Bejelentkezés

Elfelejtett jelszó
Zuglói Filharmónia - 2016. február 27. - Pesti Vigadó

Zuglói Filharmónia - 2016. február 27. - Pesti Vigadó

A Zuglói Filharmónia Zenekar Téli bérletének utolsó, negyedik hangversenyén három zeneszerző öt kompozícióját kínálta a Pesti Vigadó közönségének, melyek a romantika mintegy három évtizedéből adtak ízelítőt. A műsor szerkesztése a hagyományostól meglehetősen különböző és eltérő, egyben rendkívül átgondolt volt. Az elhangzott darabok között többféle nézőpontból tekintve is izgalmas párhuzamokat lehetett vonni és e megfelelések-összefüggések megtalálása már az együttes megszólalása előtt is kellemes szellemi élményt nyújtott. A művek elrendezése leginkább egy hídformára emlékeztetett: a két szélső pillért Liszt Ferenc egy-egy szimfonikus költeménye adta, eggyel beljebb Camille Saint-Saëns művei alkották az újabb rétegeket, míg középen Édouard Lalo 1880-ban írt zongorás triójának Scherzo tétele hangzott fel a szerző által készített zenekari letétben.

    A koncertet nyitó, meglehetősen ritkán játszott Hamlet (1858) című szimfonikus költemény egyfelől bizonyára az idei Shakespeare-évnek köszönhetően került műsorra: ebben az évben emlékezünk ugyanis a nagy angol drámaíró halálának 400. évfordulójára. Másfelől – úgy gondolom – e falak között Lisztet játszani egyedülálló élmény lehet, hiszen Liszt pesti fellépéseinek egy jelentős részét a Vigadóban rendezték. Több művének e falak között zajlott az ősbemutatója és itt köszöntötték első pesti fellépésének 50. évfordulóján is. Ráadásul, ez a mű Liszt szimfonikus költeményei között is különleges. A dán királyfi portréját megrajzoló alkotásból ugyanis hiányoznak a szerzőre egyébként meglehetősen jellemző erőteljes zenei megnyilvánulások. Az est karmestere, Ménesi Gergely jó érzékkel nyúlt a kompozícióban rejlő lehetőségekhez és szuggesztíven rajzolta meg Hamlet gyötrődő, kétségekkel teli jellemét. Bár a műben vannak kisebb „szenvedély-hullámok”, itt mégis a lélek belső vívódásának ábrázolása a mű és az előadás célja. Ménesi Gergely zenekarával nagyszerűen mutatatta meg a főszereplő karakterét, szép színeket keverve ki hangzó palettáján. Különösen emlékezetesre sikerült Ophélia zenei ábrázolása, melyben a fafúvók – elsősorban a fuvola és a klarinét – valamint a koncertmester szép szólói segítették a dirigenst elképzelései megvalósításában.
     Az ív másik végén, a hangverseny zárásaként Liszt egy másik szimfonikus költeménye, Az ideálok (1857) szólalt meg, melyet Schiller azonos című költeménye ihletett. Rendkívül jó ötlet volt Ménesi Gergely részéről, hogy mielőtt beintette volna a zenekart, felolvasta a Schiller-vers idevágó szakaszait, amit Liszt még ki is egészített. Maga a zeneszerző mintha csak saját ars poeticáját öntötte volna zenébe: „Életünk legfőbb értelme, hogy ragaszkodjunk ideálunkhoz, és szüntelenül munkálkodjunk megvalósításán.” A zenekar nagyszerűen mutatta meg azt a karaktergazdagságot, amit Liszt belekomponált e művébe, a megvalósítás tele volt kontraszttal, sugárzó energiával, és a muzsikusok technikailag is állták a sarat. Itt már nem hiányzott a liszti apoteózis sem, aminek kivitelezésében a kürtök és a harsonák vállaltak oroszlánrészt.
    Lalo Scherzójának (1885) előadása korrekt volt, ám nem volt különösebben katartikus, inkább csak a két Saint-Saëns-darab közötti elválasztásra szolgált. Ám azok – mind a kettő – az est fénypontjául szolgáltak. Saint-Saëns a-moll gordonkaversenyének (op. 33, 1873) szólóját Déri György játszotta. Játékának egyik legfontosabb vonása a kiérlelt csellóhang, melynek alapját a káprázatosan magabiztos technikai fölény biztosítja. Dérit nem akadályozza a hírhedetten nehéz szólam megvalósításának fizikai oldala, így teljesen a mű megformálásra koncentrálhat. A lírai monológok bensőségesen, a virtuóz passzázsok lehengerlően szóltak. A szólista művészi nagyságát pedig az is bizonyította, hogy nem „önzőzött”, ha kellett, készségesen előreengedte a zenekart, ha éppen a tuttiban történtek fontos dolgok. A közönség lelkesen ünnepelte a kivételes teljesítményt, amit Déri György – mit neki a csellóirodalom egyik legnagyobb kihívást jelentő versenyműve – egy ördögien nehéz Popper-etűddel köszönt meg.
    A csellóverseny „párja”, Saint-Saëns Dance macabre (op. 44, 1874) című szimfonikus költeménye akár egy miniatűr hegedűversenynek is beillik, mindenesetre jó alkalmat adott Dóczi Áron koncertmesternek, hogy megcsillogtassa szólista-kvalitásait és megmutassa a hegedűhangzás diabolikus hatását. A mű egyébként a többi hangszernek – így a hárfának, az ütősöknek és a fafúvóknak – is hálás játszanivalót kínál. A muzsikusok éltek is a felkínált lehetőséggel és szép egyéni produkcióknak örülhettünk. A darab indítása most talán egy hajszállal lassabbra sikerült, mint ahogy azt általában hallani szoktuk, ám aztán a „csontvázak” egyre jobban belelendültek a Dies irae-re lejtett keringőjükbe. Hatásos volt az oboa által megszólaltatott kakaskukorékolás utáni tétova csend „előadása” is, ami után megnyugtató volt, ahogy a dirigens e pokoli tivornya után végül „visszaparancsolta helyükre” e történet különös táncosait. Kidolgozottan, a nagy formafelületek egységét kidomborítva szólt a zenekar, sok szép pillanatot szerezve a Vigadó nagytermét teljesen megtöltő közönségnek.
(Kovács Ilona)


Eseménynaptár

<< Előző év / hónap
Köv. év / hónap >>
Mai dátum
Események
Közeli események:

Fórum

Jelentkezzen be az oldal tetején levő bejelentkezés mezőben!