthon játszva fel és alá járt a szobában, olykor édesen mosolyogva; ha tűzbe jött, szeme csak úgy szórta a villámot, sugárzott belőle az istenadta tehetség. Látszott egész lényén, hogy biztos a dolgában, hogy hivatott uralkodó a saját birodalmában.
Február végén már szabad volt felkelnem; többször végighallgattam a próbákat, miket nálunk Bodóval, egy igen ügyes, fiatal pianistával  -  kit kísérőjeként szerződtettek  -  tartott. A Mendelssohn-koncerten kívül, melyet legtöbb hangversenyén játszott, próbálták már Godard „Concero romantique”-jét, mely második budapesti hangversenyére volt kitűzve. Ez egy igen patetikus, szellemes, ritmikájában felette kényes zenemű. Volt mit izzadni szegény Bodónak! Nagybátyám nem tűrte meg a legkisebb ritmikai egyenetlenséget sem, különösen a finále végén, amikor a hegedű és a zongora különféle ritmikával játszik, folyvást indulatosan dobbantott a lábaival a padlón, ami eszembe juttatta a gyermekkori dobbantásokat, amikor a „Divertissement”-t próbálták.
Mikor felépültem, próbálgattam megint zongorázni. Egyszer-másszor Ede bácsi előtt is merészeltem játszani. Az első alkalommal figyelmesen hallgatott, azután ezt mondta: „Nem tudom, hogy milyen admirális lesz belőled, de azt tudom, hogy jó zenész lettél volna.” De nem hagyta megjegyzések nélkül játékomat, s előadás dolgában ezekből többet tanultam, mint két év alatt a zenedében, az én öreg Zapf tanáromtól. Egy ilyen zenei kioktatása élénken eszemben maradt. Chopin E-dúrban írt, gyönyörű Étude-jét játszottam neki, az előírt Lento ma non troppo tempóban. Ő rögtön félbeszakított, mondván, hogy a bevezető és befejező részt Liszt Adagio játszotta, akitől ő ezt sokszor hallotta, amikor 1853-54-ben Weimarban Liszt tanítványa volt. Elővette hegedűjét, és eljátszotta rajta az Étude melódiáját egészen lassan; a darab jellege ezzel teljesen megváltozott, és pedig a javára. A középső, figurás részt szabad gyorsabban játszani, tette hozzá nagybátyám. Végül így jellemezte a darabot: „Ez olyan zenemű, amilyenhez hasonlót senki sem írt, Chopin maga sem. Mintha csak a Mars bolygóról szállt volna alá a földre egy zeneszerző, aki itt megírta ezt az egy darabot, azután ismét fölszállt a Marsra.” Ilyen markáns képekkel tudta magát kifejezni.
Budapestnek a lefolyt 15 év alatti rohamos, szinte amerikaias fejlődése meglepte ugyan, de az ő szeme, mely a művészi széphez minden téren hozzá volt szokva, észrevette, hogy a fejlődés csak kvantitatív, és nem kvalitatív. „Budapestnek nincs stílusa, mondta nekem egyszer séta közben, minden ház másféle. Stílusi zagyvalék az egész.”
Második budapesti hangversenyén, amely április 1-én volt, én is meghallgathattam már. Két órával a hangverseny előtt beleült egy magas támlájú karosszékbe, s azt mondta: „Most hagyjatok aludni, egy óra múlva keltsetek fel.” És rögvest el is szenderült. Bámulatos idegei voltak. Reám a hegedű amúgy is sokkal jobban hat, mint a zongora. Két okból voltam tehát elragadtatva a hangversenyén. Leginkább mély érzéssel telített játékával hatott, és nem bírtam eléggé csodálkozni, hogy ez a 63 éves ember, aki 18 éves kora óta járja a világot, és megszámlálhatatlanul sokszor lépett hegedűjével az álla alatt a nyilvánosság elé, nem gépiesen játszik, hanem minden alkalommal fellelkesül saját játékán, ami szuggesztív erővel gyújtja meg a lelkesedés lángját a hallgatóban is.
Mielőtt bevonultam Pólába, még egyszer-másszor láttam őt, és Párizsból utána jött családját. Mielőtt elutazott, hogy végképp Amerikában telepedjék le, nem feledkezett meg rólam sem, és igen meleg üdvözletet küldött utánam Pólába. Elutazása után megint megszűntek a hírek róla. Egész váratlanul azonban, nem sokára alkalmam nyílt, a 80-as években végzett földkörüli utazásának nyomaira találni a messze Keleten. 1892 december közepén ugyanis a „Kaiserin Elisabeth” cirkálóra rendeltek, amely hadihajón Ferenc Ferdinánd trónörökös főherceg végezte földkörüli útjának Japánig terjedő részét. E hajó egyik tisztje voltam. December közepén, Triesztből elindulva, a Szuezi-csatornán, a Vörös tengeren és az Indiai óceánon át Kelet-Indiába érkeztünk. Bombayban a főherceg partra szállt, és két és fél hónapig utazott az ország belsejében. Ezalatt mi a hajóval megkerültük Elő-Indiának félszigetét, és kikötöttünk Calcuttában, ahol egy hónapig időztünk, várakozván a főhercegre.
Él Calcuttában egy igen nevezetes hindu ember, kinek teljes címe Radsa Sir Sourindro Mohun Tákúr (megjegyzés: mi Rabindranath Tagore néven ismerjük). Radsa azt jelenti, hogy király; valamikor lehetett is Bengálban egy kis királysága, de ez megszűnt. Visszavonulva élt most Calcuttában, ahol teljesen a tudománynak és a művészetnek szentelte működését. Világszerte híres tudósa volt a hindu drámának és zenének, melyről értékes műveket írt angol nyelven is, hogy a hindu művészetnek e két ágát megértesse a Nyugattal. Kiváltképpen nagy zenész. Van palotájában külön hindu zenekara, maga is zeneszerző, és híres a hangszergyűjteménye, mely egybefoglalja a rendkívül sokféle indiai hangszert. Ő nem különíti el magát a Nyugattól, sőt igen szívesen megvendégeli a Calcuttában járó idegen hajók tisztikarait, akiknek egy estély keretében be szokta mutatni a bengál zene termékeit. Azonban mi elestünk ettől, mert a főherceg Elő-India belsejében végzett körutazása folyamán már Calcuttát is érintette volt, mely alkalommal a Radsa az ő tiszteletére fényes zeneestélyt rendezett. De én nem akartam elmulasztani az alkalmat, hogy vele megismerkedjem, annál kevésbé, mert megtudtam, hogy nagybátyám  -  amikor 1885 vagy 86-ban világkörüli utazása folyamán hosszabb időt töltött Calcuttában is  -  megismerkedett a Radsával, és gyakran járt hozzá zenélni és zenét hallgatni. Feltételeztem, hogy nagybátyám emlékét felelevenítve, a Radsa engemet is szívesen fog fogadni. Konzulunk útján kérdést intéztettem hozzá tehát, hogy elfogadja-e látogatásomat? A válasz igenlő volt.
A meghatározott órában díszbe öltözve, kocsiban elindultam, és a város egy félreeső utcájában rá is akadtam a radsának Pathuriagatha Rads Bati hosszú nevű, de kicsiny palotájára. Az európai szabású épület képéhez kevéssé illett a teátrális, ó-ind fegyverzetbe bújtatott, sisakos, pajzsos és kardos kapuőr. Előkerült egy livrés kapus is, azután egy babu-féle ember (így nevezik a modern, európai műveltségű indiai férfiakat), aki névjegyemet átvéve, elkalauzolt az emeleten lévő fogadószobába. Az emeleten ismét egy fantasztikusan öltözött őr ődöngött, aki előttem nagy csörömpölve tisztelgett. A fogadóterem semmiképpen nem mutatta, hogy indiai fejedelme beillett volna akármelyik európai előkelő ember házába. Szemtanúk bizonysága szerint vannak azonban a palotában indiai ízléssel berendezett helyiségek is, értékes művészi tárgyakkal. Kisvártatva belépett a radsa. Alacsony termetű, éltes, egyszerű és szerény külsejű ember volt, fekete tógába öltözve. Szívélyesen és fesztelenül üdvözölt. Bevezetésül  -  a Keleten lévén  -  néhány bókot mondtam, felemlítvén, hogy nem akartam Calcuttából távozni anélkül, hogy annak legnevezetesebb hindu emberét, már mint a radsát, látni meg nem kísérlettem volna. A radsa szerényen tiltakozott, hogy ő olyan nagyon híres ember volna, és csekély tevékenysége ennyi elismerést érdemelne.
Ezután Indiára került a szó. Elmondtam neki, hogy ami keveset eddig Indiából láttam, az rendkívüli módon érdekel, sejtem, hogy Indiának több ezer éves, igen fejlett művészete van, melyet értékelni idegennek igen nehéz. A radsa feleletében kifejté, hogy minden erejével rajta van, miszerint, hazájának zenéjét, táncát és drámáját a Nyugattal megismertesse. Majd művész nagybátyámra került a szó. Hollétéről kérdezősködött a radsa, és igen érdekelte közlésem, hogy hosszú, földkörüli útját bevégezvén, ismét Európában időzött, és Magyarországon találkoztam vele. Aztán a radsa beszélt a művész calcuttai időzéséről, mondván, hogy igen gyakran zenéltek együtt. Örömmel emlékezett e nyugati zenésszel kötött ismeretségére. Egy asztalkáról egy fényképet vett le, nagybátyámé volt; az arckép fölé angolul ez az ajánlás volt írva: ”A hindu zenekirálynak egy magyar hegedős-dalos.” Az utóbbi szó helyén egy azonos értelmű indiai szó állott. „Igen kedves emlékem”  -  tette hozzá a radsa.
A szokásos 15 perc bőven letelvén, búcsúztam. „Ha viszontlátja nagybátyját, tiszteltetem”  -  szólt búcsúzásnál a radsa, miközben a lépcsőig elkísért. Amint lementem, újólag csörömpölő tisztelgés hangzott fent és lent. Már a kocsiban ültem, és indulni készültem, midőn nagy sietve utánam jött egy szolga, és egy nagy csomó könyvet nyújtott át. „A radsa küldi emlékül”  -  mondá. A zenekirály művei voltak.
Március végén megérkezett a főherceg, befejezvén rendkívül érdekes utazását az ország belsejében, és ismét hajónkra szállt. Sinagapore-t érintve Batáviába (Djakartának, Indonézia fővárosának holland neve) hajóztunk most. Ez nemcsak Jáva szigetének, hanem egyszersmind az egész Holland-Indiai gyarmatbirodalomnak is főhelye. Itt körülbelül két hetet töltöttünk, amelynek nagy részét a főherceg vadászatokra szánta a sziget belsejében, és déli részén. Itt ugyanis vad állapotban él még a mi szarvasmarhánk őse, amelyet a malájok bantengnek neveznek. Mi, a hajó tisztjei ezalatt meglátogattuk a paradicsomi szépségű szigetnek egyes, Batáviától nem túl távol eső nevezetességeit, és élénk társadalmi életet éltünk Batáviában. Az itteni holland emberek igen vendégszeretőek. Így a helyőrség tisztikarának „Concordia” nevű egylete a mi törzskarunk tiszteletére fényes bált rendezett. Én a bál alkalmából váratlanul három, itt élő magyar emberrel ismerkedtem meg. Az egyik Karácsony Árpád volt, egy vállalkozó szellemű ember, aki idekerülvén, tekintélyes társadalmi állást szerzett magának. Úgy szintén dr. Réthi és felesége is, akik mindketten mint igen keresett fogorvosok működtek Batáviában. A Réthi házaspárnak villája volt Batáviának egyik európai negyedében, melyet Weltevredennek neveztek. Itt igazi magyar vendégszeretettel fogadtak, a köztük töltött esték utazásom legszebb emlékeihez tartoznak.
Nagybátyám nagy utazása folyamán, Ausztráliából jövet hosszabb időt töltött Jáva szigetén. Akkor ismerkedett meg Karácsonnyal, mint lelkes magyar emberrel, és ők ketten szoros és szívélyes viszonyba léptek egymással. Karácsony megmutatta nagybátyám arcképét, melyet emlékbe kapott tőle. „Látja, ezt a képet nagy becsben tartom  -  mondá  - , mert életemnek egy igen szép időszakát juttatja eszembe. Igen megkedvelt az öreg úr, egész ittléte alatt vele kellett lennem. Nagyon megszerette a szép szigetet, és a jó embereket, akik lakják. De ők is viszont szerették őt. Ahová csak jött, összesereglettek az európaiak, meg  a malájok is. Hát bizony ritkán jön ide művész ember. És azután olyanféle zenét itt nem hallani soha, mert ő nemcsak általános jellegű műveket adott elő, hanem ha jó kedvében volt, eljátszotta a messzi magyar haza egy-egy szép dalát is.”
„És tetszett-e a magyar zene az itteni embereknek, értették-e?  -  kérdém Karácsonytól.
„Hogy értették-e? Mindenkinek kicsordult a könny a szeméből.”
Karácsony érdekes adomákat tudott mesélni művész barátjáról. Utóbbi, bejárván az egész világot, tudta becsülni a nagy nemzetek kiváló tulajdonságait, de azért ha kellett, kardot rántott a mi szülőhazánk becsületéért is. Egyszer egy batáviai hölgy, ki mellesleg híres szépség volt, bele akart kötni. „Mondja csak Reményi  -  kérdé őt  - , igaz-e, hogy a magyar nyelvet idegen ember nem tudja megtanulni, olyan nehéz és csúnya?”  -  „Nagyságos asszonyom  -  felelé a művész  - , hogy szép-e, meg hogy nehéz-e a magyar nyelv, azt nem tudom megmondani. Azonban nálunk Magyarországon azt tartja a nép, hogy az angyalok magyarul beszélnek. Ennélfogva azt hiszem, kegyed igen hamar megtanulna magyarul.”
Az emberek itt nincsenek hozzászokva a hadakozás ilyen lovagias módjához. A bók letöri az irónia nyílhegyét. A hölgy le volt főzve, s minthogy a párbeszéd társaságban történt, lángvörös lett a szégyentől.
Ezek személyes emlékeim nagybátyámról. A nagy utazás után már ritkán hallottam róla. Csak annyit tudtam, hogy az Egyesült Államokban él. Váratlanul jött a hír, hogy 1898. május 15-én San Franciscóban, hangverseny közben, hegedűjével a kezében, szívszélhűdés következtében, a pódiumon szörnyet halt. Utóbb tudtam meg, hogy halálát  -  miként költőbajtársa, Petőfi a szabadságharcban  - , többször is megjósolta; érezte, hogy élte utolsó napjáig járni fogja a világot, hegedűjével a kezében, és a művészi küzdelem színterén, a dobogón fogja bevégezni pályáját, mint ahogy Petőfi a fegyverek harcában végezte azt be.
Egy amerikai író nagybátyámat meteorhoz hasonlította, mely fényes pályában kóvályogva  a föld körül, egyszerre csak végérvényesen eltűnt a messzi Nyugaton, a Csendes óceán partján. A new-yorki magyar kolónia elhozatta hűlt tetemét New-Yorkba, és fényes gyászpompa keretében temették el. A magyarországi magyarok azonban teljesen megfeledkeztek róla, s a new-yorkiak felhívására: vigyék haza azt a magyar művészt, aki hazájáért annyit áldozott, s annak annyi dicsőséget szerzett, visszhang itt nem keletkezett. De a mi szép ünnepünk mégis azt bizonyítja, hogy emléke nem ment teljesen feledésbe, és azt legalábbis szülővárosa, Miskolc, a Lévay József Közművelődési Egyesület, a Petőfi Társaság, és a Zeneakadémia megörökítették. 

                                                                                     Közreadta: Rakos Miklós

 


Eseménynaptár

<< Előző év / hónap
Köv. év / hónap >>
Mai dátum
Események
Közeli események:

Fórum

Jelentkezzen be az oldal tetején levő bejelentkezés mezőben!